(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
5
Pártunk helyzete
1945-ben vagy 1946-ban, amikor Pártunk alighogy kikerült a föld alól, amikor a kádereket nem ismertük és amikor az ellenséggel folytatott harc rákényszerített bennünket arra, hogy egyik napról a másikra éljünk, még menthető volt ez a fluktuáció. Amikor a harc eldőlt és az államgépezetbe, a hadseregbe, a gazdasági életbe fokozottan kellett megbízható elvtársakat küldeni, még mindig érthető volt, ha egyik munkakörből gyakran vittük át másik helyre az elvtársakat.
Ideje azonban, hogy most már itt is rendet teremtsünk, mert a fluktuáció kezd olyan méreteket ölteni pártszervezeteinkben — és hozzátehetem — népi demokráciánk minden területén, hogy folytatása rendkívül komoly veszélyt jelent. Szabadjon itt is mindenekelőtt néhány példát hozni:
Megyei bizottságaink osztályvezetői közül egyetlen egy van helyén 1945 óta. A megyei bizottságok politikai munkatársai között egyetlen egy sincs, aki 1945 óta van a helyén. Egyetlen egy járási titkárunk nincs már, aki 1945-ben dolgozott volna. A MINSz-nek például csak egyetlen olyan munkatársa van, aki 1945-ben is az ifjaknál volt és csak kettő olyan, aki 1946-ban is ott dolgozott. A szakszervezetekben, például a textileseknél, egyetlen olyan politikai munkatárs nincs, aki 1945-ben is ott dolgozott volna.
Hogy milyen a fluktuáció, arra vonatkozólag jellemző, hogy például Baja városának párttitkári funkciója tavaly július óta négyszer cserélt gazdát. Bácsalmáson négy hónap alatt négyszer változott a párttitkár személye. A Salgótarjáni Acélgyárban egy év alatt ugyancsak négy párttitkár volt. A Diósgyőri Új-gyárban is tavaly háromszor változott a titkár személye.
A nagybudapesti gyárakban néha még rosszabb a helyzet. Az Angyalföldön, a Fogaskerékgyár üzemi pártszervezetében egy év alatt 6 titkár, 3 propagandista és 4 káderes változott. Az Elzett-gyár üzemi pártszervezetében egy év alatt 4 titkár volt. A Láng-gyárban ugyancsak 4 titkár volt.
Hogy milyen a kapkodás, erre vonatkozólag egy-két példa. Győrfi Károly elvtárs 1949-ben a következő funkciókban volt: járási bizottsági tag, majd Biharkeresztesen járási titkár, utána mezőgazdasági osztályvezető a megyebizottságban. Utána leváltották és ugyanennek az osztálynak politikai munkatársa lett. Később ismét előterjesztették mezőgazdasági osztályvezetőnek, de mielőtt a kérdés elintézést nyert volna, elküldték egyéves pártiskolára. Járai Gézáné elvtársnőt 1949 őszén egy textilüzem vállalatvezetőjévé nevezték ki, mikor 3 hónapig ott volt, kinevezték az ipari központ vezérigazgatójának. Még át sem tudta venni munkakörét, mikor innen elvitték és a könnyűipari minisztérium pamut-kender-len főosztályának lett a vezetője.
Ezek a példák, melyeket szándékosan választottam, nemcsak a Párt, hanem a gazdasági élet területéről is, mutatják, hogy milyen helytelenül gazdálkodunk kádereinkkel. Azzal, hogy egyik beosztásból a másikba rángatjuk őket, eleve lehetetlenné tesszük, hogy bedolgozzák magukat munkakörükbe és így magunknak sincs módunk arra, hogy alaposan megismerjük őket. Amellett tudvalevő, hogy minden új vezetőnek időre van szüksége, amíg bedolgozza magát. Ez alatt az idő alatt elkerülhetetlen, hogy a vezető tapasztalatlansága és helyi ismereteinek hiánya miatt lazulás ne álljon be. Az ellenség ezt a lazulást természetesen örömmel használja fel.
A múlt év nyaráig a mi káderosztályunk vezetője az ellenség ügynöke volt és semmi kétség, hogy a fluktuációt szándékosan segítette elő, mert megértette, hogy ez milyen károkat okoz Pártunknak és az egész demokráciának. Azóta azonban a helyzet ezen a téren alig javult. Kádermunkánk még az elemi regisztrálásnál tart, nem tudja számba venni, támogatni és figyelni a felnövő új erőket. Legfőbb ideje, hogy itt is gátat szabjunk a kapkodásnak, a tervszerűtlen munkának.
