HARMADIK TÉMA
(idézet: A magyarországi forradalmak 1918-1919 MSZMP)
A BERINKEY-KORMÁNY KÉTHÓNAPOS MŰKÖDÉSE
A megalakuló kormány kéthónapos működése alatt kísérletet tett a polgári demokratikus rend megerősítésére. A Berinkey-kormány osztálylényegét tekintve kispolgári volt, amennyiben kimaradt belőle a függetlenségi párt többségét alkotó jobbszárny, és elvesztette a baloldali szociáldemokraták aktív támogatását is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hatalom ténylegesen is a kispolgárság kezébe került. 1919 januárja és márciusa között egyre jobban megerősödött a munkás-, katona- és paraszttanácsok hatalma. Az ellenforradalmi burzsoázia és arisztokrácia is mindinkább növelte erejét. A kormány hatalma egyre fogyott, annak ellenére, hogy a kabinet végső soron a magántulajdon érdekeit kívánta védeni. Helyzete erősítése végett döntött a kormány februárban a szociáldemokrata pártvezetés helyeslésével a kommunista mozgalommal való leszámolás mellett.
A Berinkey-kormány számos, régóta vajúdó reform ügyét kívánta dűlőre vinni és részben ezért döntött a választások kiírása mellett is. A reformpolitika azonban nem oldotta meg a válság okait, míg a választási küzdelem megindulása csak még jobban kiélezte az ellentéteket.
A reformpolitika első jelentős lépéseként február 16-án háromhónapos huzavona után megjelent a földreformtörvény. Az igen bonyolult, hetven paragrafust tartalmazó rendelkezés a földkérdést felülről, bürokratikus úton kívánta megoldani, ami a gyakorlatban évekig tartó eljárást jelentett volna. A törvény lehetővé tette az 500 holdon felüli nagybirtok és a 200 holdon felüli egyházi birtok kisajátítását kártalanítás útján. A kisajátított földeken 5—20 holdas családi birtokokat és 1—5 holdas családi kerteket lehetett létrehozni, míg mintegy 10%-án 200 holdas középbirtokok kialakítására került volna sor. A rendelkezés lehetőséget biztosított szövetkezetek létesítésére is. A földreformtörvény, korlátai dacára, a magyar történelem első, demokratikus jellegű földtörvénye volt. Károlyi Mihály február 23-án kápolnai birtokán ünnepélyes külsőségek között hozzáfogott a földosztáshoz. Példamutató tette azonban elszigetelt maradt, senki sem követte ezen az úton.
A közigazgatás demokratizálásáról szóló rendelkezés egyrészt a régi, a dualizmus korától örökölt közigazgatási apparátusok ellen irányult, azok széttörését kísérelte meg, másrészt a népi szervekként funkcionáló munkástanácsok, paraszttanácsok visszaszorítását szolgálta. A törvény által felállítandó új szerveket választás útján hozzák létre, de ennek megtörténtéig is felállítani szándékozták ezeket a régi tisztviselőkből, valamint kinevezett tagokból. Az új szervek felállításáról szóló rendelkezést általában ellenkezéssel fogadták a tömegek.
A nemzetgyűlési választások kiírását számos tényező indokolta. Részben a magyar kormánynak a békekonferenciára való meghívásáról elterjedt hírek, részben a kormány helyzetének a megerősítése. Ezért vették elő a sokáig fiókban heverő választás tervét, majd fogadták el a lebonyolítását szabályozó törvényt. A rendelkezés biztosította a nőkre is kiterjedő érvénnyel az általános, egyenlő és titkos választójogot, bevezette a lajstromos szavazást és az arányos képviseleti rendszert. Ezzel európai összehasonlításban is igen széles körű választójogot biztosított, és teljesítette a szervezett munkások több évtizedes követelését, kielégítette a polgári progresszió ez irányú igényét. A választás napját április 13-ra tűzték ki.
A kormány a szinte már katasztrofálissá váló infláció megfékezésére, a költségvetési egyensúly helyreállítására is tett intézkedéseket. A bevételek fokozására terveket dolgozott ki, és március közepén bankzárlatot rendelt el. Ez utóbbi döntés pánikhangulatot idézett elő a vagyonosok körében, amelyet csak fokozott a pénz felülbélyegzéséről és a meghatározott értékhatáron felül fizetendő illetékről elterjedt — egyébként igaz — hír.
