A II. összoroszországi szovjetkongresszus – 2
(idézet: A polgárháború évei a Szovjetunióban 1917-1922
A bolsevik küldöttek többsége a Szmolniban töltötte az október 26-ára virradó éjszaka hátralevő részét. A következő nap — október 26-a — lázas munkában telt el. A távíró és telefondrótokon az egész országba és az összes hadseregekhez repült a II. szovjetkongresszus felhívása. A forradalmi katonai bizottság majdnem szünet nélkül ülésezett. Határozatait Leninnel való megállapodás értelmében hozta, gyakran maga Lenin fogalmazta őket. Lenin azt kívánta, hogy minél gyorsabban állítsák helyre a város normális életét. Reggel megjelent a forradalmi katonai bizottság rendelete: október 27-től kezdve megnyitandók az összes üzletek. A forradalmi katonai bizottság lefoglalta az üres helyiségeket és lakásokat.
A legtöbb figyelmet az ellenforradalom végleges szétzúzására fordították. A forradalmi katonai bizottság elrendelte, hogy az összes Petrográd felé vonuló csapatszállítmányokat útközben állítsák meg és tartsák fel.
„A forradalmi katonai bizottság a jelen rendeletet kibocsátva abbeli reményét fejezi ki, hogy az Összoroszországi vasutas szövetség teljes mértékben támogatni fogja, és éberségre hívja fel az összes forradalomhű vasutas alkalmazottakat és munkásokat” — így hangzanak a rendelet befejező sorai.
A vasutasokhoz a forradalmi katonai bizottság külön felhívást intézett. Közölte, hogy a forradalmi szovjethatalom meg fogja javítani a vasutasok anyagi helyzetét.
Ennek a felhívásnak, a vasutasok és az ideiglenes kormány között nemrégiben lejátszódott konfliktus után, igen nagy szerepe volt. Éket ütött a magasrangú és az alantasabb vasutasok közé. Megakadályozta, hogy a vasutas-szakszervezet vezetői az egész tömeget magukkal rántsák a forradalom elleni harcba.
Lenin, Sztálin és Szverdlov sok időt szenteltek az élelmezés, a Petrográdra és a frontra való gabonaszállítás megszervezésének.
A viharos nap estéjén összegyűlt a bolsevik párt Központi Bizottsága. Ezen az ülésen jelölték ki az új, a szovjetkormány tagjait. Az új kormány neve Népbiztosok Tanácsa lett.
A szovjetkongresszus második, utolsó ülése október 26-án este 9 órakor nyílt meg. Óriási történelmi jelentőségű határozatokat hoztak ezen az ülésen. Az első határozat: a szovjetkongresszus eltörölte a frontokon a halálbüntetést, amit Kerenszkij újra bevezetett és elrendelte, hogy az összes letartóztatott katonák és forradalmár tisztek szabadon bocsáttassanak. Azután határozatot hozott a földbizottságok tagjainak szabadlábrahelyezéséről, akiket a Kerenszkij-kormány tartóztatott le, és arról, hogy a vidéken minden hatalom a szovjetek kezébe megy át.
„Minden hatalom mostantól fogva a szovjetek kezében összpontosul. A kormánybiztosok eltávolíttatnak. A szovjetek elnökei közvetlenül a forradalmi kormánnyal tartják a kapcsolatot”.
A kongresszus külön határozatban meghagyta a hadsereg összes szervezeteinek, hogy intézkedjenek Kerenszkij azonnali letartóztatását és Petrográdra való szállítását illetően.
A kongresszus a határozat megerősítése után áttért az alapvető kérdés, — a béke és a föld kérdésének megtárgyalására. E kérdések előadója Lenin volt. Lenin a kongresszuson mindeddig nem jelent meg. A Szmolniban dolgozott, teljesen igénybevette a felkelés szervezése. Most nemcsak mint vezér és tanító lépett a kongresszuson a szószékre, — ebben a minőségében a tömegek eddig is ismerték — hanem mint az az ember, aki megszervezte a proletariátus győzelmét az ellenforradalom egyesült erői felett.
A kongresszus elnöke alig ejtette ki ezt a világrengető nevet, s az egész terem mennydörgött, olyan hallatlan erővel tört ki a tapsvihar. Mintha hirtelen orkán söpört volna végig a termen. A küldöttek felugrottak helyeikről. Az egész kongresszus talpon volt. Viharos tapssal, ujjongó kiáltásokkal fogadták a világ legnagyobb forradalmának vezérét.
