A Magyar Vörös Hadsereg hadműveletei
(idézet: A Magyar Vörös Hadsereg – 1919)
A budapesti munkásosztály és a vidék dolgozóinak lelkes állásfoglalása új irányt szabott az eseményeknek. Április utolsó napjainak reménytelenségét és vereséghangulatát a bizakodás, a győzniakarás szelleme váltotta fel. Azok a megalkuvó vezetők, akik a Tanácsköztársaság súlyos katonai helyzetének megoldására néhány nappal előbb még a kapitulációt, a burzsoázia uralmához való visszatérést javasolták mint egyetlen lehetséges kiutat, most az általános hangulat hatására kénytelenek voltak visszavonulni, és látszólag belenyugodtak a tömegek akaratába.
A proletárdiktatúra súlyos helyzete a Tanácsköztársaság katonai vezetőitől sürgős és határozott intézkedéseket követelt. Május első napjaiban halaszthatatlanul meg kellett oldani két alapvető feladatot: a frontok megszilárdításával gátat vetni a román és csehszlovák csapatok további előnyomulásának, és ezzel párhuzamosan újjászervezni a munkások tízezreivel megerősödött Vörös Hadsereget.
A forradalmak történetében is ritka az a hatalmas lendület, amellyel a tanácshatalom hozzálátott e feladatok megoldásához.
Kun Béla, Szántó Béla és Landler Jenő még május 1. délutánján utasította a Keleti Hadseregparancsnokságot, akadályozza meg a románok átkelését a Tiszán, valamint a csehek további előnyomulását a Duna és a Tisza közötti területen. Egyidejűleg elrendelték a harcvonalról visszavont erők olyan csoportosítását, hogy azokkal eredményes ellencsapást lehessen mérni a Budapestet veszélyeztető csapatokra, akár keletről, délről vagy északról törnének elő56. Lásd e kötet 72. sz. dokumentumát és az ehhez tartozó kommentárt.*
Május első napjaiban a legnagyobb aggodalmat a román csapatok tiszai átkeléséről és Szolnok—Abony irányában történő előnyomulásáról szóló hírek keltették. Rövidesen kiderült azonban, hogy a románok a Tiszát Szolnoknál csak kisebb, felderítő egységekkel lépték át, amelyeket azután hamarosan visszavontak a folyó bal partjára. Bár a gyors sikerek hatására felvetődtek olyan tervek is, hogy a román csapatok folytassák előnyomulásukat Budapest elfoglalásáig, ezt azonban egyelőre számos körülmény akadályozta. Az ukrán Vörös Hadsereg előnyomulása Besszarábiában arra kényszerítette a román hadvezetést, hogy figyelmét erre a frontra fordítsa. Ugyanakkor a Párizsban felmerült diplomáciai bonyodalmak (Wilson és Lloyd George tiltakozott, hogy a románok az ő hozzájárulásuk nélkül kezdték meg a hadműveleteket), valamint az erdélyi hadsereg katonáinak fáradtsága, az utánpótlás nehézségei is megállásra késztették a román hadsereget. Valószínű volt, hogy rövidesen nem várható nagyobb arányú román támadás.
Szolnokon fehér ellenforradalmi bandák ragadták kezükbe a hatalmat, ezeket azonban Szamuely vezetésével az odairányított különítmény, a helybeli munkásság segítségével, rövid idő alatt szétverte.
Annál kedvezőtlenebbül alakult a katonai helyzet északon, ahol a csehszlovák csapatok előnyomulása közvetlenül fenyegette Salgótarjánt.
Salgótarján térségében a front védelme a Vörös Hadsereg 3. hadosztályának kötelékébe tartozó 80. dandár feladata volt. Az amúgy sem erős dandár április második felében tovább gyengült, mert néhány alakulatát a keleti frontra szállították, így nem tudta szilárdan védeni a körülbelül 70 kilométer széles frontszakaszt. A dandár ereje a csehszlovák támadás megindulásakor 3 gyalogzászlóalj, egy üteg, egy híradó század, egy huszárszakasz és egy 140 főnyi vörösőr-osztag volt, együttesen körülbelül 2500 ember, 24 géppuska és 4 löveg57. Balázs József. Salgótarján 1919. Hadtörténelmi Közlemények, 1954- 3—4. sz. 295. old.*
Április 30-án kezdte meg előnyomulását Salgótarján irányában a II. csehszlovák dandár, amely két ezredből állott, s mindegyike 3 zászlóaljat foglalt magában. Taktikailag a dandár alá rendeltek egy harmadik ezredet is ugyancsak 3 zászlóaljnyi erővel. A három ezreddel együtt a dandár 9 gyalogzászlóalj, 4 üteg, 1 páncélvonat, 2 lovasszakasz, valamint megfelelő nagyságú műszaki-, hadtáp- stb. alakulat felett rendelkezett58 KKL II. dandár. Szlovákia 1918—19. 1/8.*, összlétszáma megközelítette a hétezret, tehát csaknem háromszorosa volt a 80. dandár állományának.
