NYOLCADIK TÉMA
(idézet: A magyarországi forradalmak 1918-1919 MSZMP)
AZ ÉSZAKI HADJÁRAT ELŐKÉSZÍTÉSE
Május elején lendületesen folytatódott a Vörös Hadsereg újjászervezése. A harcképes zászlóaljak száma május közepén 113-ra emelkedett. A keleti front parancsnokságát megbízták a Vörös Hadsereg főparancsnokságának ellátásával. Az újjászervezett, illetve újonnan felállított hadosztályokat hadtestekbe vonták össze. A hadtestek élére népbiztosokat állítottak. Az I. hadtest parancsnoka Vágó Béla, a II.-é Pogány József, a III. hadtesté Landler Jenő lett. A fővárosi karhatalmi egységeket, a budapesti munkásalakulatokat a Budapesti Katonai Parancsnokság — a későbbi IV. hadtest — irányítása alatt egyesítették és feladatává tették a fővárosi és vidéki ellenforradalmi lázadások letörését. Élére Haubrich József került.
Az I. hadtest feladata a Duna—Tisza közének védelme lett. A II. hadtest a dunántúli alakulatokat tömörítette. A III. hadtest Hatvan környékén gyülekezett. Ez képviselte a legnagyobb erőt. E hadtest kapta meg a felállított munkásalakulatok legnagyobb részét. Ezt a hadtestet tekintették a készülő ellentámadás fő erejének.
Amikor tisztázódott, hogy a munkáshatalmat délről nem fenyegeti támadás, napirendre került az északon indítandó ellenakció terve. Május 15-én döntés született arról, hogy a III. hadtest ellentámadást indít Miskolc térségében a város felszabadításáért. A katonai akció végrehajtásának előkészületei azonnal megkezdődtek.
A Miskolc felszabadítására irányuló terv előkészítésével egyidejűleg a Forradalmi Kormányzótanács figyelme az ország belső helyzete felé fordult. A katonai és más szükségletek biztosítása, a jobb termelésirányítás érdekében a gazdasági népbiztosságok összevonásával felállították a Népgazdasági Tanácsot. Böhm Vilmos és Weltner Jakab követelésére feloszlatták Cserny József különleges karhatalmi egységét. A többi karhatalmi egység azonban egyelőre tovább működött. Május második felében Rabinovits Józsefnek a Vörös Újságban napvilágot látott „Tiszta proletár-munkástanácsokat” című cikke nyomán megindult a tanácstagságra méltatlan elemek visszahívása, kicserélése. Tovább folytatódott a már többször elhalasztott pártkongresszus és a Tanácsok Országos Gyűlése összehívásának előkészítése. A Forradalmi Kormányzótanács május 17-én elhatározta, hogy a megyék élére kormányzótanácsi biztosokat nevez ki. E biztosok kinevezésével jobban kívánták érvényesíteni a központi érdekeket, rendelkezéseket. A helyi tanácsok megértéssel fogadták a biztosok kinevezését.
Május közepétől tovább folyt a jobboldali szakszervezeti vezetők arra vonatkozó puhatolózása, hogy tárgyalásokat folytassanak az antant képviselőivel a szocialista vívmányokat feladó polgári demokratikus rendszer visszaállítására. A jobboldali szakszervezeti vezetők egyelőre nyíltan még nem léptek fel, azonban magánbeszélgetésekben, szűk körű összejöveteleken gátlástalanul bírálták a Tanácsköztársaságot. A meglevő ellentéteket mindenki számára nyilvánvalóvá tették azok a Népszavában megjelenő cikkek, amelyek a kommunistákkal szemben védelmezték a szakszervezeti vezetőknek ezt a csoportját.