A tervezett választáson a jobboldali pártok szoros együttműködésben, közös listával kívántak indulni és jelszavaikat a féktelen demagógia jellemezte. Ezzel szemben a koalíción belül újból fellángoltak a belső ellentétek. A szociáldemokrata pártvezetés csak nagy erőfeszítés árán tudta elfogadtatni a Budapesti Munkástanács március 10—11—i ülésén a koalíció fenntartását és a választások mielőbbi megtartásának gondolatát. Az MSZDP választási programja a munkások hangulatához igazodva meghirdette a bányák, gyárak, a közlekedési vállalatok köztulajdonba vételét. Ezzel összhangban a minisztertanács március 17-i ülésén Böhm Vilmos felvetette a szocializálási minisztérium felállításának gondolatát. A kormány polgári tagjai azonban nem értettek egyet az MSZDP egyre radikálisabb, a kabinet politikáját számos esetben keresztező törekvéseivel és felvetették lemondásuk gondolatát, a tiszta szociáldemokrata kormány tervét. A szociáldemokrata miniszterek visszautasították ezt és biztosították a kormányt a felmerült sérelmek orvoslásáról. A gyorsan pergő események azonban már nem teremtettek lehetőséget az ígéret valóraváltására, vagy be nem tartására.
TÁMADÁS
A KOMMUNISTÁK MAGYARORSZÁGI PÁRTJA ELLEN
A kormányt a kommunisták elleni fellépésre ösztönözte a németországi párhuzam: a Németországi Kommunista Párt elleni hajsza kibontakozása és ilyen irányú buzdítást adtak az antant megbízásából Budapesten megforduló tekintélyes katonatisztek is. A kabinet január 23-i ülésén az MSZDP vezetőségének hozzájárulásával kimondta, hogy a belügyminiszter preventív intézkedéseket tehet a kommunistákkal szemben, ha a KMP tagjai „bűncselekményt követnek el, vagy annak elkövetését kilátásba helyezik”. A döntés lehetőséget teremtett arra, hogy megfelelő ürügy esetén a hatalom gépezete támadásba lendüljön a kommunista mozgalom ellen.
A Budapesti Munkástanács január 28-i ülésén Weltner Jakab az MSZDP és a Szakszervezeti Tanács vezetői nevében javasolta a kommunisták kizárását a testületből. A javaslat ellen nemcsak a KMP tagjai, hanem a szociáldemokrata munkástanácsi tagok egy része is tiltakozott, de a pártvezetőség megbízottai hosszú vita után végül is kierőszakolták előterjesztésük elfogadtatását. Nem tett ilyen javaslatot az MSZDP vezetősége a Katonatanács esetében, mert összetétele miatt nem kecsegtetett sikerrel egy ilyen akció. A kizárási határozat után kísérletek történtek a kommunistáknak a szakmai szervezetekből való eltávolítására is, de ezek meghiúsultak a szervezett munkások többségének ellenállásán.
Az MSZDP vezetősége ezekben a napokban tűzte napirendre az üzemi tanácsok megrendszabályozását. Garami Ernő kidolgozta és a minisztertanács elé terjesztette az üzemi választmányok felállításáról szóló rendelet tervezetét. A tervezet értelmében a testület jogköre arra korlátozódott volna, hogy közreműködjön a munkaviszonyok szabályozásában, javaslatokat tegyen a termelés fejlesztésére és lehetőséget kapott volna a fegyelemsértők megbüntetésére. A tervezetet elfogadta a minisztertanács, a munkások azonban megakadályozták végrehajtását.