Száz és száz szempár szeretettel és lelkesedéssel tapadt a szószékre, ahonnan egy alacsonytermetű, nyílt, magas homlokú és figyelő, éles szemű ember nézett le a teremre.
Lenin várt, amíg elül a tapsvihar. Végre többszörös kérésére elcsendesedett az ováció. Lenin megkezdte jelentését.
Beszéde, amely mintha egész tartalmával azt hangsúlyozta volna: „sokat beszéltünk, most térjünk át a tettekre” — határvonalat jelentett két korszak között.
„A béke kérdése — mondotta Lenin — a mai nap égető, fájó kérdése. Erről a kérdésről már sokat beszéltek, sokat írtak és önök valószínűleg nem egyszer megvitatták. Engedjék meg tehát, hogy áttérjek a nyilatkozat felolvasására, melyet az önök által választott kormánynak kell majd kibocsátania”1.
Ezt a nyilatkozatot — a békéről szóló dekrétumot — a szovjetkongresszus „Felhívás az összes hadviselő országok népeihez és kormányaihoz” címen fogadta el. A „Felhívás” a következő szavakkal kezdődött:
„A munkás- és parasztkormány, amelyet az október 24—25-i forradalom teremtett meg és amely a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeire támaszkodik, az összes hadviselő országok népeinek és kormányainak javaslatot tesz, hogy azonnal kezdjék meg a tárgyalásokat az igazságos, demokratikus béke megkötésére”.
A „Felhívás” rámutatott arra, hogy
„a kormány igazságos, illetve demokratikus békének az azonnali, annexió (vagyis idegen földek elfoglalása, idegen népek erőszakos bekebelezése) és hadisarc nélküli békét tekinti”.
A „Felhívás” azonnali békekötést javasolt és kifejezte a kormány abbeli készségét, hogy a maga részéről késedelem nélkül megteszi az összes döntő lépéseket,
„amíg a béke összes feltételeit valamennyi ország és valamennyi nemzet képviselőinek teljhatalmú gyűlései végleg meg nem erősítik”.
A „Felhívás” ugyanakkor kimondotta, hogy a szovjetkormány
„egyáltalán nem tekinti végérvényesnek a fent megnevezett békefeltételeket, azaz hajlandó minden más békefeltételről tárgyalásba bocsátkozni, csak ahhoz ragaszkodik, hogy a hadviselő felek minél gyorsabban közöljék javaslataikat és hogy ezek a javaslatok teljesen világosak legyenek, vagyis feltétlenül kizárjanak minden kétértelműséget és titkolózást”.
A szovjetkormány egyúttal kinyilatkoztatta, hogy eltörli a titkos diplomáciát, kifejezte határozott szándékát, hogy a tárgyalásokat teljesen nyíltan, az egész nép szemeláttára fogja folytatni. A szovjetkormány ígéretet tett, hogy azonnal meg fogja kezdeni a titkos szerződések nyilvánosságra hozatalát és e szerződéseket feltétlenül azonnal hatálytalannak nyilvánította.
A „Felhívás” javaslatot tett azonnali háromhónapos fegyverszünet megkötésére és befejezésül felhívással fordult a leghaladottabb kapitalista országok — Anglia, Franciaország és Németország proletariátusához.
„Ezeknek az országoknak munkásai meg fogják érteni, hogy rájuk vár a feladat, hogy megszabadítsák az emberiséget a háború és következményeinek borzalmaitól… és segíteni fognak teljes sikerre juttatni a béke ügyét és ezzel együtt a lakosság dolgozó és kizsákmányolt tömegei felszabadítását minden rabság és minden kizsákmányolás alól”.
„A békéről szóló dekrétum”-nak, melyet a II. szovjetkongresszus fogadott el, nagy nemzetközi jelentősége volt.
Az ország gazdasági fejlődése, népeinek nemzeti érdekei megkövetelték, hogy Oroszország kilépjen az igazságtalan háborúból. Az imperialista háború folyamán Oroszország mindinkább a külföldi tőke félgyarmatává lett. A burzsoá ideiglenes kormány alatt fokozódott az ország gyarmati függősége. Az angol és francia imperialisták kölcsönök útján teljesen rabbá akarták tenni az országot. Oroszországnak kellett volna megtérítenie a külföldi imperializmus kiadásait, az imperialista Németország Oroszország rovására igyekezett engedményeket kapni Nyugaton. De az oroszországi burzsoázia nem tudta megakadályozni, hogy Oroszországot gyarmattá ne tegyék. Az oroszországi burzsoázia önző osztályérdekeinél fogva belebonyolódott a kölcsönök hálójába és mindjobban a külföldi imperializmus ügynökségévé vált. Nem tudta megmenteni az országot a kispolgárság sem, amelynek felső rétege teljesen a nagytőkések oldalán állt.
