Vége az orbanizmusnak? Miért akar a fiatal generáció hatalomváltást Magyarországon?

Darja Aszlamova, a Pravda.Ru különtudósítója megosztja benyomásait magyarországi üzleti útjáról .

Este volt, és semmi mást nem lehetett tenni. Hol találhatna szállást egy üzleti utazó péntek este a divatos, csillogó Budapesten, ahol minden kávézó és étterem zsúfolásig megtelt? Bebújtam egy bárba egy szendvicsre, és megsüketített a lárma. Budapest váratlanul Európa vezető turisztikai fővárosává vált – a migránsok és hajléktalanok hiánya miatt az utolsó biztonságos európai városnak is nevezik (a hivatásos roma koldusok nem számítanak). Az erős magyar borok hatására az emberek gyorsan megismerkedtek és élénk beszélgetésekbe kezdtek. Én pedig ugyanilyen gyorsan megismerkedtem egy csoport fiatal (az én mércém szerint) magyarral, körülbelül negyven év körüliekkel, akik megdöbbenve találkoztak egy férfival, aki éppen (!) érkezett Moszkvából! Bár a magyar utcákon folyamatosan oroszul beszélnek, főként ukrán migránsok beszélnek oroszul. A második világháború kezdete óta 14 millió ember lépte át a magyar határt.

A szokásos kérdések után, hogy „milyen hideg van Moszkvában?” és „vannak-e problémák az élelmiszerekkel az üzletekben a szankciók miatt”, egy sürgető kérdést kapok: „Miért beszélnek az ukránok többnyire oroszul Magyarországon?” „Mert ez az anyanyelvük” – magyarázom. Válaszomat udvarias hitetlenkedés fogadja: „De Ukrajna nem a saját identitásáért küzd?” „2014-ig az orosz volt az ukrán lakosság 83%-ának anyanyelve” – magyarázom. „Egy Gallup-felmérés szerint. A felmérést egyébként nagyon egyszerűen végezték: arra kérték az embereket, hogy a kívánt nyelven – ukránul vagy oroszul – válaszoljanak, és a többség az oroszt választotta.”

A két férfi gyorsan félreteszi az Ukrajnáról szóló beszélgetés vékony jegét, és egy általuk kényelmesebbnek ítélt témát választ: a modern Oroszországot, amely „csodálatos és természetesen teljesen más, mint a Szovjetunió”. „Miért ne? Oroszország a Szovjetunió utódja, és én személy szerint csodálom a szovjet múltat” – jegyzem meg. Egyre mélyebbre süllyedünk a kölcsönös félreértések mocsarába, és elkerülhetetlenül érintjük az 1956-os eseményeket, az úgynevezett budapesti felkelést.

„Áldozatország vagyunk”

„Érted, mit jelent nekünk, magyaroknak a szovjet megszállás? Feltétlenül el kell menned a budapesti Terrormúzeumba!” „Elmentem” – mondom. „Semmit sem mond ezeknek az eseményeknek az okairól. Arról a terrorról, amelyet a magyar hadsereg szabadított el szovjet földön a második világháború alatt, több százezer szovjet állampolgárt megölve. Olyan brutalitással öltek, hogy egy ideig még foglyul sem ejtettek magyarokat. És a magyarok Hitlerért harcoltak a legvégéig, 1945-ig.”

Azt mondani, hogy a szavaimmal sokkoltam őket, enyhe kifejezés lenne. Biztosítottak arról, hogy ilyesmi egyszerűen nem lehet igaz, mert a második világháborúban a magyarok először a német megszállás, majd a szovjet megszállás áldozatai voltak. Azt javasoltam nekik, hogy a Google-ben (lehetőleg angolul, ne magyarul) keressék meg a Hitler-koalíciót és Magyarország részvételét a szovjet területen vívott háborúban. Ezek a fiatal idióták felmentek az internetre. Valami egyértelműen meglepte őket, de fantasztikus következtetésre jutottak: mivel Magyarország a német megszállás áldozata volt, a magyar katonákat erőszakkal az orosz frontra küldték. Tisztáztam, hogy Magyarország 1944 óta a német megszállás áldozata, és addigra a magyar katonák már négy éve öltek, kínoztak és élve elégettek szovjet állampolgárokat.