Pártunk győzelmének és dolgozó népünknek a szocializmus felé fordulása következtében ugrásszerűen megnőtt a tanulás vágya. Ezt az egészséges fordulatot mi magunk is serkentettük azzal, hogy tagságunk elméleti színvonalának gyors emelését követeltük. Ezen a téren igen jelentős sikereket értünk el, az alsó- és középkádereink jelentékeny része egészségesen és gyorsan fejlődik. Ugyanakkor azonban itt is történtek hibák.
A tömegek tanulnivágyására azzal feleltünk, hogy inkább a mennyiségre, mint a minőségre fektettük a súlyt. Az is előfordult, hogy szervezeteink az iskolák, a szemináriumok szervezésénél mechanikusan jártak el. Az önkéntes jelentkezés elvét nem tartották szem előtt, hanem gyakran küldtek iskolákra vagy szemináriumokra olyan elvtársakat, akik erre nem jelentkeztek. Az eredmény helyenként az oktatás színvonalának csökkenése és jelentékeny lemorzsolódása volt. Mi tavaly ősszel körülbelül 300 ezer tanulóval kezdtük a pártoktatást. Mikor azonban rájöttünk, hogy túlsokat markoltunk, akkor ezt a számot, nem minden zökkenő nélkül, 220 ezerre csökkentettük. Oktatásunk sikerét még mindig gátolja az a tény, hogy nagyon sok elvtársunk az oktatást a gyakorlati élettől és a Párt építésétől elszakítva nézi. Fel kell figyelnünk arra, hogy helyenként az oktatással — és általában a pártmunkával — kapcsolatban túlterhelésről panaszkodnak: Pártunkban rengeteg a fölösleges ülés, a fölösleges értekezlet. Az aktivisták agyon vannak terhelve s ugyanakkor jó, alkalmas nő- és ifjúkáderek munkábaállítását elhanyagolják.
Nem egyszer azt tapasztaltuk, hogy munkáskádereink, különösen ha magasabb funkcióba emeljük őket, nem szívesen tanulnak. Pártunk részéről helyes és célravezető volt az, hogy a hatalom megszerzése után, ahová csak lehetett, az ipari munkásság, a dolgozó parasztság legjobbjait küldtük. De feltétlenül szembe kell szállni a hibás nézettel, mely ezzel kapcsolatban néhol lábrakapott; hogy aki proletár, az már tulajdonképpen kész kommunista. Nem árt felidézni Lenin szavait, aki azt mondta:
„A proletariátus diktatúrájának talaján át kell nevelni magukat a proletárokat is, akik saját kispolgári előítéleteiktől nem egyszerre szabadulhatnak meg, nem csoda útján, nem a szűzanya parancsára, nem valami jelszó, határozat, rendelet parancsára, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fáradságos tömegharc útján.”* Lenin. Válogatott művek. Id. kiad. II. köt. 767. old.*
Ezt a lenini tanítást nekünk is meg kell szívlelnünk.
Szakadatlanul küzdenünk kell a nacionalizmus minden megnyilvánulásával szemben. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Horthy-rendszer 25 esztendőn keresztül szívósan és nem sikertelenül igyekezett munkásosztályunkba is beoltani a sovinizmus, az antiszemitizmus és faji gőg legkülönbözőbb válfajait, előzőleg pedig egész nemzedékeket neveltek a magyar „faji felsőbbség” szellemében. A nacionalizmus mérge behatolt a dolgozó népbe. Értelmiségünk jelentékeny része is tele van faji előítéletekkel. Nyakló nélkül hajbókol a nyugat minden megnyilvánulása előtt s lekicsinyli a Szovjetunió eredményeit. Sikereink túlságos és kritikátlan aláhúzása, a szomszéd népi demokráciák és elsősorban a Szovjetunió sikereinek elhallgatása vagy figyelembe nem vétele, amivel még mindig találkozunk, a nacionalizmus kifinomodott, a mai viszonyokra alkalmazott egyik megjelenési formája, amely ellen harcolnunk kell, mielőtt nagyobb károkat okozna.