A II. csehszlovák dandár három oszlopban tört előre. Május 2-ig a balszárnyon támadó oszlop elérte Rimaszécset, ahol felvette az érintkezést a 6. csehszlovák hadosztály jobbszárnyával. Ugyanezen a napon a dandár középen előnyomuló fő erői elfoglalták Jánosit, és folytatták támadásukat Feled irányába. A jobbszárnyon támadó oszlop bevonult Guszonára és Nagydarócra. A 80. dandár nem gördített komoly akadályt a cseh csapatok előnyomulása elé, azok általában számottevő ellenállás nélkül foglalták el egyik várost a másik után. Csupán a Nagydarócra bevonuló csehszlovák egység jelentette, hogy a magyar katonaság és a civil lakosság erős tűzzel fogadta őket59. KKL II. dandár. Szlovákia. 1918—19. S—15—2/7.* Az itt harcoló magyar század (a füleki csoportparancsnoksághoz tartozó 8. szd.) bátor magatartását a 80. dandár parancsnoksága május 2-án kiadott parancsában példaként állította a dandár többi csapatai elé. Azok többsége azonban továbbra is komoly ellenállás kifejtése nélkül vonult vissza. Az ellenség mind közelebb került Salgótarjánhoz.
Böhm azzal a javaslattal fordult Kun Bélához és Szántóhoz, hogy ideiglenesen adják fel Salgótarjánt, mert megtartását az akkori körülmények között nem látja megvalósíthatónak60. Lásd e kötet 80. sz. dokumentumát.* A 80. dandár parancsnoksága ugyancsak a város feladására gondolt.
Pusztán hadászati meggondolások alapján helyesnek látszott az a megoldás, hogy az erőket csak megfelelő szervezés és összpontosítás után vessék be, még akkor is, ha ez átmenetileg érzékeny területi veszteséggel jár. Az áprilisi napok tapasztalatai arra intettek, hogy a kellő erőt nem képviselő alakulatok egyenkénti bevetése csak a tartalékok fokozatos felőrlődéséhez vezet. Salgótarján feladása azonban igen súlyos erkölcsi, politikai és gazdasági következményekkel járt volna. Kétségtelenül károsan befolyásolta volna a május 2-a után a hadseregben és a hátországban kialakult lelkes hangulatot, és tovább rontotta volna az ország amúgy is elégtelen szénellátását. Ezenkívül a Vörös Hadsereg rendelkezett olyan egységekkel, amelyeknek felhasználása Salgótarján védelménél sikert ígért. Ezért a Hadügyi Népbiztosság elvetette a Salgótarján feladására vonatkozó javaslatot, és a város megvédésére utasította a Hadseregparancsnokságot.
Nem akartak belenyugodni Salgótarján elvesztésébe a környék és a város dolgozói sem. A szénmedence bányászai, a helybeli gyárak dolgozói fegyvert ragadtak, hogy védelmezzék otthonukat az idegen hódítókkal szemben. A munkászászlóaljak szervezését Hevesi Gyula és Rákosi Mátyás népbiztosok, a Forradalmi Kormányzótanács küldöttei irányították. A munkászászlóaljak a várostól északra védelemre rendezkedtek be, és megállásra kényszerítették az ellenséges csapatokat. A felfegyverzett munkások csatasorba állása komoly gondot okozott a csehszlovák parancsnokságoknak. A II. csehszlovák dandárhoz tartozó 7. ezred május 8-i jelentése részletesen foglalkozott tevékenységükkel.