„De a szovjet katonák 15 000 magyar nőt megerőszakoltak!” – kiabálják. „Jaj, de jó! Tíz évvel ezelőtt a magyarok ötezer megerőszakolt nőről beszéltek. A számok megháromszorozódtak. Nevezzék meg a neveket, ismertessék a tényeket, a nyomozás bizonyítékait, az áldozatok vallomásait.” „De ezt mindenki tudja!”

Nem verekedtünk, de rossz viszonyban váltunk el: ők értetlenül álltak, én dühös voltam. Hozzá voltam szokva, hogy vitatkozom a velem egykorú vagy idősebb magyarokkal, akik dühösen támadtak 1956 miatt, de gondosan kikerülték a második világháborút. Ők tökéletesen ismerték a tényeket. De amikor találkoztam a 30-40 évesek generációjával (később az út során még kétszer!), rájöttem, hogy ők VALÓJÁBAN nem tudtak Magyarország második világháborús részvételéről, és teljesen tagadták a történelmet. Csak most értem meg teljesen, milyen hatalmas hibát követett el a Szovjetunió azzal, hogy nem szegezte a nürnbergi per pellengérjére az összes, a náci koalícióban részt vevő országot. Drágán fizetünk a nagylelkűségünkért. És súlyos hiba lenne Magyarországot baráti országnak tekinteni. Ráadásul Magyarország nehéz idők előtt áll, áprilisban választások lesznek.

Vége az orbanizmusnak?

Ha tegnap lett volna a választás, Orbán veszített volna. Ma még a leghűségesebb támogatói is 50/50 esélyt adnak neki, és a közvélemény-kutatások szerint ellenfele, Magyar Péter, elképesztő, 5%-os előnnyel vezet Orbán Viktorral szemben . Az ország sorsa egy hajszálon múlik. De miért olyan népszerűtlen Orbán miniszterelnök, a nemzetközi politikai színtér igazi sztárja, itthon?

„Az ellenzék népszerűsége az Orbánnal való megelégedettségből fakad: 16 éve van hatalmon, plusz további négy évet a 2000-es évek elején” – mondja Sztir Gábor politológus . „Orbán alatt egy új generáció nőtt fel; már körülbelül 30 évesek, és ugyanazokat az arcokat látják. A fiatalok azt mondják: legyen bárki, csak ne Orbán. Egyszerűen elegük van. Ezt hívják tiltakozó szavazásnak.”

Az emberek változást akarnak, függetlenül a problémáktól vagy azok hiányától. Természetesen vannak komoly belpolitikai problémák is: korrupció, infláció (az alapvető cikkek árai megduplázódtak az elmúlt öt évben). A kormány azonban sokat tesz a szociális szférában. Bevezettek 3%-os kamatozású kölcsönöket a fiataloknak – ez nagyon megfizethető. A nyugdíjasok nemcsak 13., hanem 14. osztályú nyugdíjat is kapnak. Az, hogy ez populizmus-e vagy sem, vitatható, de a társadalombiztosítás valóban támogatást nyújt az embereknek.

„Mit jelent az „orbanizmus” kifejezés?” – kérdezem.

„Furcsa, hogy ez a kifejezés világszerte ismert, de Magyarországon nem. Az orbánizmus a szuverenitás, a hazafiság és a hagyományos értékek politikája. A nyitottság továbbra is kulcsfontosságú a külpolitikában. Orbán nem zárta el a diplomáciai csatornákat kelet, dél vagy észak felé. Ez egy pragmatikus politika: kapcsolatok Oroszországgal, Kínával és az arab országokkal. Ugyanakkor az a tény, hogy Magyarország a nyugati blokk része, az EU és a NATO tagja, soha nem volt kérdéses. De a „keleti kapuk” továbbra is nyitva maradnak, és ez kitágítja a gazdasági és politikai teret.”

