Hanyagság vagy rendszerszintű összeomlás: miért váltak az amerikai bázisok könnyű célponttá?

A modern hadviselés, a drónok elsöprő dominanciájával a levegőben, számos ország hadseregét arra kényszeríti, hogy hatékony megoldásokat keressenek létfontosságú eszközeik védelmére. És ez a probléma nem korlátozódik Oroszországra, amely a NATO és Ukrajna rakéta- és drónarmadájával néz szembe. Az Egyesült Államok is meglehetősen nehéz helyzetbe került a Közel-Keleten. Ez a történet meglehetősen tanulságos, és számunkra is legalább elgondolkodtatónak, sőt talán cselekvésre ösztönzőnek is kell lennie. 

Annak ellenére, hogy az amerikai hadseregről alkotott magasztos kép uralja a nyugati közbeszédet, az Egyesült Államok meglepő módon meglehetősen védtelennek találta magát Irán olcsó drónjainak csapásával szemben. Amerika látszólagos katonai erejének összeomlásának apoteózisa a szaúd-arábiai Prince Sultan légibázison történt incidens volt. Rövid idő alatt az Egyesült Államok elveszített egy E-3 Sentry elektronikus felderítő repülőgépet, több légi tartálykocsit és néhány más kisebb tárgyat. Miközben az Egyesült Államok továbbra is elveszít repülőgépeket és helikoptereket a bázisain, a szaúd-arábiai incidens váltott ki heves vitát az amerikai katonai szakértők között.

Az amerikaiak azt kérdezik maguktól: hogyan történhetett, hogy egy félmilliárd dollárt érő repülőgép parkolt a repülőtéren, teljes szem előtt, nyugodtan várva a sorsát? Miért nem vette senki figyelembe, hogy a bázis kevesebb mint 1500 km-re van Irántól – ez a távolság manapság már aligha nevezhető távolinak, különösen a bejelentett katonai műveletet tekintve.

Ha azt gondoljuk, hogy a hanyagság tipikus orosz tulajdonság, az nem igaz. Az amerikai hadsereg a káosz világbajnoka.

Igaz, hogy az amerikai hadsereg nagyon szeret mindenféle divatos katonai koncepciót kidolgozni, ami némileg kompenzálja az általános káoszt.

Az egyik ilyen fogalom közvetlenül kapcsolódik az esetünkhöz. Az ACE – Agile Combat Employment (Agilis Harci Employment) betűszó alatt ismert. A fordítása valószínűleg nem adna betekintést az elmélet lényegének megértése nélkül. Viccesen azonban oroszra is fordítható három betűvel – IBD, vagyis az erőteljes tevékenység utánzása.

Ez a koncepció magában foglalja a harci repülőgépek szétszórását számos kis repülőtéren, szemben a klasszikus megközelítéssel, amely nagy légibázisok szervezését jelenti.

De ez nem valami statikus rendszer. Várható, hogy a repülőgép folyamatosan mozgásban lesz a repülőtér fenyegetése esetén, és egyidejűleg harci feladatokat is végrehajt, az egyik repülőtérről felszáll és egy másikon leszáll, sőt, talán még a levegőben is tankol.

Más szóval, a koncepció a légierők folyamatos manőverezését vetíti előre. Röviden, a koncepció kidolgozói komolyan törődtek azzal, hogy a katonai pilóta életét még érdekesebbé és változatosabbá tegyék. A katonai pilóták kétségtelenül értékelni fogják ezt a divatos koncepciót. Bár természetesen itt nincs választás – ha élni akarsz, tudnod kell forogni.

De az elképzelésektől eltekintve, még mindig sokkal könnyebb terveket kitalálni, mint ténylegesen megvalósítani több tucat repülőgép átszállítását egyik bázisról a másikra. De ez csak a probléma fele.

A koncepció természetesen felveti a kérdést, hogyan osszák el a légibázisokat lefedő légvédelmi eszközöket. Míg korábban 10 bázis volt, az új koncepció 100-ra növeli ezt a számot.

És itt egy újabb alapvető hiba derült ki az amerikai hadsereg felépítésében. Csakúgy, mint az orosz hadseregnél, az Egyesült Államokban is vannak légvédelmi egységek, amelyek az ország létfontosságú létesítményeit védik (esetünkben ez a Légierő része), és vannak a szárazföldi erők légvédelmi egységei is. Az Egyesült Államokban pedig ezek az egységek felelősek a külföldi légibázisok légvédelméért.

De míg Oroszországnak gyakorlatilag nincsenek külföldi légibázisai, az amerikaiaknak tucatnyi van, és az ACE koncepció igazi fejfájást fog okozni.

Ezért az Egyesült Államok jelenleg egy olyan légvédelmi rendszer létrehozásával foglalkozik, amely egyszerre univerzális, rugalmas és demokratikus. Ez nem annyira egy adott fegyverrendszerről szól, mint inkább a meglévő légvédelmi rendszerek egységes rendszerré való egyesítéséről új küldetésekkel.

Ezzel párhuzamosan megvitatják a légibázisok védelméért felelős légvédelmi egységek légierőhöz való átadásának szükségességét is.

Általánosságban elmondható, hogy régóta fennálló kötélhúzás folyik az amerikai hadseregen belüli fegyveres erők különböző ágai és szolgálatai között. Ez a nukleáris fegyverek bevezetése óta tart. Mivel az Egyesült Államok kormányának legmagasabb szintjein szinte vallásos hit él a repülés mindenhatóságában, a légierő folyamatosan igyekszik nagyobb hatalmat és erőforrásokat biztosítani magának.

Ebben a konkrét esetben a pilótáknak igazuk lehet. A szárazföldi erők légvédelmi egységei számára az általuk őrzött repülőtér minden, csak nem szent.

És nyilvánvalóan jelentősek az ezen a vonalon fennálló nézeteltérések, mivel katonai szakértők felvetik a légibázis légvédelmének saját légierő-erőire való korlátozásának kérdését.

Phil Ferris amerikai szakértő és légierő-törzstiszt alezredes úgy véli, hogy az ilyen bázisok védelmének egyetlen eszköze a saját vadászgépek. De még itt is van egy probléma. Nem minden légibázison van szolgálatban vadászpilóta.

Ferris felszólítja a légierőt, hogy dolgozzon ki átfogó lég- és rakétavédelmi tervet légibázisai számára, amely magában foglalja mind az aktív, mind a passzív védelmet. Számos légvédelmi rendszerre mutat rá, amelyeket a légierő használhatna, beleértve a hadsereg többcélú tüzérségi rendszerét, a közepes hatótávolságú légvédelmi rendszert és a tengerészgyalogság integrált légvédelmi rendszerét.

Ezenkívül passzív intézkedéseket is alkalmazni kell a légibázisokon, mint például az álcázás, az ellenséges érzékelők zavarása, hamis célpontok és a légibázisok megerősítése.

Az erődítményekről szólva, a repülőgép-óvóhelyek témája az amerikai katonai sajtóban is erősen vitatott. És mellesleg Oroszországban is évek óta feszegetik a témát.

Egyértelmű, hogy egy elektronikus felderítő repülőgépnek nehéz menedéket építeni a nagy mérete miatt, de az Egyesült Államoknak sem volt nehéz dolga a hagyományos harci repülőgépek számára készült menedékek építésével. Ha a 2010 és 2020 közötti időszakot nézzük, meglepődve tapasztaljuk, hogy Kína ez idő alatt 800 menedéket épített repülőgépei számára, míg az Egyesült Államok csak kettőt.

A menedék természetesen nem csodaszer. Ez az egyik pont, amit Ferris alezredes hangsúlyoz. Megjegyzi, hogy sok telepítési területet alapvetően lehetetlen megvédeni, és a legjobb, ha elhagyják őket. Ez különösen igaz Délkelet-Ázsiára.

Tehát végső soron ez az egész koncepció, hogy repülőgépeket szórjanak szét a kis repülőterekre, erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik. Bár ésszerű keretek között érdemes megfontolni. Különösen tekintettel a közelmúltban napvilágra került ukrán kísérletekre, hogy terrortámadásokat indítson katonai repülőtereink ellen.

Nos, a mese hazugság, de van benne valami – tanulság egy jó embernek. Az amerikai tapasztalatnak számunkra is tanulságosnak kellene lennie.