(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
1
Debrecen dolgozó népe! Elvtársak!
Köszönöm az üdvözlést és úgy a magam, mint a Magyar Kommunista Párt nevében rajta leszek, hogy megfeleljek mindazoknak a várakozásoknak, amelyeket Debrecen népe és a magyar nép a Kommunista Párthoz és hozzám fűz. Mint eddig, ezután is élen akarunk haladni ott, ahol munkáról, áldozatról van szó a magyar nemzet újjáépítéséhez, felemelkedéséhez vezető úton.
Engedjétek meg, elvtársaim, hogy röviden visszatekintsek az elmúlt három hónapra (halljuk, halljuk!) és megnézzük azt az utat, amit ez alatt az idő alatt a magyar nemzet megtett. Három hónappal ezelőtt az ország romokban hevert, kormánya nem volt. Egy maroknyi németbérenc, náciszuronyokon ülve, azt állította, hogy ő a nemzet képviselője. A politikai pártok szét voltak verve, a nemzet irányítás, vezetés és program nélkül állott. A legsürgősebb feladat ebben a helyzetben egy olyan szervezet létrehozása volt, amely kifejezést ad a magyar nép kívánságának, mely köré odagyűlhet minden a magyar népben egészséges erő és amely a magyar nemzet élniakarását képviseli. A feladat nem volt könnyű, de visszatekintve megállapíthatjuk, hogy sikerült.
A magyar népi erőnek, a magyar demokráciának első nagy győzelme az, hogy néhány héttel az október 15-i szörnyű összeomlás után már megtalálta a kivezető utat és létre tudta hozni az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd az Ideiglenes Nemzeti Kormány formájában azt a szervet, amely hivatva van az országot abból a mélységből kiragadni, ahová a 25 esztendős reakció taszította.
Mindnyájan emlékezünk ezekre a napokra, hiszen alig hetek választanak el bennünket tőlük. Az egész országban, mintegy varázsütésre, újra megindult a vérkeringés. Az emberek érezték, hogy újra van összefogó erő, van zászló, amely köré csoportosulni lehet, van útmutatás, amelynek irányában ki lehet jutni abból a szakadékból, ahová a reakció lökte az országot! A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban egyesült demokratikus pártoknak első jelentős győzelme volt ez a lépés. Ennek a lépésnek a hatása alatt, mintegy varázsütésre, újra kezdődött szerte az országban az élet. Megszerveződtek a politikai pártok, a szakszervezetek, amelyeket annyiszor megpróbáltak eltiporni, újra megmutatták, hogy mély gyökerük van a munkásságban és virágzásnak indultak. Megindult a gazdasági élet, a rombadőlt gyárakat elkezdték építeni, megkezdődött a munka a falun, rendbejöttek a klinikák; ahová az ember nézett, mindenütt látta, hogyan hajt ki a romokon az új élet. Ez kétségkívül hatalmas eredmény, első győzelme a fiatal magyar demokráciának és mutatója annak, hogy meg vannak benne azok az erők, amelyek ki fogják vezetni a nemzetet ebből a katasztrófából.
Az új demokratikus élet melegétől életrekaptak azok a szervezetek is, amelyekről azt hittük, hogy többé nem találkozunk velük. Látjuk napról-napra, hogy gombamódra új pártok és pártocskák keletkeznek, amelyek mind odabiggyesztik nevük elé a demokratikus jelzőt. Feléledtek az olyan szervezetek, mint például a „Hivatásszervezet” és kapcsolt részei, amelyekről annakidején sohasem tudtuk, hogy hol végződik a hivatás és hol kezdődik a fasizmus. Ma ezek újra megjelentek a politikai hadszíntéren. Találkoztunk már olyan csodabogarakkal is, mint a „pártonkívüliek pártja” (tetszés) és néhány nappal ezelőtt felhívták figyelmemet arra, hogy az egyik alföldi községben az ezüstkalászos gazdák, akik nemrégiben karlendítéssel és „éljen Szálasi”-val köszöntötték egymást (felkiáltások: Népbíróság elé velük!), most megalakították az „ezüstkalászos gazdák szakszervezetét” és mint demokratikus szakszervezet jelentkeztek a Nemzeti Bizottságnál. Mindezeknek az új „demokratikus” alakulatoknak az első teendője rendszerint az, hogy részt kérnek a hatalomból. Természetesen mi jól tudjuk, hogy kit és mit képviselnek ezek, de maga az a körülmény, hogy e paraziták is életrekeltek, mutatja azt, hogy milyen hatalmas munkát végzett a demokrácia, melynek életet sugárzó melegétől, csak úgy mellékesen, ezek is újra elkezdtek nyüzsögni.