A békekonferencia május 19-i ülésén ismét napirendre került a magyarországi intervenció kérdése. (A tanácskormány vezetői erről nem tudtak.) A tárgyaláson nem alakult ki egyetértés, s ez azt jelentette, hogy elhalasztották a délről kiinduló támadás tervét. Az angolszász hatalmak ellenezték a román hadsereg előnyomulását, azt, hogy megszállja Budapestet, saját hadseregüket pedig féltették a tanácshatalom hatásától. Maradt a csehszlovák hadsereg, amelynek sikereihez nem fűztek túlzott reményeket.
A külpolitikai helyzet alakulása szempontjából igen fontos volt, hogy a Forradalmi Kormányzótanács megbízásából május 21-én Szamuely Tibor Moszkvába utazott a két szövetséges tanácsállam közötti katonai együttműködés kérdéseinek megtárgyalása céljából. Tíznapos kalandos út során Szamuely repülőgépen és vonaton eljutott Kijevbe, majd Moszkvába. Tárgyalt Szovjet-Ukrajna és Szovjet-Oroszország képviselőivel és személyesen találkozott Leninnel is.
A bravúros útról visszatérve Szamuely Tibor beszámolt a Forradalmi Kormányzótanácsnak. Hírül adta, hogy Gyenyikin támadása súlyos katonai fenyegetést jelent a szovjethatalomnak, és egyelőre nincs lehetőség arra, hogy az ukrán Vörös Hadsereg ismét előrenyomuljon a Kárpátok irányába. Az ukrán szovjet kormány csak azt tudta vállalni, hogy további Besszarábia elleni katonai mozdulatokkal leköti a románok erejét és figyelmét.
Szamuely Tibor Moszkvából magával hozta Lenin üzenetét a magyar munkásokhoz. Az üzenet megállapította, hogy a magyar proletárforradalom bebizonyította a proletárdiktatúra nemzetközi érvényességét. A lenini üzenet rámutatott arra, hogy a szocializmus megteremtése csak hosszú, küzdelmes osztályharccal érhető el. Felhívta a figyelmet arra, hogy a munkásosztálynak magával kell ragadnia a parasztságot és általában a kispolgári rétegeket, ugyanakkor szívós küzdelmet kell folytatnia a burzsoázia ellenállásának megtörésére, a kispolgári ingadozás semlegesítésére. „Legyetek szilárdak — írta V. I. Lenin. — És ha ingadozás üti fel a fejét a szocialisták között, akik tegnap csatlakoztak hozzátok, a proletárdiktatúrához, vagy a kispolgárság körében, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés — ez a gyáva méltó jutalma a háborúban.
Az a háború, amelyet ti viseltek, az egyetlen jogos, igazságos, igazán forradalmi háború, az elnyomottak háborúja az elnyomók ellen, a dolgozók háborúja a kizsákmányolok ellen, háború a szocializmus győzelméért. Az egész világon a munkásosztály minden becsületes tagja a ti pártotokon áll. Minden hónap közelebb hozza a proletár világforradalmat.
Legyetek szilárdak! A győzelem a tiétek lesz” — fejeződött be a lenini üzenet.
MISKOLC FELSZABADÍTÁSA
Május 18-án a csehszlovák hadsereg ismételten támadást indított Salgótarján elfoglalására. A már korábban elvont magyar egységek hiánya miatt ezúttal is kritikus helyzet alakult ki a város térségében. A tarjáni munkások azonban újra fegyvert ragadtak és a vöröskatonákkal együtt széttörték az ostromgyűrűt. A heves csata még folyt, amikor a csehszlovák vezérkar olyan hírt kapott, amely egycsapásra elvonta a figyelmét a nógrádi medencéről: május 20-án hajnalban a Vörös Hadsereg tüzérségi előkészítés után Miskolc és Diósgyőr térségében támadást indított.
A csehszlovák hadsereget irányító olasz tisztek lényegében ismerték a támadás tervét, arra azonban nem számítottak, hogy Stromfeld Aurél a Vörös Hadsereg harcrakész egységeinek a felét vonja össze erre a hadműveletre. A Vörös Hadsereg még így sem rendelkezett katonai erőfölénnyel, a hiányokat azonban bőségesen pótolta a munkásalakulatok lelkesedése és a helybeli lakosság rokonszenve, segítsége.
