A Magyar Vörös Hadsereg hadműveletei
(idézet: A Magyar Vörös Hadsereg – 1919)
Május 30-án, a kora reggeli órákban 250 kilométer kiterjedésű arcvonalon megindult a Vörös Hadsereg támadása. Most kellett bebizonyosodnia, helyes volt-e a Forradalmi Kormányzótanács döntése, megfelelően készítette-e elő a Hadseregparancsnokság az akciót, és megállják-e helyüket a nagyszabású hadjárat nehéz viszonyai között a Vörös Hadsereg proletárkatonái.
Az offenzíva első napján a fő irányban támadó III. hadtest előnyomulása az ellenség erős ellenállásába ütközött. A 6. hadosztály északkeleti irányban, a Hernád völgyében előnyomuló egységei estére elfoglalták Szikszót és a várostól nyugatra emelkedő Frank-hegyet. Meghiúsították az ellenség próbálkozásait, hogy visszaszerezze Szikszót és a Frank-hegyet.
A Hernádon át Tiszaluc irányában támadó 1. hadosztálynak sikerült a nap folyamán a Tiszaluctól délkeletre levő Abonyi-pusztáig eljutnia, de a román ellenlökések és az igen erős tüzérségi tűz miatt vissza kellett vonulnia a Hernád partján fekvő Körömig.
Az 5. hadosztály támadása sikeresebb volt. Az egész nap tartó harc során elfoglalta Bánrévét, és estére elérte Rimaszécs—Lénártfalva—
A 3. hadosztály támadása ugyancsak eredménnyel járt. Nehéz harcokban visszaszorította a Letovsky-csoport egységeit, és az esti órákban bevonult Losoncra.
A támadás balszárnyán az 1. dandár Szobról kiindulva, a dunai flottilla támogatásával, Garamkövesdig jutott. Elfoglalta a Balassagyarmattól északra levő magaslatokat is, s ezeket az erős ellenlökésekkel szemben is megtartotta.
Az esztergomi Vörös Őrség, a Hadseregparancsnokság tudta és engedélye nélkül átkelt a Dunán, és a Párkánynánától északra emelkedő magaslatokig haladt előre. A délután megindított csehszlovák ellenlökés hatására azonban a vörösőrök kénytelenek voltak Párkánynánát feladni.
Bár a Vörös Hadsereg az első napon nem mindenütt teljesítette a kitűzött feladatokat, a csehszlovák hadsereg vezetői igen komoly aggodalommal tekintettek a további események elé. Különösen súlyosnak tartották, hogy a Letovsky-csoport feladta Losoncot. Ezt Letovsky tehetetlenségével magyarázták, és elhatározták, hogy az idős tábornokot leváltják a fiatal, energikus, francia katonai iskolákat járt Snejdarek ezredessel. Egyébként a csehszlovák hadvezetésnek a legnagyobb gondot a tartalékok hiánya okozta. Csehszlovákia és Lengyelország között, Tesín hovatartozása miatt, éppen ebben az időben volt a legfeszültebb a helyzet, s ezért a csehszlovák hadsereg egy részét, az ottani esetleges összecsapással számolva, készenlétben kellett tartani.
Május 31-én a III. hadtest északi irányban Edelényig, a Hernád jobb partján pedig Homrogd—Léh—Csobád vonaláig jutott előre. Az 1. hadosztálynak ezen a napon sem sikerült lényeges eredményt elérnie. Ezért a hadtest parancsnoksága elhatározta: másnap beveti az addig tartalékban levő 4. hadosztályt is, hogy visszavonulásra kényszerítse a Tiszaluc irányában magukat szilárdan tartó román csapatokat. Tekintettel az erős román tüzérségre, a támadás előkészítésére és támogatására 20 üteget vont össze.
Május 31-én az 5. hadosztály elsősorban balszárnyán ért el jelentős sikert: az esti órákban elfoglalta Rimaszombatot. Jobbszárnyán azonban az igen nehéz terepviszonyok, valamint az erősebb ellenállás következtében csak lassabban haladt előre.
Ezen a napon a 3. hadosztály frontszakaszában nem történt különösebb esemény. Az előző nap harcaiban kifáradt csapatok zöme Losoncon pihent.
Az 1. dandár Balassagyarmattól északra folytatta előnyomulását. A Garam vonalán és Ipolyságnál azonban az ellenség szívósan tartotta magát.
Június 1-én a Vörös Hadsereg támadása további sikereket ért el. Különösen jelentős volt a III. hadtest 1. és 4. hadosztályának Tiszalúc irányában a román csapatok felett aratott győzelme. A nagyerejű tüzérségi előkészítés, amelynek során az első világháborúban nagy tekintélyre szert tett 30,5-es mozsárágyút is alkalmazták, megtörte a román katonák ellenálló erejét, és a két vöröshadosztály támadására pánikszerű menekülésbe kezdtek. Csapataink délelőtt elfoglalták Tiszalúcot, és folytatták előnyomulásukat Szerencs felé. A román csapatok — mivel hátuk mögött volt a Tisza — nem kívántak összecsapni az 1. és 4. hadosztállyal, ezért egységeiket fokozatosan visszavonták a Tisza bal partjára. A románok visszavonulása, Szerencs kiürítése arra kényszerítette a 6. csehszlovák hadosztályt, hogy Szerencstől északra levő erőivel Sárospatak felé építsen ki védelmet, s így biztosítsa balszárnyát. Ezzel megkezdődött Hennocque hadtestének kettészakadása.
