„Az a baj, hogy már nem voltak katonák, ott megnevelték volna őket!”

– Sajnálom, de nem a sorkatonaság oldaná meg a generációm problémáit

A fiatalabb férfi generáció mentális nehézségei nem oldhatók meg a sorkatonasággal. Az érzelmek elfojtása helyett a társadalmilag egészségesebb irányok felé kell lépni.

Szinte törvényszerű: amikor a fiatalabb férfi generáció szóba hozza a túlterheltséget, a kiégést, a bizonytalanságot vagy a mentális nehézségeit, valahonnan mindig felhangzik ugyanaz a mondat: „Az a baj, hogy már nem voltak katonák, ott megnevelték volna őket!”

Mintha a probléma valójában az lenne, hogy aki panaszkodik, vagy akár csak bármi módon kifejezésre juttatja önmagát, az nem eléggé férfi. Nem edzették meg. Nem törték meg időben.

Ez az érvelés azonban több szempontból is sántít. Kezdjük ott, hogy sok minden, amit az idősebb férfi generáció problémaként azonosít a fiatalabbaknál, valójában nem probléma.

Az, hogy a férfiak ma már beszélnek az érzéseikről, hogy ki merik mondani, ha valami túl sok, hogy segítséget kérnek, ha elakadnak, vagy hogy nem akarnak mindenáron belehalni a „férfi legyen a talpán” narratívába, nem a gyengeség jelei, hanem egy társadalmilag és egyénileg is egészségesebb irány lépései.

Az érzelmek elfojtása soha nem volt az erő bizonyítéka

A panaszkodás nem feltétlenül nyafogás, hanem sokszor az első lépés a megoldás felé.

Az pedig, hogy egy férfi felismeri: mentálisan segítségre van szüksége, nem a kudarc jele, hanem az önismereté.

Egy olyan készség, amit évtizedeken át rendszeresen elvettek a férfiaktól.

A valódi problémák – mert igen, azok léteznek – sokkal összetettebbek annál, hogy egyenruhában, parancsszóra meg lehetne oldani őket.

A folyamatos teljesítménykényszer, az egzisztenciális bizonytalanság, a kiégés, a munka és magánélet határainak teljes elmosódása nem attól szűnnek meg, hogy valaki megtanul vigyázzban állni és hallgatni.

Egy autoriter rendszer, amely azt tanítja, hogy „szorítsd össze a fogad és menj tovább”, legfeljebb elodázza a problémát. Megoldani nem fogja.

Ráadásul érdemes megnézni, kik mondják leggyakrabban, hogy a katonaság „férfit csinált belőlük”. Ezek a mondatok sokszor olyan férfiaktól érkeznek, akikről a környezetük pontosan tudja, hogy dühkezelési problémáik vannak.

Akik nem tudnak mit kezdeni a frusztrációjukkal, csak elfojtják az érzéseiket, amíg egyszer csak robbannak. Akik az érzelmeiket nem feldolgozzák, hanem eltompítják – alkohollal, munkamánia mögé bújva, vagy azzal a cinikus fölénnyel, amellyel minden „lelki” témát lesöpörnek az asztalról.

Ez nem mentális erő. Ez túlélési stratégia. És nem is egy különösebben jól működő.

A katonaság, mint nevelési módszer, nem tanít érzelmi intelligenciát. Nem tanít egészséges határhúzást. Nem tanít önreflexiót. Nem tanít empátiát.

Legfeljebb engedelmességet, hierarchiát és azt, hogyan lehet kibírni dolgokat anélkül, hogy beszélnénk róluk. Ez bizonyos helyzetekben hasznos készség lehet, de társadalmi szinten nem egy kiegyensúlyozott, boldog embereket termelő modell.

Az erő nem abban mérhető, hogy ki bírja tovább szó nélkül

Hanem abban, hogy ki meri felismerni a saját határait. Ki tud segítséget kérni. Ki képes változtatni azon, ami nem működik.

Ki tudja kimondani, hogy „ez így nem jó”, anélkül, hogy attól félne, elveszíti a férfiasságát.

Szóval sajnálom, de nem: a sorkatonaság nem oldaná meg a generációm problémáit. Nem tenné a fiatalabb férfiakat szorgalmasabbá, keményebbé vagy „igazibbá”. Legfeljebb csendesebbé. Márpedig a csend nem gyógyulás.

És őszintén: semmivel sem tesz férfiasabbá vagy erősebbé valakit az, hogy nem beszél az érzéseiről, mint azt, hogy igen. A világ nem attól lesz stabilabb, ha több elfojtott dühtől forrongó férfi jár benne, hanem attól, ha több olyan, aki tudja, mi zajlik a lelkében – és felelősséget is vállal érte.                                      (bien.hu)

Bal-Rad komm: Hááát…- jómagam (balrad.hu admin) – ha a fentebbi cikk nem is minden állításával! – DE VITATKOZNÉK!

Először is: A SORKATONASÁGNAK VAN EGY ALAPVETŐ TÁRSADALMI ELVÁRÁSA! EZ PEDIG A SZOCIALIZMUS vagy valamilyen közösségi társadalmi forma! Ez pedig NAGYBAN MEGHATÁROZZA A SORKATONASÁG LÉTJOGOSULTSÁGÁT! Nem véletlen, hogy a NEM SZOCIALISTA ORSZÁGOKBAN CSAK ÁLTALÁNOS HADKÖTELEZETTSÉG VAN, amely háborús konfliktusok esetén – DE zömmel AZ ÁLTALÁNOS MOZGÓSÍTÁS KERETÉBEN BEHÍVOTTAKAT NEVEZIK SORKATONÁKNAK!