Az újjászervezett III. hadtest 1. hadosztálya Kerekess József alezredes — a Vörös Hadsereg egyik legkiválóbb tisztje — vezetésével indította meg támadását. Az előrenyomuló vöröskatonák a tüzérség és a páncélvonatok támogatásával küzdöttek. Miskolcra elsőként az óbudai hajógyári munkások egysége nyomult be, őket követték a Ganz-gyár, az Északi főműhely és a MÁV Gépgyár fegyvert fogó munkásai. A munkásezredek első nagy erőpróbáját siker koronázta. Ez a tény megszilárdította az egész Vörös Hadsereg erkölcsi, politikai helyzetét, javította a lakosság hangulatát.
Mikor az első századok Miskolcra értek, megszólaltak a diósgyőri és a hámori vasgyárak szirénái, a munkásság egyemberként állt talpra. „Már délben, mikor a csehek kénytelenek voltak a mi tüzérségünk tüzében avasi ütegeiket egy időre elhagyni, a diósgyőri munkások kiloptak három ágyúzávárt — írta a korabeli haditudósítás. — Mikor pedig a gyári jel megszólalt, a munkásság a rendőrségre sietett, ahol a csehek a munkásoktól elszedett fegyvereket őrizték. A miskolci rendőrök boldogan adták ki a fegyvereket, és háromezer munkás a miskolci utcákon támadta meg a menekülő cseheket.”
A fegyvert fogó munkások sok foglyot ejtettek és hatalmukba kerítették az egyik cseh alakulat trénjét is. Az ellenséges erők vasúton való visszavonulásának megakadályozására a vasutasok megtagadták a szolgálatot, több helyen szétrombolták a pályát, elvágták a távíróvezetékeket. A cseh egységek hátában a magyar, szlovák és német munkások helyi fegyveres felkeléseket szerveztek, leverésükre nagy erőket kellett elvonnia a csehszlovák hadvezetésnek. Ilyen felkelés zajlott le Ózdon, Pelsőcön, Rozsnyón, Rudabányán és Tornaalján. A Miskolcra irányuló cseh utánpótlás megakadályozására a munkások Perkupán szétrombolták a hidat. A csehszlovák hadsereg tisztjei a vereség után közömbösségről, a sorkatonák tömeges szökéséről panaszkodtak. A cseh fegyveres erők állapotát jól jellemzi a helyzet kivizsgálására kiküldött tiszt jelentése: „A visszavonulás olyan jellegű volt, hogy amennyiben a magyarok jobban lettek volna megszervezve, Kassát, Rozsnyót is elfoglalhatták volna, és veszélybe került volna a Kassa—Zsolna vasútvonal.”
A vörös katonák nem álltak meg Miskolcnál, hanem továbbnyomultak előre és két nap múlva felszabadították Sajószentpétert. A miskolci siker napjaiban jelentős fegyvertényt hajtottak végre az Egert és Salgótarjánt védő egységek is. Előbb szétverték a mindkét városra nehezedő támadást, majd megállították a Fülek, illetőleg Salgótarján irányába indított ellentámadásokat is. Ezzel a nógrádi iparvidék szilárdan a munkáshatalom kezébe került.
A csehszlovák haderő nem kívánt belenyugodni Miskolc elvesztésébe és ezért május 23-án a román hadsereg közreműködésével ellentámadást indított. A jelentékeny túlerő nyomására a várost védő I. hadosztály kritikus helyzetbe került. A III. hadtest vezérkari főnöke — Julier Ferenc alezredes — engedélyt kért a visszavonulásra. Stromfeld Aurél azonban megtagadta, mert ebben a helyzetben végzetesnek ítélt egy ilyen lépést. A III. hadtest a miskolci és a diósgyőri munkásokkal együtt — súlyos veszteségek árán — elhárította a kétirányú támadást. „Nemcsak a budapesti proletariátus vette ki részét a hősies küzdelemből — nyilatkozott a második miskolci győzelemről Landler Jenő —, hanem különös dicsérettel és elragadtatással kell megemlékeznem a 10. dandárról, amelynek kötelékében a budapesti proletárokon kívül nagyrészt szabolcsi, Ung megyei, kassai és diósgyőri proletárok küzdöttek … Külön fejezetet érdemelnek a 12., 4. és 11. számú páncélvonatok, amelyeknek katonái és parancsnokai egyaránt a legnagyobb teljesítményt végezték … nem hagyhatom szó nélkül a miskolci és diósgyőri munkásságot, különösen a miskolci vasutasokat, akik akkor, amikor veszély volt, egyetlen hívó szóra, szinte pillanatok alatt fegyvert ragadtak …”
A második miskolci csata eredményeként a munkásállam szilárdan a kezében tartotta a borsodi iparvidéket. A Hernádon átkelt román egységek is visszahúzódtak, és meghiúsultak a Tiszánál a helyi jelentőségű román átkelési kísérletek is. A Tisza-parti védővonal megszilárdult. E nagy fegyvertények után egyhetes harci szünet következett, s csak kisebb jelentőségű fegyveres összecsapásokra került sor. Ez alatt az egy hét alatt öltött végleges alakot az északi hadjárat terve és született döntés néhány belpolitikai kérdésben.
Május 23-án a Forradalmi Kormányzótanács úgy döntött, hogy június 12-re összehívják a Magyarországi Szocialista Párt kongresszusát és utána a Tanácsok Országos Gyűlését. Intézkedéseket dolgoztak ki a nemzetközi propaganda erősítésére. Másnap a katonai győzelmek hatása alatt tanácskozott a Budapesti Munkástanács, amelynek napirendjén két igen lényeges kérdés szerepelt: a rémhírek és az ínség elleni küzdelem. A két feladat szorosan összefüggött egymással, hiszen a „suttogó” ellenforradalmi propaganda egyik központi kérdése a közélelmezés volt. A Tanácsköztársaság elsőrendű ellátást biztosított a hadseregnek, de nehezen tudott megbirkózni a városokban fellépő áruhiánnyal, élelemhiánnyal. Döntő változásra csak az aratás után lehetett számítani. A jegyrendszer szűkös keretei között csak szerény ellátást lehetett biztosítani a munkásság számára. A tanácsállam vezetői az Andrássy úti pártklubban és a Szovjetházban ugyanolyan szerény ellátásban részesültek, mint a munkások.
A DIADALMAS ÉSZAKI HADJÁRAT
A győztes miskolci csatát követő napokban a Forradalmi Kormányzótanácson és a hadvezetésen belül vita bontakozott ki a támadás célját és irányát illetően. A kommunisták olyan katonai offenzívát akartak kibontakoztatni, amely megrendíthetné a kapitalizmus helyzetét egész Közép-Európában. Annak ellenére, hogy ezt a tervet többen támogatták, a katonai vezetők végül mégis elvetették a Salgótarján irányába történő támadás tervét. Vita után Landler Jenő dolgozta ki a támadási terv fővonalait: előbb a cseh és a román haderő közötti kapcsolatot kívánta szétszakítani, majd a cseheket, és ezt követően a románokat külön-külön megverni. E merész tervektől Stromfeld Aurél eltért és a realitások figyelembevételével fokozatosan mérsékelte a hadicélokat.
Május 30-án kora reggel az arcvonal teljes hosszában támadásba lendült a Vörös Hadsereg és eltérő erősségű ellenállásba ütközött. A legnagyobb eredményt az 1. nemzetközi vörösezreddel megerősített 80. dandár érte el, amely elfoglalta Losoncot. Sikeresen küzdött az 1. dandár, amely átkelt az Ipolyon, elfoglalta Balassagyarmatot és Ipolyságot, számos ágyút és más hadfelszerelést zsákmányolt a fejvesztetten menekülő ellenségtől. A felszabadított területek lakossága örömmel és lelkesedéssel üdvözölte a vöröskatonákat és egyre nagyobb számban léptek be a forradalmi hadsereg soraiba.
