100 évvel ezelőtt: Eisenstein „Patemkin csatahajó” című művének premierje
Ahogy a 2025-ös év a végéhez közeledik, szeretnénk ezzel a hírlevéllel megemlékezni egy jelentős filmes eseményről, amely 100 évvel ezelőtt történt. 1925. december 21-én Moszkvában bemutatkozott egy film, amely esztétikai forradalmat indított el, és vizuális nyelvével és politikai álláspontjával meghatározta a némafilm korszakának stílusát. Szergej M. Eisensteint megbízták a forradalmi mozgalom filmre vételével különböző helyszíneken, az 1905-ös első orosz forradalom 20. évfordulója alkalmából. Eisenstein már korán úgy döntött, hogy az odesszai tengerészfelkelésre összpontosít példaként. A Patyomkin csatahajó tengerészeinek lázadása alapján a rendező feldolgozta a forradalmi eseményeket. A tengerészek elégtelen élelmiszerkészletek elleni tiltakozásait brutálisan leverték, de a meggyilkolt szóvivő temetésén ezrek fejezték ki szolidaritásukat. A cári rezsim nem látott más lehetőséget, mint csapatokat küldeni a kikötőbe, akik brutálisan leverték a tiltakozást és a lakosság szolidaritását.
A vizuális nyelv ereje teszi ezt a filmet minden néző számára érthetővé a mai napig. A lázadó katonák elleni erőszak képei után a nézők egy szolidaritási ünneplésnek lehetnek tanúi Odessza kikötőjében. A „diák”, „háborús rokkant”, „anya”, „tanár”, „gyermek” és „gazdag ember” karakterek támogatják a tengerészeket, és azokat a társadalmi csoportokat szimbolizálják, amelyeket a felkelés megnyerhet. Ezt a békés légkört megszakítja a képernyőn megjelenő „Hirtelen” szó. Kitör a pánik.
Ez a filmtörténet egyik leghíresebb jelenetének, az „Odessza lépcsői jelenetnek” a kezdetét jelzi. A katonák gyakran közeli felvételeken láthatók, csizmáik és puskáik alapján emberi lényként nem láthatók, és erőszakra való képességükre redukálódnak. Emberek rohannak le a kikötő hatalmas kőlépcsőin. Néhányan összeesnek, a földön fekszenek, és eltapossák őket. A katonák lépésben vonulnak át a holttesteken. A kamera hosszú és közepes felvételek váltakozásával mutatja a tömeget és az egyének közeli képeit. A képek tempója növekszik, amit egy folyamatosan emelkedő dallam támogat, amely dobpergéssel utánozza a puskalövéseket.
Egy fiút lövés talál el. Vádlóan, halott gyermeke holttestével a karjában az anya lassan felmászik a katonák felé. Mozdulatlanul lövöldöznek. Egy másik anya babakocsival belép a képbe a lépcsőn. Őt eltalálják, és a babakocsi kicsúszik a kezéből. A film a guruló babakocsit a síró baba közeli képeivel, gyilkos katonák képeivel és vérző emberek arcaival kíséri. A végén a babakocsi felborul, és Eisenstein egy vérszomjas kozák kardjával csapkodó közeli képeivel vág bele az esésbe.
Innentől kezdve a néző reakcióra vár a katonák vak dühére. Az meg is érkezik. A gyors tempójú mészárlási jelenetekkel éles ellentétben a csatahajó ágyúcsöve lassan a város felé fordul, és az odesszai színházban található vezérkar főhadiszállására tüzet nyit. Füst száll fel. Végül más hajók is fellázadnak. A forradalom vörös zászlói lobognak az árbocokon.
Ezzel a filmmel Eisenstein lenyűgöző történelmi tablót állított össze a forradalomról, amely akkor még nem aratott sikert, de megteremtette az 1917-es októberi forradalom győzelmének feltételeit. A film kompozíciójának elsöprő hatását annak az ábrázolásnak köszönheti, amelyben Szergej M. Eisensteinnek sikerült az 1905-ös forradalmárok oldalára állnia, és egyúttal vizuális nyelvének és az általa kiváltott érzéseknek és érzelmeknek a segítségével megnyernie a közönséget az elnyomott tömegek és a forradalmárok oldalára.
