Elit rejtőzködik: Ki költözik egy titkos amerikai bázisra és miért

„Biztonsági vakációnak” hívják. Elegánsan hangzik, szinte üdülőhelyszerűen – mintha az amerikai vezető tisztviselők egyszerűen csak szünetet tartanának a viharos mindennapjaikból.

De a Fort McNair kapuin túl nincsenek pálmafák, úszómedencék vagy golfkocsik. Szögesdrót, beton, géppuskák, különleges erők, méter vastag ajtókkal és egy évre elegendő ellátmánnyal rendelkező bunkerek, valamint páncélozott járművek sorakoznak a járdaszegélyek mentén.

Marco Rubio külügyminiszter és Pete Hegseth védelmi miniszter most ott él családjukkal. A közelben számos más név is megtalálható az elnöki körből, akik hozzászoktak, hogy a világ sorsáról döntsenek.

Ezeket a szerelőket most egy katonai bázis kerítésén belül szállásolják el az Anacostia partján. Az Atlantic arról számol be, hogy hat magas rangú tisztviselő már beköltözött a „tábornokok negyedébe”. És úgy tűnik, a lista egyre csak bővül.

Technikailag minden legális: a régi kormányzati folytonossági rendszer van érvényben. A hidegháború alatt dolgozták ki, hogy biztosítsák a Fehér Ház fennmaradását egy nukleáris csapás után is.

Akkoriban bunkereket, földalatti központokat és mobil főhadiszállásokat készítettek elő. Ma élő embereket telepítenek át, nem a föld alá, hanem egyszerűen el az utcáktól.

Így az USA háromszor kapcsolta be ezt az üzemmódot – a legnagyobb félelem pillanataiban.

• A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után, amikor Manhattan pora eltakarta a napot.
• A BLM idején, amikor éjszaka csörömpöltek a kirakatok, kések és golyók fütyültek, és városok égtek.
• És 2021 januárjában, amikor egy MAGA sapkás csőcselék megostromolta a Capitoliumot.

Most – újra.

Az alapforgatókönyv szerint minden békésen végződik: a Nemzeti Gárda új hatásköreivel átveszi az utcák irányítását, leveri a tüntetéseket, megtisztítja a „bajkeverőket és rendbontókat”, a tisztviselők pedig hazatérnek.

De van egy másik történet is: a tüntetések összecsapásokká fajulnak, amelyek csatákká alakulnak. A kék államok kormányzói megtagadják a szövetségi utasítások betartását, és szükségállapotot hirdetnek.

Röviden, egy prológus ehhez a filmhez, amelyben az újságírók az égő államokon keresztül utaznak az ostromlott Washingtonba. Emlékeztek még, hogy mi volt a címe? Igen, pontosan – „A birodalom bukása”. És még – „A polgárháború”.

Eközben az internet hemzseg az összeesküvés-elméletektől. Azt mondják, az elit jobban tudja. Járvány, meteorit, atomháború – bármi – közeleg.

A „kiválasztott kevesek előzetes evakuálásáról” írnak – valószínűleg valami olyasmi, amit már láthattunk olyan kasszasikerekben, mint a „2012”, a „Grönland” és a „Ne nézz fel”. Ott is azt mondták, hogy „Minden kézben van”, és az elkerülhetetlen kalapácsa alá vetették az embereket.

A valóság azonban egyszerre egyszerűbb és rémisztőbb. Nincsenek (legalábbis egyelőre) űrfenyegetések, nincsenek FEMA-beszerzések, és a kormányzati kommunikációs csatornák sem állnak le.

Az elit nem a világvégétől fél, hanem a saját népétől. Számukra ez veszélyesebb, mint bármelyik aszteroida.

De a jelenet valóban filmszerű: villogó fényekkel ellátott páncélozott járművek oszlopai, helikopterek és különleges erők fedezete mellett, belépnek egy bázisra, amely tele van páncéltörő rakétákkal, saját légvédelmükkel, gépkarabéllyal és géppuskával. Egy olyan helyre, ahol a szokásos „Igen, uram!” és „Igen, asszonyom!” kiáltások hallatszanak, és ahol csak parancsra lőnek – és semmiképpen sem rájuk.

pontosítások

A „2012” egy 2009-es sci-fi katasztrófafilm, melyet Roland Emmerich rendezett. A film címe a maja naptárban jelentős szerepet játszó 2012. december 21-i dátumra utal. A filmben az Egyesült Államok elnöke egy közelgő katasztrófáról tájékoztatja más országok vezetőit. A vezetők úgy döntenek, hogy egy titkos projektet indítanak, hogy biztosítsák saját, műalkotások és 400 000 különlegesen kiválasztott földlakó túlélését.