A Miskolcról kiinduló támadás is szép sikereket hozott. Már az első nap elfoglalták Bánrévét és Putnokot, azonban a tervektől eltérően nem tudtak átkelni a Hernádon. A másnap folytatódó támadás Rimaszombat és Edelény bevételét hozta, majd június 1-én az aránylag kis erővel rendelkező 1. dandár esztergomi munkások, bányászok és karhatalmi erők támogatásával elfoglalta Párkányt és rajtaütéssel Lévát. Ezzel elérték a Garam vonalát és megnyílt az út Pozsony felé.
A III. hadtest Hernádnál harcoló egységeit feltöltötték és ekkor már siker koronázta a Hernádon és a Sajón való átkelésüket, a román egységek visszaszorítását. Megkezdődhetett a Hernád—Bodrog—Tisza közének a felszabadítása. A román haderő június 2-ról 3-ra virradóra teljesen kiürítette a Tisza jobb parti részét, és a cseh hadvezetés kérésére sem kívánt beavatkozni a harcok további menetébe; a Tisza partján rendezkedett be védelemre.
A csehszlovák hadsereg június 3-án tovább folytatta a visszavonulást. Sorai között egyre inkább romlott a fegyelem, a harckészség. Ezen a napon a legjelentősebb eredményt az 1. dandár érte el Érsekújvár elfoglalásával. Amennyiben ez az egység nagyobb erővel rendelkezik, vagy a Tiszán való átkelés gondolatát a hadvezetés előbb feladja, akkor sikeresen lehetett volna Pozsony irányában az előrenyomulást folytatni. Ennek hiányában azonban Mittelhauser francia tábornok megállította a dandár előretörését és ellentámadással kísérletezett. (A kudarcok miatt az olasz katonai tanácsadókat franciák váltották fel.)
Június 4-én a Vörös Hadsereg egységei mintegy huszonöt kilométerre megközelítették Kassát. Másnap megkezdődött a harc a város elfoglalásáért, miközben Kassa lakossága felkelésre készült. A cseh haderő hátországát ebben az időben már a forrongás jellemezte, és egyre több jele mutatkozott a magyar vöröskatonákkal való szolidaritásnak.
Június 5-én éjszaka a Kassát védő cseh fegyveres erők megkísérelték a Vörös Hadsereg visszaszorítását, de másnap már nem tudták tartani ezt a nagyvárost. Kassa elfoglalása az északi hadjárat katonai csúcspontját jelentette. Június 7-én az egész ország Kassa bevételét ünnepelte. Budapesten tízezrek vonultak fel az Országház előtti térre, hogy hitet tegyenek a munkáshatalom mellett. A helyzetet pontosan jellemezték Rudas László beszédének mondatai: „Ha a mai izzó hangulaton végigtekintünk, szemünkbe ötlik az a kép, amely öt hete tárult elénk, öt héttel ezelőtt kajánul mosolygott a burzsoázia, és levert arcú proletárokat láthattunk. Most azonban mindenütt a lelkesedés tüze látható a szemekben.”
Kassa után tovább folytatódott a támadás és június 10-én a vöröskatonák elérték Bártfát. Ezzel Kelet-Szlovákiából a Vörös Hadsereg kiverte az ellenség jő erőit. A csehszlovák haderő Kassa feladása után Pozsony védelmére összpontosította csapatait. Visszafoglalta Érsekújvárt, azon túl azonban nem tudott területet szerezni. Ebben a helyzetben ismételten felmerült a kérdés: Pozsony vagy a Tiszántúl irányába folytassa-e támadását a Vörös Hadsereg.