Ezenkívül majdnem az egész parasztság békére vágyott. A parasztság nem a szocializmus jegyében harcolt a békéért. A parasztság egyáltalán nem csak „demokratikus” békét követelt annexió és hadisarc nélkül, a parasztságnak mindenekelőtt a földesúri földek felosztására kellett a béke.
Az ország nemzeti fejlődésének kérdését csak egy osztály oldhatta meg,— a proletariátus.
A bolsevikok már jóval a bolsevik párt hatalomra jutása előtt kidolgozták békeprogramjukat. Lenin 1915-ben megmondta, hogy ha a bolsevikok hatalomra jutnának, feltétlenül demokratikus békét ajánlanának az összes hadviselő országoknak. Ennek a békének a feltétele az összes függő helyzetben lévő és elnyomott népek felszabadítása lenne. A jelenleg hatalmon lévő kormányok mellett sem Németország, sem a többi hadviselő ország nem fogadná el az ilyen feltételeket. Akkor a bolsevikok teljes mértékben valóra váltanák az összes rendszabályokat, melyeket a párt programja megjelölt, átépítenék az ország gazdaságát, előkészítenék és megindítanák a forradalmi háborút a szocialista társadalom védelmében.
Egyedül a bolsevikok vezette munkásosztály szabadította meg az országot a félgyarmati függőségtől, ragadta ki az igazságtalan háborúból és teremtette meg az alapot igazságos háború folytatására.
Az oroszországi proletariátus lett az ország nemzeti érdekeinek kifejezője. Az oroszországi proletariátus testesítette meg a demokratikus rétegek reményeit. De a proletariátus nem a kormánnyal való békés megegyezés útján oldotta meg az ország nemzeti demokratikus feladatait, hanem az egyedüli lehetséges forradalmi módon: az imperialista háborút polgárháborúvá változtatta. Az oroszországi proletariátus szocialista forradalmat vitt véghez és közben befejezte a burzsoá-demokratikus forradalom meg nem oldott feladatait.
A „békéről szóló dekrétumban” megformulázták a szovjetállam egész külpolitikájának alapját. A dekrétum szabatosan kifejtette és félreérthetetlenül kijelentette, hogy a szovjetkormánynak nincsenek hódító céljai. A „békéről szóló dekrétum” döntő csapást mért a háború imperialista céljaira, leleplezte az egész világ előtt a háború rabló jellegét. Lenin a szovjetkongresszuson a békéről tartott beszédében kijelentette:
„Egyetlen kormány sem mondja ki mindazt, amit gondol. Mi pedig a titkos diplomácia ellenségei vagyunk és nyíltan, az egész nép szemeláttára fogunk cselekedni”2.
A proletárállam békeprogramja világos és elejétől végig határozott volt. Állami aktusként egyidejűleg a hadviselő országok kormányaihoz is, népeihez is volt intézve. Lenin a szovjetkongresszuson tartott beszédében ezt külön kiemelte. Ezt mondotta:
„A kormányokat nem ignorálhatjuk, mert különben elhúzódik a békekötés lehetősége, a népkormány pedig ezt nem teheti, de semmiesetre sincsen jogunk ahhoz, hogy ugyanakkor ne forduljunk a népekhez is. A kormányok és a népek mindenütt eltérő állásponton vannak és ezért segítenünk kell a népeknek, hogy beavatkozhassanak a béke és a háború kérdéseibe”3.
Lenin, miután megállapította, hogy nem szabad ultimatív formában állítani fel a békefeltételeket, megmondotta:
„Természetesen mindenképpen ragaszkodni fogunk a mi annexió és hadisarc nélküli békét követelő programunkhoz. Ettől a programtól nem fogunk eltérni, de nem szabad megadnunk a lehetőséget ellenségeinknek arra, hogy kijelentsék, hogy az ő békefeltételeik mások és ezért nincs miért tárgyalásokba bocsátkozniok velünk. Nem, ettől a kényelmes pozíciótól meg kell őket fosztanunk és nem szabad feltételeinknek ultimatív formát adni”4.
A szovjetkongresszuson Jereméjev elvtárs felszólalt ez ellen az álláspont ellen. „Azt hihetik, gyengék vagyunk, félünk — mondotta.
Lenin zárszavában határozottan Jereméjev ellen fordult.
„Az ultimatív forma végzetessé válhat egész ügyünkre nézve — magyarázta. — Nem követelhetjük azt, hogy követeléseinktől való- valamely jelentéktelen eltérés alapján az imperialista kormányok azt mondhassák, hogy hajthatatlanságunk miatt nem bocsátkozhattak velünk béketárgyalásokba”5.
De a legerősebb érv a békefeltételek ultimatív formája ellen az volt, melyre Lenin kongresszusi zárszavában utalt. Lenin rámutatott arra, hogy „valamelyik távoli kormányzóságban” azt mondhatja a paraszt:
„Elvtársak, miért zártátok ki a lehetőségét annak, hogy bármiféle békefeltételeket javasoljanak. Én ezeket a békefeltételeket megvitatnám, megvizsgálnám őket, aztán pedig utasítanám az alkotmányozó nemzetgyűlésbe küldött képviselőimet, hogy miként cselekedjenek”6.
Leninnek minden egyes szava úgy hatott, mint üdítő eső a kiszáradt, az olvadt vérrel borított földre. A Szmolni termében száz meg száz küldött mohón figyelt minden lenini szóra. Lenin beszédének és a „Felhívás”- nak egyszerű, mesterkéletlen szavai a különböző nemzetiségű embermilliók fájó szívére balzsamként hatottak. Lelkűk mélyéről fakadt vágyaikat és reményeiket fejezték ki.
Az elnyomott nemzetek képviselői egyöntetűen támogatták a bolsevikok békéről szóló dekrétumát. A kongresszus tribünjén megjelent Félix Dzerzsinszkij magas, szikár alakja.
Szigorú, aszkéta arca diadalmasan ragyogott.
„Tudjuk — mondotta Dzerzsinszkij — hogy az egyetlen erő, amely a világot felszabadíthatja, a szocializmusért harcoló proletariátus…
Azok, akiknek nevében ezt a nyilatkozatot javasoljuk, a proletariátus, a szegényparasztság soraiban menetelnek, mindazok pedig, akik ezekben a tragikus percekben elhagyták a termet, — a forradalomnak és a proletariátusnak nem barátai, hanem ellenségei. Náluk hiába kerestek visszhangot erre a felszólításra, de visszhangot találtok az egész világ proletariátusának szívében. Ezekkel a szövetségesekkel elérjük a békét.
Mi nem akarunk a forradalmi Oroszországtól különválni. Azzal mindig meg fogunk egyezni. A népek egységes, testvéri családjában fogunk egyesülni, ahol nem lesznek viszályok és nem lesznek ellentétek”.
A teremben csend volt. A küldöttek feszült figyelemmel hallgatták a lengyel forradalmár lelkes beszédét és győzelmi hite győzelmi hittel töltötte el őket is. Mintha szenvedélyes szavaira félretolódtak volna a terem falai és a kongresszusi delegátusok szinte látták, hogyan hullanak le a cári Oroszországnak, a népek börtönének évszázados bilincsei. Egymásután léptek a szószékre az elnyomott nemzetek szabadságharcosai. A lett proletariátus és szegényparasztság nevében Sztucska, a régi forradalmár, támogatta a békéről szóló dekrétumot. Kapszukász-Mickévics, a litván dolgozók nevében hozzáfűzte:
„Kétségtelen, hogy a «Felhívás» visszhangra talál nemcsak Oroszország, hanem a többi ország népeinek a szívében is. A forradalmi proletariátus, a hadsereg és a parasztság hangja a szuronyok erdején keresztül elhatol Németországba és más országokba is és elő fogja segíteni az általános felszabadulást”.
A forradalmat követő nap hajnalán a rádió az egész világon kihirdette az imperialista háború vasbilincseit szétzúzó szovjet „béke-dekrétum” nagy és bölcs szavait. E szavak hallatára sírva fakadtak az emberek és szemükben újból kigyulladt a rég kihunyt remény sugara.