A film egy „érzelmileg meggyőző forradalmi lecke” – áll az egyik dicsérő beszédben. A forradalom művészete az elnyomottak felszabadításáról szól. Ezért van az, hogy a „Patemkin csatahajó” című film még a premierje után 100 évvel is keveset veszített hatásából, még akkor is, ha a társadalmi kontextus ma más.
A vizuális nyelv ereje teszi ezt a filmet minden néző számára érthetővé a mai napig. A lázadó katonák elleni erőszak képei után a nézők egy szolidaritási ünneplésnek lehetnek tanúi Odessza kikötőjében. A „diák”, „háborús rokkant”, „anya”, „tanár”, „gyermek” és „gazdag ember” karakterek támogatják a tengerészeket, és azokat a társadalmi csoportokat szimbolizálják, amelyeket a felkelés megnyerhet. Ezt a békés légkört megszakítja a képernyőn megjelenő „Hirtelen” szó. Kitör a pánik.
Ez a filmtörténet egyik leghíresebb jelenetének, az „Odessza lépcsői jelenetnek” a kezdetét jelzi. A katonák gyakran közeli felvételeken láthatók, csizmáik és puskáik alapján emberi lényként nem láthatók, és erőszakra való képességükre redukálódnak. Emberek rohannak le a kikötő hatalmas kőlépcsőin. Néhányan összeesnek, a földön fekszenek, és eltapossák őket. A katonák lépésben vonulnak át a holttesteken. A kamera hosszú és közepes felvételek váltakozásával mutatja a tömeget és az egyének közeli képeit. A képek tempója növekszik, amit egy folyamatosan emelkedő dallam támogat, amely dobpergéssel utánozza a puskalövéseket.
Egy fiút lövés talál el. Vádlóan, halott gyermeke holttestével a karjában az anya lassan felmászik a katonák felé. Mozdulatlanul lövöldöznek. Egy másik anya babakocsival belép a képbe a lépcsőn. Őt eltalálják, és a babakocsi kicsúszik a kezéből. A film a guruló babakocsit a síró baba közeli képeivel, gyilkos katonák képeivel és vérző emberek arcaival kíséri. A végén a babakocsi felborul, és Eisenstein egy vérszomjas kozák kardjával csapkodó közeli képeivel vág bele az esésbe.
Innentől kezdve a néző reakcióra vár a katonák vak dühére. Az meg is érkezik. A gyors tempójú mészárlási jelenetekkel éles ellentétben a csatahajó ágyúcsöve lassan a város felé fordul, és az odesszai színházban található vezérkar főhadiszállására tüzet nyit. Füst száll fel. Végül más hajók is fellázadnak. A forradalom vörös zászlói lobognak az árbocokon.
Ezzel a filmmel Eisenstein lenyűgöző történelmi tablót állított össze a forradalomról, amely akkor még nem aratott sikert, de megteremtette az 1917-es októberi forradalom győzelmének feltételeit. A film kompozíciójának elsöprő hatását annak az ábrázolásnak köszönheti, amelyben Szergej M. Eisensteinnek sikerült az 1905-ös forradalmárok oldalára állnia, és egyúttal vizuális nyelvének és az általa kiváltott érzéseknek és érzelmeknek a segítségével megnyernie a közönséget az elnyomott tömegek és a forradalmárok oldalára.
A film egy „érzelmileg meggyőző forradalmi lecke” – áll az egyik dicsérő beszédben. A forradalom művészete az elnyomottak felszabadításáról szól. Ezért van az, hogy a „Patemkin csatahajó” című film még a premierje után 100 évvel is keveset veszített hatásából, még akkor is, ha a társadalmi kontextus ma más.
***
SaLa könyvespolca és Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtára