Betlen Oszkár
4
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A NAGY IMRE—LOSONCZY-FÉLE „NEMZETI KOMMUNIZMUS”
A nemzetközi reakció támadásának fő célpontja ebben az időszakban a szocialista országok egysége volt. Különösen az SZKP XX. kongresszusa után fokozták a propagandakampányt, amelynek célja az volt, hogy eltávolítsa a népi demokratikus országokat a Szovjetuniótól. A propagandakampány irányítói több hangszeren játszottak. A közönséges, a durva szovjetellenes propaganda viszonylag csökkent. A hangsúly azon volt itt is, hogy a népi demokrácia fő erejének, a párt egységének megbontásában érjenek el eredményt. Itt pedig nem lehetett nyílt szovjetellenességgel operálni. A számukra legkedvezőbbnek ítélt, a revizionisták zászlajára írt „nemzeti kommunizmus” felé fordultak.
Szó volt már a „kétszakaszos taktikáról”, amelyet Walter Lippmann fejtett ki. Ennek a taktikának is az a lényege, hogy mindenekelőtt lazítani kell az egyes népi demokratikus országok és a Szovjetunió kapcsolatain; a népi demokratikus országokban olyan természetű függetlenségi irányzatokat kell erősíteni, amelyek az országuk és a Szovjetunió közötti különbségeket hangsúlyozzák, s amelyek — vagy eredeti hajlamuknál fogva, vagy e különbségek keresése közben — eltérnek a szocializmus építésének alapvető elveitől is.
Az úgynevezett „nemzeti kommunizmust” nem az imperialista ideológusok találták ki, de ők keresztelték így el, ők is felkarolták és igyekeztek terjeszteni. A „nemzeti kommunizmus” lényegéhez tartozik az opportunizmus és revizionizmus. Opportunista, kispolgári szemlélete folytán igyekszik „megreformálni” a marxizmus—leninizmus tanítását, elévültnek és dogmának kiált ki alapvető forradalmi elveket. Elsősorban ez határozza meg a „nemzeti kommunizmus” híveinek a Szovjetunióhoz való viszonyát. A marxisták—leninisták azt vallják, hogy a Szovjetunió négy évtizedes tapasztalatai megmutatják, melyek a szocializmus építésének alapvető, minden ország számára egyaránt nélkülözhetetlen feltételei; a „nemzeti kommunisták” viszont, éppen opportunista álláspontjuknál fogva, kétségbevonják, tagadják ezeket az alapvető elveket és feltételeket. A marxisták—leninisták azt vallják, hogy a szocialista országok fejlődésének döntő kérdése a szoros egység és együttműködés, a „nemzeti kommunisták” viszont, éppen opportunista céljaik érdekében, az egységet akarják lazítani. A „nemzeti kommunista” irányzatok erős szovjetellenes, nacionalista húrokat pengetnek. Szovjetellenességük fő tartalma pedig a proletárdiktatúra-ellenesség, a szocialistaellenesség. Éppen azért szovjetellenesek, amiért a kommunisták mélyen szovjetbarátok: mert a Szovjetunió a szocializmus táborának fő ereje. A „nemzeti kommunisták” szovjetellenességében nem az a lényeg, hogy — mondjuk — kevesebb szovjet filmet akarnak látni a mozikban, nemcsak más formákat és más utat keresnek, hanem más rendszert kívánnak, mint a Szovjetunió rendszere, a proletárdiktatúra rendszere.
A „nemzeti kommunizmus” magyarországi hirdetői általában azt a helyes és a párt által elfogadott tételt hangsúlyozták, hogy a szocializmus építése során minden országnak figyelembe kell vennie hazai sajátosságait, azoknak megfelelően kell kialakítania a szocializmus építésének formáit, és kitűzni a soron következő feladatokat. Bírálták azt, hogy az MDP vezetése nem tanulmányozta kellően a konkrét helyzetet és azt, hogy a szocializmus építésének általános érvényű tanításait hogyan kell Magyarországon alkalmazni; ehelyett több területen gépiesen átvette a Szovjetunióban meghonosodott módszereket.
Ezek a helyes tételek azonban a Nagy Imre-csoport állásfoglalásában eltorzultak. A szovjet tapasztalatok mechanikus, merev átvételével szemben a jobboldaliak a szovjet tapasztalatok teljes elvetését állították, s velük együtt elvetették a szocializmus építésének általános érvényű tanításait is. Hiába kutatja végig valaki Nagy Imréék akkoriban megjelent írásait és beszédeit, csak szólamokat talál arról, hogy a magyar viszonyoknak megfelelően, magyar módon kell építeni a szocializmust. De hogy ez mit jelent, erre pozitív választ sehol sem talál. Nemcsak Nagy Imréék októbervégi állásfoglalása alapján, hanem korábbi írásaik, beszédeik nyomán is le lehet vonni a következtetést, hogy azért nem mutatták meg pozitívan, mit jelent a magyar sajátosságoknak megfelelő szocialista út, mert ilyen útban valójában nem is hittek. Fellépéseik arra vallanak, hogy nemcsak a mechanikusan, hibásan átvett szovjet módszereket ellenezték, hanem a helyesen átvett, az alapvető szocialista módszereket is, sőt mindenekelőtt ezeket.