A kérdés eldöntését befolyásolta az antant állásfoglalása. A Négyek Tanácsa (Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Olaszország képviselője) június 5-én megvitatta a csehszlovák hadsereg vereségével kialakult helyzetet. Elvetette a francia vezérkarnak a közvetlen beavatkozásra vonatkozó terveit és helyette diplomáciai eszközök alkalmazását tartotta szükségesnek. Ennek megfelelően június 7-én Georges Clemenceau — mint a békekonferencia elnöke — jegyzéket intézett a Tanácsköztársaság kormányához. Követelte, hogy a Forradalmi Kormányzótanács „haladéktalanul vessen véget a csehszlovákok elleni támadásoknak, ellenkező esetben a szövetséges kormányok feltétlenül el vannak határozva, hogy haladéktalanul a legszélsőbb rendszabályokhoz folyamodnak, hogy kényszerítsék Magyarországot az ellenségeskedések beszüntetésére …” Clemenceau a feltételek teljesítése esetén kilátásba helyezte a tanácskormány képviselőinek formális meghívását a békekonferenciára.
A Forradalmi Kormányzótanács eléggé visszás helyzetbe került. A meghívás és az ezzel járó diplomáciai elismerés az adott esetben a fennmaradást jelentette a munkásállam számára, noha ennek áraként a fegyverrel kivívott sikerekről való lemondást követelték. A visszás helyzet abban is megmutatkozott, hogy a közvélemény általában egyetértett az északi hadjárattal és továbbra sem akart tudomást venni arról, hogy a világháborús vereség következményeit vállalni kell, a békeszerződés feltételeit el kell fogadni. A Forradalmi Kormányzótanács végül is a halogató válasz mellett döntött.
A június 9-én elküldött válaszjegyzék abból — a Károlyi-kormány képviselte önkényes álláspontból — indult ki, hogy a szlovák területek megszállásával Csehszlovákia megsértette a belgrádi fegyverszüneti egyezményt kiegészítő katonai konvenciót. A tanácskormány csak akkor szünteti be a harcot — szól a válaszjegyzék —, ha az érdekelt államok Bécsben összeülnek a fegyverszünet megtárgyalására. A jegyzék elfogadta a párizsi meghívást, mivel „a Magyarországi Tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján.”
Nyilvánvaló volt, hogy a válaszjegyzék nem fogja kielégíteni az antant képviselőit, azonban a Kormányzótanács ezzel is néhány napot nyert. Ezt az időt a katonai vezetés arra kívánta felhasználni, hogy javítsa pozícióit Szlovákiában.
A harcok váltakozó sikerrel, folytak, de június közepén a katonai helyzetben lényeges változás nem következett be, a front többé-kevésbé megmerevedett. A Vörös Hadsereg az északi hadjárat során tíz-tizenkét nap alatt súlyos áldozatok árán, kedvezőtlen földrajzi viszonyok között, a túlerőben levő ellenséges erőkkel szemben kiemelkedő sikereket ért el. E jelentős teljesítményt olyan hadsereggel érte el a kiváló hadvezetés, amelyben a fővárosi munkásezredek együtt küzdöttek az észak-magyarországi és szlovákiai önkéntesekből álló egységekkel, valamint a nemzetközi alakulatokkal. A győztes hadsereg előrenyomulását lépten-nyomon segítette a helyi lakosság front mögötti akciója. A súlyos veszteségeket csak az általános hadkötelezettség alapján elrendelt sorozással lehetett pótolni, ez azonban igen lassan haladt.
A Vörös Hadsereg újabb támadásának időpontját június 15-re tűzték ki. Végrehajtására felállították a 3., 4. és 8. hadosztályból újonnan létrehozott V. hadtestet, amelynek parancsnokául Pogány Józsefet nevezték ki. A felkészülés a tervezettnél lassabban haladt; időközben pedig Eugéne Mittelhauser francia tábornok is támadást készített elő.
