A szovjetellenes lázadás leverése – 5
(idézet: A polgárháború évei a Szovjetunióban 1917-1922
Október 29-ének reggelén Kerenszkij jó hangulatban ébredt. Még nem tudott a hadapródok felkelésének kudarcáról. Mintha a szerencse kezdett volna rámosolyogni és a győzelem reménye nem tűnt fel most már olyan megvalósíthatatlannak, mint két-három nappal előbb.
Kerenszkij meglátogatta a frontról berendelt páncélvonatot. A páncélvonat tisztjeivel közölte, hogy a német hajóhad elfoglalta az Aland-szigeteket és Petrográd ellen vonul. A fővárosban fellázadt a csőcselék, német tisztek vezetése alatt elfoglalta a vasútvonalakat és nem engedi a katonaságot Petrográdra. A páncélvonatnak kiadták a parancsot:
„Megtisztítani az utat… elfoglalni a Nyikolájevszkij-pályaudvart és utat nyitni Petrográdra a csapatok számára. Erélyes cselekvésre van szükség”.
Reggel Kerenszkij átutazott Cárszkoje-Szeloba, melyet a kozákok este elfoglaltak. A cárszkoje-szeloi kastélyban újra lázas tevékenységbe fogott, hogy erőket toborozzon. Lugába tiszteket küldött a csapatszállítások gyorsítása érdekében. Luga város katonai parancsnokának táviratozott, hogy azonnal küldjön a kozákok segítségére partizáncsapatot.
Krasznov tábornok kozákjai folytatták Cárszkoje-Szelo megszállását. A frontról azonban csak nem érkeztek a várt erősítések. Kerenszkij a Délnyugati frontról odarendelte a finnországi hadosztály három ezredét. A csapatok megérkeztek Dno állomásra. De mihelyt a katonák hírét vették a petrográdi eseményeknek, elküldték képviselőiket Petrográdra, a forradalmi katonai bizottsághoz és kijelentették, hogy az ezredek nem fognak a szovjethatalom ellen harcolni.
A Libau-Romny vasútvonalon fekvő Oszipovicsi állomásra két katonavonat érkezett. A katonák bizottságokat választottak és elhatározták, hogy semmiesetre sem vonulnak Petrográd ellen.
Bologoje állomás helyőrsége, ahonnan Kerenszkij segítséget várt, forradalmi katonai bizottságot szervezett, amely katonaságot és élelmiszert készült küldeni a forradalmi Petrográdnak.
Krasznov és Kerenszkij segítségére csak az Amuri ezred három százada érkezett meg, de ezek is kijelentették, hogy „a testvérgyilkos háborúban nem fognak résztvenni”. Még őrszolgálatot sem voltak hajlandók teljesíteni a városban s a közeli falvakban helyezkedtek el. Egy páncélvonat is érkezett, nagykaliberű ágyúkkal és egy orenburgi kozák század, mely csak kardokkal volt felfegyverezve.
A kozákok ingadozni kezdtek. Mind jobban és jobban erősödött bennük a gyanú, hogy Kerenszkij aljas módon becsapja őket. Egyre gyakrabban hallatszottak a tisztek számára nem sok jóval kecsegtető kijelentések: „Akárkivel megyünk, de Kerenszkij jel nem”.
Krasznovnak, saját elbeszélése szerint, először megbízottjai, Sztankévics és Vojtyinszkij jöttek segítségére, akiknek sikerült meggyőzni a kozákokat a Petrográd elleni támadás szükségességéről. A kozákok némileg megnyugodtak. Este azonban a kozák bizottságok képviselői újra megjelentek Krasznovnál és kijelentették, hogy gyalogság nélkül a kozákok nem hajlandók tovább vonulni. Krasznov újra kénytelen volt „egész tekintélyének latbavetésével”— ahogy emlékirataiban kifejezi magát — rábeszélni a kozákokat.
Végül is sikerült mégegyszer rábírni a kozákokat, hogy Petrográd felé folytassák az utat. De világos volt, hogy döntő támadásról már szó sem lehet.
Ugyanekkor határozottabban kezdett kifejeződni a cárszkoje-szeloi helyőrség hangulata is.
A katonák a kozákokkal az Orlov-kapunál folyt csatározás után elsáncolták magukat a kaszárnyákban és a leghatározottabban megtagadták fegyvereik beszolgáltatását.
Krasznov azon törekvéstől vezéreltetve, hogy erőit, ha már nem is a frontról érkező erősítések, de legalább a Cárszkoje-Szeloban állomásozó katonaság segítségével növelje, október 29-én magához hívatta Cárszkoje-Szelo helyőrségi csapatainak tisztjeit. A tisztek érzülete bolsevikellenes volt és megígérték, hogy katonáikat igyekezni fognak rábírni a kozákokhoz való csatlakozásra. De az ígéret csak ígéret maradt. Az e célból összehívott gyűléseken a katonák határozottan megtagadták a fehérgárdista lázadás támogatását. A tisztek csak azt a nem egészen határozott ígéretet tudták a katonáktól kicsikarni, hogy semlegesek maradnak.
Cárszkoje-Szeloban állomásozott a 14. doni ezred géppuskás osztaga. Amikor Krasznov erről értesült, magához hívatta az osztag tisztjeit és bizottságát. De próbálkozása itt is balul ütött ki. Nagy meglepetésére kiderült, hogy mindannyian bolsevik érzelműek és kereken megtagadtak bármely segítséget is a kozákoknak.
A kibontakozó események teljesen megerősítették a politikai helyzetnek azt az elemzését, melyet Lenin előadói jelentésében aznap este a petrográdi helyőrség ezredképviselőinek értekezletén adott.