A kommunisták az ellenük irányuló támadás napjaiban is erősítették tömegbefolyásukat, elsősorban a munkanélküliek, a rokkantak demonstrációinak megszervezése, a leszerelt katonák és altisztek követeléseinek támogatása révén. Ennek a folyamatnak kiemelkedő állomása lett a fővárosi munkanélküliek január 27-i Parlament előtti demonstrációja. A tüntetők által elfogadott határozat megállapította: „A munkanélküliségen való gyökeres segítség csupán a tőkés termelési eszközöknek forradalmi úton való kisajátításával érhető el.” Emellett követelte, hogy a karhatalmi alakulatok sorából távolítsák el az ellenforradalmi beállítottságú elemeket, helyükre munkanélküli proletárokat vegyenek fel. Ezzel jelentős előrelépés történne a munkásság felfegyverzése terén. A gyűlésen megválasztott delegáció felkereste a szociáldemokrata pártvezetőséget, de követeléseire kitérő választ kapott. Másnap a leszerelt katonák és altisztek tartottak gyűlést és menesztettek küldöttséget Böhm Vilmos hadügyminiszterhez. Néhány nap múlva a rokkantak hasonló jellegű megmozdulására került sor.
Február 3-án a budapesti rendőrség a papírfelhasználási rendelet megsértésére hivatkozva megrohanta a Vörös Újság és Az Ifjú Proletár szerkesztőségét. Ezzel az akcióval nyílt támadás indult a kommunisták ellen. A KMP gyűlései, a Vörös Újság cikkei hevesen tiltakoztak és a növekvő ellenforradalmi veszélyre hívták fel a figyelmet, felszólították a munkásságot, fegyverkezzenek, készüljenek a burzsoázia hatalmának a megdöntésére.
Az ellenforradalmi veszély elleni harc kérdése napirendre került a Katonatanács február 7-i ülésén is. Az elfogadott állásfoglalás rámutatott, hogy a forradalom veszélyben van. Hangsúlyozta, hogy csak olyan kormányt támogat, amelynek intézkedései utat nyitnak a szocializmushoz. A kommunisták javasolták, hogy az MSZDP, a KMP, a Budapesti Munkástanács és a Katonatanács képviselőiből alakuljon forradalmi testület az ellenforradalmi akciók visszaverésére. A javaslatot a szociáldemokraták visszautasították. A Katonatanács ülése is azt mutatta, hogy a munkásság soraiban nő az aggodalom a szervezkedő ellenforradalom láttán, és a tömegek mindinkább készek harcba indulni a munkáshatalomért.
Az MSZDP február 9-én tartott újabb rendkívüli kongresszusa hosszas vita után fogadta el a pártvezetőség határozati javaslatát. A küldöttek egy része utólag helytelenítette a kommunisták kizárását a Budapesti Munkástanácsból és tolmácsolta a tömegek sürgetését a szocialista kormányzat megteremtésére. A kongresszus határozata megerősítette a Budapesti Munkástanácsnak a kommunisták kizárásáról hozott döntését, ugyanakkor hangoztatta a munkásegység fontosságát is. A tanácskozáson Landler Jenő és Pogány József más küldöttekkel együtt olyan javaslatot nyújtott be, hogy ha a koalíciós kormány nem képes, vagy nem akar fellépni az ellenforradalmi szervezkedés ellen, akkor tiszta szocialista kormány vegye kezébe a hatalmat. A javaslatot a kongresszus résztvevői nagy lelkesedéssel fogadták el.
A népköztársasági államforma védelméről február 11-én megjelent törvény lehetőséget teremtett az ellenforradalmi szervezkedések elleni fellépésre. Ugyanakkor „törvényes” alapot teremtett a munkáshatalmat követelő, s ezért harcoló kommunisták letartóztatásához, perbefogásához is. Az ellenforradalmi erők elleni fellépés a szükségeshez és indokolthoz képest korlátozott és gyenge volt. Ugyanakkor a minisztertanács ülésén konkrét formában is felmerült a kommunista mozgalom elleni széles körű fellépés terve. A polgári miniszterek azt akarták, hogy a szociáldemokraták tegyenek kezdeményező lépést, ezért a kérdés a pártvezetőség elé is került. Az MSZDP vezetőinek egy része ellenezte a KMP elleni támadást. A párton belüli vitát a rendőrség február 20-i provokációja eleve eldöntötte.
