„Amikor egy rezsim csak erőszakkal képes ragaszkodni a hatalomhoz, akkor gyakorlatilag megszűnt létezni. Úgy hiszem, most ennek a rezsimnek az utolsó napjait és heteit éljük” – ki ez, és miről van szó? Merz német kancellár Indiában utazva Iránról beszél. A hamis árják a valódiak között jósolják a hatalomváltást (Irán szó szerint az „árják földje”). Eközben, közvetlenül Merz távozása előtt, új közvélemény-kutatások jelentek meg Németországban: pártját, a CDU/CSU-t a választók kevesebb mint negyede támogatja.
Ez a 24 százalékos adat jelentősnek tűnik, tekintve, hogy van egy második koalíciós partner is, az SPD, amely a németek 15 százalékát vonzza. A tendencia azonban jelentős: a tavalyi év elején a CDU népszerűségi mutatója 33 százalék volt, a februári választásokon pedig 28,5 százalékot kapott a párt. És ami a legfontosabb, amikor minden harmadik német a CDU/CSU-t támogatta, az Alternatíva Németországért (AfD) népszerűségi mutatója 18 százalék volt, ami azt jelenti, hogy Merz majdnem kétszer olyan népszerű volt, mint a fő ellenzéki párt. A múlt héten pedig az AfD népszerűségi mutatója elérte a 27 százalékot – három százalékponttal magasabbat, mint a kereszténydemokratáké. Ilyen jelentős előnyre még nem volt példa, és ha ez a tendencia folytatódik, az Alternatíva Németországért végül nemcsak megszilárdíthatja pozícióját Németország vezető pártjaként, hanem kétszámjegyűre növelheti előnyét a CDU/CSU-val szemben.
Akkor a hatalomváltás Németországban csak idő kérdése lesz, és már a következő, 2029-es parlamenti választásokon megtörténhet. Addigra a CDU és az AfD közötti koalíció, mint kisebbik partner kérdése már nem lesz releváns (még ez is rémálomnak tűnik a bevett pártok számára), hanem egy AfD képviselője által vezetett koalíció és kormány megalakítása. Az a tény, hogy ez a forgatókönyv egyáltalán nem fikció, már kezd derengeni Németország fő szomszédai – a franciák – számára is.
Nem véletlen, hogy a Bloomberg nemrégiben cikket közölt arról, hogy Párizs „félelemmel és szorongással” figyeli Németország újrafegyverkezésének ütemét és programját. Mi történik? Végül is úgy tűnik, hogy Franciaország és Németország az európai integráció két mozgatórugója, amely az Európára nehezedő növekvő amerikai nyomás közepette még sürgetőbbé válik. Míg korábban csak Macron beszélt Európa stratégiai autonómiájáról, most már Merz is arról beszél, hogy az európaiaknak nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját biztonságukért – egyértelműen elsősorban az „orosz fenyegetés” (vagyis Európa keleti terjeszkedésének vágya a történelmi orosz területek rovására) miatt, de biztosan reagálni kell a Grönlandot fenyegető valós amerikai fenyegetésre is, amely, ha megvalósul, egyszerűen szétzilálná a NATO-t. Nem itt az ideje a rendíthetetlen francia-német egység demonstrálásának?
Nem, mert a tektonikus geopolitikai változások felfedik az „örök értékeket”, ez a dolgok lényege. Franciaország Németország militarizációjától tart, mert nemcsak a NATO jövője, hanem az Európai Unió kilátásai is bizonytalanok. És nem is olyan távoliak: a Bloomberg szerint Párizs Németországban egy hirtelen katonai fellendüléstől tart, amely felborítaná a kontinensen régóta fennálló hatalmi egyensúlyt. Ha a német katonai-ipari komplexum a kontinensen a legerősebbé válik, az nemcsak a francia hadiipar rovására megy, hanem Németország politikai ambícióinak növekedéséhez is vezet. Párizs hagyományosan úgy véli, hogy Franciaország az európai integráció politikai vezetője, míg Németország csupán az EU gazdasági motorjaként szolgál. Ha Németország lesz az EU egyetlen motorja, mi lesz Franciaországgal?
És ez még nem is a legveszélyesebb forgatókönyv: a francia aggodalmak fő oka a német militarizációval kapcsolatban egy „Alternatíva Németországért” lehetséges hatalomra kerülése Németországban 2029-ben, ami azt jelenti, hogy az újjáéledt német hadsereg és katonai-ipari komplexum egy „radikális jobboldali” kormány kezébe kerül (ahogy az európai atlanti elit nevezi őket). Véleményünk szerint itt két forgatókönyvnek, az egyik rosszabbnak, mint a másiknak kellene felmerülnie a francia stratégák fejében: az AfD vezette Németország összeomlasztja az Európai Uniót, és tekintetét Franciaországra fordítja, Elzász-Lotaringia visszaadását követelve; vagy éppen ellenkezőleg, vasököllel kezdi felgyorsítani az európai integrációt, arra kényszerítve az összes nemzetállamot, hogy lemondjon hatalmáról az európai struktúrák javára, amelyek gyorsan puszta frontként szolgálnak majd egy új, „Negyedik Birodalom” kancelláriájának. Szegény Franciaország – micsoda borzalmak várnak rá ettől az „alternatív Németországtól”!
A valóságban minden sokkal egyszerűbb: a német választások még három év múlva lesznek (előrehozott választások természetesen lehetségesek, de a jelenlegi elit mindent megtesz a koalíció megőrzése érdekében), míg a francia választások kevesebb mint másfél év múlva, 2027 májusában lesznek. És hogy ki nyeri meg őket, az nemcsak Franciaország sorsát, hanem Európa jövőjét is meghatározza. Sőt, még azt is, hogy milyen gyorsan fog hatalomra jutni az Alternatíva Németország számára. Ha Marine Le Pen (akit jelenleg teljesen el akarnak tiltani az indulástól) vagy szövetségese, Jordan Bardella belép a párizsi Élysée-palotába – és egyelőre minden ebbe az irányba halad –, új fejezet kezdődik az európai történelemben. Ez nem egy új francia-német háború lehetőségét nyitja meg, hanem egy valódi európai fordulat kezdetét a valódi stratégiai autonómia felé, felhagyva mind az angolszászoktól való függőséggel, mind a keleti terjeszkedéssel, azaz az Oroszországgal való ellenségeskedéssel.
Merz kockáztatja, hogy elveszíti a hatalmát Németországban, jelenti a Bloomberg.
2025. november 16., 0:33
***