„A politikai helyzetről nincs sok mondanivaló — mondotta Lenin. — A politikai kérdés most majdnem teljesen egybeesik a katonai kérdéssel. A vak is látja, hogy Kerenszkij megnyerte a kornyilovistákat, kívülük nincs kire támaszkodnia… A fronton Kerenszkijnek nincs híve… A katona- és paraszti tömegek nem fogják követni a mensevikeket és eszereket. Nem kétséges, hogy bármely munkás- és katonagyűlésen a hallgatók kilenctizede a mi oldalunkon van.
Kerenszkij kísérlete éppolyan szánalmas kaland, mint Kornyilov kísérlete volt”4.
A Nagy proletár forradalom népi jellege egész nagyságában és megingathatatlan erejében tárult fel.
Október 29-én estefelé Kerenszkij értesült a hadapródfelkelés kudarcáról. A kastély termeiben tömegnélküli vezérek, hadseregnélküli tábornokok — Sztankévics, Goc és mások jelentek meg. Goc egy egész eszer-csoporttal együtt még az október 28-ára virradó éjjel Gatcsinába akart szökni, de elfogták és vallomástétel végett a Szmolniba szállították. Miután itt szabadjára engedték, kereket oldott és résztvett a hadapród-felkelésben. A petrográdi menekültek között nagy volt a fejetlenség. Vitatkoztak, egymást okolták a hibákért, egymást szapulták. Szavinkov Krasznov tábornokhoz rohant, aki a Mária Pavlovna nagyhercegnő palotájához tartozó személyzeti házban lakott. Azt javasolta Krasznovnak, hogy tegye félre az útból Kerenszkijt és maga álljon a csapatok élére.
— Önt mindnyájan követni fogják — mondotta Szavinkov Krasznovnak.
A nap egész hátralevő része végnélküli tárgyalásokban telt el. Fantasztikus terveket állítottak össze a hadtestek átcsoportosításáról. Minden reményük a front volt — a front segíteni fog, ha a kozákok megindulnak a főváros ellen. Sztankévics, Goc, Vojtyinszkij óriási buzgalommal igyekeztek rábírni a katonaságot, hogy vonuljon Petrográd ellen. Meglátogattak különböző frontszakaszokat és keresték az ideiglenes kormányhoz hű csapatokat. Igyekeztek rábeszélni a Cárszkoje-Szeloban és a környékén állomásozó csapatrészeket, hogy ne menjenek Kerenszkij és Krasznov ellen. Mindenképpen igyekeztek fenntartani a kozákokban a „harci szellemet”. De hiábavaló volt e politikai hullák minden erőfeszítése — senki sem követte őket.
Hirtelen új reménysugár csillant fel. Október 29-én este 10 óra körül, mikor már teljesen világos volt a hadapródfelkelés veresége, a kastélyban megjelent a Vasutas szövetség összoroszországi végrehajtó bizottságának küldöttsége.
A Vasutas szövetség összoroszországi végrehajtó bizottságát (oroszul rövidítve: „Vikzsel”) 1917 július második felében a vasutas szövetség I. összoroszországi alakuló kongresszusán választották. Összetétele teljesen megvilágítja „pártokon-felüliségének” valódi jellegét. 41 tagja közül 14 eszer, 6 mensevik, 3 népszocialista és 11 pártonkívüli volt. A pártonkívüliek többsége, mint ahogy azt Vompe, a Vikzsel egyik vezető embere beismerte, „a valóságban kadetpárti volt”. Egy ilyen összetételű szervezet, mely igényt tartott arra, hogy a vasutasok vezetője legyen, a proletárforradalom utáni első napokban természetesen a „legális” szovjetellenes mozgalom központjává vált.
A Vikzsel állandó székhelye Moszkva volt. Amikor ideérkeztek a forradalom győzelméről szóló első hírek, a Vikzsel azonnal vállalta a „demokrácia megmentőjének” és az „ellenséges felek kibékítőjének” szerepét. Október 26-án a Vikzsel átköltözött Petrográdra. Ugyanaznap táviratokat küldött szét, amelyekben kételyeit fejezte ki „a most összehívott szovjetkongresszus jogszerűsége” iránt és rámutatott arra, hogy „nincs olyan államhatalmi szerv, melynek országosan elismert tekintélye volna”. Ebből a táviratból már világosan kitűnik a Vikzsel álláspontja a lejátszódott eseményekkel szemben. A Vikzsel nem lépett fel az ideiglenes kormány ellen. Miután azt tartotta, hogy az ideiglenes kormány az egész országban elég nagy tekintélyt élvez, állandóan a közlekedésügyi minisztérium lépcsőit koptatta és a sztrájkoló, felháborodott vasutasokat igyekezett kibékíteni a miniszterekkel.
De mái az októberi forradalmat követő első napok meggyőzték a Vikzsel vezetőit arról, hogy a vasutas tömegeket nem sikerül a bolsevikok ellen vezetnie.
„A vasútigazgatóságok tisztviselői és a forgalmi szolgálatot teljesítő magasabbrangú tisztviselők nagy része a kadetpárt jobboldali áramlatához tartozik; a vasúti műhelyek munkásai majdnem valamennyien a bolsevikokkal éreznek együtt”.
— írta naplójába az októberi napokban a Vikzsel ellenőrző-bizottságának egyik tagja. Ez a helyzet arra késztette a Vikzselt, hogy a polgárháborúban való „semlegesség” jelszavával harcot kezdjen a polgári demokrácia megmentéséért.
Más körülmények között a Vikzsel nyíltan a szovjetek megdöntése érdekében lépett volna fel.