Február 20-án több forradalmi megmozdulásra is sor került a fővárosban. A KMP irányításával a munkanélküliek tartottak gyűlést a Vigadó nagytermében. A gyűlés után együtt maradók a KMP Visegrádi utcai helyisége elé vonultak, ahol a párt vezetői szóltak hozzájuk, és felhívták a figyelmet az ellenforradalmi készülődésre. Innen a munkanélküliek a Népszava szerkesztőségéhez indultak. A menetet a Körút és a Népszínház utca sarkán a rendőrkordon feltartóztatta, de a tüntetők egy része behatolt a Conti utcába, ahol lövöldözés kezdődött. A KMP provokációnak minősítette a lövöldözést, a rendőrségnek azonban alkalmas ürügy volt a kommunisták elleni általános támadásra. „Én nem vártam be a vizsgálatot arra vonatkozólag, hogy vajon nem a két karhatalom (ti. a rendőrség és a védőrség) lőtt-e egymásra, ami feltehető, illetőleg nem kizárt — vallotta később leleplezve szándékát Dietz Károly a főváros korabeli rendőrfőkapitánya —, hanem rögtön arra az álláspontra helyezkedtem, hogy most már itt van az alkalom, amikor újra felléphetünk a kommunista párt ellen, mert íme közönséges bűncselekmény hozható kapcsolatba a kommunisták izgatásával”. A rendőrfőkapitány hamarosan megkapta a letartóztatáshoz a minisztertanács jóváhagyását és még az éjszaka folyamán őrizetbe vette a KMP vezetőinek a többségét, köztük a Központi Bizottság tagjainak egy részét is. A rendőrök súlyosan bántalmazták a letartóztatottakat, elsősorban Kun Bélát.
Másnap a Népszava az eseményt kommunistaellenes uszításra használta fel, általános sztrájkot hirdetett és gyűlést szervezett az Országház téren: A kommunistaellenes hangulat légkörének érzékeltetésére elég utalni arra, hogy a vágóhídi hentesmunkások véres kötényekben, véres bárdokkal meneteltek végig a főváros utcáin. A reakció ezen a napon úgy hitte, hogy sikerült lefejezni a kommunista mozgalmat.
A DÖNTŐ HÓNAP
Mivel a kormány képtelen volt megszilárdítani a polgári demokratikus rendet, február második felétől minden út a szocialista forradalomhoz vezetett. A KMP vezetőinek letartóztatása sem érte el célját, mert a kommunisták ellen hangolt közvélemény néhány nap alatt megváltozott, a hamis vádak lelepleződtek. Március első napjaiban megindult a parasztság forradalmi mozgalmának új hulláma is, a vidéki munkástanácsok és szociáldemokrata pártszervezetek egymás után zavarták el a polgári pártokhoz tartozó megyei kormánybiztos-főispánokat. Helyüket az általuk kijelölt személyekkel töltötték be, és egyre szélesebb körben gyakoroltak ellenőrzést az állami, önkormányzati apparátus munkája felett. A Szociáldemokrata Párton belül is változások bontakoztak ki. A szociáldemokrata miniszterek tovább folytatták ugyan a kormányban az osztály-együttműködés politikáját, azonban március elején a párttitkárság és a Népszava irányítása a baloldal kezébe került. A kormány előtt három út kínálkozott március első napjaiban: vagy fellép a munkáshatalmat követelő tömegmozgalmak ellen, vagy megindul kispolgári, reformista módon a szocializmushoz vezető úton, vagy visszalép a kormányzástól. A kabinet azonban nem tudta elszánni magát valamely egyértelmű döntés meghozatalára.
A február 20-a után szabadlábon maradt kommunista vezetők illegalitásba vonultak és úgy irányították tovább a pártmunkát. A pártmunka folytonossága egyetlen napra sem szakadt meg, a kommunista röplapok rendszeresen napvilágot láttak és bizonyították, hogy a párt él és dolgozik. Néhány napi szünet után előbb Nagyváradon, majd ismét Budapesten megjelent a Vörös Újság és hamarosan újra kiadták Az Ifjú Proletárt is.
A fogságba vetett kommunista vezetők kiszabadítását gyűlések sorozata követelte. Február 22-én a Galilei-kör tartott nagygyűlést és az elfogadott határozat kemény szavakkal bélyegezte meg azokat a jobboldali beállítottságú szociáldemokrata vezetőket, akik hozzájárultak a kommunista vezetők lefogásához. A határozat megállapította, hogy a kör tagjai közül senki nincs, „aki undorral ne fordulna el attól a demokrácia álarcában fellépő, minden erkölcsi alapot nélkülöző klikk-diktatúrától és terrortól, amely egy nagy koncepciójú forradalmi politika helyett a forradalmi lehetőségek kihasználásának áll útjában, és az egész forradalmi mozgalmat dönti veszélybe”. A leszerelt katonák és altisztek szervezetének ugyanakkor tartott gyűlése nem csak hitet tett a KMP mellett, de elhatározta, hogy ha kell, akkor fegyverrel szabadítják ki a kommunista vezetőket.