A 6. vöröshadosztály a Hernád völgyében Kupa—Selyeb—Forró—
Hennocque tudta, hogy a Vörös Hadsereg előretörése a Hernád völgyében a legkomolyabban veszélyezteti Kassát. Mivel biztos volt abban, hogy a rendelkezésére álló erőkkel nem bírja a magyarok előnyomulását megállítani, kérte a Nemzetvédelmi Minisztériumot, bocsássák rendelkezésére a Kassától délre, a hadsereg tartalékában levő VI. csehszlovák dandárt. Kérésére éjszaka igenlő választ kapott.
Az 5. vöröshadosztály szakaszában június 1-én nem történt lényeges változás. A 3. hadosztály Zólyom irányában nyomult előre. Litkétől északnyugatra az ellenség sikertelenül kísérletezett ellentámadásokkal. Az 1. dandár Léva irányában előnyomuló egységei Csánkot, a Zólyom felé haladók pedig Kékkőt és Csábot érték el.
A Vörös Hadsereg főparancsnoksága június 2-ára a csapatok alapvető feladataként azt jelölte meg, hogy kíméletlenül, minden erejük kihasználásával üldözzék a visszavonuló ellenséget.
Június 2-án a III. hadtest körzetében már érezhető volt, hogy a 6. csehszlovák hadosztályt megerősítették egy friss dandárral. Míg keleti irányban a 4. hadosztály már Tokajig jutott, a 6. hadosztály és a 10. dandár növekvő ellenállással találkozott. A 6. hadosztály a Hernád völgyében Garadna—Vilmány vonalát érte el, balszárnyával pedig Felsővadász—Szolnok vonalában állott. A 10. dandár Szendrőtől délre harcolt.
Az 5. hadosztály a Rima völgyében Kecegéig nyomult, a Sajó völgyében előrehatoló oszlopa pedig Tornaljától északra jutott el.
A 3. hadosztály Zólyom felé előnyomuló részei Lónyabánya— Burina vonaláig szorították vissza a szívósan védekező ellenséget.
Az 1. dandár egy zászlóalja a nap folyamán elfoglalta Lévát. A nyilvánvalóan hamarosan bekövetkező ellenlökést ez a zászlóalj nem tudta volna visszaverni, ezért a város megerősítésére egy ezredet küldtek. A dandár sávjában az ellenség visszavonult Selmecbánya—Korpona vonalába.
A csehszlovák hadvezetés minden erejével igyekezett a Vörös Hadsereg előnyomulását megállítani, de sikertelenül. A csehszlovák csapatok a napok óta tartó harcokban kimerültek, fegyelmük meglazult, az egységek jelentős része felbomlott. Hennocque csoportjára igen súlyos következményekkel járhatott a románok visszavonulása a Tisza vonala mögé. A francia tábornok kénytelen volt Sátoraljaújhely megerősítésére csapatokat biztosítani, ami tekintettel arra, hogy tartalékokkal nem rendelkezett, igen nehéz feladat volt.
A Vörös Hadsereg előnyomulása Léva és Érsekújvár irányában, szorult helyzetbe hozta Mittelhauser 7. hadosztályát. Mittelhauser utasította Letovskyt, aki Snejdarek megérkezéséig még ellátta a II. és IV. dandár parancsnokságát, hogy a 7. hadosztály tehermentesítésére 3-án hajtson végre ellenlökést a II. dandárral Ipolyság, a IV. dandárral pedig Losonc irányában83. Letovsky 1919 június 10-i jelentése a köztársasági elnöknek. KKL II. dandár. Szlovákia. 1—45.*
A Vörös Hadsereg parancsnoksága június 2-án — eredeti tervének megfelelően — utasította a III. hadtestet, hogy a 4. hadosztállyal kísérelje meg Tokajnál az átkelést a Tiszán. A többi támadó csoportnak parancsot adott az előnyomulás energikus folytatására84. Lásd e kötet 162. sz. dokumentumát.*
Június 3-ra a román csapatok felrobbantották a tokaji közúti és vasúti hidat, így a 4. hadosztály nem kezdhette meg az átkelést. Ezért kelet felé folytatta előnyomulását, és Bodrogkeresztúrig jutott. A 6. hadosztály a Hernád jobbpartján Göncruszkát foglalta el, balszárnyával pedig elérte Magas-hegyet. A 10. dandár továbbra is igen nehéz harcot vívott Szendrőtől délre.
Az 5. hadosztály ezen a napon váltakozó sikerrel küzdött. Míg a Sajó völgyében behatolt Gömörpanyiba, a Rima völgyében harcoló egységei visszavonulásra kényszerültek.
A 3. hadosztály jobb- és balszárnya lassan tört előre, Lónyabányánál egész napos harc után átvágta az ellenség védelmi vonalát, és Gyetva felé nyomult.
Az 1. dandár északnyugaton elfoglalta Érsekújvárt. Németi és Rákócz körzetében a II. csehszlovák dandárral folytatott harcokban azonban nem sikerült felülkerekednie, és az esti órákban kénytelen volt visszavonulni.