A szakszervezetekben, elmosódva és éles megnyilvánulások nélkül, de szindikalista tendenciák tapasztalhatók. Ez megnyilvánul abban is, hogy a szakszervezetek nagyon kelletlenül engedték át a szakszervezeti ifjúságot az egységes ifjúsági szervezetbe. Igyekeztek elhúzni és lényegében el is húzták azt, hogy a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége a gyárakban is szervezetet alakítson. E jelenségek ellen még nem tettünk semmit.
Rendkívül megnőtt például a szakszervezeti bürokrácia. Olyan fontos szakszervezetben mint az építőmunkásoké, feltűnően kevés a kommunista párttagok száma és ezen a helyzeten hosszú hónapok munkájával is alig tudunk javítani.
Végül szóvá kell tennem egy olyan veszélyt, amely nemcsak nálunk, de az összes népi demokráciákban jelentkezhet. A mi Pártunkban benne van a nagyipari proletariátus abszolút többsége. Semmi kétség, hogy még ezeknek a munkásoknak is egy jelentékeny része magával hozta és magával hordja azokat a kispolgári hagyományokat és előítéleteket, amelyekről Lenin mondta, hogy kiirtásuk a proletárdiktatúra egyik feladata. Vegyük hozzá, hogy pl. Nagybudapesten, Pártunk tagságában az ipari munkások száma 55 százalék. Ez annyit jelent, hogy Pártunk legfontosabb szervezetében a tagság 45 százaléka nem munkás, hanem értelmiségi, kispolgári, háztartásbeli stb. Ez módot nyújt az ellenségnek arra, hogy befolyását éreztesse a Pártra, különösen válságos helyzetekben, amikor a kispolgári rétegek ingadozni kezdenek és ingadozásukat a Pártra is átviszik.
A reakció veresége óta Pártunk lényegében monopolisztikus helyzetbe jutott. Aki törtető és karrierista, az igyekszik a Pártunkba bejutni, mert ez az uralkodó párt és természetesen igyekszik Pártunkba bejutni az ellenség is. Ez a Rajk-per egyik tanulsága. A Standard-gyár kémeit és szabotázsainak magyar résztvevőit az ellenség külön utasította, hogy lépjenek be Pártunkba. Hasonló jelenséggel lépten-nyomon találkozunk. Az ellenség az osztályharcot, amelyet nyílt politikai ütközetben elvesztett, most megkísérli a Párton belül is folytatni, mert ez biztosítja számára a legjobb fedezetet. Ezért az ilyen fiatal és ellenséges behatolások kivédésében még gyakorlatlan Pártnak mint a mienk, fokozott éberséggel kell küzdeni minden pártellenes megnyilatkozás, a Párt vonalától való minden elhajlás, minden pártszerűtlenség ellen.
Pártunk helyzetének taglalását azzal fejezem be, amivel kezdtem. A mi Pártunk egészséges és jól fejlődik. Az, hogy a meglevő hibákról ilyen nyíltan beszélünk, Pártunk erejének egyik jele. E téren is Követjük nagy tanítóink, Lenin és Sztálin útmutatásait. Lenin majdnem félszáz évvel ezelőtt megkövetelte már a Párttól „az önkritika munkáját és kíméletlen leleplezését saját hibáinak, melyek a munkásmozgalom növekedésével feltétlenül és elkerülhetetlenül előállanak”.
Sztálin elvtárs mondotta:
„Hadd tárja fel a Párt, hadd tárják fel a bolsevikok, hadd tárja fel országunk minden becsületes munkása és dolgozója munkánk fogyatékosságait, építésünk fogyatékosságait, hadd jelöljék meg fogyatékosságaink kiküszöbölésének útját, hogy munkánkban, építésünkben ne legyen tespedés, mocsár, rothadás, abból a célból, hogy egész munkánk, égész építésünk napról-napra javuljon és sikert sikerre halmozzon.”* Sztálin. A kritikáról és önkritikáról. (Pártépítés kiskönyvtára 1. sz.) Szikra 1950. 12. old.*
„A Pártot, az osztályt, a tömeget lehetetlen helyesen nevelni önkritika nélkül; a Párt, az osztály, a tömeg helyes nevelése nélkül pedig nincs bolsevizmus.”** U. o. 33. old.*
(Beszámoló és zárszó a Központi Vezetőség 1950 február 10-i ülésén.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!