A polgári lapok szenzációra éhes cikkekben időközben leleplezték a kommunista vezetőkkel szembeni durva bánásmódot, ami a munkások mind szélesebb körében váltott ki felháborodást. A munkástömegek hangulatát jól tükrözte a Nemzeti Lovardában február 24-én megtartott munkanélküli vasmunkás gyűlés, ahol közel ötezer szervezett dolgozó tiltakozott a letartóztatott kommunista vezetők bántalmazása ellen. Ugyanekkor a Budapesti Munkástanács ülésén is elítélték a kommunista vezetőkkel szembeni rendőrterrort. Az MSZDP vezetőségét egyre-másra keresték fel a munkások küldöttségei és kilátásba helyezték, hogy nem tűrik a rendőri brutalitásokat, megismétlődésük esetén keményen visszavágnak. A kialakuló hangulatot a provokáció során agyonlőtt rendőrök kommunistaellenes légkörben zajló temetése sem tudta megváltoztatni. Károlyi Mihály személyesen avatkozott be, elítélte a durva bánásmódot, felesége pedig takarókat küldött a letartóztatottaknak.
A hazai tiltakozó mozgalom mellett a kommunista politikusok érdekében szót emelt Szovjet-Oroszország kormánya és kérte részükre a politikai foglyokat megillető bánásmód alkalmazását. Hamarosan megszületett a döntés: a letartóztatott kommunistákat politikai fogolyként kezelik, enyhítik a velük szemben alkalmazott rendszabályokat. A kommunista vezetők börtönélete a következő hetekben úgy változott, ahogy a szocialista forradalom erői izmosodtak az országban.
Amikor a letartóztatott kommunista politikusokat átszállították a Gyűjtőfogházba, a pártmunka irányításának központja a fogház lett. A valóságos helyzetről, a kommunista vezetők követeléseiről, azok teljesítéséről, a pártmunka irányításának módjáról hitelesen tudósít Szántó Béla visszaemlékezése: „A cellaajtók reggel 8 órától este 10 óráig nyitva tartandók, és az elvtársak szabadon érintkezhetnek egymással, háromszor egy héten a szokásos látogatási idő alatt korlátlan számban fogadhatunk vendégeket, ellenőrzés nélkül levelezhetünk, beengednek minden újságot és könyvet, engedélyezik egy saját írógép beszállítását, saját fogadószobát és olvasószobát jelölnek ki, napközben szabad mozgás a fogházudvaron, saját élelmezés.
Ezeket a követeléseket lényegtelen változtatásokkal teljesítették, de a valóságban sokkal többet kaptunk. Különálló, saját udvaros épületben helyeztek el … a legközelebbi látogatási napon, amint azt a fogházigazgatóság megállapította, 250 látogatót fogadtunk, többnyire üzemi munkásokat. A második látogatási napon ez a szám 350-re, a harmadikon 450-re emelkedett … Az írógép egész nap zakatolt, felhívásokat, röpiratokat, cikkeket, utasításokat írtunk, az egész mozgalmat a fogházból irányítottuk … börtönünk igazi párttitkársággá változott.” A KMP Központi Bizottságának letartóztatásban levő tagjai Kun Béla cellájában mindennap ülést tartottak. Nem véletlenül állapította meg keserűen emlékiratában Böhm Vilmos: „A fogházból irányított kommunista agitáció méretében és hatásában sokkal mozgékonyabb, erőteljesebb, szélesebb körű, mint amilyen volt a február 21-e előtti bolsevik propaganda.”