Június 4-én a III. hadtest a 4. hadosztállyal és a 3. dandárral folytatta előnyomulását északkelet felé. A 6. hadosztály és a 10. dandár ezen a napon nem tudott jelentősebb eredményt elérni. Hennocque a legjobb erőit Kassától délre összpontosította, ahol Torna és a Hernád között szilárd védelmet igyekezett kiépíteni. Világos volt, hogy ha a Vörös Hadseregnek sikerül kijutnia a Kassától délre elterülő síkságra, e fontos város elfoglalását már alig lehet megakadályozni.
Az 5. hadosztály jobbszárnya Rudabánya irányában előretört, de a Sajó és Rima völgyében levő csapatait az ellenség visszaszorította.
A 3. hadosztály és az 1. dandár ezen a napon lassan nyomult előre.
Június 5-én kezdődött meg az északi hadjárat egyik legjelentősebb hadművelete: a kassai csata.
Pellé, aki semmi áron nem akart belenyugodni Kassa elvesztésébe, utasította Hennocque-t, hogy a 3. csehszlovák hadosztály és az I. dandár minden nélkülözhető egységét vesse be Kassa és Sátoraljaújhely védelmére. Ugyancsak Kassára vezényelték a 30. ezredet, amely addig a lengyel határ biztosítását látta el. Ez az erősítés lehetővé tette Hennocque számára, hogy Kassa térségében új tartalékokat és második lépcsőt hozzon létre.
A csehszlovák katonai vezetők reményeit azonban alaposan csökkentette az a hír, hogy a nap folyamán a Vörös Hadsereg elfoglalta Sárospatakot, és ezzel teljesen megszakadt az összeköttetés Kassa és a ruszinszkói csoport között.
A 6. hadosztály 5-én hajnalban újult erővel megindított támadása elkeseredett ellenállásba ütközött. A jobbszárnyon Hidasnémeti, a balszárnyon Torna körzetében az ellenség igen szívósan tartotta magát. Végül is az döntötte el a harc kimenetelét, hogy a 46. dandár Losoncról vasúton átdobott egységei középen, Buzitánál áttörték a csehszlovák védelmet, és gyors iramban hatoltak Nagyida felé. A kora délutáni órákban a csehszlovák csapatok Nagyidán elhelyezett tartalékának parancsnoka jelentette, hogy a magyarok délnyugatról bekerítették a helységet, katonái soraiban pánik tört ki, a tisztek minden befolyásukat elvesztették a legénységre. Ilyen körülmények között Hennocque kénytelen volt parancsot adni Nagyida kiürítésére. A 46. dandár áttörése következtében az ellenségnek vissza kellett vonnia az áttörés két oldalán levő csapatait is.
A 6. hadosztály támadási sávjában elért sikerek éreztették hatásukat a 10. dandárnál is. Kimozdult több napos egyhelyben topogásából, és Szendrőtől észak felé nyomult előre.
Az 5. hadosztálynak a Rima völgyében sikerült Ráhóig eljutnia, arcvonalának egyéb szakaszain azonban nem történt jelentősebb változás.
A 3. hadosztály balszárnya kisebb visszavonulást hajtott végre, centruma a Gyetvától délkeletre és délnyugatra levő magaslatokat foglalta el. Jobbszárnya Sóslehota—Uhorszka vonaláig nyomult előre, hogy tehermentesítse az 5. hadosztály balszárnyát.
Az 1. dandár a nap folyamán elérte Aranyosmarót—Verebély—
Június 6-án még hajnal előtt megindult az ellenlökés. A csehszlovák csapatok eljutottak Nagyida keleti határáig, innen azonban a magyar egységek mintegy három kilométerre visszavetették őket. Reggel 6 órára a csehszlovák különítmény már teljesen kifulladt, parancsnoka jelentette, hogy sem lőszere, sem tartaléka nincsen, ugyanakkor a Vörös Hadsereg újult erővel folytatta támadását.
Nem volt mit tenni; Chabord tábornok, a 6. csehszlovák hadosztály új parancsnoka utasítást adott Kassa kiürítésére. Még ezen a napon, a lakosság lelkesedése közepette, a Vörös Hadsereg 6. hadosztályának bátor katonái bevonultak Kassára.
A III. hadtest keleti irányban is sikert ért el. Estére Sátoraljaújhelyen is kitűzték a vörös lobogót.
A 4. hadosztály 6-ra virradó éjszaka Tokajtól keletre ismét megkísérelte a Tiszán való átkelést, de elég jelentős veszteséget szenvedett s kénytelen volt felhagyni szándékával.
A Hadseregparancsnokság azonban nem akart lemondani a románok elleni offenzíva tervéről, és június 8-a és 10-e közötti napokra újabb átkelést készített elő.
6-án az 5. hadosztály a Sajó völgyében Kövecses—Sajókeszi—Poszoba vonaláig tört előre. A 3. hadosztály minden irányban folytatta előnyomulását. Az 1. dandár Selmecbányát és Korponát foglalta el.
Június 7-e legnevezetesebb eseménye az volt, hogy a 16. gyalogezred elfoglalta Zólyomot.
Bár a több mint egy hét óta tartó harcok fáradalmai már kezdték éreztetni hatásukat, június 8-án folytatódott a Vörös Hadsereg diadalmenete. A III. hadtest egységei Kassától keletre és nyugatra is előnyomultak. Keleti irányban a 3. dandár Sátoraljaújhelytől északkeletre üldözte a visszavonuló ellenséget.
Az 5. hadosztály a Rima völgyében Nyustyáig, a Sajó völgyében pedig Deresk—Lice—Pelsőc—Szilice vonaláig jutott. A 3. hadosztály balszárnya Körmöcbánya és Besztercebánya irányában, jobbszárnya pedig Gyetvától északkeletre nyomult előre.
Az 1. dandár nagy területen szétszórt egységei nem tudtak egyre szélesedő frontjukon minden irányban megfelelő erővel fellépni. Ezért a Hadseregparancsnokság úgy tervezte, hogy a megerősített 3. hadosztállyal biztosítja a támadás nyugati szárnyát. Utasította a 3. hadosztály parancsnokságát, hogy Nyitra felé nyomuljon előre, a 80. dandárral pedig Ruttkánál vágja el a kassa—igló—poprádi vasútvonalat, és ezzel tegye lehetetlenné a kelet-szlovákiai csehszlovák csapatok visszavonulását, valamint az esetleges erősítések Kassa irányába való szállítását85. Lásd e kötet 179. sz. dokumentumát.*
A hadsereg támadó balszárnyának megerősítését az is indokolta, hogy ezen a területen a csehszlovák csapatok ellenállásának fokozódására kellett számítani. Ennek jelei már mutatkoztak Érsekújvárnál, ahonnan az esti órákban az ellenséges támadás következtében a vörösőr-zászlóaljak kénytelenek voltak visszavonulni.
Június 7-én igen jelentős külpolitikai esemény történt, amely a továbbiakban döntően befolyásolta a Vörös Hadsereg tevékenységét. Clemenceau a párizsi békekonferencia nevében jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz86 Vörös Újság, 1919 június 10.*, amelyben felhívta a hadműveletek beszüntetésére. A jegyzék egyrészt kecsegtető ígéretet tartalmazott, mivel azt hangoztatta, szándékában van meghívni Párizsba a Magyar Tanácsköztársaság küldötteit a békefeltételek átvételére, másrészt azonban a hadműveletek folytatásának esetére erélyes szankciókkal fenyegette a magyar kormányt.
A Forradalmi Kormányzótanács haladéktalanul válaszolt a jegyzékre, amelynek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy lélegzetvételnyi szünetet biztosítson a kritikus helyzetben levő csehszlovák hadseregnek. Válaszában rámutatott, hogy az ellenségeskedéseket nem a magyar tanácsállam kezdte, hanem a csehszlovák hadsereg, amikor önkényesen átlépte a demarkációs vonalat. Egyidejűleg a kormány javasolta, hogy a volt Osztrák—Magyar Monarchia területén alakult új államok egy szűkebb konferencián rendezzék kölcsönös problémáikat. A tanácskormány nem rendelte el a hadműveletek beszüntetését.
A szlovákiai csehszlovák hadseregnek, különösen a keleti csoportjának, kétségkívül nagy szüksége volt az antant közbelépésére. Csapataik az állandó visszavonulás következtében demoralizálódtak, számos közülük igen súlyos veszteségeket szenvedett. A magyar Vörös Hadsereg további előnyomulása azzal fenyegetett, hogy a ruszinszkói csoport elvágása után most az egész Hennocque-hadtestet elszakítják a nyugati csoporttól. A 3. hadosztály előretörése miatt a volt Letovsky-csoportbol Snejdarek vezetése alatt alakult 2. csehszlovák hadosztály IV. dandárja máris elszakadt hadosztályának többi részétől. Az Igló—Poprád—Zsolna-vasútvonal elvágása befejezte volna a szlovákiai csehszlovák haderő három részre szakítását.
A csehszlovák hadvezetés gondjait fokozta, hogy harcoló alakulatainak hátában a proletárdiktatúrával szimpatizáló szlovák dolgozók több helyen fegyveres felkelést robbantottak ki. Különösen erős volt a kommunista mozgalom Eperjesen és környékén.
Június 9-én az egész frontvonalon élénk harci tevékenység folyt.
A III. hadtest szakaszában a 6. hadosztály 101. ezredének egyik különítménye bevonult Eperjesre87. Lásd e kötet 180. sz. dokumentumát.* A 3. dandár előretört élei Tőketerebesig jutottak.
Az 5. hadosztálynak a Rima völgyében támadó egységei megközelítették Tiszolcot. A Jolsva-patak völgyében Jolsvát, a Sajó völgyében pedig Pelsőcöt érte el a hadosztály jobbszárnya.
A 3. hadosztály Besztercebánya felé folytatta előnyomulását.
Az 1. dandár lévai csapatai ellen a Mittelhauser-hadtest erőteljes támadást indított. A csehszlovák hadvezetés a magyar csapatok viszonylag gyenge balszárnya ellen indított akcióval a Besztercebánya felé előretörő 3. hadosztályt kívánta megállítani és visszavonulásra kényszeríteni. Az 1. dandár a nap folyamán sikerrel visszaverte a koncentrikus támadást.