Csakis erre a következtetésre lehet jutni Nagy Imre úgynevezett emlékirata alapján is. Vegyük közelebbről szemügyre Nagy Imre és csoportja itt kifejtett nézeteit.* Nagy Imre úgynevezett emlékiratát nyomtatásban 1957-ben a „Forradalmi Tanács” elnevezésű külföldi ellenforradalmi szervezet adta ki. Az előszó szerint Nagy Imre 1955 nyarán kezdte az emlékiratot írni, és 1956 tavaszán fejezte be. *
Nagy Imre az egyik helyen a következőket írja:
„A népi demokrácia a proletárdiktatúra demokratikus válfaja. Ha a népi demokráciában a merőben más feltételek között alkalmazott szovjet módszereket utánozzák és egyszerűen lemásolják, amit kisebb-nagyobb mértékben minden népi demokratikus országban, de talán legnagyobb mértékben Magyarországon tapasztalhatunk, a népi demokrácia megszűnik a proletárdiktatúra válfaja lenni …”
Mit jelent „a proletárdiktatúra demokratikus válfaja” kifejezés? Nem jelent mást, mint hogy Nagy Imre szerint a szovjet rendszer: antidemokratikus. Természetesen a szovjet módszereket egészen más feltételek között alakították ki. A népi demokratikus országok sajátosságai — mindenekelőtt az a tény, hogy a Szovjetunió szilárd szocialista támasz — lehetővé teszik, hogy a proletárdiktatúra, mint a dolgozók demokráciájának rendszere, a lehető legszélesebb alapokon fejlődjék. De ezektől az igazságoktól nem lesz semmivel sem igazabb Nagy Imre alapvető mondanivalója, az a burzsoáziától átvett állítás, hogy a szovjet rendszer — nem demokratikus.
Nagy Imre fenti sorai céloznak arra, hogy milyen hiba a szovjet módszerek utánzása, egyszerű másolása. Ez így is van. De amikor ő „demokratikus válfajról” beszél és ezzel rövid úton antidemokratikusnak ítéli a szovjet rendszert, akkor már nem bizonyos módszerek utánzása ellen szól, nem az ország sajátosságainak és mai viszonyainak megfelelő módszerek alkalmazásáért emel szót. Itt már a szovjet szocialista rendszer alapvető vonásait veti el, és olyan rendszerért száll síkra, amely alapvonásaiban különbözik a világ első szocialista országának társadalmi rendszerétől.
Így van ez valóban, vagy csak „elírás” az, amit Nagy Imrétől fentebb idézünk? Nézzük meg Nagy Imre emlékiratának egy másik fejtegetését:
„A marxizmus—leninizmus merev, skolasztikus magyarázata a világot egymással élesen szemben álló két ellenséges részre osztotta: — kapitalizmusra és szocializmusra, melyek között, a világ két felének ellentétes irányú fejlődése következtében az ellentétek mind nagyobbak és élesebbek lesznek. A társadalmi fejlődésnek és a két rendszer harcának ilyen helytelen, antimarxista nézetei tagadják a két rendszer közötti átmeneti korszak szükségességét és fennállását, amely pedig a szocialista társadalom építésének egyik alaptétele, tagadják az átmenet rendkívül változatos formáit, amelyeknek már eddig is széles skáláját ismerjük, tagadják az egyenlőtlen fejlődés lenini elméletét és ezen keresztül a különböző társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális fejlettségű országok és népeik sajátosságait, alapjában véve tagadják azt, hogy a szocializmus feltételei már a kapitalizmusban érlelődnek és bizonyos mértékig létrejönnek, tehát a kapitalista világban már bizonyos elemei vannak a szocializmusnak, mint ahogyan a kapitalizmus különböző maradványai is sokáig még megtalálhatók a szocializmusban.”
S Nagy Imre ehhez még hozzáfűzi:
„Bulganyin elvtárs — Nehru miniszterelnök moszkvai látogatása alkalmával rendezett nagygyűlésen — 1955 június 22-én mondott beszédében arról szólt, hogy India népe nagy erőfeszítéseket tesz, hogy országában szocialista mintájú társadalmat teremtsen. Ugyanerről nyilatkozott Nehru is. Molotov elvtárs az ENSZ közgyűlésén, 1955 szeptember 23-án utalt arra, hogy »a második világháború és a vele kapcsolatos fontos szociális és politikai előrehaladás eredményeként Európában és Ázsiában számos szocialista típusú állam keletkezett«. A volt gyarmati és a függő országokban folyamatban levő gazdasági, politikai és társadalmi változások is a kapitalizmustól eltérő sajátos módon és formák között mennek végbe, ami a kapitalizmus és szocializmus közötti átmeneti formák nagy változatosságát mutatja.”
Nem célja most ennek az írásnak, hogy sorra vegyen minden antimarxista eltévelyedést, amely Nagy Imre idézett írásaiban található. Itt most Nagy Imrének az átmenet korszakáról szóló nézeteit vizsgáljuk.
Először is, mit jelent az, hogy „a marxizmus—leninizmus merev, skolasztikus magyarázata” tagadja „a két rendszer közötti átmeneti korszak szükségességét és fennállását”? A kapitalizmus és a szocializmus rendszere között az átmeneti korszak — a proletárdiktatúra korszaka. De sem azok, akiket Nagy Imre mereveknek és skolasztikusoknak nevez, sem a ténylegesen merevek és dogmatikusok soha nem tagadták a proletárdiktatúra szükségességét. Nyilvánvaló, hogy Nagy Imre itt valami egészen másra gondol, mint amit mond. És hogy mire gondol, az is kiderül a fenti idézetből. Arra gondol, hogy bizonyos kapitalista országok már nem is igazán kapitalista országok, mert azokban már megvannak „a szocializmusnak bizonyos elemei”. Arra gondol, hogy ezek az országok is, továbbá az imperializmus igáját magukról lerázó volt gyarmati és függő országok is a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmenet korszakában vannak. Ezt a tételét Nagy Imre még alátámasztja Molotov idézett szavaival. De ez közönséges szélhámoskodás. Nyilvánvaló, hogy Molotov nem Norvégiára vagy Dániára, nem is a volt gyarmati vagy függő országokra, Ceylonra vagy Burmára gondolt, amikor arról beszélt, hogy a második világháború és a vele kapcsolatos előrehaladás eredményeként Európában és Ázsiában számos szocialista típusú állam keletkezett, hanem a Kínai Népköztársaságra, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságra, Vietnamra, az európai népi demokratikus országokra. Egyszóval azokra az országokra, amelyekben a munkásosztály kezében van a hatalom.
Nagy Imre azonban itt olyan országokat helyez a szocializmusba való átmenet korszakába, amelyekben a hatalom nincs a munkásosztály kezében, amelyekben — bármennyire békeszerető és nemzeti függetlenségükhöz ragaszkodó országok is — a hatalom a burzsoázia kezében van. Vagyis Nagy Imre, miközben a dogmatizmust bírálja, amiért nem veszi figyelembe a nemzeti sajátosságokat, a szocializmusba való átmenet különböző útjait, valójában nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a burzsoá uralom megdöntése nélkül is fel lehet építeni a szocializmust. E klasszikusan revizionista elméletének kedvéért Nagy Imre Bulganyin szavainak félremagyarázásával Indiát is a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmenet korszakában levő országok közé sorolja. Kétségtelen, hogy Indiában s annak kormányában is vannak nagyon jelentős haladó, demokratikus, antiimperialista erők, s ezek kimagasló képviselője Nehru miniszterelnök. India mai politikai és gazdasági fejlődése arra vall, hogy ebben az országban érlelődnek a feltételek a szocializmusba való békés, sőt talán parlamenti úton való átmenet számára. Ennek a fejlődésnek a jele az is, hogy India egyik tartományában, Keralában, a választások eredményeként, kommunista kormány alakult. India Kommunista Pártjának Politikai Bizottsága határozatában hangsúlyozza: „a Politikai Bizottság megelégedéssel vette tudomásul, hogy Keralában a rendőrség többé már nem a nép elnyomásának eszköze.”* Népszabadság, 1957 július 30. * De marxista nem sorolhatja Indiát a szocializmust építő országok közé.
Mi van Nagy Imre fenti fejtegetései mögött? Az a régi reformista, marxistaellenes álláspont, hogy a kapitalizmus forradalmi társadalmi átalakulás nélkül belenőhet a szocializmusba. A reformisták nézete az, hogy a kapitalizmus gazdasági rendszerében különféle szocialista elemek alakultak ki. Ilyen szocialista elemeknek tekintik azokat az engedményeket, amelyeket a munkásosztály harcol ki a kapitalistáktól (béremelés, szociális juttatások stb.). Szocialista jellegű átalakulásnak tekintik azt is, hogy néhány kapitalista országban államosítottak egyes iparágakat (de egyúttal szeretik államkapitalizmusnak nevezni az ipar államosítását a Szovjetunióban s a munkáshatalom többi országaiban).
Az ilyen „szocialista” jelenségekből szűrik le a reformisták azt a tanulságot, hogy nincs szükség forradalmi osztályharcra, a társadalmi viszonyok forradalmi átalakulására, vagyis nincs szükség arra, hogy a kizsákmányolók hatalmának megdöntése útján a kapitalista társadalmi viszonyokat szocialista társadalmi viszonyokkal cseréljék fel.
Forradalmi átalakuláson nem feltétlenül fegyveres harcot, polgárháborút ért a marxizmus. Lehet a forradalmi átalakulás békés, vértelen is. Tulajdonképpen ilyen békés, vértelen átalakulás ment végbe az európai népi demokratikus országokban is. De a kizsákmányolók hatalmának megdöntése, a marxista—leninista párt által vezetett munkásosztály hatalmának megteremtése nélkül nincs átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba, vagyis nincs forradalmi átalakulás.
Nagy Imre idézett fejtegetései ezt az alapvető marxista tanítást, az osztályharcnak ezt a marxista alfáját és ómegáját tagadják meg. Kiáltó példája ez annak, hogy Nagy Imréék, míg a dogmatizmus elleni harc zászlaját lengették — a valóságban a marxizmus-leninizmus ellen fordultak, miközben az alkotó marxizmust emlegették — a burzsoá érdekek revizionista szószólóivá váltak.
Rendkívül jellemzőek a magyar revizionizmus álláspontjára azok a nézetek, melyeket Nagy Imre úgynevezett emlékiratában a nemzetközi kapcsolatokról kifejt. Nagy Imre az öt alapelvnek: a nemzeti függetlenségnek, a szuverenitásnak, az egyenjogúságnak, a területi sérthetetlenségnek és a belügyekbe való be nem avatkozásnak a jelentőségét hangsúlyozza. Közben azonban azt állítja, hogy a szocialista tábor országainak külpolitikája tagadja az öt alapelv érvényét és jelentőségét a szocialista országok közötti viszonyban. Nagy Imre ezzel kapcsolatban a következőket állapítja meg:
„Az öt alapelv a biztosíték arra, hogy a szocialista táborral való együtthaladás, a szocializmus felé való társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális fejlődés a sajátos nemzeti feltételek között a függetlenség, szuverenitás és egyenjogúság megőrzésével, egymás belügyeibe való beavatkozás nélkül mehet végbe.”
Nagy Imre egész fejtegetése szerint az öt alapelvnek lényegében ugyanolyan a jelentősége a szocialista országok közötti viszonyban, mint az imperialista országokhoz való viszonyban. Azt írja:
„Az kétségtelen, hogy az imperialista nagyhatalmak felé nehezebb és indokoltabb érvényt szerezni az öt alapelvnek, mint a demokratikus és szocialista típusú országok között.”
De ez a látszólagos megkülönböztetés valójában a különbségek eltussolása. Mi az, hogy az imperialista országoknál „nehezebb érvényt szerezni” az öt alapelvnek? Ugyan hol, melyik imperialista ország fogadta már el külpolitikájában — akár nehezen is — az öt alapelvet?
Nem! Nem az az igazság, hogy az imperialistáknál nehezebb az öt alapelvnek érvényt szerezni, és az antiimperialistáknál — köztük a szocialista országoknál — könnyebb, hanem az, hogy az imperialisták egész lényével, hatalmi, hódító törekvéseivel ütközik az öt alapelv. Ezeket az alapelveket csak politikai harcban, nyomással lehet rákényszeríteni egy imperialista hatalomra, s az imperialistákkal szemben politikai harcban kell megvédeni a kisebb országok nemzeti érdekeit. A szocialista országok viszont éppen szocialista, proletár internacionalista mivoltuknál fogva eleve tisztelik ezeket az alapelveket, s tisztelték már akkor is, amikor még Bandungban nem fogalmazták meg őket.
Igaz, hogy a gyakorlatban voltak a szocialista országok közötti kapcsolatban, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok kapcsolatában olyan hibák, amelyek zavarták ezeknek az országoknak a viszonyát. De a Szovjetuniónak a népi demokratikus országokhoz való viszonyát nem ezek a zavaró tényezők jellemezték, hanem e viszony szocialista jellege, az az állandó segítség, amelyet a Szovjetunió a népi demokratikus országoknak nyújt.
A szocialista országok közötti viszonyban az öt alapelvnek egyáltalán nem ugyanaz a jelentősége, mint az imperialista hatalmakhoz való viszonyban. Mégpedig azért nem, mert az imperialisták elvetik az öt alapelvet, „sok” nekik ez az öt alapelv — a szocialista országok pedig teljes egészükben helyeslik, elfogadják az öt alapelvet, de egyúttal azt vallják, hogy a szocialista országok közötti viszonyban „kevés” az öt alapelv, itt ennél magasabbrendű kapcsolatokat lehet teremteni. Azt vallják, hogy a szocialista országok közötti kapcsolat nem igazán szocialista kapcsolat, ha csak az öt alapelv szabályozza. Ezen az öt alapelven túl a szocialista országok kapcsolatait a proletár nemzetköziség alapján a szocialista szolidaritásnak, az elvtársi segítőkészségnek kell jellemeznie. Nagy Imre megjegyzi ugyan: ha az öt alapelv módosul a szocializmus felé való fejlődés folyamán, akkor ez csak azt jelentheti, hogy még tökéletesebb és sérthetetlenebb lesz a nemzeti függetlenség, a szuverenitás stb. De ez a megjegyzés is hallgat a szocialista országok minőségileg sokkal magasabbrendű kapcsolatáról, melyben a munkásosztály nemzetközi szolidaritása valósul meg államok közötti szinten.
Ez a magasabbrendű kapcsolat nemcsak elv, hanem sokesztendős gyakorlat, s a szocialista úton haladó országok fejlődésének döntő tényezője. Kína iparának és mezőgazdaságának fejlődése például a mainál sokkal lassúbb lett volna, ha a Szovjetunió és Kína viszonya csak az öt alapelv, a békés együttélés alapján épült volna fel, s nem hatotta volna át az erősebb, fejlettebb szocialista ország áldozatkészsége, segíteni akarása. A magyar gazdasági élet, a magyar külkereskedelem is ezer és ezer mindennapos példával tudja illusztrálni a szovjet—magyar kapcsolatok magasabbrendűségét, a Szovjetunió állandó segítőkészségét. Amikor például a szovjet külkereskedelmi szervek átveszik a MÁVAG korszerűtlen és a világpiacon eladhatatlan lokomobiljait — noha számukra is gazdaságosabb lenne, ha máshol korszerűbbeket vásárolnának —, akkor ezt a kapcsolatot nem annyira az egyenjogúság jellemzi, mint inkább az erősebb szocialista ország testvéri segítsége.
Nagy Imre emlékiratában egyszerűen nem veszi tudomásul a szovjet—magyar kapcsolatoknak ezt a fő vonását. Ehelyett sokat hangoztatja, hogy meg kell szüntetni „a sztálini ideológiai egyeduralom káros örökségét”. Ez a ködös fogalmazás azokra a hibákra és zavaró tényezőkre utal, amelyek előfordultak a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatában. De mit jelent az, ha Nagy Imre hallgat a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunk magasabbrendűségéről, az abból származó rendkívüli előnyökről, a testvéri segítségről, s csak „a sztálini ideológiai egyeduralmat” emlegeti? Azt, hogy a szovjet—magyar kapcsolatokat teljes egészükben hibásaknak nyilvánítja, egy-két korhadt fától nem akarja észrevenni az erdőt, nem a szovjet—magyar barátságot és szocialista együttműködést zavaró tényezőket akarja megszüntetni, hanem a két ország barátságát és szocialista együttműködését. Itt is kiütközik a Nagy—Losonczy-csoport vonala: a hibákról beszél, de a rendszerre gondol, nem a hibák kijavítása vezeti, hanem a népi demokratikus rendszer ellen fordul. Nagy Imre a szovjet—magyar viszonyt azért állítja torz tükörbe, hogy levonhassa azt a következtetést: Magyarországnak lényegében ugyanolyan alapokra kell helyeznie a Szovjetunióhoz és a népi demokratikus országokhoz fűződő viszonyát, mint a kapitalista országokkal való kapcsolatait. A cél: külpolitikai „semlegesség” — lazítani kapcsolatainkat a szocialista tábor országaival, nehogy lényegesen eltérjenek a kapitalista országokhoz fűződő kapcsolatainktól.
Ennek érdekében Nagy Imre hallgat arról, hogy az ország és a népgazdaság számára milyen hatalmas jelentőségű a szocialista országok gazdasági együttműködése. Hallgat arról, hogy különösen ma, a technikai fejlettség mai fokán milyen óriási jelentőségű ez az együttműködés, a tervek egybehangolása, a nemzetközi munkamegosztás egy olyan kis ország számára, mint Magyarország. Hallgat arról, hogy a szocialista országok közötti együttműködésnek és munkamegosztásnak olyan lehetőségei vannak, amelyek kapitalista országok között — a tőkés konkurencia törvényeinél fogva — lehetetlenek.