Március első napjaiban már egyre nyilvánvalóbb volt, hogy közeledik a szocialista forradalom és az ellenforradalom erőinek döntő összecsapása, s a munkásosztály kész rálépni a szocializmushoz vezető útra. Örömmel fogadta volna, ha ez az MSZDP választási győzelmével valósul meg, de arra is késznek mutatkozott, hogy forradalmi úton ragadja meg a hatalmat. A baloldali szociáldemokraták felülkerekedtek a pártvezetésben, de nem mindenben szakítottak következetesen a jobboldallal.
Március elején az üzemekben, gyárakban egymást követték a lelkes hangulatú gyűlések, demonstrációk, amelyeken a résztvevők mind nagyobb egyetértéssel hallgatták a kommunista szónokokat. Az MSZDP soraiban ezzel párhuzamosan tovább erősödött a baloldal, és belőlük fokozatosan kialakult az a mag, amely kereste a kapcsolatot a bebörtönzött kommunista vezetőkkel.
A tömeghangulat változását nemcsak a hazai események segítették elő, hanem azok a hírek is, amelyek a német munkásmozgalom balra tolódásáról, a szovjet-orosz Vörös Hadsereg sikeres felszabadító hadműveleteiről, a Kárpátok vonalának megközelítéséről érkeztek. Egyre népszerűbb lett a szovjethatalomhoz való közeledés, illetőleg az antantbarát politikával való szakítás gondolata.
A forradalmi hullám felfelé ívelésének jelei tükröződtek abban is, hogy a munkástanácsok nemcsak balratolódtak, hanem egyre szélesebb körben szembefordultak az üzemi választmányokról szóló rendelettel, és a korábban kivívott jogaikat, hatalmukat, a megteremtett munkásellenőrzést nem adták fel. Mind több gyári munkástanács tagjai között vált elfogadottá a KMP által megfogalmazott program, a kommunisták által népszerűsített követelések.
Előrehaladt a vidék forradalmasodása is. Erről tanúskodott az alföldi munkástanácsok március 2-án Szegeden megtartott tanácskozása is, ahol a 74 község és város képviseletében megjelent 172 küldött követelte a nagybirtok megváltás nélküli kisajátítását és átadását a termelőszövetkezeteknek, az ellenforradalmi szervezkedés elleni összehangolt fellépést, valamint a tanácsok hatalmának a megerősítését. A tanácskozás állásfoglalása ösztönözte a földfoglaló mozgalmakat.
E mozgalom a legnagyobb sikereit Somogy megyében érte el, ahol a parasztság forradalmi megmozdulását Latinca Sándor szervezte és irányította, és erőteljesen támogatta Hamburger Jenő, az MSZDP egyik központi titkára. Somogyban a mozgalom eredményeként egy hónap alatt mintegy 650 ezer hold nagybirtokot sajátítottak ki és azokon termelőszövetkezeteket hoztak létre. A somogyi példa nyomában a földfoglalások futótűzként terjedtek el a dél-dunántúli, a Duna—Tisza közi és a tiszántúli területeken. A kormány tehetetlennek bizonyult e mozgalommal szemben, a lefoglalt nagybirtokok helyén alakuló termelőszövetkezetek még tovább növelték a falusi szegénység erejét. A szövetkezetalakítások segítették a társas termelés népszerűsítését, de ezzel nem vették le napirendről a földosztás kérdését. A nagybirtok forradalmi úton való kisajátítása elsősorban a gazdasági cselédeket, napszámosokat, a földmunkásokat sorakoztatta fel a munkásosztály mellé, míg a kis- és középparasztok többsége továbbra is a nagybirtok felosztására várt.
Városokban és vidéken egyaránt erősödött a tanácsok hatalma. Az ellenforradalmi próbálkozások arra ösztönözték a tanácsokat, hogy irányításuk alá vonják a megyei és a városi közigazgatást. Március folyamán ez történt Kaposváron, Szekszárdon, Szegeden, Kiskunfélegyházán, Pápán, Aszódon, Miskolcon. Számos helyen eltávolították a kormánybiztosokat és helyükre a kormány új, szociáldemokrata kormánybiztost nevezett ki. Ilyen változás zajlott le Csanád, Nógrád, Szabolcs és Szolnok megyében, Hódmezővásárhelyen és más területeken. Ott, ahol már korábban is szociáldemokrata kormánybiztos működött, március folyamán a közigazgatás tényleges irányítását a tanács vette át. Ez történt Bihar, Csongrád, Győr és Hajdú megyében.