Október 29-én, amikor javában folyt Krasznov-Kerenszkij támadása Gatcsina alatt, a Vikzsel az államhatalom kérdésében határozatot hoz és „Mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek” felszólítással a következő táviratot küldi szét:
„Az országban nincs államhatalom… A Petrográdon megalakult népbiztosi tanács, mint olyan kormány, amely csak egy pártra támaszkodik, nem számíthat az egész ország elismerésére és támogatására. Új kormányt kell alakítani…”
A táviratban továbbá arról volt szó, hogy a kormányalakításban az összes szocialista pártoknak részt kell venniök — a bolsevikoktól kezdve egészen a népszocialistákig…
„A vasutasszövetség kijelenti, hogy határozatát minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezni fog érvényre juttatni és még a vasúti forgalom teljes beszüntetésétől sem fog visszariadni. Ma, október 29-én éjszaka 12 órakor, megszűnik a vasúti forgalom, ha ez időpontig Petrográdban és Moszkvában nem szüntetik be a hadműveleteket”.
A Vikzsel ugyanaznap küldöttséget menesztett Kerenszkijhez. A küldöttség közölte, hogy ha nem fogadják el a Vikzsel feltételeit, éjszaka 12 órakor megszűnik a vasúti forgalom. Kerenszkij és társai kész örömmel fogadták a Vikzsel javaslatát. Fölötte értékes lehetőséget nyújtott ez a javaslat nekik — időnyerést. Kerenszkij azt kívánta, hogy szállítsák hozzá a „honmentő bizottságba” tartozó pártok képviselőit és a szocialista minisztereket avégből, hogy együtt határozzanak a Vikzsel javaslatát illetően. A kiküldöttek megígérték, hogy erről jelentést tesznek a Vikzselnek. Ezekután Kerenszkij azt követelte, hogy vonatot bocsássanak rendelkezésére Mogilevig, hogy a hadsereg szervezeteivel tanácskozhasson. Amit az egész idő alatt nem sikerült elérnie, hogy eljusson a főhadiszállásra a tábornokokhoz, azt Kerenszkij most a Vikzsel segítségével akarta megvalósítani. A küldöttek beleegyeztek abba, hogy átengedik Kerenszkij vonatját a főhadiszállásra. A Vikzsel képviselői ezzel feltárták álláspontjuk igazi értelmét. A Vikzsel „semlegessége” csak arra szolgált, hogy az ellenforradalomnak nyújtott aktív segítséget leplezze. A Kerenszkijjel való beszélgetés után a Vikzsel képviselői visszatértek Petrográdra.
Petrográd ez alatt erőteljesen folytatta előkészületeit az ellenállásra Krasznov ellen. A hadapródfelkelés leveretése után a forradalmi katonai bizottság erélyes intézkedéseket tett a vörös főváros védelmére. Megsemmisítő csapást készült mérni az ellenségre.
Sürgősen kidolgozták a támadás tervét. A harcállás középpontján fekvő pulkovoi hegy lejtőit a Vörös Gárda szállta meg, melynek zömét a Viborgi kerület osztagai alkották. A jobbszárnyon, Novyje Szuzy falu körzetében a Helsingforsból és Kronstadtból érkezett tengerészek helyezkedtek el. A balszárnyon, Bolsoje és Podgornoje Pulkovo közelében az Izmajlovszkij- és a Petrográdiszkij-ezred katonái foglaltak állást. Ugyanott volt négy páncél-gépkocsi is. A forradalmi csapatok létszáma körülbelül 10.000-re rúgott. Erősen érezhető volt a tüzérség hiánya. Csak két tábori ágyú állt a szovjetcsapatok rendelkezésére. Az ágyúk hiánya különösen érezhető volt a következő napon, a harc kezdetekor. Krasznov tábornoknak jelentős tüzérségi fölénye volt.
A szovjetcsapatok az éjszaka folyamán beásták magukat az elfoglalt állásokon. Az állásokhoz közel, egy Podgornoje Pulkovo szélén fekvő kis házikóban dolgozott egy parancsnokság. Az utolsó parancsokat adta ki, élelmet osztott ki, állásba küldte a folytonosan érkező különítményeket és felfegyverzett munkáscsoportokat. A szovjetcsapatok támadását október 30-ának reggelére tűzték ki.
Sztálin, a Krasznov-csapatok elleni támadás siettetése céljából, Szergo Ordzsonikidze vezetésével bolsevikok egy csoportját küldte ki a frontra. Október 29-én a forradalmi katonai bizottság a Balti pályaudvar megbízottjának utasítást adott, hogy külön mozdonyt bocsásson Szergo rendelkezésére, aki el is utazott a frontra.
Ordzsonikidze végigjárta az állásokat, beszélgetett a vörösgárdistákkal. Nyugodtsága, győzelmi hite emelte a katonák hangulatát. Szergo gondosan áttanulmányozta a támadás tervét és jelentést tett róla Leninnek és Sztálinnak. Sztálin szükségesnek tartotta, hogy magában a városban is lövészárkokat ássanak és barikádokat emeljenek arra az esetre, ha a kozákok áttörnék Pulkovo alatt a frontot.
A pulkovoi frontot meglátogatták a forradalmi katonai bizottság képviselői, köztük D. Z. Manuilszkij is. A következőket jelentették:
„A munkások hangulata kitűnő, szilárd, kitartó és megingathatatlan. A tiszthiány érezhető a munkásgárdában. A katonák hangulata szilárd. A matrózoké szintén… A vörösgárdistáknál és tengerészeknél nagy hatást váltott ki, amikor közölték velük, hogy a hadapródoknak befellegzett”.
A forradalmi katonai bizottság képviselői október 30-ának éjszakáját a parancsnokságon töltötték. A szobában sok a tiszt és katona. Lárma, dohányfüst. Az asztalon szanaszét térképek. A támadás tervét tárgyalták. Elhatározták, hogy Krasznoje-Szelo felől fokozni fogják az oldalmozdulatot. A katonák, különösen a felderítők, a terv tárgyalása közben módosításokat javasoltak. A vörösgárdisták sürgették a támadást. Köztük sokan resztvettek a Téli palota elfoglalásában. Türelmetlenek voltak, támadószellem töltötte el őket. Lelkesedésük átragadt a katonákra és a tengerészekre is.