Ezen a napon a Hadseregparancsnokság jelentősen módosította a hadjárat korábban kidolgozott tervét. Reggel a III. hadtest parancsnoksága javaslattal fordult a Hadseregparancsnoksághoz88 Lásd e kötet 184. sz. dokumentumát.*: változtassa meg azt az intézkedését, hogy a napokban meg kell kezdeni az átkelést a Tiszán, és a tiszántúli román hadsereg ellen a támadást. A javaslat rámutatott, hogy az eddigi hadműveletek során a szlovákiai ellenséges erők még nem szenvedtek olyan döntő vereséget, amely lehetetlenné tenné gyors újjászervezésüket, és azt, hogy a tiszántúli operáció következtében meggyengített magyar északi arcvonal ellen erőteljes támadást kezdjenek. Hangsúlyozta továbbá, hogy a románok elleni támadáshoz tervbe vett erők (a 4. hadosztály, az újonnan szervezett 8. hadosztály, valamint az I. hadtest) nem elégségesek a feladat eredményes végrehajtásához. A III. hadtest parancsnoksága azt javasolta, mielőtt megindítanák az offenzívát, erőteljesen folytassák a támadást a csehszlovák hadsereg ellen mindaddig, amíg döntő győzelmet nem aratnak a szlovákiai ellenséges csapatok felett. A hadtest elképzelése az volt, hogy a Hernád és a Vág völgyében előnyomulva mérjenek rájuk megsemmisítő csapást.
A Hadseregparancsnokság eleinte nem értett egyet a javaslattal, végül azonban a stratégiai és külpolitikai szempontok alapos mérlegelése után elfogadta. Végeredményben az döntötte el a kérdést, hogy az antant, a június 8-i jegyzék után, kihívásnak tekintette volna a románok ellen indított támadást. Nyugaton a csehszlovák hadsereg támadásba ment át, s ezzel kifejezésre juttatta, hogy nem kíván eleget tenni az antant fegyverszüneti felhívásának. A Vörös Hadsereg ide irányuló ellencsapása tehát hadműveleti szempontból szükséges, külpolitikailag pedig indokolt és jogos volt.
A Hadseregparancsnokság a fenti megfontolások alapján a következő intézkedést hozta:
„Az általános helyzet megköveteli, hogy mielőtt a hadsereg zöme a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulna, a cseh hadsereggel hosszú időre leszámoljon.
Ennek folytán a Hadseregparancsnokság elhatározta, hogy a Dunától északra egy nagyobb erőcsoportot von össze, és ezzel nyugati irányban támadólag lép fel, míg a Hernád és Felsővág-völgybe jelenleg visszavonuló erőket csakis megfigyeli, és egy csoportnak Ruttka felé való előretolása által a Vág völgyének kiürítését kierőszakolja”89. Lásd e kötet 185. sz. dokumentumát.*
A Hadseregparancsnokságnak ez az elhatározása június 12-én öltött végleges formát, amikor a 3., a 4. és a 8. hadosztályból létrehozott egy új hadtestet (V. hadtest), hogy az a Léva és a Duna közötti területen nyugati irányban kezdje meg támadását.
Június 10-én a 6. hadosztály előretolt osztaga elérte Bártfát. Az 5. hadosztály elfoglalta Tiszolcot és Rozsnyót. A 3. hadosztály a Garamnál állott erős harcban.
Két hét sem telt el az északi hadjárat kezdete óta, s a Vörös Hadsereg hősiesen küzdő katonái több mint 150 kilométer mélyen, törtek előre az ellenség frontjában, és felszabadították Észak-Magyarország és Kelet-Szlovákia jelentékeny részét.
A vöröskatonák, akiknek jelentős része katonai tapasztalatok nélkül, rövid kiképzés után került a tűzvonalba, lelkesen küzdötték le a kétségbeesetten védekező csehszlovák csapatok ellenállását és a gyors előrenyomulás, az erdős, hegyes terep nehézségeit. „Amerre csak mentünk, mindenütt jókedvű legénységgel és vidám arcokkal találkoztunk, mintha lakodalom lenne és nem háború”90 Sarló és Kalapács, 1931. 3—4. sz. 52. old.* — emlékezett vissza ezekre a napokra a Vörös Hadsereg egyik volt katonája.
Június 10-e után a kelet-szlovákiai front fokozatosan megszilárdult. A csehszlovák vezérkar június 11-én az igló—poprádi vasútvonal biztosítására, a Hennocque és Mittelhauser hadtestek közötti tér betöltésére egy új hadosztályt alakított, amelyet „ideiglenes hadosztálynak” neveztek el. Parancsnokává Paris tábornokot nevezték ki. A hadosztályparancsnokság Poprádon rendezkedett be.
A következő napokban mind a csehszlovák, mind a magyar vezérkar figyelme a Dunától északra levő területek felé irányult. Június 11-én és 12-én Mittelhauser hadteste újból támadást indított Léva ellen, de a 3. hadosztálynak sikerült az ellenséget a Garam vonala mögé visszavetnie. A Vörös Hadsereg parancsnoksága megkezdte a 4. és 8. hadosztály átcsoportosítását a támadás körzetébe.