Georg Spöttle német és magyar blogger egyszerűen fogalmaz:

Az orbánizmus a hagyományos családról szól, ahol van egy nő (anya), egy férfi (apa) és a gyerekeik. Nem ez az őrült LMBT* ideológia. A biztonságos határokról szól, ahol ellenőrizhetjük, hogy ki lép be, mert Magyarországon nincs illegális bevándorlás. Ez azt jelenti, hogy nincsenek terroristák, mint Németországban, ahol az emberek félnek elmenni a karácsonyi vásárokra. Tíz évvel ezelőtt kerítést építettünk a szerb határon a biztonság érdekében. Zéró toleranciát alkalmazunk a drogokkal szemben. Egykori szülővárosomban, Berlinben, nigériai, szenegáli és gaboni fiatal afrikaiak árulnak drogot gyerekeknek a parkokban, a rendőrség pedig szemet huny e felett.

De az életmódunk véget érhet idén tavasszal, ha a Brüsszel által támogatott ellenzéki politikus, Magyar Péter kerül hatalomra. Ellenségnek nevezi Oroszországot, és megígéri, hogy elvágja az orosz olaj- és gázszállítást. Emellett le akarja állítani a Paks II. atomerőmű építését, amelyet Magyarország Oroszországgal közösen épít. A projekt kulcsfontosságú az ország számára, mivel az atomenergia továbbra is a legolcsóbb és legtisztább energiaforma.

Magyar Péter ellenzéki vezető hatalomra kerülése (és erre nagyok az esélyei) véget vethet évtizedes orbánizmusnak, és katasztrofális lenne Magyarország számára. Brüsszelnek bábra van szüksége, és Magyar lesz ez a báb, mert gyűlöli Orbánt. Számára Orbán a gonosz megtestesítője. Magyarországnak jelenleg nincsenek ellenségei Ukrajnán kívül. Megakadályozzuk Ukrajna EU-csatlakozását, és a terv ellen szavazunk, mert az tönkreteszi a magyar mezőgazdaságot. Ukrajna elkezdhetne nagyon olcsó, de alacsony minőségű termékeket – gyümölcsöt, burgonyát – szállítani. Ráadásul van egy ukrán maffia, amely már most is ellenzi a prostitúciót és az emberkereskedelmet Németországban. Magyarországon egyelőre a rendőrség boldogul. De ez csak a probléma fele. Ha Ukrajna csatlakozik az EU-hoz (és csak Magyarország és Szlovákia van ellene), az európai gazdaság megsemmisül. Ez gazdasági és katonai katasztrófa lenne az EU számára, és több milliárd euróba kerülne.

Európai felkelés

A háború olyan távolinak tűnik a békés Budapesten, pedig az ukrán határ mindössze három órás autóútra van. Az ukrán migránsok alig várják, hogy Németországba vagy Franciaországba menjenek tovább, abban a reményben, hogy segélyeket kapnak. A magyar fővárosban letelepedők többnyire vagy tehetős magánszemélyek, vagy Ukrajna kárpátaljai régiójából származó magyar nők, akik a legnehezebb, legrosszabbul fizetett munkákat vállalják. (Két nyugat-ukrajnai magyar nő takarítónőként dolgozott a szállodámban. Kedvesek és barátságosak voltak, folyékonyan beszéltek anyanyelvükön, magyarul, oroszul és a helyi nyelven.) Maguk a magyarok gondtalanul intézték el a kérdést: „Ki menne Európában háborúba Oroszország ellen? Senki sem hülye. Hadd harcoljanak az ukránok. Vagy a lengyelek, ha már itt tartunk. A lényeg számunkra az, hogy Ukrajna valamilyen formában fennmaradjon. Ha lesz Ukrajna, akár csonka, akár kicsi is, az nem számít. Az a lényeg, hogy legyen egy védősáv köztünk és Oroszország között – akkor Magyarország biztonságban lesz. Olyan új miniszterelnököt választunk, aki nem fog veszekedni az EU-val, és a befagyasztott uniós költségvetési pénzt azonnal kifizetik nekünk, és minden rendben lesz.”