A forradalmi katonai bizottság képviselői megállapították, hogy a tüzérség hiánya rendkívül erősen érezhető.
Október 30-án a forradalmi katonai bizottság képviselőinek jelentése alapján elhatározta, hogy a parancsnokság megerősítésére két elvtársat rendel ki, tüzérséget és gépkocsikat küld. A bizottság az elvtársak egy csoportját bízta még a gépkocsik szerzésével. Néhány órai lázas munka után több tucat gépkocsit rekviráltak és sürgősen Pulkovo alá küldtek. A városban a tüzérség számára gyorsan 50 lovat rekviráltak.
Lenin és Sztálin percnyi megszakítás nélkül dolgoztak a front megszilárdításán. 30-án reggel magukhoz hívatták a bolsevik párt kerületi szervezőit. Tíz-tizenkét ember gyűlt össze. Lenin tájékoztatta őket a pulkovoi helyzetről. Talpra kell állítani a tömegeket — követelték Lenin és Sztálin, — a városban is harcra kerülhet a sor; felszólították őket, hogy fegyvert és haderőt készítsenek elő. Vlagyimir Iljics maga egy papírdarabra hevenyészett megbízólevelet írt, mely megbízást adott, hogy a Putyilov-gyárban vegyenek igénybe mindent, ami a front számára szükséges.
Október 30-án kora reggel Krasznovnál egy Petrográdról átjött gimnazista jelent meg. Írást hozott a kozák csapatok szövetségének tanácsától. A hadapród-kaland fejvesztett vezetői rémületükben azt közölték, hogy „Petrográdon a helyzet borzalmas”. A vörösgárdisták „agyonverik a junkereket”. „A gyalogezredek ingadoznak és tétlenek”… „A kozákok várnak”, amíg megindulnak a gyalogcsapatok. Egész reményük Krasznov hadtestében van. A szövetség tanácsa követeli, hogy azonnal induljon Petrográd ellen”.
Krasznov tábornok elrendelte a kozákok támadását. Egy kozák századot Krasznoje-Szelo felé küldött a vörös csapatok jobbszárnyának megkerülésére. Egy fél kozákszázadot jobbra küldött, hogy Bolsoje-Kuzmino körzetében tapogassa ki a balszárnyat. Egy szakasznyi lovasjárőrt felderítés céljából Szlavjánka és Kolpino felé irányítottak. A tüzérségi ütegek Redkoje-Kuzmino falu körzetében fejlődtek fel, gyalogosított kozákok csatárláncának fedezete alatt. Ugyanitt helyezkedett el, kissé hátrább, a csapat zöme. Maga Krasznov Redkoje-Kuzmino falu széléről figyelte a harc menetét.
A vörös csapatok nem várták be a fehérgárdisták támadását. Október30-án reggel, a kidolgozott terv értelmében, a vörösgárdisták támadásba mentek át. A csapatok parancsnokaikkal az élükön, „hurrá” kiáltással, futólépésben ereszkedtek le a hegyről.
A kozákok tüzérsége fölényben volt. A tapasztalt tüzérek, tisztjeik vezénylete alatt, jelentős veszteségeket okoztak a vörös csapatoknak. Sok munkás először életében került ágyútűzbe. A parancsnokok a golyózáporban oktatták a fiatal harcosokat, hogyan kell a terephez alkalmazkodni. A vörösgárdisták lefeküdtek. Fejük felett srapnelek robbantak. A kozák tüzérség pergőtüzet adott. A tüzérség fedezete alatt a kozák századok támadásba mentek át.
De a vörösgárdisták nem inogtak meg. Újra elhangzott egyre fokozódó erővel a „hurrá” kiáltás. A vörösgárdisták talpraugrottak és újra rohamra mentek.
Az öreg, harcedzett kozákok nem állták a vörösgárdisták ellenállhatatlan rohamát. Sűrű, hosszú, polgári-ruhás csatárláncok özönlöttek a hegyről lefelé. Mintha megelevenedtek volna a pulkovoi magaslat lejtői. Mérhetetlennek látszó tömeg, az egész nép szállt harcba egy kis csoport lázadóval. A kozákok sorai megrendültek. Ingadozás kezdődött, mely a Vörös Gárda támadása folyamán percről-percre fokozódott.
A kozákok lovastámadása megtört a vörösgárdista jobbszárny szilárdságán. Ott a kolpinoi különítmény harcolt, amelynek két páncélgépkocsija is volt. Krasznov tüzérségi lövedékei mély gödröket vájtak az országúton. A páncélgépkocsi megállt. Abban a hiszemben, hogy a páncélgépkocsi megsérült, a kozák század kardotrántva rohamra indult. A vörösgárdisták közel engedték a kozákokat s aztán puskáikból s a páncélgépkocsi két géppuskájából jól célzott tüzet nyitottak rájuk. A kozák csapatot lekaszálták. Elesett a parancsnok és a kozákok nagyobb része. A kolpinoi osztag vesztesége egy sebesült és egy eltűnt volt.
12 óra körül Petrográdról három ütegből álló tüzérség érkezett. A vöröscsapatok támadását ágyútűz támogatta. A tűz hevessége egyre fokozódott. Most már az ágyúk nemcsak az előretolt kozák csatárláncokat lőtték, hanem a hátsó területet is. A kozákok tüze gyengülni kezdett. A kozákok rajvonalai kezdtek visszahúzódni s a Vörös Gárda üldözőbe vette őket. A vörös csapatok a kozákok szárnyainak átkarolása után elfoglalták Bolsoje-Kuzminót, a Petrogradszkij és az Izmajlovszkij-tartalékezred pedig elérte a vasútvonalat és Cárszkoje-Szelohoz közeledett.