Június 13-án Clemenceau újabb jegyzékkel fordult a Tanácskormányhoz, amelyben ismételten követelte a hadműveletek beszüntetését91. Vörös Újság, 1919 június 17.* Egyben ígéretet tett az antant nevében, hogy, ha a Vörös Hadsereg északon visszavonul a demarkációs vonalra, ugyanarra utasítják a román csapatokat is. Böhm Vilmos a jegyzéket parancsban közölte a csapatokkal, s ezzel olyan pacifista hullámot indított el a hadseregben, amely a katonák fáradtságával párosulva, kezdte aláásni a fegyelmet és a harci szellemet.
A csehszlovák hadvezetés, felhasználva azt a körülményt, hogy a Vörös Hadsereg az új offenzíva előkészületei során egyes frontszakaszokról csapatokat vont ki, 15-én és 16-án támadásokat indított, amelyek helyenként sikerrel jártak. 15-én Tiszolcot, 16-án Rozsnyót voltak kénytelenek kiüríteni a Vörös Hadsereg egységei. Kassa és Léva térségében szintén kedvezőtlenül alakult csapataink helyzete.
Június 16-hoz fűződik az északi hadjárat egyik legkiemelkedőbb eseménye. Ezen a napon kiáltották ki Eperjesen a felszabadult szlovák dolgozók a Szlovák Tanácsköztársaságot.
Az V. hadtest szervezése befejeződött, ezért a Hadseregparancsnokság elhatározta, hogy az egész vonalon támadásra indul. A III. hadtest és az 5. hadosztály június 16. és 22. között nehéz harcokban visszaverte az ellenséget, s az kénytelen volt lemondani Eperjes és Kassa visszafoglalásáról.
Június 17-én az V. hadtest három hadosztálya is megkezdte támadását. A 3. hadosztálynak Selmecbánya, a 4.-nek Verebély, a 8.-nak Érsekújvár irányában kellett előnyomulnia.
17-én a 3. hadosztály változó sikerű harcokban Devicse—Perencs-falu, Apatin és Garamkeszi körzetében állott. A 4. hadosztály Lévától északnyugatra Új- és Óbars—Garamlök és Léva vonalában harcolt. E két hadosztálynak az ellenség szívós csapásait kellett visszavernie, és egyelőre nem tudta előnyomulását megkezdeni.
A 8. hadosztály gyengébb ellenállásba ütközött, így sikerült előnyomulnia Csúz, Kürt, Perbete, Marcelháza vonaláig.
18-án Lévánál az ellenség kifulladt, nyomása enyhült, és délután megkezdte visszavonulását.
A 8. hadosztály átkelt a Nyitrán, és eljutott Bánkeszi vonaláig.
Mivel a 3. és 4. hadosztály egységei erősen kifáradtak a súlyos harcokban, a Hadseregparancsnokság elhatározta, hogy a támadás lendületének fokozása céljából a Duna—Tisza közéről elvonja a 2. hadosztályt, és a Kisalföldön veti be.
19-én a 3. hadosztályt visszavonták pihenőre. A 4. hadosztály Győrödnél folytatott szívós küzdelmet, a 8. hadosztály Érsekújvártól keletre elérte Ohajt és Zsitvafödémest, délkeletre pedig Komárom-szentpétert és Marcelházát.
A következő napokban a Vörös Hadsereg támadó lendülete lényegesen csökkent. Bár a június 24-i fegyverszünet megkötéséig egyes csapatok még becsületesen helytálltak (elsősorban a 6. hadosztály bátor és fegyelmezett magatartásáról kell megemlékeznünk), egyre gyakrabban fordult elő fegyelmezetlenség, lazaság, sőt a parancs megtagadása. Június 20-án megkezdődött a hadsereg harci szellemének rohamos hanyatlása. Ezen a napon a 8. munkásezred, parancs ellenére, önkényesen visszavonult, és megtagadta a további harcot. Az ezredet vissza kellett vonni a frontról. Az 1. hadosztály más egységeinél is felbomlóban volt a fegyelem. Hasonló jelenségek mutatkoztak, bár enyhébb formában, más alakulatoknál is.
Mi volt az oka annak, hogy sok proletárkatona, aki rövid idővel azelőtt még halálmegvető bátorsággal, nagy lelkesedéssel küzdött, most kedvét vesztette, és nem akart tovább harcolni?
Kétségtelen, hogy a több mint egy hónapja tartó harcok, a nagy menetek, a nehéz terep, a pihenő hiánya fizikailag erősen megviselte a katonák nagy részét. De nem ez volt az alapvető ok, amiért a katonák harci kedve hanyatlott. A növekvő elégedetlenség egyik gyökere abban rejlett, hogy a katonák látták: amíg ők életüket kockáztatva, pihenés nélkül küzdenek, mások a hátországban, biztonságban, kényelmesen élnek a munkanélküli segélyből. Mivel a munkások lajstromozását, toborzásukat a Vörös Hadseregbe, valamint a hadbavonultak családtagjainak ellátását a szakszervezetek végezték, a jobboldali szociáldemokraták erős befolyást gyakoroltak a hadsereg utánpótlására és — az otthonmaradt családtagokon keresztül — a vöröskatonák hangulatára. Általános jelenség volt, hogy a szakszervezetben lebeszélték a bevonulni akarókat. Míg a lógósoknak bőkezűen fizették a szakszervezeti segélyt, a katonák hozzátartozóit gyakran legjogosabb igényeikkel is elutasították.