A kormányhatalom megerősítésére egyedüli eszközként a hadsereg gyors újjászervezése maradt. A mintegy 70 000 főre tervezett haderő toborzása azonban továbbra is vontatottan haladt, nem akadt több, mint kb. ötezer jelentkező. A Katonatanács befolyása a fegyveres erők irányítására ugyanakkor tovább növekedett. Március második felében a kormány a budapesti fegyveres alakulatok közül már csak a rendőrségre számíthatott.
Március 11-én Kun Béla a szociáldemokrata baloldal kérésére Bogár Ignác szakszervezeti vezetőhöz írott levelében kifejtette a két munkáspárt egyesülésének feltételeit annak előrebocsátásával, hogy amíg fogságban van, addig érdemben nem hajlandó tárgyalni. A levélben foglaltak feltételül szabták az MSZDP kilépését a kormányból, az osztály-együttműködés politikájával való szakítást, a munkás-, paraszt- és katonatanácsok hatalmának a kiépítését, a területi integritás politikájával való szembefordulást, a burzsoázia lefegyverzését és a proletariátus felfegyverzését, a szocializmushoz való közvetlen átmenet intézkedéseinek a végrehajtását, a termelés és az elosztás munkásellenőrzését, a termelési eszközök köztulajdonba vételét, a szociáldemokrata párt által kidolgozott munkásvédelmi követelések, szociálpolitikai program végrehajtását, a szocialista eszmék állami propagandáját, az állam és az egyház szétválasztását. Kun Béla a levélben kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy a munkásmozgalom egységének helyreállítása forradalmi alapon hamarosan megtörténik és ennek megvalósítására javasolta a forradalmi erők közös konferenciájának a megtartását. Kun Béla a levélben a hatalom meghódításának módját foglalta össze, és kifejtette a társadalom, a gazdaság, a politika szocialista átalakításának legfontosabb feladatait. A levél válaszút elé állította a szociáldemokrata vezetőket, dönteniük kellett a KMP-hez való viszony kérdésében. E döntés tíz napig váratott magára.
A forradalmi válság elmélyülésének egyik legfontosabb jele lett a lefogott kommunista vezetők kiszabadításáért folyó mozgalom. Március 18-án, a Párizsi Kommün győzelmének évfordulóján a csepeli munkások ötezer résztvevővel gyűlést tartottak. A gyűlés egyik állásfoglalása megállapította, hogy „a csepeli összmunkásság a fogva tartott kommunisták azonnali szabadon bocsátását követeli, s ennek a határozatának minden erejével érvényt is szerez. A határozathoz való csatlakozásra felhívja a budapesti gyárak munkásait.” A gyűlés másik állásfoglalása megállapította, hogy „a csepeli gyár munkássága, tapasztalva azt, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetősége letért az osztályharc útjáról, kijelenti, hogy nem azonosítja magát a Szociáldemokrata Párt ilyetén álláspontjával, mert a polgári pártokkal szemben követett megalkuvó politikája a proletárság felszabadulását akadályozza és késlelteti … A csepeli munkásság követeli, hogy azonnal hagyják abba a választási előkészületeket és kiáltsák ki a proletárdiktatúrát. A gyár elhatározza továbbá, hogy a Kommunista Párt programját teljes egészében magáévá teszi és elfogadja.” A csepeli gyűlés határozatainak híre gyorsan elterjedt és feszült várakozást keltett. A forradalmi helyzet kialakulása forradalmi hangulatot teremtett. A KMP agitációja újabb lendületet kapott, szervezői, aktivistái szinte minden gyárban, üzemben dolgoztak a forradalom előkészítésén.