Kerenszkij a gatcsinai palotában ült. Tegnapi kérkedő bizakodása a győzelemben szétfoszlott. Ismét csak hol a távíróra, hol a telefonra vetette magát. Saját híveiben sem bízott már. Krasznov tábornok meghatalmazottat nevezett ki Gatcsina város őrizetére és Kerenszkijtől a kinevezés megerősítését kérte. Kerenszkij ezt meg is tette, de egy negyedóra múlva saját nevében egy másik külön megbízottat nevezett ki.
A Petrográdról érkező vigasztalan hírek kétségbeejtették Kerenszkijt. Mint a Téli palota ostromának napján, úgy most is menekülésre határozta el magát, illetve, saját szavai szerint, „azonnal a közeledő csapatszállítmányok elé indult”. Október 30-án kora reggel elutazását írásban közölte Krasznovval. Levelet fogalmazott meg, melyben miniszterelnöki meghatalmazását N. D. Avkszentyevre ruházta át. A levél egyik másolatát Gocnak, a másikat Sztankévicsnek adta át. Napközben azonban, mikor már a szökésre minden előkészületet megtettek, Krasznov táborából megérkezett Szavinkov. Vele együtt eljöttek a kozák katonaság tanácsának képviselői is. A küldöttség közölte, hogy Kerenszkij elutazása károsan befolyásolná a csapatok szellemét, meg kell várni az ütközet végét.
Kerenszkij ott maradt és tovább küldözgette táviratait, hogy a frontról katonaságot küldjenek. 4 óra 30 perckor táviratot küldött Duchonyinnak:
„Ha nem lehet gyalogságot küldeni, rendelje el rohamcsapatok és lovasság küldését. Minden erejével gyorsítsa meg a csapatok szállítását”.
Ekkor már Kerenszkijnek tudomására jutott, hogy a főhadiszállás által olyan régen és olyan állhatatosan ígért gyalogság nem volt hajlandó segítségére menni. Kerenszkij feljegyzései közt megmaradt egy távirat, melynek eredeti szövegéből Kerenszkij kihúzta a következő sorokat, nehogy azok nyilvánosságra kerüljenek:
„Hírek érkeztek arról, hogy a Petrográd ellen indított XVII. hadtest gyalogságában forrongás kezdődött”.
A főhadiszállás még október elején úgy rendelkezett, hogy a XVII. hadtestet a hadseregfőparancsnokság tartalékaként a Román frontról az Északi frontra, a Vitebszk-Polock-Orsa-körzetbe irányítsák. Lehetséges, hogy a hadtestet már ebben az időben a bolsevikok elleni harcra készítették elő, mert a főhadiszállás nem egyszer hangsúlyozta:
„Az Északi fronton a helyzet fontossága miatt erős csapatokra van szükség, nem olyanokra, melyek inkább politikával, foglalkoznak, mintsem hogy a haza védelmével törődnének”.
Két héten keresztül megszakítás nélkül érkeztek a hadtest csapatszállítmányai a kijelölt körzetbe, mikor váratlanul parancs érkezett, hogy az ezredeket tüzérséggel együtt indítsák el Cárszkoje-Szelo alá. A hadtestparancsnok sietve megkezdte egy dandár gyalogság és három üteg tüzérség berakodását. A főhadiszállásról egymást kergették a táviratok. Parancs érkezett Dno állomás elfoglalására. A parancsnok bizonytalanságról tanúskodó kérdésére, hogy tulajdonképpen mit tegyen, Dnot foglalja-e el, vagy pedig a főváros ellen vonuljon-e — a főhadiszállásról azt felelték: „Petrográd ellen induljon”. A csapatok megérkeztek az állomásra, ott azonban nem voltak vasúti kocsik. Az ezredparancsnokok jelenteni kezdték, hogy a vasutasok nem engedik meg a berakodást, vagy ha adnak is vonatot, nem adnak mozdonyt. Riasztóbb hírek is érkeztek. A hadtest felvonulási útján fekvő állomásokat és városokat a bolsevikok elfoglalják.
„A bolsevikok Vitebszkben elfoglalták a távíróhivatalt, — táviratozta a hadtestparancsnok a hadosztályparancsnoknak. — Elrendelem, hogy az egyik ezredparancsnokot bízzák meg Gorodok állomás őrizetével és akadályozzák meg, hogy a bolsevikok az állomást elfoglalják. Eltökélt cselekvésre van szükség”.
Gorodokból közölték, hogy ott bolsevik gyűlések folynak. A katonák nem hajlandók berakodni. Önhatalmúlag mozdonyokat foglaltak le és követelték, hogy előbbi szállásukra szállítsák őket vissza.
A parancsnokok egyetlen egy ezredet sem tudtak Krasznov és Kerenszkij segítségére vinni. Páncélgépkocsik sem érkeztek, amikre pedig Krasznov olyan nagyon számított. Artyifexov százados páncélgépkocsi-osztálya nem volt hajlandó Rezsicában berakodni. A százados megparancsolta, hogy menetoszlopban vonuljanak. Az úton a katonák fellázadtak és a parancsnok maga is kénytelen volt szökésben keresni menedéket.
Nem segített az 5. páncél-gépkocsiosztály sem, melyet Kerenszkij személyesen rendelt fel. Amikor a 2. szakasz legénységének Kerenszkij nevében megparancsolták, hogy Petrográd ellen vonuljon, a legénység elhatározta, hogy megbízottat küld a fővárosba annak a kipuhatolására, hogy miért akarják őket odaküldeni. A parancsnoknak mégis sikerült Pernovoból 4 páncélgépkocsit, 14 teher- és személy-gépkocsit Kerenszkij segítségére elindítani. De ez a különítmény is csak Sztárája-Russzáig ért. A katonák nem mentek tovább.