Elvtársaim! A magyar demokrácia munkájának első szakasza, mely abban állott, hogy létrehozzon egy központi szervet és megoldja a legsürgősebb feladatokat, elsősorban azt, hogy az országot elrántsa Hitler mellől és átvigye a demokratikus hatalmak oldalára, hogy fegyverszünetet kössön és programot adjon — az új magyar demokrácia feladatának ez az első fejezete sikeresen befejeződött. A német fasisztáktól elszakadtunk, hadat üzentünk nekik, fegyverszünetet kötöttünk a szövetségesekkel, oly fegyverszünetet, amelyet minden becsületes magyar méltányosnak és jónak tart. (Úgy van!) A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai, az Ideiglenes Nemzetgyűlés, az ideiglenes Nemzeti Kormány olyan programot adott, mely mögé minden becsületes, hazáját szerető magyar egyöntetűen felvonulhat.
A feladatnak ez a része befejeződött. Most kezdődik az új fejezet. Kezdődik az az idő, amikor a szóról rá kell térnünk a tettre (úgy van!), amikor a papírról az életbe kell átültetni a programpontokat és követeléseket.
Ebben a helyzetben már mutatkoznak az első nehézségek. Amilyen sikeres és eredményes volt az első fejezet, annyira nehéznek látszik a következő lépés. Miben állnak ezek a nehézségek? Aki jól megfigyeli a felszabadított magyar területek életét, a városét csakúgy, mint a faluét, észreveszi, hogy az első nekilendülés után bizonyos megtorpanás, bizonyos tétovázás mutatkozik. Vannak sokan, akik megijednek az eléjük tornyosuló nehézségek és bajok láttán. Vannak mások, akik nem bírják követni az iramot, amit az események diktálnak. Vannak olyanok, akik látják, hogy a dolgok nem mennek olyan simán, mint ahogyan elképzelték. És bizony egyre több helyről halljuk, hogy a munka nem halad előre, hogy a dolgok egyhelyben topognak. Ennek a jelenségnek sok oka van. Nézzük sorra ezeket az okokat.
Az egyik alapok kétségkívül a tényleg meglevő nehézségekben rejlik. A háború még mindig hazánk területén folyik. A rombolások olyan óriásiak voltak, hogy hatásukat még hosszú ideig éreztetni fogják és gátolni fogják a demokrácia kifejlődését. Ezenfelül meg kell vallanunk, hogy népünkben sokkal több a reakciós elem, mint ahogyan azt eredetileg gondolták. (Úgy van!) Az a 25 év, ami a nemzeti katasztrófát megelőzte és különösen az utolsó 6—8 évnek mélyreható fasiszta agitációja nem múlt el nyomtalanul népünk felett, sokakat megzavart.
A városokban, de a falvakban is sokan vannak, akik ellenségesen vagy legalább is értetlenül nézik az új helyzetet s ezeknek az ellenségeskedése vagy megnemértése természetesen gátolja és fékezi a demokratikus erők kifejlődését.
Magunkban is vannak hibák. Gyakorlatlanok vagyunk azoknak a lehetőségeknek kihasználásában, amelyeket a demokrácia számunkra nyújt. Huszonöt esztendeig éltünk elnyomva, csendőrszuronyok között és a börtön fenyegető árnyékában. Nem szoktunk hozzá, hogy a magunk dolgát magunk intézzük és természetes, hogy ez a gyakorlathiány kisebb-nagyobb hibákban és nehézségekben mutatkozik. De ahogyan hozzászoktunk az új viszonyokhoz, ahogyan megismerjük az új lehetőségeket, úgy fogjuk kiküszöbölni azokat a hibákat, amelyek saját gyakorlatlanságunkból, a demokrácia eszközeivel való élés nemismeréséből folynak.