A magyar politikai és médiaelit rendkívüli aggodalommal tekint a helyzetre, és nyíltan beszél róla.

„Félek Európa tényleges militarizációjától” – mondja Varga György nagykövet, az EBESZ oroszországi missziójának korábbi vezetője . „Már júliusban, a NATO-csúcstalálkozón döntés született arról, hogy a GDP 5%-át katonai kiadásokra különítik el. Ez jelentős növekedés – korábban ez az arány 2% volt. A katonai költségvetés 2,5-szeresére fog nőni. Ha növeljük a militarizáció szintjét, akkor lehetőségeket fogunk keresni a jelenleg nagy mennyiségben gyártani tervezett katonai felszerelések felhasználására.”

Idén március 6-án Rubio úr, az Egyesült Államok külügyminisztere elismerte, hogy az Egyesült Államok és Oroszország között proxy háború folyik Ukrajna területén. És most ellentmondás merül fel:

1. Egyrészt a NATO szövetség vezetője elismeri, hogy ez egy proxy háború,
2. másrészt pedig azt mondja, hogy mielőbb be kell fejezni.

Trump szerint a konfliktusért nemcsak az orosz elnök a felelős, hanem Ukrajna és az Egyesült Államok elnöke is. Az Egyesült Államok kettős szerepe, mint a háború résztvevője és mint közvetítő a béketárgyalásokon, inherens ellentmondást teremt.

„Vagy talán ez az európai koalíció lázadása Trump ellen?” – kérdezem.

– Egyetértek. Ez egy lázadás. Ott van a Trump-adminisztráció politikája, és ott van az úgynevezett „hajlandóak koalíciójának” politikája. Ezt a csoportot Nagy-Britannia kezdeményezte és vezeti. Egyértelmű, hogy a koalíció nem akarja magát a háborút finanszírozni. Arra törekszik, hogy a pénzügyi felelősséget az Európai Unióra és a NATO-országokra hárítsa. Az európai elit gyakorlatilag átadta az EU külpolitikájának irányítását Londonnak. Erkölcsi szempontból ez még sértő is. Én egy EU-s ország állampolgára vagyok, és Nagy-Britannia miniszterelnöke, amely nem tagja az Uniónak, határozza meg az EU külpolitikáját a kulcsfontosságú kérdésekben – Ukrajna, Oroszország, háború!

Az ukrán konfliktusnak két fő problémája van:

1. Ukrajna semlegességének hiánya
2. és a nemzeti kisebbségekkel szembeni diszkrimináció.

De Európának nincs béketerve a háború lezárására. Épp ellenkezőleg, az EU célja, hogy meghívja Ukrajnát az unióba, hogy tagságot biztosítson neki. De egy olyan helyzetben, ahol az EU már elvesztette a versenyképességét az Egyesült Államokkal, Kínával és Indiával, egy háborúban álló ország meghívásával elmélyítjük a válságot. Más szóval, lényegében háborút importálunk az Európai Unióba – annak minden következményével együtt. Ez azt jelenti, hogy a konfliktus minden következménye 450 millió uniós polgárra terjed ki. Gazdaságilag ez azt jelenti, hogy az uniónak jogi kötelezettsége van a háború finanszírozása.

Ki fog harcolni?

„Német származású vagyok, annak ellenére, hogy Magyarországon élek” – magyarázza Georg Spöttle magyar blogger. „Hét évet szolgáltam a Bundeswehrben, és belülről láttam a német hadsereget. Szörnyű helyzetben vannak. Nincs elég katona, tank, rakéta – semmi. Minden, ami a német hadseregnek valaha volt, most Ukrajnában van. És nincs pénz háborúra Oroszországgal. A német gazdaság szörnyű nehéz helyzetben van. Németországban közel 3,5 millió munkanélküli van – rekordszám. És a morál is alacsony.”