A feszültség enyhítésére a kormány másnap szabadon bocsátotta a letartóztatott kommunista vezetők közül a „kevésbé exponáltakat”, köztük László Jenőt, Lengyel Józsefet, Lékai Jánost, Mosolygó Antalt és Sallai Imrét. A kommunisták kiszabadítására irányuló mozgalmat azonban ez a lépés nem állította meg. Március 20-án általános nyomdászsztrájk kezdődött, amely bérmozgalomnak indult ugyan, de politikai jelleget öltött. A nyomdászszakszervezet élére új, többségében kommunistákból álló vezetőség került. A KMP március 23-ra az Országház előtti térre nagygyűlést szervezett és senki előtt nem lehetett kétséges, hogy „A politikai helyzet és a kommunista üldözés” napirenddel hirdetett demonstráció a letartóztatott kommunista vezetők kiszabadításával végződhet és jelentős lépést tehet a proletárhatalom megteremtése felé. Ekkorra már mindenki előtt egyértelműen nyilvánvaló lett, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártját nem gyengítették meg az üldözések, a párt tömegkapcsolatai szilárdak, kiállták a próbát. A kommunisták nélkül, a kommunisták ellenére már nem lehetett az országot kormányozni. A döntés nem váratott magára március 23-ig.
A VIX-JEGYZÉK
A robbanásig feszült helyzetben március 20-án délelőtt 10 és 11 óra között Fernand Vix alezredes megjelent Károlyi Mihálynál és a misszió néhány angol, amerikai, francia és olasz tisztje jelenlétében átnyújtott egy jegyzéket, melyet de Lobit tábornok, a magyarországi antantcsapatok parancsnoka írt alá. Ez a szovjetellenes háború tervével összhangban, a háborúba bekapcsolódó román hadsereg hátának biztosítása, a román és a lengyel utánpótlás garanciáinak megteremtése érdekében a Tízek Tanácsa (a párizsi békekonferenciát irányító öt győztes hatalom két-két képviselője) február 26-i határozata alapján az alábbiak végrehajtását követelte: a magyar katonai alakulatokat mintegy száz kilométerrel vissza kell vonni a Szatmárnémeti—Nagyvárad—Arad vonaltól, majdnem a Tiszáig. Az így kiürített terület egy részét a román csapatok szállnák meg, míg egy mintegy 40—50 kilométer széles sáv semleges övezet lenne — amely magába foglalná Debrecent, Gyulát és Szegedet —, ahol a magyar közigazgatás, államapparátus a szövetségesek felügyelete alatt a helyén maradna. A visszavonulás március 23-án kezdődne és tíz napig tartana.
Amikor Károlyi Mihály átfutotta a jegyzéket, azonnal hívta Berinkey Dénes miniszterelnököt és Böhm Vilmos hadügyminisztert, majd kétségbeesett érvekkel próbálta megmagyarázni a követelés elfogadhatatlanságát. A minisztertanács délután öt órakor kezdődött meg és késő estig tartott. Károlyi Mihály az ülésen javasolta a jegyzékben foglaltak visszautasítását, tiszta szociáldemokrata kormány megalakítását és köztársasági elnöki megbízatásának a fenntartását. Kunfi Zsigmond a koalíció ideiglenes fenntartása mellett érvelt és azt javasolta; hogy kérjék Párizst, vizsgálja felül döntését. Szociáldemokrata minisztertársai azonban a kormány lemondása mellett foglaltak állást. Mivel a polgári demokratikus rendszer vezetői képtelenek voltak kiutat találni a teljessé vált belpolitikai és külpolitikai válságból, a polgári rend társadalmi és nemzeti csődjéből, a lemondás mellett döntöttek.
A döntéssel olyan helyzet teremtődött, hogy a munkásosztály egységének helyreállításával lehetőség nyílt a szocialista forradalom békés úton való győzelmére, a munkáshatalom megteremtésére. A polgári demokratikus forradalom győzelmével hatalomra került polgári rend uralmát öt hónap alatt sem tudta konszolidálni, noha különösen a kezdeti időszakban törekvéséhez még az MSZDP részéről is hathatós támogatásban részesült. Az 1918. november 24-én megalakult KMP alig néhány hónap alatt elvezette az országot a szocialista forradalom győzelmének küszöbére. A kommunisták fáradhatatlan agitációs és szervező munkája jelentős mértékben hozzájárult a forradalmi helyzet kibontakozásához, a győztes szocialista forradalom feltételeinek a megteremtéséhez. A Kommunisták Magyarországi Pártja teljesítette történelmi feladatát.
Ellenőrző kérdések:
A Berinkey-kormány KMP elleni támadásának okai.
A kommunistaellenes hajsza következményei.
Hogyan teremtődtek meg hazánkban a szocialista forradalom győzelmének a feltételei?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!