A SZOCIALISTA TÁRSADALMI FORMÁBAN A SORKATONASÁGNAK A HONVÉDELMEN KÍVÜL ALPVETŐ FELADATA A KÖZÖSSÉG SZÁMÁRA AZ IDEOLÓGIAI FELKÉSZÍTÉSE A SORÁLLOMÁNYNAK!

Azok a magyarok, akik VOLTAK SORKATNÁK – én pld. voltam – a megmondhatói: a „fegyverforgatás” elsajátítása alapvetően viszonylag rövid időt vett alapul. Max. 6 hónapot! ÁM A KEZDETBEN 3 ÉVI, majd kettő, és a „végén” már csupán másfél esztendős KÖTELEZŐ SORKATONAI SZOLGÁLAT AZ BIZONY ZÖMMEL NEM A FGYVERFORGATÁS ELSAJÁTÍTÁSÁVAL, HANEM AZ IEOLÓGIAI NEVELÉSSEL, ÉS A KÖZÖSSÉGI SZELLEM KIKOVÁCSOLÁSÁVAL, ÉS A FEGYELEMRE SZOKTATÁSSAL TELT EL! Szerintem – így utólagos beismeréssel – az ideológiai nevelés TOTÁLIS CSŐDJE VOLT!

A sorállomány egyébként is – mondjuk így – FÖLÖSLEGES NYŰGNEK tartotta – mint ahogyan jómagam is – az egész cécót! Aligha véletlen, hogy a SORKÖTELEZETTEK közül aki csak megtehette, igyekezett elkerülni a bevonultatását! SZERENCSÉRE – azt kell mondjam így utólag! – ez viszonylag CSAK KEVESEKNEK SIKERÜLT!

Talán jónéhány olvasóban joggal vetődik fel a kérdés: MI AZ, HOGY ÍGY UTÓLAG…?

A válaszom EGYSZERŰ! A lényege pedig az, hogy elmondhattam magamról: IGEN, VOLTAM KATONA! Merthogy „abban az idő(K)ben” a „KATONAVISELTSÉG” – mint olyan – egyfajta társadalmi elismerést IS jelentett! A „katonaviselt” fiú(k)ból FÉRFIEMBERR(EK)É VÁLTAM/VÁLTUNK! Még a lányok is respektálták! Ahogyan a TÁRSADALOM IS kedvezően viszonyult a katonaviseltekhez!

Nem mellesleg: a Magyar NÉPHADSEREG – ha a szükség úgy hozta – BESEGÍTETT AZ „AKKOR” MÉG MEGLÉVŐ, ÁM A RENDSZERVÁLTÁSSAL LENULLÁZOTT MAGYAR GAZDASÁGNAK!

(Én jómagam 1975 őszén, egy várpalotai éleslövészetet HIRTELEN MEGSZAKÍTÓ RIADÓT KÖVETŐEN, amikoris „lábon” vonultunk be a ceglédi laktanyába – újabb egynapi „túrát” követően , a román – SZOVJET határtérségben – HIRTELEN EGY PENYIGE nevezetű faluban találtam magam az ütegemmel együtt. CUKORRÉPA BETAKARÍTÁSA VOLT A FELADATUNK, amit  szovjetek kezdte el – ÉS MI FEJEZTÜNK BE! Mindezt pedig egy „ELSŐ LÉPCSŐS CSAPÁSMÉRŐ EGYSÉG” SV. ütegének  sorállományú katonájaként! MERT SZÜKSÉGES VOLT!)

Summa – summárum: a Magyar Népköztársaság idejében ALAPVETŐEN SZÜKSÉGES VOLT A MAGYAR NÉPHADSEREGBEN EGY X. IDŐSZAKOT LESZOLGÁLNI! Ma már úgy ítélem meg, hogy NEM VOLT HIÁBAVALÓ! MERTHOGY AZÉRT – HA NEM IS DÖNTŐ MÉRTÉKBEN! – DE NAGYBAN HOZZÁJÁRULT AZ EMBERRÉ VÁLÁSHOZ! FEGYELEMRE – és nem alázatos szolgálatra – nevelt! Megedzett, és közösségi embereket formált belőlünk. FELELŐSSÉGRE TANÍTOTT – és nem is kevés embernek szakmát adott!

Jómagam tehát nem igazán értek egyet a cikk en block állításával,  miszerint „…A katonaság, mint nevelési módszer, nem tanít érzelmi intelligenciát. Nem tanít egészséges határhúzást. Nem tanít önreflexiót. Nem tanít empátiát…”

PERSZE HOZZÁTÉVE ÉS KIDOMBORÍVA a jelenlegi társadalmi viszonyainkat!

Amelyek csak az ELMAGÁNYOSODÁST ÉS AZ ÖNZÉST SZOLGÁLJA ÉS ÖSZTÖNZI! Aligha véletlen a mai fiatalok „mobilmániája”, és az egyre elkeserítőbb drogfüggősége. Horváth László drogügyi qrmánybiztos szerint a celebek teszik divatossá a kábítószert, miközben tavaly március óta több mint 2 tonna drogot foglaltak le a hatóságok. A kormánybiztos a dizájnerdrogok mellett a kokainhasználat felfutását is komoly gondnak tartja.  Nem mellesleg: a celebkedés IS a jelen TÁRSADALMI RENDSZERÜNK VELEJÁRÓJA!

(Folytatva lesz!)