(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
Magyar vonatkozásaiban és nemzetközi kihatásaiban is igen fontos esemény a kilenc nagy kommunista párt lengyelországi tanácskozása és összefogása. Ezt az összefogást, a nagy európai kommunista pártok összeegyeztetését, az amerikai imperializmus egyre támadóbb, egyre reakciósabb politikája tette szükségessé. A második világháború eredményeképpen a fasiszta nagyhatalmak megsemmisültek, Franciaország, Anglia legyengült, viszont az Egyesült Államok gazdasági és katonai ereje megnőtt. Az Egyesült Államok ezt a helyzetet világuralmi céljai megvalósítására akarja kihasználni, nemcsak a megvert fasiszta nagyhatalmak, hanem még Franciaország és Anglia pozícióinak megszerzésére is törekszik.
Ennek a világhatalmi törekvésnek állt útjába a Szovjetunió és vele együtt a népi demokrácia államai.
Ez az oka annak, hogy a világ két táborra szakadt. Egyik oldalon áll az angolszász imperializmus, a másik oldalon állnak a fasizmus veresége és a felszabadulás következtében megerősödött és gyarapodó demokratikus államok.
Az imperialisták óvakodnak nyíltan megmutatni világuralmi terveiket. Ellenkezőleg; legszívesebben pacifista, sőt demokrata álarc mögé rejtőznek. Igyekeznek mindenütt szövetségesekre szert tenni. Elsősorban a demokrácia legkövetkezetesebb harcosai, a munkásság közé igyekeznek beférkőzni, ami egy sor országban az áruló jobboldali szocialista politikusok segítségével sikerült is.
Ebben a helyzetben elengedhetetlenül szükség volt a demokratikus tábor tömörítésére, működésük egybehangolására és oly taktika kidolgozására, amely legeredményesebben védi meg a demokrácia és az emberi haladás érdekeit.
Magától értetődik, hogy ebben a küzdelemben az első vonalba kell állniuk a kommunista pártoknak, amelyek a második világháború alatt is megmutatták, hogy a legkövetkezetesebb és legáldozatkészebb katonái a népi szabadságnak és a nemzeti függetlenségnek. Elsősorban az ő elszántságuktól és szilárdságuktól függ, hogy megakadályozzák az országaik gazdasági és politikai leigázására irányuló kísérleteket és élére álljanak azoknak az erőknek, amelyek megvédik a békét, a nemzeti becsületet és önállóságukat az amerikai világuralmi törekvésekkel szemben.
E célból gyűltek össze Lengyelországban kilenc kommunista párt képviselői. Az az elhatározás, hogy a jövőben nemcsak tájékoztatják egymást tevékenységükről, hanem küzdelmüket egybe is hangolják, már magában véve a demokratikus erők igen jelentős sikere. Ezt érzik a népellenes imperialista erők is. Ennek megfelelően azonnal megindították a tüzet. Első vádjuk, hogy lényegében a régi kommunista Internacionále felújításáról van szó. Rendkívül jellemző, hogy a szociáldemokrata Internacionále felújítása — bár abban az angol munkáspárt vezetésével 19 ország képviselői vettek részt — az imperialisták táborában semmiféle izgalmat nem keltett. Az amerikai világtrösztök és bankok urai egy pillanatra sem adták tanújelét annak, hogy erről az oldalról veszély fenyegetné őket.
A kommunista Internacionále feloszlatásának helyességét szembeötlően bizonyítja, hogy a kommunista pártok legnagyobb és legátütőbb sikereiket az Internacionále feloszlatása után érték el. Ezeknek a sikereknek a titka részben abban volt, hogy a kommunista pártok teljesen önállóan harcoltak, így nőtt meg befolyásuk és jelentőségük. Ezért helyes az a megállapítás, hogy egy új Internacionále felállítása most egy lépés volna visszafelé.
