Az eseményre az örkényi szovjet hősök síremlékénél került sor, ahol 328 szovjet katona nyugszik, köztük Nyikolaj Pavlovics főhadnagy, a Szovjetunió hőse.
Örkény települése Budapest felszabadításában stratégiai fontosságú szerepet játszott. 1944 novemberében a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg ideiglenes bázist hozott létre a városban, amely hadikórházat, harckocsijavító üzemet és parancsnokságot is magában foglalt. Ezzel Örkény jelentős logisztikai és katonai központtá vált az ország felszabadításáért folytatott küzdelemben.
A megemlékezésen, a kedvezőtlen időjárás ellenére, több helyi lakos vett részt, valamint több más településről is érkeztek megemlékezők, és képviseltette magát az IRIAS magyarszági szervezete is.
Ünnepi beszédet mondott Urbin György, a Munkáspárt Pest megyei elnöke, aki kiemelte az esemény jelentőségét, hangsúlyozva, hogy a mai generációknak kötelessége megőrizni és továbbadni azoknak a hősöknek az emlékét, akik életüket adták hazánk szabadságáért.
A sztellénél Barsi Dominik és Urbin György helyezte el a Munkáspárt koszorúját valamint Nyikolaj Pavlovics főhadnagy sírjára virág csokrot helyeztek.
Továbbá a Sztellénél koszorút helyezett el Haibach László Tibor az IRIAS magyarországi szervezetének ügyvezető igazgatója.
Urbin György megemlékező beszéde:
Kedves barátaim, kedves megemlékezők!
Engedjétek meg, hogy néhány szóval keretet adjak mai megemlékezésünknek.
1945. április 4-én, pontosan 80 éve, hazánk számára véget ért a második világháború, Magyarország felszabadult.
Mielőtt beszédemet folytatnám, kérem, hallgassuk meg a magyar és az orosz, illetve szovjet himnuszt.
Április 4-e immár 35 éve igen hányatott sorsú emléknapja történelmünknek. Napjainkban már nem divat április 4-re emlékezni, pedig mégis mit is jelent ez a dátum? Ez Magyarország felszabadulásának ünnepe. Ezt a napot a második Magyar Köztársaság Kisgazdapárt által vezetett kormánya nyilvánította hivatalosan is ünnepnappá. Azért emelem ezt ki, mert április 4-e politikai gondolkodástól, pártállástól és oldaltól függetlenül a felszabadulás napja.
Vannak, akik ma megkérdezik, miért nevezük ezt még mindig felszabadulásnak. Ilyenkor mindig elmondom: vitát folytatni arról lehet, hogyan értékeljük az 1945 után következő 45 évet. A mi véleményünk ebben a kérdésben egyébként ismert. De azz, hogy 1945-ben Magyarország valóban felszabadult, nem lehet vita tárgya.
1941-ben a Horthy Miklós vezette Magyarország 21 évnyi béke után Hitler kérésére egy olyan háborúba sodródorta az országot , amelyben csaknem egymillió magyar polgár ebből közel négyszázezer magyar katona vesztette életét. Amiben a magyar ipar összeomlott, a polgári infrastruktúra jelentős része megsemmisült,
és Magyarország a függetlenség és semlegesség helyett ismét fegyvert ragadott – a vesztes oldalon.
Majd elérkezett 1944. március 19-e, amikor nyilasok vezetésével Magyarország náci megszállás alá került és látszólagos függetlenségünk teljesen megszűnt. Ekkor kezdődött a nyilasok és nácik korlátlan, féktelen rémuralma, történelmünk legsötétebb éve.
Ezt a sötétséget törte meg 1945. április 4-e, a felszabadulás napja.
Az itt nyugvó 328 szovjet katona, valamint az a mintegy kétmillió szovjet harcos, akik részt vettek Magyarország felszabadításában, nem önszántukból viseltek itt fegyvert. Magyarország ugyanis, a náci Németországgal karöltve, megtámadta a szülőföldjüket, amit kénytelene voltak megvédeni.
Egy olyan háborúban harcoltak, amelyben csaknem 20 millió honfitársukat veszítették el, ahol a náci hadigépezet elképzelhetetlen bűnöket követett el civilek ellen, és sokuknak nem adatott meg, hogy megéljék a győzelmet.
1944-ben a Második Ukrán Front katonái, valamint körülbelül 40 ezer magyar partizán és antifasiszta ellenálló megkezdték Magyarország felszabadítását. Ahogy a front előrehaladt, az emberek előjöhettek a pincékből, ismét szabadon járhattak az utcákon, és a szovjet humanitárius akcióknak köszönhetően ismét kenyér kerülhetett az emberek asztalára.
Mi már 80 éve békében élünk. Nemcsak az én generációm, de apáink, sőt nagyapaink sem tudják már, mi a háború valódi arca.
Éppen ezért nehéz elképzelni, milyen lehet az a rettegés, amelyet a légvédelmi sziréna hangja okoz; milyen érzés lehet pincében várni, hogy láthatod-e még valaha a napfényt, milyen lehet az igazi nélkülözés, vagy csak bizakodni, hogy szeretted még él-e a fronton. Nem is beszélve arról milyen lehetett, mindezt a nyilas rémuralom vérgőzös pusztítása közepette átélni.
Az itt nyugvó katonák már soha nem láthatják viszont szülőföldjüket. Édesanyjuk hiába várta haza gyermeküket, de áldozatukért cserébe nagyszüleink, szüléink, és mi most békében élhetünk, még ha Európa felett újra háborús fellegek gyülekeznek is.
Április 4-e nemcsak egy letűnt történelmi dátum.
Hányatott sorsa ellenére is releváns üzenettel rendelkező emblematikus nap, ami arra figyelmeztet minket: soha többé nem engedhetünk a fasiszta, háborúpárti szólamoknak.
Nem szabad hagyni, hogy újabb generációknak kelljen megtanulniuk, mit jelent halál, éhezés és szenvedés.
Ma hazánk felszabadulására emlékezünk. Emlékezünk arra a 40 ezer magyar partizánra és antifasiszta ellenállóra, akik a náci és nyilas rémuralom ellen harcoltak, és arra a kétmillió szovjet katonára, akikel közös erővel felszabadították Magyarországot, megteremtve annak lehetőségét, hogy 500 év után először békében és szabadon dönthessen saját sorsáról.
Emlékezzünk, a teljesség igénye nélkül, Ságvári Endrére, Selmeczi Miklósra, Illés Bélára, Afanaszjevics Osztyapenkora, a Budai önkéntes ezred hőseire, vagy az itt nyugvó Nyikolaj Pavlovics főhadnagyra, a Szovjetunió hősére, aki Sztálingrádtól egészen Üllőig vezette századát, és itt, Üllő felszabadításakor hősi halált halt, valamint mindazokra, akik életüket áldozták hazánk szabadságáért sőt tágabb értelemben mindazokra a magyarokra, szovjetekre legynek azok civilek vagy katonák akik a német imprializmus oltárán életüket kényszerültek feláldozni.
