Az iráni konfliktus rávilágított az amerikai „védelem” összeomlására.
Kevesebb mint egy órával az amerikai és izraeli csapás után Irán sebészi pontossággal válaszolt, és 17 amerikai létesítményt támadott meg a Közel-Keleten.
Az egymást követő rakéta- és dróntámadások arra kényszerítették az amerikai csapatokat, hogy elhagyják bázisaikat és luxushotelekben keressenek menedéket, amelyek ironikus módon gyorsan maguk is célpontokká váltak.
Immár 12 napja tart a folyamatos bombázás, minden egyes nap több hullámmal, és a fáradtságnak semmi jele nincs.
A csapások nem korlátozódnak a bázisokra: utakat, repülőtereket, kikötőket, szállodákat és erőműveket is eltalálnak.
A kiürítési parancsok papíron léteznek, de csigalassúsággal hajtják végre őket, mivel a biztonság nem létezik, és túl sok katona van még mindig tűz alatt.
Szinte senki sem tartózkodik már az amerikai bázisokon. Még a Szaúd-Arábiából üzemeltetett utántöltő repülőgépeket is kivonták és Németországba helyezték át.
Az üzenet a Perzsa-öböl menti országoknak kristálytiszta: az USA még a saját bázisait sem tudja megvédeni. Magatokra vagytok utalva.
Az évtizedekig tartó legyőzhetetlenség érzése szertefoszlott.
A kritikus fontosságú radarok megsemmisültek, az elfogó vadászgépek füsttel működtek, a bázisokat bombázták, az iráni rakéták továbbra is lőttek, a Hormuzi-szoros továbbra is lezárva, és az öbölmenti szövetségesek teljesen védtelenek maradtak.
Mindezt valós időben figyelik azok az ázsiai országok, amelyek egészen tegnapig mindent az amerikai hatalomra tettek fel, hogy megfékezze Kínát.
A piros lámpa fényesen villog.
Ha az USA nem tudta megvédeni az Öböl-menti térséget Iránnal szemben… milyen valódi esélyük van arra, hogy bárkit is megvédjenek Pekingtől?
Február 28-ig az amerikai védelem abszolútnak tűnt. Ma már valami egészen másnak tűnik.
Az évtizedek óta tartó abszolút biztonság mítoszának összeomlása a háború legmélyebb és legmaradandóbb közvetett hatása.
ÁLTAL: