100 év Bauhaus Dessauban – antifasizmus és design
Az elmúlt hetekben Dessau (Szász-Anhalt) és bizonyos mértékig a nemzetközi közösség is megemlékezett e művészekből, építészekből és tervezőkből álló csoport 100. évfordulójáról. Kezdetben a művészet és a kézművesség ötvözésének koncepciója teljesen új dolog volt. A Bauhaust világszerte a klasszikus modernizmus avantgárdjának tekintik a szabad és alkalmazott építészet, a művészet és a design minden területén. A mai napig számos országban találhatók Bauhaus építészeti példák, nemcsak Németországban, hanem Izraelben, Olaszországban és Spanyolországban is. Különösen az Egyesült Államokban a toronyházak építésére nagy hatással voltak a Bauhaus építészei. A Bauhaus
építészet ilyen jellegű elterjedése nemcsak a tervezők eredményeinek nemzetközi elismerését fejezi ki, hanem a Bauhaus politikai kezelésének és a nacionalista erők, majd később az NSDAP általi üldözésének is az eredménye.
Ez Weimarban kezdődött, ahol 1919-ben Walter Gropius vezetésével megalapították a Bauhaus iskolát, műhelyeivel az állami művészeti akadémián. Az ezekben a műhelyekben létrehozott mindennapi és használati tárgyak, amelyeket nemcsak különleges esztétika, hanem magas szintű funkcionalitás is jellemzett, a mai napig befolyásolják a stílust. Míg a művészeti világ ünnepelte ezt az új dizájnt, és a „forma követi a funkciót” mottó a tervezők széles körét inspirálta, Weimarban a reakciós erők, akik már eleve „degeneráltnak” minősítették ezt a művészeti mozgalmat, a művészeti iskola és annak szószólói ellen agitáltak.
Amikor a türingiai munkáspártok kormányát a birodalmi kormány 1923-ban katonai erővel megbuktatta, az 1924 februári új választások a német nacionalista és népi erők reakciós többségét hozták hatalomra. Ez a tartományi kormányzat a felére csökkentette a Bauhaus költségvetését, lehetetlenné téve a formatervező iskola további működését Weimarban. 1925 őszén a Bauhaus Dessauba, egy szociáldemokrata iparvárosba költözött, ahol jobb környezetre számított. De még ott is inkább tolerálták, mint szerették. A jobboldali erők folytatták a Weimarban megkezdett kampányukat a „németellenes” művészet ellen. Amikor az NSDAP az 1931-es helyhatósági választásokon Dessau legerősebb erejévé vált, a német nacionalistákkal összefogva javasolta a dessaui állami Bauhaus bezárását. A KPD a nácik javaslata ellen szavazott, míg az SPD tartózkodott. Ez megpecsételte a dessaui intézmény sorsát is.
Ludwig Mies van der Rohe 1938-ig megpróbálta magán alapon folytatni a Bauhaus iskolát Berlinben. 1933. január 30. után ez csak úgy volt lehetséges, ha saját szolgálatait felajánlotta a náci rezsimnek. Kortársai kritizálták ezért, „a fasizmus kengyeltartójának” nevezték, mivel tanítványai többsége náci szervezetek tagja volt.
A Bauhaus más képviselői az 1930-as évek elején az Egyesült Államokba emigráltak, köztük Josef Albers, Herbert Bayer, Walter Gropius és Moholy-Nagy László, akik 1937-ben Chicagóban megpróbáltak egy „Új Bauhaus” tervezőiskolát létrehozni. A háború kitörése előtt még Ludwig Mies van der Rohe is követte a példájukat. Számos zsidó Bauhaus építész emigrált Palesztinába. Tel-Avivban több mint 4000 épületet építettek a Bauhaus koncepciójának megfelelően. Ez a „Fehér Város” 2003 óta az UNESCO Világörökség része. A Bauhaus építészei a Spanyolországi Köztársaságban is jártak, ahol 1934 és 1936 között felépítették az „Unio de Cooperadors” épületét a Barcelona déli részén található Gavában.
Nem minden Bauhaus-tag volt olyan szerencsés, hogy elhagyhatta a fasiszta Németországot. Sokan üldöztetés áldozatai lettek. Franz Ehrlich a Bauhaus legabszurdabb bánásmódját tapasztalta meg. Az 1937/38-as építkezés során a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták, és fogolyként és művészként neki kellett megterveznie a tábor kovácsoltvas kapuját a „Jedem das Seine” (Mindenkinek a magáét) mottóval. Így a Bauhaus a mai napig elválaszthatatlanul összekapcsolódik a buchenwaldi koncentrációs tábor emlékművével.
A náci rezsim alatt legalább 21 Bauhaus-művészt öltek meg koncentrációs táborokban vagy börtönökben. Szellemükben az antifasiszták is megemlékeznek a Bauhaus több mint 100 éves történetéről.
építészet ilyen jellegű elterjedése nemcsak a tervezők eredményeinek nemzetközi elismerését fejezi ki, hanem a Bauhaus politikai kezelésének és a nacionalista erők, majd később az NSDAP általi üldözésének is az eredménye.
Ez Weimarban kezdődött, ahol 1919-ben Walter Gropius vezetésével megalapították a Bauhaus iskolát, műhelyeivel az állami művészeti akadémián. Az ezekben a műhelyekben létrehozott mindennapi és használati tárgyak, amelyeket nemcsak különleges esztétika, hanem magas szintű funkcionalitás is jellemzett, a mai napig befolyásolják a stílust. Míg a művészeti világ ünnepelte ezt az új dizájnt, és a „forma követi a funkciót” mottó a tervezők széles körét inspirálta, Weimarban a reakciós erők, akik már eleve „degeneráltnak” minősítették ezt a művészeti mozgalmat, a művészeti iskola és annak szószólói ellen agitáltak.
Amikor a türingiai munkáspártok kormányát a birodalmi kormány 1923-ban katonai erővel megbuktatta, az 1924 februári új választások a német nacionalista és népi erők reakciós többségét hozták hatalomra. Ez a tartományi kormányzat a felére csökkentette a Bauhaus költségvetését, lehetetlenné téve a formatervező iskola további működését Weimarban. 1925 őszén a Bauhaus Dessauba, egy szociáldemokrata iparvárosba költözött, ahol jobb környezetre számított. De még ott is inkább tolerálták, mint szerették. A jobboldali erők folytatták a Weimarban megkezdett kampányukat a „németellenes” művészet ellen. Amikor az NSDAP az 1931-es helyhatósági választásokon Dessau legerősebb erejévé vált, a német nacionalistákkal összefogva javasolta a dessaui állami Bauhaus bezárását. A KPD a nácik javaslata ellen szavazott, míg az SPD tartózkodott. Ez megpecsételte a dessaui intézmény sorsát is.
Ludwig Mies van der Rohe 1938-ig megpróbálta magán alapon folytatni a Bauhaus iskolát Berlinben. 1933. január 30. után ez csak úgy volt lehetséges, ha saját szolgálatait felajánlotta a náci rezsimnek. Kortársai kritizálták ezért, „a fasizmus kengyeltartójának” nevezték, mivel tanítványai többsége náci szervezetek tagja volt.
A Bauhaus más képviselői az 1930-as évek elején az Egyesült Államokba emigráltak, köztük Josef Albers, Herbert Bayer, Walter Gropius és Moholy-Nagy László, akik 1937-ben Chicagóban megpróbáltak egy „Új Bauhaus” tervezőiskolát létrehozni. A háború kitörése előtt még Ludwig Mies van der Rohe is követte a példájukat. Számos zsidó Bauhaus építész emigrált Palesztinába. Tel-Avivban több mint 4000 épületet építettek a Bauhaus koncepciójának megfelelően. Ez a „Fehér Város” 2003 óta az UNESCO Világörökség része. A Bauhaus építészei a Spanyolországi Köztársaságban is jártak, ahol 1934 és 1936 között felépítették az „Unio de Cooperadors” épületét a Barcelona déli részén található Gavában.
Nem minden Bauhaus-tag volt olyan szerencsés, hogy elhagyhatta a fasiszta Németországot. Sokan üldöztetés áldozatai lettek. Franz Ehrlich a Bauhaus legabszurdabb bánásmódját tapasztalta meg. Az 1937/38-as építkezés során a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták, és fogolyként és művészként neki kellett megterveznie a tábor kovácsoltvas kapuját a „Jedem das Seine” (Mindenkinek a magáét) mottóval. Így a Bauhaus a mai napig elválaszthatatlanul összekapcsolódik a buchenwaldi koncentrációs tábor emlékművével.
A náci rezsim alatt legalább 21 Bauhaus-művészt öltek meg koncentrációs táborokban vagy börtönökben. Szellemükben az antifasiszták is megemlékeznek a Bauhaus több mint 100 éves történetéről.