A csehszlovák ellentámadás június 16-án indult meg két hadosztállyal Léva ellen. A túlerővel támadó csapatokat a vöröskatonák megállították. Másnap megkezdődött a Vörös Hadsereg offenzívája a Duna mentén nyugati irányba. Az első két nap sikerei után — ekkor úgy tűnt, hogy Pozsony is a Vörös Hadsereg kezére kerül — a támadás megtört. További offenzív fellépésre a második Clemenceau-jegyzék miatt már nem került sor.
A SZLOVÁK TANÁCSKÖZTÁRSASÁG
Június 16-án ágyúdörgés közepette Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. A szlovák munkáshatalom megteremtéséhez a kedvező feltételeket egyrészt a magyar Vörös Hadsereg eredményes előrenyomulása hozta létre, másrészt a párt cseh és szlovák csoportjának forradalmi szervező munkája. A nemzeti önrendelkezés szellemének megfelelően az új munkásállam megteremtését már június elején elhatározták. Ezt a döntést a szovjet kormány is támogatta. A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltásával az európai forradalmi küzdelem új bázisa jött létre.
A Szlovák Tanácsköztársaság az első kísérlet volt arra, hogy Csehszlovákia területén létrehozzák a munkások és parasztok államát. Ez a szlovák nép győzelme volt a polgári nacionalizmus felett, egyúttal pedig a Magyarországi Tanácsköztársaság internacionalizmusának szép eredménye.
A szlovák munkásállam vezetői Antonín Janousek irányításával néhány nap alatt is kiemelkedő jelentőségű munkát végeztek. Megtették az első lépéseket a szocialista társadalom megteremtése felé: köztulajdonba vették a termelési eszközöket, a bankokat. Kidolgozták a munkásság helyzetét javító szociálpolitikai programot, az új állam alkotmányát, hozzáláttak a szlovák Vörös Hadsereg szervezéséhez, az önálló fegyveres erő létrehozásához. A szlovák munkáshatalom ezekkel az intézkedésekkel az idősebb testvér, a Magyarországi Tanácsköztársaság iránymutatását követte.
A szlovák tanácskormány megalakulása napján felhívással fordult a világ proletariátusához. „A világ proletárjaihoz! A győzelmes és feltartóztathatatlanul előnyomuló világforradalom újabb nagy eredménnyel gazdagította eddigi sikereit. Az imperializmustól megtisztított szlovák földön a mai napon megalakult az önálló Szlovák Tanácsköztársaság … Ezzel a megmozdulással a szlovák munkások, katonák és földproletárok tovább építették azt a forradalmi frontot, amelynek útjai az Orosz és a Magyar Tanácsköztársaságot egyengették. Az újszülött Szlovák Tanácsköztársaság természetes szövetségeseinek tekinti diadalmas testvéreit, az Orosz és Magyar Tanácsköztársaságokat, és a nemzetközi proletariátus erejének, a körvonalaiban mind élesebben kiemelkedő egységes és szolidáris munkásinternacionálénak oltalma alá helyezkedik.”
A szlovák munkásállam fennállását megpecsételte, hogy a Tanácsok Országos Gyűlése június 19-én felhatalmazta a Forradalmi Kormányzótanácsot a felszabadított területek szükség szerinti kiürítésére. (Erre vonatkozóan részletesen lásd a következő fejezetet.) A fiatal szlovák tanácsállamnak nem volt lehetősége arra, hogy létrehozza a védelmét biztosító fegyveres erőket és így a magyar Vörös Hadsereg kivonulása után a csehszlovák hadsereg megdöntötte. Bár a Szlovák Tanácsköztársaság létrejötte az elképzelt világforradalom egyik kezdő lépését sejttette, ám a gyors bukás miatt e siker nem befolyásolhatta az erőviszonyokat.
Ellenőrző kérdések:
Melyek voltak a diadalmas északi hadjárat előkészítésének legfontosabb eseményei? A hadjárat főbb eredményei?
Hogyan jött létre a Szlovák Tanácsköztársaság és mit tett néhány napos fennállása alatt?
Mi késztette az antanthatalmakat arra, hogy elküldj ék az első, ún. Clemenceau-jegyzéket?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!