Ezeket a bajokat hamarosan és tartósan át fogjuk hidalni. Ezzel kapcsolatos az is, hogy maguk között a demokratikus pártok között gyakran vannak kisebb-nagyobb súrlódások. Ezt nyíltan meg kell mondani. Mi kommunisták vagyunk és szembenézünk a dolgokkal. (Helyeslés.) Ezeken a súrlódásokon nincsen semmi csodálnivaló. Más dolog papíron kidolgozni a programot és más dolog azt a programot az életben végrehajtani. Súrlódások nélkül ilyen program végrehajtása nem lehetséges. A Magyar Kommunista Párt a maga részéről minden erővel odahat, hogy ezen a területen a bajok, a súrlódások a minimumra csökkenjenek.
Van még egy baj, ami szintén a demokratikus pártokban rejlik. Ez az a körülmény, hogy még nem szoktunk eléggé hozzá, hogy a régi, elnyomott ellenzéki pártokból most országot vezető, az ország sorsáért felelős pártokká váltunk. A demokratikus pártok a 25 esztendős reakció alatt hozzászoktak ahhoz, hogy a parlamentben vagy egyebütt akármit mondanak, az a reakció szemében nem bírt jelentőséggel, se nem osztott, se nem szorzott, olyan volt, mint a falrahányt borsó. Ez a körülmény hozzászoktatta a demokratikus pártok egy részét ahhoz, hogy nem nagyon nézték saját szavuknak és tettüknek súlyát. Ma azonban a helyzet egészen más. Az az öt párt, amely a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban egyesült, minden szavával és minden tettével felelős a nemzet előtt. Amit mond és amit tesz, az ma árt vagy használ a magyar nemzetnek. És-ez a körülmény fokozott felelősségre készteti őket. Semmi kétségem, hogy ez a felelősségérzet a feladatokkal, a tapasztalatokkal együtt nőni fog. És azok a nehézségek, amelyek ma ebből a kérdésből fakadnak, az idők folyamán vesztenek jelentőségükből.
Nagy nehézségeket okoznak az illúziók is, azok a vágyálmok, amik gyakran nem vágnak össze a valósággal. Ezeket az illúziókat a régi rendszer nagy körültekintéssel és ügyességgel ápolta. Emlékezzünk csak vissza Elvtársaim, hogy a háború kezdete, 1941 óta a Kommunista Párt és a többi demokratikus párt is, hányszor próbálta figyelmeztetni a nemzetet arra az örvényre, amely felé rohant és hányszor kapták a legilletékesebb helyekről azt a választ: „Nézzetek körül a világon. Mindenütt tűzvész, rombolások, légitámadás. Magyarország pedig a rend és a boldogság szigete.” Ez az illúzió még a demokratikus tömegekbe, még a munkások közé is behatolt és gyakran hallottunk figyelmeztető szavunkra ilyen válaszokat. Ma már a vak is látja, hogy ez a „boldogság szigete” tulajdonképpen a pusztulás felé rohant.
Az ilyen illúziók más téren is megvoltak. Gondoljunk csak azokra, akik megesküdtek rá, hogy a Kárpátokon a Vörös Hadsereg nem tud átjönni. Elterjedt illúzió volt ez a „Tisza-vonallal” kapcsolatban is. Most Budapestről azt mondják az elvtársak, hogy azért menekültek százezrek oda, mert egy ilyen modern várost lehetetlen hadszíntérré változtatni.
Az ilyen illúziók ezreket és százezreket tettek ki véres gyötrelmeknek és kínoknak. Szembe kell néznünk most a tényekkel, nehogy az új, demokratikus Magyarország is ilyen illúzió áldozatává váljék.