De még világosabbak Nagy Imre marxistaellenes nézetei emlékiratának abban a részében, amely a „tömbpolitikával” foglalkozik. Itt a következők olvashatók:
„A hatalmi tömbök politikája ellentétben áll az öt alapelven nyugvó nemzeti függetlenség és szuverenitás, valamint az államok békés egymás mellett élésének elvével. Az államoknak hatalmi tömbökre való oszlása előbb-utóbb fegyveres konfliktusokra vezet. A békés fejlődésnek, a háború elkerülésének egyetlen járható útja éppen ezért nem hatalmi tömbök létrehozása, hanem a tömbök felszámolása. Kis országok számára, mint Magyarország, létkérdés helyesen meghatározni helyzetüket az államok közötti viszonyok terén. Az országnak minden eszközzel a béke fenntartása mellett kell kitartania. El kell kerülnie, hogy az ország a hatalmi tömbök összecsapásának aktív részese legyen, háborúba keveredjék, hadszíntérré vagy felvonulási területté váljék, és biztosítani kell, hogy mindezekben a kérdésekben a nemzet, szuverén jogainak teljes birtokában, saját maga döntsön. Hazánknak mint független országnak a békéért küzdő országok és népek táborában a helye. De vajon kis ország megállhat-e hatalmi tömbhöz való tartozás nélkül? Az államok békés egymás mellett élése a hatalmi tömbök felszámolását követeli. Az agresszív tömbpolitika elleni harcban a legnagyobb és legszilárdabb erő a szocialista országok ereje, élükön a Szovjetunióval, amely jelenleg a világon a legerősebb háborúellenes együttműködés alapját képezi. A békés egymás mellett élés öt követelménye, amely a kis és gazdaságilag elmaradott országok együttműködésének, valamint a hatalmi tömbök elleni harcnak és ezáltal a békés együttélés általános nemzetközi érvényesülésének elvi alapja, így lesz a szocializmus békés megvalósításának biztosítéka.
A hatalmi tömbök felszámolása a nemzeti érdekeken, a szocialista tábor érdekein túl, az egész haladó emberiségnek is érdeke. A szocialista tábor országainak tehát a tömbpolitika felszámolására kell törekedniök, külpolitikai tevékenységüket ilyen irányban kell folytatni, mindenféle hatalmi tömb mielőbbi megszüntetésének reális célkitűzésével. A szocializmus győzelmes térhódítása csak ezen az úton mehet végbe. Éppen ezért a hatalmi tömbökkel szembeni állásfoglalás, akár a semlegesség, akár az aktív egymás mellett élés — mint az ország nemzetközi elhelyezkedési formájának — alapján menjen is végbe, a szocialista országok együttműködése alapelveinek következetes képviseletét és megvalósítását jelenti. Az elv helyessége vitathatatlan. Gyakorlati valóra váltására irányuló politika kérdésével kapcsolatban azonban komoly megfontolások vannak. A fő kérdés az, hogy a hatalmi tömbök és a tömbpolitika felszámolásához melyik a legcélravezetőbb út. A tapasztalat szerint hatalmi tömbök vetélkedése és egymás elleni harca aligha vezet a tömbök és a tömbpolitika megszüntetésére, aligha hozza meg a békés egymás mellett élést. Valószínűbb az, hogy növeli az ellentéteket és fokozza a nemzetközi feszültséget.”
A legelső, ami itt szembetűnik, hogy Nagy Imre egyformán kezel mindenféle „tömböt”, egyenlőség-jelet tesz az imperialista hatalmak, köztük a revansista nyugatnémet imperialisták támadó jellegű Északatlanti Szövetsége és a Varsói Szerződés közé, amelyet éppen a támadás elhárítása, a szocialista országok békéjének és függetlenségének megőrzése céljából kötöttek meg. Egyenlőség-jelet tesz tehát támadó jellegű imperialista szövetség és szocialista védelmi egyezmény közé. S ezt az ideológiai akrobatamutatványt azért teszi, hogy arra a következtetésre jusson: Magyarországnak el kell kerülnie, hogy „az ország a hatalmi tömbök összecsapásának aktív részese legyen”, vagyis — nem szabad a Varsói Egyezményhez tartoznia. Nagy Imre itt még odáig is elmegy, hogy azonosítja Magyarországnak, mint a Varsói Egyezményben szövetkező egyenrangú országok egyikének helyzetét a Horthy-Magyarország helyzetével, amely a második világháborúban Hitler háborús szekeréhez volt láncolva. Ezt írja ugyanis:
„A magyar népet a két világháború szörnyű tapasztalatai meggyőzték, hogy nem lehet, de nem is szabad hatalmi tömbök vetélkedésének részesévé lenni.”
Ez az álláspont — amely a hitleri csatlós Horthy-Magyarország és a szocialista országokkal szövetkező népi demokratikus Magyarország helyzetét azonosítja — már nem egyszerűen antimarxista álláspont. Ez az imperialisták álláspontja, melyet ezúttal Nagy Imre is magáévá tett.
Az imperialista támadó tömb és a szocialista védelmi szövetség azonosításával jut el Nagy Imre ahhoz a megállapításhoz, hogy „a hatalmi tömbök politikája ellentétben áll az öt alapelven nyugvó nemzeti függetlenség és szuverenitás … elvével”. Persze, az imperialista, a támadó tömb politikája éles ellentétben áll az öt alapelvvel, veszélyezteti a nemzeti függetlenséget és szuverenitást. De a szocialista országok védelmi szövetsége nemcsak összhangban van az öt alapelvvel, hanem mindaddig, amíg imperialista támadó tömbök vannak, fontos garanciája a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelmének.
Nagy Imre fejtegetései azonban éppen a szocialista védelmi szerződés ellen, konkrétan Magyarországnak a Varsói Egyezményben való részvétele ellen irányulnak. Vagyis porhintés nála az, hogy a szocialista országok együttműködésének háborúellenes erejéről beszél, a valóságban nem az imperialista hódító szándéktól, nem az Északatlanti Szövetségtől félti a magyar nemzeti függetlenséget, hanem a Varsói Egyezménytől, amelynek célja és szerepe éppen az imperialista támadás elhárítása, a függetlenség és szuverenitás védelme.
„Az országnak minden eszközzel a béke fenntartása mellett kell kitartani” — írja Nagy Imre, és ezzel természetesen egyetértünk. De azzal már sehogy sem érthetünk egyet, hogy a béke fenntartását — a semlegességgel azonosítja.