Október 30-án, délután 5 órakor, Kerenszkij a XVII. lovas-hadosztály elküldését követelte, amely, értesülése szerint, „határozottan bolsevik-ellenes”. Ugyanabban a táviratban Kerenszkij megparancsolta, hogy Moszkvából küldjenek csapatokat, „ha megfelel a valóságnak az a hír, hogy Moszkvában teljesen helyreállt a nyugalom”. Ez a hír nem felelt meg a valóságnak: ugyanabban az időben Moszkva maga kért segítséget a főhadiszállástól.
5 óra 45 perckor Kerenszkij megparancsolta a gatcsinai repülőiskola parancsnokának, hogy két repülőgépre szereltessen fel géppuskákat és a repülőgépeket azonnal küldje el Krasznov tábornok rendelkezésére. De Krasznov tábornoktól Pulkovo alól szomorú hírek érkeztek: a bolsevikok szétverték a kozákokat. Óráról-órára várható volt, hogy Krasznov csapatai Gatcsinára vonulnak vissza. Gatcsinát kellett védeni. 7 óra 45 perckor Kerenszkij megparancsolta a repülőiskola parancsnokának, hogy az összes géppuskákat adja át Gatcsina város nyugalmának és biztonságának védelmére.
A frontról felrendelt nagyszámú csapategység közül egyetlenegy sem akadt, amely legalább tartózkodási helyét közölte volna.
Kerenszkij fejvesztettségének fokát megítélhetjük az alábbi táviratból. Este 8 órakor Kerenszkij a lengyel lövész hadosztály parancsnokának a következő parancsot küldte:
„Elrendelem, hogy sürgősen rakja vonatra hadosztályát és irányítsa Gatcsinába”.
A hadosztály berakodására néhány tucat vasúti szerelvényre volt szükség, a segítséget pedig azonnal kellett küldeni, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy Pulkovo alatt az ütközet elveszett.
A vörös csapatok támadása Cárszkoje-Szelo helyőrségére is kezdte éreztetni hatását, mégpedig egyáltalán nem Krasznov javára. A kaszárnyákban újra gyűlésezni kezdtek. A hozott határozatok tartalma egyértelmű volt: a katonák Krasznovtól a harc beszüntetését követelték és azzal fenyegetőztek, hogy hátbatámadják a kozákokat.
Krasznov a cárszkoje-szeloi helyőrségben uralkodó hangulatról a helyi burzsoá ifjúság útján értesült, amelyet kémszolgálatra használt fel.
A krasznoje-szeloi helyőrség katonái támogatták a Vörös Gárda támadását. Október 29-én kozák járőrök összeütköztek a Krasznoje-Szeloban állomásozó 171. és 176. tartalékezred részeivel. A forradalmi katonai bizottság parancsára ideérkeztek a Pál- és a Vadász-tartalékezred és tengerész csapatok is. Heves lövöldözés után a kozákok visszavonultak, a krasznoje-szeloi helyőrség egységei pedig, amelyeket Gatcsina felől a Pál-ezred fedezett, Cárszkoje-Szelo irányában támadásba mentek át és elérték a Gatcsina-Cárszkoje országutat. A támadó csapathoz csatlakoztak a 2. ezred géppuskásai és a Petrográdról érkezett tüzérség.
Október 30-ára virradó éjjel egy krasznoje-szeloi osztag katonaszállítmányt fogott el tüzérséggel együtt. Az odaérkezett fehérgárdista páncélvonat tűz alatt tartotta az állomást. Az ágyúkat nem tudták elszállítani, ezért leszerelték róluk a závárokat, a foglyokat pedig, 400 embert, elszállították Krasznoje-Szeloba.
A vörösgárdisták Pulkovo alatti támadásával egyidőben, október 30-án a krasznoje-szeloi osztag a maga részéről felújította bekerítő hadmozdulatát a kozákok ellen. És bár az osztagnak nem sikerült messze előnyomulnia, mégis jelenlétével Vitgolovo — Malie-Kobozi körzetében és azzal, hogy Cárszkoje-Szelo irányában aktív támadó hadműveleteket végzett, nyilvánvalóan veszélyeztette Krasznov csapatainak zömét.
7 órakor este a 176. tartalékgyalogezred megbízottja a következőt jelentette a forradalmi katonai bizottságnak:
„A krasznoje-szeloi osztag vereségéről elterjedt hírek hamisak. Erélyesen támadjuk Cárszkoje-Szelot és Alexandrovkát. A tengerészek hősies magatartást tanúsítanak. A katonák sem maradnak el mögöttük. A 176. és 171. tartalékgyalogezred méltó marad forradalmi hírnevéhez”.
A vörös csapatok tovább támadtak és bevették Cárszkoje-Szelot. A kozákok Gatcsinára vonultak vissza. A pulkovoi harcokban szenvedett veszteségekről nincsenek pontos adatok, csak hozzávetőleges számítások. A forradalmi katonai bizottság közlönye 200-ra becsülte az elesettek számát.
Az elesettek között volt Vera Szluckája, a petrográdi bolsevik szervezet tevékeny tagja, aki politikai munkát végzett a fronton.
Október 30-án este Krasznov törzsével együtt Gatcsinába érkezett.