Az illúzióhoz tartozik a csodavárás is. Nagy meglepetéssel tapasztaltam, amikor visszajöttem hazámba, hogy az emberek között van bizonyos csodavárás. Valahogyan azt várják, hogy a sültgalamb a szájukba repüljön. Például nagyon gyakran kérdezték tőlem, mit adhat a Szovjetunió élelmezésben most a magyar népnek? És mikor elkezdtem faggatni őket, kiderült, hogy mindenkinek a határában száz és ezer hold számra ott áll a letöretlen kukorica, ezer és ezer asztag kicsépeletlen búza és mégis azt várják, hogy a Szovjetunió Szibériából vagy Kubánból fog ide küldeni búzát, kukoricát.
Ugyancsak ilyen illúzió például az a vélemény, amit nem minden tendencia és nem minden mellékszándék nélkül hallottam itt-ott, hogy „haj, egészen más volna itt a helyzet, ha nem az oroszok, hanem az amerikaiak szállták volna meg az országot. Akkor, bezzeg, volna itt minden, bőségben úsznánk”.
Erre vonatkozóan legjobb, hogyha idézem Balogh István államtitkár szavait, aki nemrégiben Moszkvában járt és ott alkalma volt többször az olaszokkal beszélni, akiknek hazáját, Olaszországot, tudvalevőleg nem a Vörös Hadsereg, hanem az amerikaiak és az angolok szabadították fel. Legjobbnak tartom, ha szóról-szóra felolvasom beszámolóját, amely a „Délmagyarország”-ban jelent meg:
„Néhány ábrándozót kell még álmából felkelteni. Vannak közöttünk olyanok, akik látván saját nyomorúságunkat, olyan országok felé áhítoztak, amelyeket az angolszász nagyhatalmak szabadítottak fel. Ezek bizonyára nagy jólétben élnek — gondolják ők — és nincsen semmiféle gondjuk. Tájékoztatásul csak néhány adat: Amint nálunk a Vörös Hadsereg nyomott pengőt, úgy az angolszászok Olaszországban nyomták a lírát. Nem tudom mennyit, de azt tudom, hogy január 1-ig a megszálló csapatok által forgalombahozott líra 31 milliárd volt. Rómában éhínség dühöng és Róma milliós lakosságának ellátása attól a 200 ezer munkanélkülitől függ, akik napszám ellenében reggelenként kimennek a környező falvakba, tanyákra, hogy felássák a krumplit, zöldséget, amelyet azután bevisznek Rómába közellátás céljaira. A kenyér napi fejadagját csak a napokban emelték fel 20 dekára.”
Ilyen a helyzet ott, ahol az angolszászok és nem a Vörös Hadsereg szabadított fel egy országot, aminek oka egyszerűen az, hogy a háború vastörvényei mindenütt azonosak. Magyarországon csakúgy, mint Olaszországban, mint Franciaországban. Meg kell szabadulnunk azoktól az illúzióktól, hogy valaki nekünk a sültgalambot majd a szánkba röpíti. Magunknak kell dolgoznunk, ha hazánkat fel akarjuk építeni.
A legsúlyosabb illúzió azonban, amivel újabban különösen itt, Debrecenben találkoztunk, hogy a demokrácia jobbszárnyán sokan nem ismerik fel azt a hallatlan vereséget, melyet a régi reakciós rendszer múlt év október 15-én szenvedett. Nem ismerik fel, hogy milyen szörnyű hatása, lesújtó, megsemmisítő hatása volt ennek a vereségnek. Csak össze kell hasonlítanunk Magyarországot Romániával, vagy Finnországgal, ahol meg tudták csinálni azt, hogy a háború nem hosszú hónapokig pusztította az ország szívét, hanem végigszáguldott fölötte, mint egy vihar és lényegében érintetlenül és épségben hagyta a nemzet javait. Csak össze kell hasonlítanunk ezt azzal, ami hazánkban történt. Ha Magyarország ma romhalmaz, ha a Tisza—Duna összes hídjai fel vannak robbantva, ha Budapest nyomorgók, éhezők városa, ahol nincs egy ép ház és ha a Dunántúlra ugyanez a sors vár, úgy mindezért azok felelősek, akik tavaly október 15-ig vezették az országot. (Helyeslés.) És akiknek tehetetlensége és saját népüktől való félelme okozta ezt a katasztrófát. Megkell értenie mindenkinek, hogy a magyar nemzet soha meg nem engedi többé, hogy ezeknek az embereknek valami köze is legyen a kormányzáshoz. (Úgy van, úgy van! Taps.) Elég volt az, hogy egy emberöltőn belül kétszer döntötték szakadékba nemzetünket! Többet nem kérünk belőlük! Ezt meg kell mondanunk és külön alá kell húznunk, mert látunk olyan kísérleteket, amelyek a letűnt rendszernek nem túlságosan kompromittált elemeit most egy kis demokratikus átfestéssel megint vissza akarják csempészni az ország vezetésébe.