„A hadrakeltek családtagjait mindenünnen visszazavarják, minden igazolványuk dacára hattérbe szorítják, sőt gúnnyal illetik őket … Háztartási cikkekből, tüzelőanyagból, élelmiszerekből aránytalanul kevesebbet juttatnak nekik, mint az otthonmaradottak családtagjainak. Az elesettek családtagjait minden kérelmükkel elutasítják. Ha orvoslást kérnek, úgy a legrövidebb visszautasításban van részük, sőt gorombán is sértegetik stb.”92. A Marxizmus—Leninizmus Intézetének Levéltára. Moszkva, f. 21/49/op. 1. 13* — jelentette június 20-án az 1. hadosztály politikai megbízottja.
Jellemző volt a jobboldali szociáldemokraták kétkulacsosságára, hogy a hátországban a Vörös Hadsereg harcának értelmetlenségét hangoztatták, és számtalan módon kifejezésre juttatták ellenséges érzületüket a hadsereggel szemben, a frontokon azt mondták a katonáknak, hogy a hátország cserbenhagyta a hadsereget.
Egyes alakulatoknál, a hiányos utánpótláson kívül, komoly gondot jelentett a felszerelés elégtelensége is.
A fenti problémák okozta elégedetlenség mellett a hadsereg hangulatának alakulására döntő hatással volt az antanttal történt jegyzékváltás nyilvánosságra hozatala. A katonák azzal a jelszóval, hogy „a határok meg lévén állapítva, azon a mi kormányunk változtatni mit sem tud”93 A III. hadtest parancsnokságának június 23-i jelentése. Ugyanott.*, feleslegesnek látták a további áldozatokat, és haza akartak menni.
Ebben az időben már egyre erősebben ütötte fel a fejét az ellenforradalom minden irányzata. Az északi hadjárat első napjaiban a Dunántúlon vasutassztrájkot szerveztek, június 20-án pedig Dunapatajon, Fülöpszálláson és Hajóson fegyveres zavargást robbantottak ki.
Egyre jobban levetették álarcukat a jobboldali szociáldemokraták is. A kongresszuson a pártszervek választásánál puccsszerűen el akarták távolítani a vezetésből a kommunistákat. Június folyamán Böhm két alkalommal is megpróbálta a jobboldali szociáldemokrata vezetőket megnyerni egy fegyveres államcsíny gondolatának, amelyet ő, mint a Vörös Hadsereg főparancsnoka hajtott volna végre94. Böhm Vilmos. Id. mű. 335., 338. old.* Kísérletei azonban nem értek el eredményt, mert a jobboldali szociáldemokrata vezetők többsége tisztában volt azzal, hogy a kommunisták ellen, a proletárdiktatúra megdöntésére irányuló terveik mind a vöröskatonák, mind a munkások erős ellenállásába ütközne.
A jobboldali szociáldemokrata párt és szakszervezeti vezetők jelentős része kapcsolatban állt valamilyen imperialista állam missziójával. A szakszervezetek áruló vezetői az Abonyi utcában rendszeres értekezleteken tárgyalták meg a proletárdiktatúra megdöntéséhez szükséges lépéseket. Peyer, Jászai, Miákits és mások a szakszervezetek nevében tárgyalásokat folytattak Freemen kapitánnyal, az angol misszió egyik tagjával, hogy megszerezzék az antant támogatását az általuk alakítandó, ellenforradalmi szakszervezeti kormány részére95. Jászai S. A magyar szakszervezetek története. Bp. 1925. 246—247. old.*
Június 13-a óta egyre szélesebb körökben bontakozott ki a vita abban a kérdésben, hogy elfogadják vagy visszautasítsák az antant jegyzékét. A vélemények harca a Tanácskongresszuson érte el tetőpontját. A szociáldemokrata vezetők többsége, de a kommunisták egy része is, az antant követeléseinek elfogadásáért szállt síkra. Ellene emelte fel szavát Szamuely Tibor: „Egyelőre csak olyan követelések kiegyenlítéséről van szó — mondotta —, amelyek fejében az antant nekünk egyáltalán semmit sem garantál”96. A Tanácsok Országos Gyűlésének Naplója. Bp. 1919. 124. old.* Továbbiakban hangsúlyozta, hogy a visszavonulás a Vörös Hadsereg harcoló egységeinek hangulatára igen súlyos következményekkel járhat. „Nem lehet a csapatokból a támadás szellemét — melyet május 2-a óta sikerült belevinni a magyar proletárhadseregbe — kiengedni azzal, hogy visszaadjuk a kapitalistáknak, a kizsákmányolóknak a már felszabadított területeket, ugyanakkor, amikor nem vagyunk biztosak afelől, hogy délről nem fenyeget bennünket egy újabb rabság, újabb elnyomás …”97 Ugyanott.*
A kongresszus hosszú vita után úgy döntött, hogy eleget tesznek az antant követelésének, és visszavonják a Vörös Hadsereget az északi hadjárat során felszabadított területekről.