A palotában egész éjszaka folytak az ülések. A tisztek a további hadműveletek tervét tárgyalták. Kerenszkijnél egymásnak adták a kilincset az eszerek képviselői. Megérkezett Viktor Csernov. Luga város eszerjei, mihelyt vezérük megérkezéséről értesültek, küldöttséget menesztettek hozzá tanácskérés céljából. Meg akarták tudni, helyesli-e Csernov álláspontjukat. Ugyanis előtte való napon Luga eszerjei elhatározták, hogy semlegesek maradnak és mindkét fél csapatszállítmányait, úgy a kormány segítségére menőket, mint a bolsevikok felszólítására indulókat, szabadon átengedik. Csernov helybenhagyta ezt a határozatot. Amikor pedig Sztankévics kijelentette, hogy ez a határozat nem más, mint a kormány hátába irányított tőrszúrás, Csernov azt felelte:
„Gyakorlatilag egy a fontos, az, hogy átengedjék a kormány csapatszállítmányait, minthogy a bolsevikokhoz nyilván nem mennek csapatszállítmányok”.
A főhadiszállásról Kerenszkij lesújtó hírt kapott: Az V. hadsereg elhatározta, hogy segítséget küld a bolsevikoknak, a XII. hadseregben pedig fegyveres összeütközések kezdődtek.
A Gatcsina felé való visszavonulás szétbomlasztotta a kozák csapatok szellemét. Még arra sem voltak hajlandók, hogy az Izsóra folyó átkelőjénél őrszolgálatot teljesítsenek.
„Egyedül mi, kozákok, úgysem harcolhatunk egész Oroszország ellen. Ha egész Oroszország velük van, akkor mit tehetünk?” — mondották a kozákok, ahogy Krasznov maga beszéli.
Október 31-én napközben haditanácsot tartottak. Elhatározták, hogy időnyerés céljából, amíg megérkezik a segítség, béketárgyalásokat kezdenek a bolsevikokkal. Két javaslatot küldtek: egyiket Krasznov nevében a gatcsinai frontra, a másikat Kerenszkij nevében Petrográdra. Mindkét javaslatot szembeötlően elfogadhatatlan szellemben állították össze. Kerenszkij azt követelte, hogy a bolsevikok szüntessék be a harcot és vessék alá magukat egy új, az egész népet képviselő kormánynak. Maga a kormány a „létező” ideiglenes kormánynak az összes politikai pártok képviselőivel és a „haza és a forradalom megmentésének bizottságával” való megegyezése alapján alakítandó meg. Világos, hogy Kerenszkij és társai a „béketárgyalásókkal” időt akartak nyerni. Ezt Krasznov is megerősíti.
„Sztankévicsnek Petrográdra kellett utaznia — ismerte be később a tábornok — hogy ott megegyezésre jusson vagy segítséget szerezzen. Szavinkov a lengyelekért ment, Vojtyinszkij pedig a főhadiszállásra, hogy rohamzászlóaljakat kérjen.”
Sztankévics Petrográdra hozta Kerenszkij javaslatát. A „honmentő bizottság” a helyőrség összes ezredeibe elküldte ügynökeit. Az ellenség kihasználta azt, hogy a legjobb csapatok és a legöntudatosabb katonák a pulkovoi fronton voltak és a katonaság elmaradottabb, kevésbé öntudatos részét igyekezett befolyása alá vonni. A katonáknak azt beszélték, hogy Kerenszkij békét akar, a bolsevikok pedig polgárháborút szítanak. A tisztek igyekeztek rábeszélni a katonákat, hogy a bolsevikoktól a vérengzés megszüntetését követeljék. Az ellenforradalmárok a katonák békevágyára építették számításukat.
Néhány ezred küldötteket választott, akik a Szmolniba mentek. A nap folyamán a Szmolniban jártak a György-keresztesek, a 3. lövészhadosztály stb. küldöttségei.
Október 31-én este a Szmolniban összegyűltek a Lett-, Szemjonovszkij-, Petrográdszkij-, Kekszholmi, Grenagyorszkij-, Izmajlovszkij-, Moszkvai és Preobrazsenszkij-ezred küldöttei. A küldöttségben frontkatonák is voltak. A küldöttség elnöke a Preobrazsenszkij-ezred katonája volt. Egy nyilván az eszerek és mensevikek által sugalmazott utasítást olvasott fel. Azt javasolták, hogy a Kerenszkijvel folytatandó tárgyalások céljából a forradalmi katonai bizottság és a petrográdi helyőrség részéről képviselőket jelöljenek ki az összes szocialista pártoktól, beleértve még a népszocialistákat is.
A küldöttséget Sztálin fogadta. Tájékoztatta a katonákat a front helyzetéről, megmagyarázta nekik, hogy a küldöttség javaslata Kerenszkijnek nyújt segítséget, aki csak időt akar nyerni. Befejezésül Sztálin rámutatott arra, hogy nem szabad tárgyalni Kerenszkijjel.
Sztálin beszéde sok küldöttet meggyőzött. A Litván ezred küldöttei kijelentették, hogy köztük és a forradalmi katonai bizottság között sohasem volt nézeteltérés, de tájékozatlanok a tárgyalások jellegét illetőleg.
Sztálin újra felszólalt, megmagyarázta Kerenszkij manőverének értelmét.
„Kerenszkij ultimátumszerűleg a fegyverletételt követeli” — fűzte hozzá Sztálin.
Az ezredküldöttek Sztálin meggyőző szavainak hatása alatt megértették, hogy félrevezették őket. Elhatározták, hogy küldöttséget indítanak Kerenszkij csapataihoz, azzal a megbízatással, hogy a következő öt kérdést intézzék a katonákhoz:
1.Elismerik-e Kerenszkij kozákjai és katonái a központi végrehajtó bizottságot a hatalom forrásaként, amely a kongresszusnak felelős?