A másik vád a kilenc kommunista párt megegyezésével szemben az volt, hogy a világot két táborra osztja, még pedig leegyszerűsítve: egy keleti és egy nyugati táborra. Ez a séma minden tekintetben hamis. A két tábort nem földrajzi határok választják el egymástól. Az imperializmusnak hatalmas ellenzői vannak magában az Egyesült Államokban, Anglia munkásnépében és mindenütt, ahol küzdenek a fasiszta veszély helyébe lépő amerikai világuralmi törekvésekkel szemben. A világot nem a kilenc kommunista párt lengyelországi megegyezése választotta két táborra, hanem az angolszász imperialista törekvés, amely az egész földgömböt a maga uralma alá akarja hajtani.
A szociáldemokrata pártok között a lengyelországi értekezletnek az a határozata keltett nagy visszhangot, amely az imperialisták elleni harc fontos részéül a jobboldali áruló szociáldemokraták elleni küzdelmet hangsúlyozta. Azok a szocialisták, akik — mint Nenni Olaszországban, Fierlinger Csehországban — az imperializmus és a reakció elleni harc következetes katonái, helyeselték és megértették a kommunista pártok céljait, de az ő táborukban is helyenként megoszlott a vélemény a jobboldali szociáldemokraták elleni harc kérdésében.
A jobboldali szociáldemokraták számára ez nem vitás. Az angol szociáldemokraták például a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy kíméletlenül és felelőtlenül elítéljék a magyar Szociáldemokrata Párt egész működését. A „Daily Herald”, az angol munkáspárt lapja ebben a tekintetben rosszabb, mint akárhány reakciós angol lap. Az angol munkáskormány az amerikai imperialistákkal szoros egyetértésben kiállott a magyar horthysta összeesküvők mellett, akiknek írásban lefektetett programjában benne volt a magyar szociáldemokraták kiirtása. Az angol munkáskormány képviselői elutasították Magyarország felvételét az UNO-ba. És az amerikai reakciósokkal vállvetve nehezítik meg annak a magyar kormányzatnak a munkáját, amelyet viszont támogat „testvérpártjuk”, a magyar Szociáldemokrata Párt. Ugyanezt teszik: Ramadier Franciaországban, a svájci, az osztrák szociáldemokraták, akik a magyar dolgozó nép ellenségeivel vállvetve harcolnak fiatal demokráciánk ellen. Ők igenis magukra veszik az ítélőbíró szerepét és egyáltalán nem hagyják magukat zavartatni ebben a reakciós működésükben attól, hogy a magyar Szociáldemokrata Párt is nehéz körülmények között küszködik.
Ezt a kérdést tehát elintézték a jobboldali szociáldemokraták maguk. És igazuk van. Ez nem a pártönállóság, hanem a demokrácia és a reakció harcának kérdése. És az a magyar szociáldemokrata, aki vonakodik ítéletet mondani abban a kérdésben, hogy Bevin vagy Ramadier az amerikai világuralmi törekvéseket támogatja-e, az itthon sem lehet következetes harcosa a magyar demokráciának. Hogy ez így van, arra elég egyetlen illusztráció. Ugyanazok, akik a magyar Szociáldemokrata Párton belül a legszívósabban védik Ramadier vagy Bevin politikáját, ellenezték például, hogy a Szociáldemokrata Párt támogassa a félfasiszta Pfeiffer-párt elleni petíciót. Így történhetett meg, hogy a petíció mellett határozott már a Kisgazdapárt, a Parasztpárt, sőt az ellenzéki Radikális Párt is, amikor a magyar Szociáldemokrata Párt jobbszárnya még mindig küzdött azért, hogy a petíciót ne támogassák. Sikerült is elérniök, hogy a Szociáldemokrata Párt utolsónak csatlakozott ehhez a lépéshez. Mondani sem kell, hogy ez a tény rendkívül megnövelte a félfasiszta Pfeiffer-párt reményeit és öntudatát. Ilyen példát egy sort idézhetnénk: mind azt mutatják, hogy a magyar demokrácia híveinek a Szociáldemokrata Párton belül is résen kell lenniök és következetesen kell küzdeniök.
A kommunista pártok összefogása a legjobbkor jött és a demokrácia jelentős nemzetközi erőgyarapodása. Olyan energiaforrás, amelyből nemcsak a résztvevő pártok országai, hanem a népi pártok világszerte meríthetnek Nemzetközileg is, nálunk is.
(Részlet a „Szabad Nép”-ben 1947 október 19-én megjelent cikkből.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!