„A legcélravezetőbbnek látszik — írja — a haladó demokratikus és szocialista vagy hasonló típusú (?), úgyszintén az öt alapelvet osztó más országok egybehangolt külpolitikája és együttműködése a hatalmi tömbök politikája ellen, semlegesség vagy aktív egymás mellett élés alapján.”
Nagy Imre itt megint csak azt hallgatja el, hogy az imperialisták — imperialisták: hódítani, terjeszkedni akarnak, háborúra készülnek. Arról beszélni, hogy a béke fenntartásának „egybehangolt külpolitika” az útja, semlegesség alapján — ez kész népbolondítás. Nagy Imrének ezek a sorai tulajdonképpen előfutárai annak a nagy népámításnak, amelyet az ellenforradalom napjaiban folytattak a semlegesség jelszavával. Nagy Imre itt is azt mondja: béke = semlegesség. S mivel mi békét akarunk — sutba a szövetségesekkel, a Varsói Egyezménnyel, legyünk semlegesek! De a semlegesség csak akkor jelent békét, ha az imperialisták is semlegesek. S ők tudvalevőleg nem semlegesek, és nem is lehetnek azok. Az imperialistákat állandó békére csak erővel lehet kényszeríteni, s ebben az erőben — a kapitalista országok dolgozó tömegeinek békemozgalma mellett — döntő tényező a szocialista országok gazdasági és fegyveres ereje, szövetsége. A „békebarát” Nagy Imre, amikor a hamis semlegességet propagálta, voltaképpen a leghatásosabb háborúellenes erő ellen fordult, s olyan kalandba akarta taszítani az országot (és taszította is 1956 októberében, novemberében), amely minden pillanatban imperialista támadást, háborút idézhetett elő.
Emlékiratának külpolitikai fejtegetései is rávilágítanak belpolitikai nézeteire. Nagy Imre csoportjának külpolitikája nem volt öncélú. Azért tagadták a szocialista országok egységének szükségességét, s akarták lazítani Magyarország és a többi szocialista ország kapcsolatait, hogy Magyarország útja az alapvető vonásokban is térjen el a szocializmust építő országok útjától. Ezt igazolja Nagy Imrének az emlékiratában kifejtett álláspontja, mely szerint a szocializmusba való átmenethez nincs feltétlenül szükség a munkásosztálynak és marxista—leninista pártjának a vezetésére. Ezt az álláspontot, amely a valóságban egyenlő a szocializmusról való lemondással, félreérthetetlenül tükrözik az emlékirat alábbi sorai:
„Ez a körülmény olyan országok számára is lehetővé teszi a szocializmus felé való közeledést és fejlődést, amelyek marxista munkáspártok vagy más haladó pártok és hazafias erők vezetésével nem a szovjet úton haladnak a szocialista társadalom felé. Ez széles távlatokat nyit meg, új lehetőségeket teremt a szocializmus felé való fejlődés sajátos nemzeti útjai tekintetében …”
Itt tehát Nagy Imre összekapcsolja a szocializmus építésének sajátos nemzeti útját azzal, hogy — szerinte — „más haladó pártok és hazafias erők vezetésével” is lehet a szocializmus felé haladni. Vagyis a sajátos nemzeti út abból áll vagy legalábbis állhat, hogy nem a munkásosztály, nem annak marxista pártja kezében van a vezetés. Nagy Imre ezzel a szocializmus építésének nélkülözhetetlen, alapvető feltételét tagadja meg.
Ezért Nagy Imre úgynevezett emlékirata is azt igazolja, hogy amikor ők a szocializmus sajátos, magyar útjáról beszéltek, akkor a valóságban nem erre gondoltak, hanem egészen másra: a szocializmus útjáról való letérésre, a munkáshatalom feladására.
Azok a nézetek, amelyeket Nagy Imre emlékiratában kifejt, az ellenforradalom előtt általában csak burkolt formában kerültek nyilvánosságra. A Nagy—Losonczy-csoport akkor még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy nyíltan is vallja ezeket a nézeteket.
Ha a párt ismerte volna 1956 elején Nagy Imrének és csoportjának ezeket a nézeteit, sokkal könnyebben leplezhette volna le a csoportot és verhette volna szét ideológiai harcban. Nagy Imre sosem tudott volna annyi bizalmat kelteni maga iránt, ha nem titkolja el az emlékiratban kifejtett nézeteit Az emlékirat ismeretében nyilvánvalóvá válik, hogy Nagy Imrének és közvetlen csoportjának tevékenysége 1956-ban tudatosan ellenséges tevékenység volt. Gondoljunk csak Nagy Imre 1956 októberi, a Központi Vezetőséghez írt levelére, amelyben hangsúlyozta, hogy a pártegység érdekében kéri ügye rendezését. Ez a levél sokakat meggyőzött Nagy Imre „becsületes kommunista szándékairól”. De amikor Nagy Imre ezt a levelet írta, akkor már mintegy háromnegyed éve a tarsolyában volt ez a kész revizionista program, amellyel ideológiailag és szervezetileg szét akarta verni a pártot.
*
1956 nyarán és őszén Nagy Imre csoportja nyíltabban kezdte nacionalista, szovjetellenes, „nemzeti kommunista” nézeteit propagálni.