A szovjetkongresszus küldöttei lelkesen fogadták el a Szmolniban ezt a történelmi jelentőségű dekrétumot. Az ülésen a rend megbomlott. Az emberek felugráltak helyeikről, a küldöttek az elnökség tagjai közé vegyültek. Sapkák repültek a levegőbe, az arcok kipirultak, a szemek lelkesedéstől égtek.
Az „Internacionále” — a proletárhimnusz hangjai összeolvadtak a forradalom nagy vezérét üdvözlő mennydörgő „hurrá” kiáltásokkal.
A tribünön megjelent az egyik kongresszusi küldött és általános tetszésnyilvánítás közepette javasolta, hogy a kongresszus üdvözölje Lenint, mint „a Felhívás szerzőjét és a győzelmes munkás- és parasztforradalom rendíthetetlen harcosát és vezérét”.
Az összes küldöttek felálltak és ovációt rendeztek Leninnek.
Az elnök kihirdette, hogy a kongresszus áttér a napirend második pontjára. Viharos tapstól kísérve Lenin ismét a kongresszus szószékére lép. Napirenden — a földkérdés.
„Felolvasom önöknek a dekrétumot, amelyet az önök szovjetkormánya kibocsátani szándékozik” — mondja Lenin és az elcsendesedett teremben felhangzanak a „Földről szóló dekrétum” megrázó szavai.
A dekrétumban a következők álltak:
„1. A földnek földesúri tulajdona azonnal, minden megváltás nélkül eltöröltetik.
2. A földesúri birtokok, valamint az összes koronabirtokok, kolostori és egyházi földek, egész élő és holt felszerelésükkel, beltelki épületeikkel és minden tartozékukkal együtt az alkotmányozó nemzetgyűlésig a járási földbizottságoknak és a parasztküldöttek kerületi szovjetjeinek rendelkezésére bocsáttatnak”7.
A dekrétum továbbá megállapította, hogy „az elkobzott, mostantól fogva az egész nép tulajdonát képező vagyon bárminemű rongálása súlyos bűn, amelyet a forradalmi bíróság büntet”8. A kerületi szovjeteket a dekrétum arra kötelezi, hogy a földesúri birtokok elkobzásánál gondoskodjanak a rend legszigorúbb fenntartásáról és a nép kezébe átmenő gazdaság forradalmi őrizetéről.
„Az alkotmányozó nemzetgyűlés végleges határozatáig a földet illető nagy átalakulások dolgában mindenütt az a közös utasítás veendő alapul, amelyet a parasztoktól kapott 242 helyi utasítás alapján állított össze «A Parasztküldöttek Összoroszországi Szovjetjének Értesítője» c. ujság szerkesztősége”… 9
Végül a dekrétum megállapítja, hogy „az egyszerű parasztok és egyszerű kozákok földje nem kobzandó el” 10.
A békéről szóló nyilatkozat mellett ez a földről szóló dekrétum főhelyet foglal el a szovjethatalom legfontosabb határozatainak sorában.
A parasztság óriási tömege már régen várta a földesurak kisajátítását. Ezt a feladatot, amelyet a polgári demokratikus forradalom képtelen volt megoldani, megoldotta a földről szóló dekrétum. A dekrétum alapgondolatát. Lenin a II. szovjetkongresszuson a következő szavakban fejezte ki:
„A lényeg az, hogy a parasztság határozottan tudja, hogy a faluban nincsenek már földesurak, hogy maguknak a parasztoknak kell eldönteniök az összes kérdéseket, maguknak kell berendezniük életüket”11.
A „földről szóló dekrétum” megmutatta a parasztságnak, hogy a szovjethatalom végleg és visszavonhatatlanul megsemmisíti a faluban a földesurat az elnyomással és kizsákmányolással együtt és ugyanakkor biztossá tette a paraszt számára, hogy a földdel tényleg ő fog rendelkezni.