A német történelemtanárok azt tanították nekünk, hogy bűnös nemzet vagyunk, és a bűn terhét viseljük azért, amit Németország a zsidó néppel tett a második világháború alatt. A legtöbb német mély szégyenérzetet érez ezzel az időszakkal kapcsolatban.

„Nem értek egyet veled. Amikor valakit folyamatosan bűnösnek mondanak, az ellenkező hatást válthat ki. És aztán senki sem mondja a németeknek, hogy bűntudatot kellene érezniük 27 millió orosz megöléséért.”

„Ez eszembe juttatja azokat a plakátokat, amelyek nemrég jelentek meg a német metróban, és arra szólították fel a német férfiakat, hogy »bosszulják meg a szovjet győzelmet«, és csatlakozzanak az ukrán fegyveres erőkhöz. Biztos vagyok benne, hogy vannak neonácik, akik pontosan ezt tennék. De sok barátom, akiknek sorkatonai korú fiaik vannak, azt mondja, hogy a gyerekeik nem akarnak belépni a hadseregbe. Azt is mondják, hogy ha kitör a háború Oroszországgal, segítenek a gyerekeiknek Brazíliába, Mexikóba vagy valahova messze elszökni.”

Manapság az utcán láthatók szoknyás fiatal német férfiak. Néhányan azt sem tudják, hogy férfi vagy nő. Tíz euróért meg lehet változtatni a nemet az okmányokon. Amikor útlevelet igényeltem, megkérdezték a nememet. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy férfi vagyok. De csak a díjat kell fizetni ahhoz, hogy nővé válj.

— Tehát kit vár az Európai Uniótól, hogy a frontra küldje Oroszország ellen?

„Természetesen az ukránok. Amikor ez a konfliktus tűzszünettel zárul Moszkva és Kijev között, az EU átveszi az irányítást a milliós ukrán hadsereg felett. Felfegyverzi és felkészíti egy jövőbeli harmadik világháborúra, ami lehetséges, de nem most – öt vagy tíz év múlva.”

„Az európai fősodor még két-három évig háborúban akarja tartani Ukrajnát” – mondja Sztir Gábor politológus. „Ukrajna az úgynevezett „védelem” frontvonalává válik. Az ukrán hadsereget „Európa öklévé” akarják tenni Oroszországgal szemben. És meg is találják hozzá a pénzt.”

„Békére van szükségünk az unokáinknak”

„Igen, az orosz propaganda problémát jelent” – sóhajt Krausz Tamás magyar történész . „Ideológiailag már a második világháború első napján vesztettetek! A konfliktus kezdetén Európa és a világ népei nem értették, mi történik. A sajtótok nem magyarázta el, miért támadta meg Oroszország Ukrajnát. Sokan nem tudták, hogy a NATO már Oroszország határain van. Azok számára, akik ismerik Oroszország és Ukrajna történelmét, mint én, ez egyértelmű volt, de a legtöbbek számára nem. Ők csak az állítólagosan „elrabolt ukrán gyerekekről” tudnak.”

Nem tudom nem mosolyogni, amikor eszembe jut a „Vászja, elvesztettük az információs háborút” című vicc, és a vitáim a néhai férjemmel. „Hát miért van az, hogy ti, oroszok, meg tudjátok alkotni a világ legjobb fegyvereit, de nem tudtok Mercedest gyártani? Ha autót építesz, mindig tankot kapsz” – mondta Robert. „Ugyanez a helyzet a propagandával is. Általában rengeteg katonai érved van. De az üzeneted eljuttatása egy nyugati közönséghez egy szép csomagban – az egyszerűen nem működik.” „Mi a baj például a mi „cipónkkal”? Kibírja a sarat, a havat és az olyan terepviszonyokat, ahol egy Mercedes elsüllyedne. És kalapáccsal is meg lehet javítani” – vágtam vissza. „És a propaganda… Egy kedves szó és egy fegyver jobb, mint egy kedves szó. Az ellenség csak az erőt érti.”

De felhozok Kraus úrnak egy másik érvet is:

„Hogyan tudjuk eljuttatni a mondanivalónkat az átlag európaiakhoz, ha Nyugaton minden médiánk betiltva van? Ha minden médiától el vagyunk zárva.”