Fekete Sándornak a „Művelt Nép” október 14-i számában közölt írása például ilyen részeket tartalmaz:
„Iparosításunk, mezőgazdasági politikánk, kultúránk mércéje is a kritika nélkül átvett idegen séma volt … Mindenféle talajtalan, a magyar valóságtól idegen dogmák romboló erőszaktevése …”
A cikk újra és újra „idegenből másolt életről”, „idegen sémák követőiről” ír. Itt sem a hibák ellen, s nem is a szovjet tapasztalatok mechanikus átvétele ellen folyik a harc. Az „idegen séma” kifejezésben már nem a „sémán”, hanem az „idegenen” van a hangsúly. A szerző már mindent elvet, ami szovjet tapasztalat, tollát már nacionalista bódulat és nyílt szovjetellenesség vezeti. Itt már szó sincs a szovjet tapasztalatok helyes alkalmazásáról. A cikk szerzője azt sugalmazza, hogy mindaz, ami a Szovjetunióban van, az nekünk „idegen”, a mi utunk nem rokon út, hanem a Szovjetunió szocialista útjától merőben eltérő út. Ez a „nemzeti kommunizmus” lényege: a szocializmus, a kommunizmus elvetése. A „nemzeti kommunizmus” nem a kommunizmusnak valami hazai sajátosságokból kiinduló válfaja — ahogyan ezt sokan hitték —, hanem a szocialista út elhagyására irányuló törekvés, amely szocialista jelszavakkal ködösíti reakciós lényegét.
*
A Nagy—Losonczy-csoport politikai vonalában és taktikájában egyaránt fontos szerepet játszott az úgynevezett jugoszláv orientáció.
Nagy Imréék óriási lelkesedést mutattak Jugoszlávia iránt, s a magyar—jugoszláv barátság hivatott képviselőinek tüntették fel magukat. De ennek az állítólagos vonzalomnak is az volt az igazi tartalma, hogy a szocialista országoktól való eltávolodás útját keresték. Jugoszlávia egész társadalmi rendszere, belső berendezése egyáltalán nem volt ideálja Nagy Imre csoportjának, ahogyan azt írásaikban, beszédeikben feltüntették.* Jellemző, hogy a Nagy Imre-csoport ismert képviselői, Aczél Tamás, Méray Tibor és mások, akik az ellenforradalom leverése után Jugoszláviába szöktek, hamarosan otthagyták Jugoszláviát, és nyugati kapitalista országokba mentek tovább, az imperialisták szolgálatába állottak. * Egyáltalán nem lelkesedtek például az egypártrendszerért vagy a szocialista rendszer ellenségeivel szemben alkalmazott rendszabályokért. Jugoszláviában Nagy Imréék azt keresték, ami eltért a Szovjetunió és más szocialista országok rendszerétől, azt tartották követendőnek, hogy Jugoszláviát lazább viszony köti a szocialista tábor országaihoz. Erre céloz a „Béke és Szabadság” 1956 október 17-i számában Fekete Sándor, amikor azt írja, hogy Jugoszláviában „tettekben mutattak példát a szocialista gondolat és a nemzeti eszme legteljesebb egyesítésére”. Ez alatt mindenki — s a szerző is — csak azt érthette, hogy lazítsuk mi is a Szovjetunióhoz és más szocialista országokhoz fűződő kapcsolatainkat, mint ez Jugoszláviában történt. Milyen különös játék folyt itt a szavakkal! A jugoszláv példát emlegette Fekete, és az ellenkezőjét gondolta, hiszen Jugoszlávia és a többi szocialista ország viszonyát ebben az időben — és már előtte hosszú ideje — a közeledés, az együttműködés fejlesztése, a baráti kapcsolatok erősítése jellemezte, nem pedig a kapcsolatok lazítása, az eltávolodás.
Szó volt már arról, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport valójában nem helyeselte Jugoszlávia belső berendezését. Talán pontosabb, ha azt mondjuk, hogy kezdetben Nagy Imréék ízlelgették a „jugoszláv orientációt”, tetszett is nekik Jugoszláviának sok újszerű, a magyar népi demokrácia vonásaitól eltérő vonása. De nem álltak meg ennél, s amikor saját, sok tekintetben polgári demokratikus elképzeléseikhez mérték Jugoszláviát, akkor kitűnt, hogy jugoszláv barátságuk talmi volt.
Nagy Imréék álláspontját bizonyos mértékig megvilágítja Milovan Gyilasz a „Vihar Kelet-Európában” című cikkében* New Leader, 1956 november 19. * (amelyért bíróság elé állították és börtönbüntetésre ítélték). A cikkben azért bírálja a jugoszláv rendszert, mert „a nemzeti kommunizmus nem képes átlépni a kommunizmusnak mint olyannak a határait, vagyis nem tudja megvalósítani azokat a reformokat, amelyek lassanként átformálják a kommunizmust és a szabadsághoz vezetnek”. S Gyilasz szemére veti Jugoszlávia vezetőjének, hogy Magyarországon csak addig támogatta a rendszerrel szembeni elégedetlenséget, „míg annak élén kommunista vezetők álltak, de azonnal szembefordult vele, amint ennél tovább ment”. Gyilasz megdicséri Nagy Imrééket, mert nem alkalmazkodtak a jugoszláv példához, amely szerinte „a kelet európai országok nemzeti kommunizmusra való átmenetének kezdetén — de csak a kezdetén — fontos és nélkülözhetetlen szerepet játszott”. Gyilasz rokonszenvét fejezte ki Nagy Imre iránt, aki „bátran elhatározta, hogy a pártot és a kommunista hatalmat feláldozza” — Gyilasz szerint — „a szabadságért”. Gyilasz álláspontja itt alapjában Lippmann már említett és hírhedté vált álláspontjával azonos, de „konkretizálta” azt, megrója Jugoszlávia vezetőit, amiért Jugoszlávia szocialista, kapitalistaellenes ország maradt.
Azért érdemes itt foglalkozni Gyilasznak az ellenforradalom után írt cikkével (amely azonban már korábban kifejtett nézeteit tartalmazza és igazítja a magyarországi eseményekhez), mert ez mutatja, hogy a Nagy Imre-csoport végeredményben nem a jugoszláv álláspontot, hanem Gyilasz nézeteit fogadta el, valójában nemcsak a szocializmus építésének szovjetunióbeli útját, hanem jugoszláv útját is elvetette. Mint ezt Gyilasz cikke kifejti, Nagy Imre csoportja számára a jugoszláv példa nem követni való dolog volt, hanem csupán bizonyos legális lehetőséget adott arra, hogy saját szovjetellenes álláspontjukat hangoztassák.