2. Elismerik-e a kozákok és a katonák a II. szovjetkongresszus határozatait?
3. Elismerik-e a kozákok és a katonák a békéről és a földről szóló dekrétumokat?
4. Elismerik-e annak lehetőségét, hogy azonnal beszüntessék az összes hadműveleteket és visszatérjenek azokhoz a csapatokhoz, amelyektől eltávoztak?
5. Beleegyezésüket adják-e Kerenszkij, Krasznov, Szavinkov letartóztatásához?
Elhatározták ezenkívül, hogy a küldöttség nem Kerenszkijjel és nem a parancsnoki karral, hanem kizárólagosan a közkatonákkal és egyszerű kozákokkal fog tárgyalni.
Kerenszkij utolsó próbálkozása balul ütött ki.
Ugyanazon a napon, október31-én, a főhadiszállásról Gatcsinába érkezett Nissel francia tábornok. Sokáig tárgyalt Kerenszkij jel, majd Krasznovot is meghívta a tanácskozásra.
„Ha csak egy zászlóalj külföldi katonaságot kaphatnánk, — jelentette ki Krasznov— akkor ezzel a zászlóaljjal a cárszkoje-szeloi és a petrográdi helyőrségeket arra lehetne kényszeríteni, hogy alávessék magukat a kormánynak”.
Az ellenforradalom csak egy kivezető utat látott — a külföldi beavatkozást.
Október 31-én este 6 órakor Kerenszkij az összes vonalakon táviratozott a Vikzselnek, hogy a fegyverszüneti javaslatot elfogadták és a hadseregfőparancsnok képviselője Petrográdra utazott.
Ugyanaznap 8 óra 45 perckor Kerenszkij a „honmentő bizottsághoz” és a Vikzselhez a következő táviratot intézte:
„A «honmentő bizottság» és a körülötte tömörült összes demokratikus szervezetek javaslatára a felkelő katonaság elleni hadműveleteket beszüntettem és a hadseregfőparancsnok képviseletében Sztankévics megbízottat küldtem a tárgyalások megkezdésére. Intézkedjenek a hiábavaló vérengzés megakadályozása érdekében”.
Kerenszkij még mindig azzal próbálkozott, hogy a győzelmes bolsevikokkal való tárgyalások elől kitérjen, de míg az ülések és tanácskozások folytak s özönével jöttek a panaszok és jótanácsok, a Vörös Gárda, a petrográdi ezredek és a tengerészek képviselői már megjelentek Gatcsinában. A tárgyalások alulról kezdődtek. A munkások közvetlenül a kozákokkal kezdték meg a tárgyalásokat. Azt javasolták, hogy az ellenállást szüntessék meg, Kerenszkijt tartóztassák le és azután a kozákokat hazaengedik a Don mellé. A kozákok gyorsan beleegyezésüket adták és Kerenszkij lakását őrizet alá akarták venni. De Kerenszkijt idejekorán figyelmeztették.
November 1-én 10 óra 15 perckor Kerenszkij újra sürgős táviratot küld a Vikzselnek: a fegyverszüneti javaslatot elfogadták, várja a választ. De akkor már a palota földszintjén megjelentek a vörösgárdisták és a matrózok. Déli egy órakor Kerenszkij a következő táviratot küldte Duchonyinnak:
„Miután Petrográdra utazom, felszólítom önt, hogy vegye át a hadseregfőparancsnoki tisztséget”.
Ez volt az ideiglenes kormány miniszterelnökének és hadseregfőparancsnokának utolsó — mint rendesen, kérkedő és hazug — távirata. Kerenszkij, ahelyett, hogy Petrográdra utazott volna, mint ahogy ezt hangoztatta, — november 1-én 3 órakor a régi palota titkos kijáratán át megszökött és a sors kényére bízta az összeomlott petrográdi ellenforradalmi frontot. A forradalmi csapatok elfoglalták Gatcsinát és letartóztatták a III. hadtest törzsét, Krasznov tábornokkal együtt.
Ugyancsak november 1-én, késő éjszaka Baranovszkij tábornok, az Északi front főszállásmestere, felhívta a főhadiszálláson Duchonyint. Baranovszkij jelentette Krasznov hadműveletének kudarcát és Kerenszkij szökését. A tábornok utasításokat kért a 3. Finnországi hadosztály és a XVII. hadtest szállítására vonatkozóan, mert Gatcsinát a forradalmi katonaság megszállta és a katonaszállítmányok odairányítása azt jelentené, hogy azokat részenként a bolsevikok kezére játszanák át. Mitévő legyen továbbá a 182. hadosztállyal, amelyet az eszer Mazurenko Kerenszkij segítségére akart vinni?
Duchonyin feleletében közölte, hogy ideiglenesen átvette a hadsereg-főparancsnokságot. A Krasznov segítségére küldött összes csapatok Luga—Pljuszna—Peredolszkaja körzetben összpontosítandók. A III. lovashadtest csapatait távolítsák el, hogy ne érintkezhessenek a petrográdi helyőrség csapataival, de Osztrovba ne térjenek vissza, hanem Csudov körzetébe irányítandók.
A főhadiszállás még abban reménykedett, hogy a csapatokat felhasználhatja és ezért Petrogád közelébe összpontosította azokat.
„Könnyebb ide az élelmiszer-szállítás és a lovasság jelenléte nagyban elősegíti a nyugalmat a Nyikoláj-vasútvonal körzetében” — így magyarázta Duchonyin, hogy miért ezt a környéket választotta ki táborhelyül katonasága számára. De a Kerenszkij—Krasznov-hadjárat kudarcát a főhadiszállás is elismerte.
A munkások és a dolgozó parasztok óriási többsége által támogatott ifjú szovjethatalom leverte a régi államhatalom maradéka híveinek lázadását. Az első szovjetellenes lázadást leverték. A proletárdiktatúra az első komoly győzelmet aratta.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!