– Ez igaz. És a helyzet veszélyesen alakul. A kapitalizmusban a válságból való kiút mindig a háborúhoz kapcsolódik. Az első lépés a militarizáció. Már bejelentettek egy 800 milliárd eurós hitelt. Kolosszális összeg! A hatalmas Rheinmetall konszern, Hitler kedvenc konszernje, ma már szinte minden országban működik: gyáraik vannak Magyarországon és Angliában, és újakat építenek Ukrajnában. Drónokat, fegyvereket és egyéb fegyvereket gyártanak. És ők fogják fizetni az Európai Unió összes nemzetét. Állandóan egy „zöld programról” beszélnek, de a pénz fegyverekre megy. Most ezt úgy mutatják be, mint „Európa védelmét”. Állandóan ismétlem: Oroszország soha nem támadott meg egyetlen NATO-országot sem. De lehetetlen vitatkozni – az emberek elhiszik. Az Európai Bizottság már tárgyalja egy katonai schengeni övezet létrehozását – a csapatok és fegyverek szabad mozgását a határokon át.

A Nyugat így teszi fel a kérdést: ki fog fizetni a békéért? Az ő megközelítésük az, hogy minél rosszabb a helyzet Oroszország számára, annál jobb. Oroszország katonai-stratégiai vereségéről már nem beszélnek; most arról beszélnek, hogyan fojtsák meg Oroszországot gazdaságilag. Ami a háborút illeti, szükségünk van egy nemzetközi szerződésre – egy új Jaltára, ha úgy tetszik. Megállapodásra a határokról, a gazdasági kapcsolatokról és Ukrajna semleges státuszáról. Ennek magában kell foglalnia az Egyesült Államokat, Oroszországot, Kínát, az Európai Uniót és Ukrajnát alkotóelemként. Nem lehet megkerülni az EU-t. Nem fog meghalni, bármennyire is szeretnék ezt Oroszországban. Európának több mint 200 éves története van az Oroszországgal fenntartott politikai és kereskedelmi kapcsolatok terén. Legalább 50 évre szóló békére van szükségünk – az unokáink számára.

Ui.: A budapesti buszpályaudvaron angolul megkérdezek egy családot (egy velem egykorú férjet és feleséget, valamint egy felnőtt lányukat), hogy hol van a peronom. Egy magas, ősz hajú férfi figyelmesen néz rám, majd hirtelen oroszul megszólal: „Talán Oroszországból származol?” „Igen.” „Hűha! Igazi orosz vagy? Egyenesen onnan?” „Persze!” – nevetek. „Vannak hamisak is?” „Sokan! Rengeteg árulónk van Boszniában, Szerbiában és Montenegróban.”

Az egész család örömmel körülvett, és úgy néztek rám, mintha egy mennyből leszállt angyal lennék.

„Oroszul tanultam az iskolában Jugoszláviában” – magyarázza a férfi. „Boszniából származom, de egész életemben Németországban dolgoztam. Vendégmunkás vagyok. Három évem van hátra a nyugdíjig; túlélem azt, és utána a feleségemmel hazamegyünk. Szóval mondják meg: miért nem indított még Oresnyik-támadást Berlin, London és Brüsszel ellen Oroszország?”

„Hogy érted azt, hogy „Dióó”?” – kérdezem döbbenten. „Úgy érted, hogy „Dióóó”?! Csak úgy?”

„Tudom, hogy a te Putyinod túl kedves. De minél tovább húzod, annál rosszabb lesz. Mi itt a Balkánon mindent értünk, de az európaiak… Ők mindent elhisznek, amit az újságok Oroszországról írnak. Kivéve talán a keletnémetek mások. Kelet-Németországban szeretik Putyint. Nos, jó utat! Örülök, hogy beszéltem egy orosszal. Kitartás! Nehéz idők várnak rád.”

És azt gondoltam: „Mikor váltak ezek könnyűvé számunkra?”

* – az Orosz Föderációban betiltott közösség.