A jugoszláv orientáció hangoztatása mégis nagyon fontos volt Nagy Imréék számára. Nagyon fontos volt elhitetniük magukról, hogy ők nem valami nemzetközileg erőtlen, elszigetelt csoport, hanem egy szocialista ország támogatása áll mögöttünk. Nagy Imre — nem éppen szerényen — önmagáról azt állította,* Nagy Imre emlékiratai. II. fejezet. * hogy Magyarországon ugyanazt a szerepet játssza, mint Joszip Broz-Tito Jugoszláviában. Mindennek szerepe volt abban, hogy megzavartak, s a maguk oldalára állítottak szocialista meggyőződésű embereket.
Szó volt már arról, hogy Nagy Imréék valamiféle megfordított népfront létrehozására törekedtek, amelyben a párttal szemben sorakoztatják fel a pártvezetés hibái miatt elégedetlen kommunistákat, a munkásmozgalmon belüli jobboldali, nacionalista hajlamú elemeket, meg a népi demokrácia ellenfeleit és ellenségeit. Ennek a taktikának kimagasló sikere volt a Petőfi-kör sajtóvitája. S ezen a sajtóvitán azzal fokozták a párt és a proletárdiktatúra rendszere elleni kirohanások súlyát, hogy kijelentették: Jugoszlávia támogatja törekvéseiket.
Érdemes figyelmesen elolvasni Fekete Sándor felszólalását, amelyben a következő kijelentés hangzott el:
„Először is komolyan és felelősségteljesen mondhatom — hangzik Fekete felszólalásában —, hogy a Szovjetunióban eltöltött másfél hónap alatt arra a megdönthetetlen meggyőződésre jutottam, hogy a Szovjetunióban feltartóztathatatlanul halad előre egy forradalmi megújulás, olyan megújulás, amelyet már semmiféle erők nem tudnak feltartóztatni.
Másodszor, a jugoszláv elvtársakkal folytatott hosszú és őszinte elvtársi beszélgetés során arra a szilárd meggyőződésre jutottam, azt az örömteli felfedezést tettem, hogy a nemzetközi munkásmozgalomnak ez a kiváló és ragyogó élcsapata, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége teljesen szolidarizál azzal a harccal, amelyet a magyar párt és a magyar nép legjobbjai folytatnak a forradalmat beszennyező, a nép ellenségeinek segítő szektásság, dogmatizmus, szolgaszellem ellen.”* A Petőfi-kör sajtóvitájának jegyzőkönyve. PI Archívum. *
Ebben a rövid felszólalásban, amelyet a Petőfi-kör vitáján oly viharos lelkesedéssel fogadtak, Fekete világosan arra céloz, hogy a „forradalmi megújulás” a Szovjetunióban valami elemi folyamat, amely nem a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának vezetése alatt áll, hanem inkább ennek a politikája ellen irányul.
Ez a felszólalás már világosan azt a tételt fejezi ki, amelyet később, az ellenforradalom kitörése idején a magyarországi revizionisták zászlajukra írtak, azt, hogy a Szovjetunió már nem vezető ereje, nem élenhaladó osztaga a nemzetközi munkásmozgalomnak, kialakult már egy másik, a Szovjetunióval szembenálló szocialista csoportosulás is, amely „haladóbb” nála, s Magyarország szakíthat a Szovjetunióval, anélkül, hogy a kapitalista hatalmak zsákmányává válnék.
Ez a felszólalás is tükrözte Nagy Imréék spekulációját a szocialista tábor kettészakadására. Nagy Imréék úgy állították be, mintha a Szovjetunió Kommunista Pártjában, a XX. kongresszus pártjában, nem akarnák érvényesíteni a XX. kongresszus irányelveit. Szerintük tehát a XX. kongresszus eszméit a Szovjetunióval, annak Kommunista Pártjával szemben kell megvédeni.
Nagyon sokat emlegették a kínai példát is, részben azért, hogy megtévesszék a Kínai Népköztársasággal mélyen rokonszenvező magyar kommunisták tömegeit, de azért is, mert a „Virágozzék minden virág!” jelszót saját szocialistaellenes tevékenységük fedezékéül akarták használni. Lassan-lassan kiderült, hogy a nemzeti sajátosságok figyelembevételét, a szocializmus magyar útjának követését Nagy Imréék úgy értelmezték, hogy gépiesen átveszik a jugoszláv munkástanácsok rendszerét, a kínai „Virágozzék minden virág!” jelszót, a lengyel parlamentarizmus formáit és így tovább.
1956 nyarán és őszén, amikor Lengyelországban a párt a döntő politikai kérdések megoldásán fáradozott, de ezzel egyidőben rendkívül aktivizálódtak a reakciós, szovjetellenes irányzatok is, a Nagy—Losonczy-csoport érdeklődése is Lengyelország felé irányult. Úgy látták, hogy most ott erősödnek meg leginkább a szovjetellenes és más szocialistaellenes tendenciák. Ezért kezdték hirdetni, hogy nem a Szovjetunió, hanem a lengyelek, a jugoszlávok és a kínaiak járnak az „igazi szocialista úton”. (Mintha a három országban nem a szocializmus építésén dolgoznának, más és más sajátosságok között!)
Ez az álláspont az ellenforradalom küszöbén még a „Szabad Nép” hasábjain is helyet kapott. A „Szabad Nép” Varsóba küldött tudósítója arról számol be, milyen nagy taps fogadta azt a kijelentést, hogy „a lengyel elvtársak nincsenek egyedül, feltétlenül támogatják őket a Kínai Népköztársaság, Jugoszlávia, Magyarország dolgozói”.* Szabad Nép, 1956 október 23. *
A Szovjetuniótól elkülönülő szocialista csoportosulásról szóló legenda — amelyről a „Szabad Nép” idézett tudósítása is szól — már Lippmann és Gyilasz vonala. Ettől már csak egy lépés a nyílt osztályárulás, a szocialista országokkal való barátság és szövetség nyílt megtagadása, elárulása.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!