A „földről szóló dekrétum” 4. pontja, mely „a földre vonatkozó nagy átalakulások végrehajtásának vezérfonala gyanánt” az úgynevezett „Parasztutasítást” javasolta, alapul szolgált az eszereknek és mensevikeknek arra, hogy újra nekitámadjanak a bolsevikoknak. Az eszerek 242 utasítás alapján, amelyet a parasztok a parasztküldöttek I. összoroszországi kongresszusa küldötteinek adtak, egy „Mintautasítást” állítottak össze, melyben összegezték a paraszti követeléseket. Az eszerek az utasítást „A parasztküldöttek Összoroszországi Tanácsa Értesítőjének” 1917 augusztus 19-i számában tették közzé. Ebben az utasításban a parasztok kimondták, hogy a föld az egész nép tulajdonává válik és „átmegy azok használatába, akik rajta dolgoznak”12, „egyenlősítő földhasználatot” állapítottak meg, megtiltották a bérmunka alkalmazását a mezőgazdaságban. Az eszerek programja eltért a bolsevikok programjától, akik a föld nacionalizálását akarták. A bolsevikok visszautasították az egyenlősítő földhasználatot, a bérmunka eltiltását és az „Utasítás” néhány más pontját.
De egy kérdésben — és pedig a döntő kérdésben — az „Utasítás” megegyezett a bolsevikok áprilisi konferenciáján megformulázott programmal. Ez a 17. pont volt. A bolsevikok is, az „Utasítás” is, az összes földesúri, kincstári és kolostori földek elkobzását követelték és átadásukat a helyi szovjet-szervek: a szovjetek és járási bizottságok kezébe. És éppen ez volt az az alapvető és legfontosabb forradalmi rendszabály, amelyet a parasztság várt. Az volt a fontos, hogy a földet elvegyék a földesuraktól és kihirdessék, hogy a parasztoknak joguk van a föld használatára, hogy a földesúri elnyomás megszűnt. És miután a parasztság többsége szervezetten ama kívánságát fejezte ki, hogy az elfoglalt föld használatát az „Utasításban” kifejezett módon rendezze, az Októberi Szocialista Forradalom első aktusa a földre vonatkozólag az kellett, hogy legyen, hogy elismerje a parasztoknak ezt a jogát.
Meg kell állapítani, hogy a dolgok ilyetén állása nem érte váratlanul sem Lenint, sem az egész pártot. Már jóval az októberi forradalom előtt, a párt IV. kongresszusa előtt, Lenin „Az agrárprogram revíziója” c. brosúrájában rámutatott erre:
„Hogy senki se gondolhassa, hogy a munkáspárt bármilyen reformtervezeteket is rá akarna kényszeríteni a parasztságra, függetlenül annak akaratától, függetlenül a parasztságon belüli önálló mozgalomtól, a programtervezethez csatoljuk az «A» variánst, ahol nem követeljük közvetlenül a föld nacionalizálását, hanem egyelőre arról beszélünk, hogy a párt támogatja a forradalmi parasztság törekvéseit, amelyek a föld magántulajdonának megszüntetésére irányulnak”13.
Lenin tudvalevőleg mindig ezt a gondolatot védte, valahányszor az agrárprogramot vitatták, és hangsúlyozta, hogy ez a program „semmiesetre sem szolgál majd viszály okául a demokráciáért harcoló parasztság és proletariátus között”14.
Ezért Leninnek minden oka megvolt arra, hogy a II. szovjetkongresszuson komolytalannak minősítse a vádat, hogy a bolsevikok idegen programot valósítanak meg. Lenin ezt mondotta:
„Itt arról beszélnek, hogy magát a dekrétumot és az «Utasítást» a szociálforradalmárok fogalmazták. Ám legyen. Hát nem mindegy-e, hogy ki fogalmazta? De nekünk, mint demokratikus kormánynak, tudomásul kell vennünk a nép alsó rétegeinek határozatát, még ha nem is értünk egyet vele. A parasztok az élet tüzében, a gyakorlatban, a helyszínen megvalósítva határozatukat, maguk rájönnek arra, hogy hol az igazság és még, ha a parasztok továbbra is a szociálforradalmárokat fogják követni és ha ennek a pártnak juttatják is a többséget az alkotmányozó nemzetgyűlésben, akkor is azt fogjuk mondani: —Ám legyen! Az élet a legjobb tanító és az élet majd megmutatja, hogy kinek van igaza és hadd oldják meg a parasztok ezt a kérdést az egyik végről, mi pedig a másikról”15.