Mi volt az oka, hogy a magyar kommunisták vezetője, Kun Béla maga is a visszavonulás mellett foglalt állást, bár Lenin táviratban figyelmeztette az antant csalárdságára? Kun Bélát, és a vele azonos álláspontot képviselő kommunistákat az a törekvés vezette, hogy még a visszavonulás, az imperialistáknak tett engedmények árán is lélegzetvételnyi szünethez juttassák a proletárdiktatúrát. Ennek szükségességét az egyre erősödő belső ellenforradalom elleni harc, a Vörös Hadsereg megszilárdításának, újjászervezésének fontossága, az ország zilált gazdasági helyzete indokolta. Ugyanakkor a tiszántúli területek felszabadítása, amit az antant kilátásba helyezett, politikailag és gazdaságilag igen előnyös lett volna a proletárdiktatúra számára.
A fentiek ellenére mégis helytelen volt, hogy megfelelő biztosítékok nélkül tettek eleget az antant követeléseinek. Amint a későbbi események megmutatták, az imperialistáknak eszük ágában sem volt, hogy ígéreteiket megvalósítsák.
A vidéki ellenforradalmi zavargások után június 24-én Budapesten is kirobbantották a fegyveres ellenforradalmi lázadást. Az ellenforradalmárok a dunai flottillára, a Ludovika Akadémiára, valamint néhány félrevezetett kisebb alakulatra támaszkodva indították meg támadásukat. A monitorok tűz alá vették a dunaparti Hungária Szállót, a tanácskormány székhelyét, a ludovikások hatalmukba kerítették a józsefvárosi telefonközpontot. Bár a budapesti karhatalmi erők parancsnoka, Haubrich, előre tudott a lázadás előkészítéséről, nem tett semmit annak megelőzésére, és az ellenforradalom kirobbanása után is csak akkor intézkedett, amikor már világossá vált, hogy a lázadás kudarcra van ítélve. Az ellenforradalmárok azt remélték, hogy a felkelés kirobbanása után a tömegek hozzájuk fognak csatlakozni. De keservesen csalódtak, mert a főváros dolgozói elítélték az ellenforradalmat, a lázadás elszigetelt maradt, és a helyőrségnek a proletárdiktatúrához hű alakulatai rövid idő alatt leverték. A fellázadt monitorok elmenekültek az országból, és megadták magukat az ellenségnek.
Június 30-án a Vörös Hadsereg győzelmes csapatai megkezdték visszavonulásukat a demarkációs vonalra. Amint azt Szamuely helyesen előre látta, a vöröskatonák nem értették, miért kellett a nehéz harcokban felszabadított területekről visszavonulniok.
„Hát ezért harcoltunk? Nem fájt volna, ha a cseh imperialista csapatok erősebbek lennének és harccal kivernének bennünket, de vérrel szerzett földet csak úgy vér nélkül oda adni, csak úgy lehetséges, hogy árulókkal vagyunk körülvéve. Ezt gondolta és mondta mindenki … Mindez úgy elvette a legénység harci kedvét, hogy lassan, de kezdett a züllés beállani”98. Sarló és Kalapács, 1931. 3—4. sz. 53. old.* — Így jellemezte a vöröskatonák akkori hangulatát egy visszaemlékezés.
A munkásalakulatok egy részében a csüggedés, perspektívátlanság szelleme kezdett eluralkodni, a tisztán paraszti összetételű csapatoknál pedig egyre erősödött az ellenforradalmi tisztek befolyása.
Az ellenforradalmi beállítottságú tisztikar a visszavonulásban nacionalista törekvéseinek kudarcát látta, és most már egyre határozottabban igyekezett elősegíteni a proletárdiktatúra bukását. Stromfeld Aurél a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, akinek tehetsége, tudása, szervezőkészsége nagyban elősegítette a magyar proletárhadsereg kiemelkedő haditetteit, mivel nem értett egyet az északon felszabadított területek kiürítésével, lemondott. Helyébe Julier Ferenc lépett. Julier személyében olyan egyén lett a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, aki hathatósan támogatta és védte az ellenforradalmi tevékenységet folytató tiszteket, és maga is kapcsolatban állt a szegedi ellenforradalmi kormánnyal. A vezérkar proletárdiktatúra-ellenes magatartására jellemző például, hogy amikor a 6. hadosztálynál az ellenforradalmi összeesküvést szövő tiszteket a hadosztály politikai biztosa letartóztatta, Böhm és az új vezérkari főnök együtt siettek segítségükre, és néhány nap múlva, a proletárdiktatúrához hű katonák legnagyobb felháborodására, visszahelyezték őket eredeti beosztásukba99. Münnich Ferenc. A Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege. Lásd: A Magyar Tanácsköztársaság hősi küzdelmeiről. Szikra 1954. 161. old.*
A felvidéki visszavonulásnál károsan mutatkoztak meg a hadseregben végzett forradalmi politikai munka hiányosságai. A politikai megbízottak kiválasztásánál ugyanis a szakszervezeti tagság volt a fő szempont, ezért a hadsereg politikai apparátusába sok olyan elem került, aki nem akart vagy nem tudott megbirkózni az előtte álló feladatokkal. Csaknem kizárólag ott folyt megfelelő agitációs és nevelőmunka, ott valósult meg a hivatásos tisztek következetes ellenőrzése, ahol az oroszországi polgárháború iskoláját megjárt kommunisták irányították azt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!