Én hallottam mélyreható politikai fejtegetéseket arról, hogy a Nemzetgyűlés összetételét egy kicsit meg kell változtatni. Arra gondoltam, hogy talán balra akarják tolni, de kiderült, hogy fordítva. Erősíteni akarják azokat az elemeket, amelyek kicsit kevesebb földreformot akarnak, talán nem is akarnak földreformot, amelyek nem akarják a fasizmust annyira üldözni stb., stb. (Felkiáltás: Halál a fasizmusra!) Találkoztam olyan véleménnyel is, hogy a Nemzetgyűlésnek ilyen enyhe jobbratolására legalkalmasabb lesz a budapesti, vagy dunántúli választások felhasználása. (Felkiáltás: Soha!)
Én azt hiszem, hogy azok, akik erre spekulálnak, alaposan csalódni fognak. Minden hírünk azt mutatja, hogy Budapest meggyötört lakossága izzó gyűlölettel fordul mindenki ellen, aki szörnyű szenvedéseinek okozója volt és eszeágában sincs újra azokat visszasegíteni, akik tulajdonképpen útcsinálói voltak Szálasinak.
Budapest sokat szenvedett lakossága — és semmi kétség, hogy a nemsokára felszabaduló Székesfehérvár, Győr, Szombathely, Nagykanizsa és Sopron lakossága is — azt követeli, hogy minél kíméletlenebbül folytassuk a harcot a fasizmus ellen, nehogy mégegyszer végig kelljen szenvednie mindazt a poklot, amit Budapest és a Dunántúl népe átélt.
Erre mutatnak különböző tényeink is. Néhány nappal ezelőtt megjelent nálunk az újjászervezett Szociáldemokrata Párt vezetőségének két kiküldöttje és közölte velünk, hogy az utolsó hónapok tapasztalatai alapján a párt vezetői elhatározták, hogy az eddiginél sokkal szorosabban fognak együttműködni a Kommunista Párttal (Éljenzés.) Meg vagyok győződve róla, hogy amennyiben a Nemzetgyűlés összetételében változás áll be, annak a változásnak mozgatója egészen más tényező lesz. A változás aszerint fog megtörténni, hogy ki hogyan dolgozik, ki hogyan harcol a fasizmus ellen, ki hogyan harcol a földreformért.
Ezek lesznek azok a támpontok, amelyeknek alapján a magyar nemzet változásokat eszközöl az Ideiglenes Nemzetgyűlés összetételében. Ez ma a helyzet. A Nemzetgyűlés működését és benne a dolgozó demokratikus pártoknak a működését az ország elsősorban abból fogja megítélni, hogyan harcolnak a fasizmus ellen, mit tesznek az új nemzeti hadsereg létrehozásáért, mit tesznek a földreformért, hogyan gondoskodnak róla, hogy a város lakossága végre megkapja elemi élelmiszerszükségleteit, hogyan hozzák rendbe végre a pénzügyeket. Ezek lesznek azok a szempontok, amelyeknek alapján a magyar nemzet az Ideiglenes Nemzetgyűlés pártjainak működését meg fogja ítélni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!