A lenini politikának egész bölcsessége, éleslátása és reális volta ebben a kérdésben éppen abban nyilvánult meg, hogy a bolsevikok, bár nem titkolták, hogy az „Utasítás” egyes pontjaival nem értenek egyet, azt mégis az októberi forradalom agrárprogramjának alapjául vették. A párt előrelátta, hogy a parasztok, ha majd gyakorlatban alkalmazzák a törvényt, maguk is eljutnak a „másik végről” a kérdés bolsevik megoldásához, hogy maguk fognak lemondani a kispolgári eszer „egyenlősítésről” és áttérnek a mezőgazdaság új formáinak szervezésére. A parasztság saját tapasztalata alapján meggyőződik majd arról, hogy egyedül a föld egyenlősítése segítségével a szegényparaszt nem szabadul fel a kulák-járom alól. Mihelyt megszűnt a földesúri elnyomás, kitör a harc a falu szegényparaszt rétegei és a kulákság között, a föld felosztásának, megmunkálásának, a felszerelésnek stb. kérdésben.
Az „Utasításban” vázolt program lényegében már megszűnt eszerprogram lenni,mert éppen az eszerek lelkesen támogatták az ideiglenes kormányt, amikor fellépett a parasztok ama kísérlete ellen, hogy elvegyék a földbirtokosoktól a földet, vagyis, hogy a saját „Utasításuk” követelését keresztülvigyék. A földről szóló dekrétum ilyen körülmények között sajátos formája volt az eszerek elszigetelésének a parasztságtól. A szovjethatalom egyetlen csapással óriási tömegeket ragadott ki a megalkuvó eszerek befolyása alól. A szovjethatalomnak, amely előtt az a feladat állt, hogy a tömegeket a burzsoáziától és a kispolgári pártoktól elhódítsa azzal, hogy „forradalmi módon kielégíti legégetőbb gazdasági szükségleteiket”16 (Lenin), első intézkedése az volt, hogy kielégítse a parasztságnak éppen ezt a követelését.
A parasztok „Utasítását” augusztus 19-én tették közzé az eszerek és két hónap múlva, — október 18-án — ugyanazoknak az eszereknek, a Kerenszkij-kormány tagjainak részvételével nyilvánosságra hoztak egy miniszteri föld-törvénytervezetet, amely gyökerében ellentmondott az „Utasítás”nak. A paraszti „Utasítást” több mint két hónapon keresztül senki sem vette figyelembe. Csak a proletárforradalom keltette életre. Lenin javaslatára a II. szovjetkongresszus a „földről szóló dekrétumban” rendíthetetlen törvénnyé emelte a parasztok „Utasítását”. A bolsevikok azáltal, hogy az „Utasítást” törvénnyé tették, megmutatták a parasztoknak, hogy Lenin-Sztálin pártja egy nap alatt többet tett a dolgozókért, mint az eszerek a forradalom hét hónapja alatt.
A „földről szóló dekrétumot” a kongresszus egyöntetűen elfogadta. Csak egy küldött szavazott ellene és nyolcán tartózkodtak a szavazástól. A kongresszus hangulatát szemléltetően kifejezte a tveri kormányzóság egyik parasztküldötte. Kijelentette, hogy „a parasztok mélyen meghajolnak a jelen gyűlés előtt és üdvözletüket küldik”.
A paraszt választói nevében „üdvözölte Lenin elvtársat és köszönetét fejezte ki a szegényparasztság legállhatatosabb védelmezőjének”.
Beszédét a küldöttek lelkes üdvrivalgással fogadták.
Évszázadokig harcoltak a parasztok a földért. Oroszország összes népeinek parasztjai évszázadokon keresztül millió és millió hektár szűzföldet szántottak fel. Hihetetlen munka árán irtották az óriási sűrű erdőségeket, tették termőfölddé a pusztaságot, a mocsarakat.
De évszázadokon keresztül a paraszttól elvették a nemzedékek munkája árán szerzett földet. A feudális földesurak elrabolták a földet és a parasztokat jobbággyá tették. A kapitalisták, földesurak és kulákok gazdasági kényszer útján, a tőke segítségével kergették a parasztokat „a homokra”. A parasztok nem egyszer keltek fel a rablók, a földesurak ellen. De akkor még nem volt proletariátus, ez az egyetlen, mindvégig következetes forradalmi osztály, amely képes a parasztmozgalom élére állni. Csak az Októberi Szocialista Forradalom váltotta valóra a dolgozó parasztság évszázados, ködös, gyámoltalan vágyait: a győzedelmes elnyomott osztályok a proletariátus vezetése alatt elkobozták a földet, megváltás nélkül elvették a földesuraktól.
A „földről szóló dekrétum” megsemmisítette a földesúri Oroszországot. De a földesurak elzálogosították földjeiket és újra meg újra kölcsönöket vettek fel rájuk a bankokban. A földesúri tulajdonra mért csapás a kapitalizmus egész rendszerére csapást jelentett. A föld magántulajdonának megszüntetése aláásta az összes termelőeszközök magántulajdonát. A föld-magántulajdon megszüntetése ezenkívül aláásta a parasztok évszázados előítéletét a magántulajdont illetően. Megnyílt az út a gazdaság új, szocialista formájához a régi, jobbágyi formák helyett, amelyek a parasztság legnagyobb részét arra kárhoztatták, hogy egy talpalatnyi földön nyomorogjon és éhezzen. Ez volt a „földről szóló dekrétum” szocialista arculata.
A „földről szóló dekrétum” éppúgy mint a „békéről szóló dekrétum”, végigvitte a polgári demokratikus forradalmat, megoldotta azokat a feladatokat, amelyeket a polgári demokratikus forradalom nem fejezett be, de „futtában, mellesleg” oldotta meg.
„… hogy Oroszország népei számára megszilárdítsuk a polgári demokratikus forradalom vívmányait, tovább kellett mennünk és mi tovább mentünk. A polgári demokratikus forradalom kérdéseit futtában, mellesleg oldottuk meg, mint a mi legfőbb és valóságos, proletárforradalmi, szocialista munkánk melléktermékét.”17.
Így írt Lenin a Nagy proletár forradalom vívmányairól.
A kongresszus napirendjének utolsó pontja a hatalom felépítésének a kérdése volt. E kérdésben, a kongresszus dekrétumot fogadott el a munkásparaszt kormány, a Népbiztosok Tanácsa megalakításáról. A dekrétum így hangzott:
„A Munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjének összoroszországi kongresszusa elhatározza:
Az ország kormányzására az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig ideiglenes munkás- és parasztkormányt alakít. Népbiztosok Tanácsa elnevezéssel.
A népbiztosok ellenőrzésének és elmozdításának joga a munkás-, paraszt- és katonaküldöttek szovjetje összoroszországi kongresszusát, valamint annak központi végrehajtó bizottságát illeti”.
A Népbiztosok Tanácsának elnökéül Lenint, a nemzetiségi ügyek népbiztosává pedig Sztálint választották meg.
Az első szovjetkormányt kizárólag a bolsevikokból állították össze. A „baloldali” eszerek visszautasították a bolsevikok ajánlatát, hogy a kormányban résztvegyenek. Képviselőjük a kongresszuson kijelentette, hogy
„a bolsevik minisztériumba való belépésük szakadékot nyitna köztük és a forradalmi hadseregnek a kongresszusról távozott csapatai között, olyan szakadékot, mely kizárná a lehetőséget, hogy közvetítőkként lépjenek fel a bolsevikok és ezen csoportok között”.
A „baloldali” eszerek, akik a falu jómódú felső rétegeinek ideológiáját és egyszersmind a paraszt föld-éhségét tükrözték vissza, a bolsevikok és a kispolgári pártok között ingadoztak. Ideológiailag az utóbbiak közelebb álltak hozzájuk, de a „baloldali” eszerek ugyanakkor kitűnően megértették, hogy a parasztok csakis a bolsevikok kezéből kaphatják meg a földet. Innen a „baloldali” eszerek ide-oda futkározása a bolsevikok és a kispolgári pártok között. Ők a proletárforradalom útitársai voltak ideig-óráig, akik válságos pillanatban cserbenhagyhatták és elárulhatták a forradalmat.
A kongresszus végül megválasztotta a 101 főből álló központi végrehajtó bizottságot, köztük 62 bolsevikot, 29 „baloldali” eszert, 6 egyesült internacionalista szociáldemokratát, 3 ukrán szocialistát és 1 szociálforradalmár maximalistát.
Október 27-én reggel 5 óra 15 perckor befejeződött a II. szovjetkongresszus. A delegátusok viharosan éltették a forradalmat, a szocializmust és az „Internacionálét” énekelve szétoszlottak.
Így született meg a szovjethatalom, a világ első munkás- és parasztkormánya.
Már hajnalodott, mikor a delegátusok elhagyták a Szmolni épületét. Friss újságokkal és röplapokkal, bolsevik irodalommal megterhelten siettek az állomásra, igyekeztek haza, hogy minél gyorsabban hírül adhassák az egész országnak, hogy győzött a proletárforradalom.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!