„A II. zászlóalj jelenti: … A lapújtői munkások fel vannak fegyverezve és el vannak látva dinamittal … A salgótarjáni munkások szintén felfegyverkeztek, és beásták magukat a város előtt … A lapújtői és salgótarjáni munkások szavukat adták, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak. Mindenütt kis osztagok alakulnak, amelyeknek az a feladata, hogy csapataink hátában megrongálják a vasúti vonalakat, megszakítsák a telefonösszeköttetést”61. KKL II. dandár. Szlovákia. 1918—19. 1/18.*
A növekvő ellenállás következtében a csehszlovák csapatok előnyomulása mind lassúbbá vált. Május kilencedikéig mégis sikerült a Szécsény—Endrefalva—Piliny—
Május 6-án a Hadügyi Népbiztosság a Keleti Hadsereg volt parancsnoksága alá rendelte a Vörös Hadsereg valamennyi hadműveleti egységét. Így akarták biztosítani a hadműveletek összehangolt, egységes vezetését.
Május 8-án a Hadseregfőparancsnokság rendeletet adott ki a hadsereg gyökeres átszervezésére62. Lásd e kötet 103. sz. dokumentumát.* A régi egységek újjászervezése és az új alakulatok létrehozása párját ritkító gyorsasággal történt. Május 10-re már 3 hadtest és 8 hadosztály állt fegyverben. (A 8 hadosztály egyike a budapesti vasashadosztály volt, amelynek feladatává tették a főváros védelmét.) Ezenkívül még 4 önálló dandár tartozott a hadsereg állományába. Néhány nap múlva egy újabb hadosztály alakult, majd megszervezték a IV. hadtestet is.
A Vörös Hadsereghez a május 15-én kiadott hadrend szerint63 HIL M. Tan. Közt. iratai. 47. csomó. VHP 515/19. hdm. sz.* 38 gyalogezred, 113 gyalogzászlóalj, 84 géppuskásszázad, 8 lovasszázad, továbbá a Dunaőrség 12 hajóegysége és 1 repülőszázada, azonkívül 8 repülőszázad és 16 műszaki század tartozott. A tüzérség 39 ütegből állott, 154 különböző kaliberű löveggel.
Az újjászervezett hadsereg a következőképpen csoportosult: Az I. hadtest (2. hadosztály, 7. hadosztály és a 39. dandár) a Duna—Tisza közén helyezkedett el. A II. hadtest (44. dandár, 20. dandár, 11. dandár és a győri katonai kerület) a Dunántúlon volt. A III. hadtest (1., 4. és 6. hadosztály), amelynek parancsnokául Landler Jenőt nevezték ki, Hatvan környékén csoportosult, mint hadseregtartalék. A IV. hadtest (vasashadosztály és hídfő hadosztály, Vörös Őrség) Budapesten és környékén helyezkedett el. Az Ipoly torkolata és Mezőcsát között a Hadseregfőparancsnokságnak közvetlenül alárendelt 3. és 5. hadosztály állott.
Az újjászervezés munkája nem folyhatott zavartalanul, mert a Salgótarján ellen indított csehszlovák támadás feltartóztatása és visszavetése komoly feladatot rótt a Vörös Hadsereg vezetőire.
A Hadseregparancsnokság elhatározta, hogy a 6. hadosztályt küldi a veszélyeztetett terület védelmére.
A 6. hadosztály május 7-én este 9 órakor vette át a Salgótarjánban és környékén levő csapatok felett a parancsnokságot. Május 9-én a II. csehszlovák dandár már kénytelen volt jobbszárnyát visszavonni a Pöstény—Halászi—Endrefalva-
Május 11-én a csehszlovák csapatok visszavonultak a Pöstény—Halászi—Endrefalva—
„Meggyőződtem róla, hogy a hozzám beosztott egységek fizikai és erkölcsi állapota ma olyan, hogy nem valószínű, hogy lehetséges lesz a nagy erővel történő magyar támadásoknak a következőkben ellenállni. Kérem tehát az ebben az akcióban résztvevő egységek leváltását és tartalékba való helyezését”65. KKL II. dandár. Szlovákia. 1918—19. 1/22.*
Május 13-ra a Salgótarján térségében küzdő csehszlovák egységek az Ipolynyitra—Majom—Feled—
Piccione május 12-én javaslattal fordult Klofáchoz, hogy a csehszlovák és román csapatok kombinált támadást indítsanak Miskolctól délre, illetőleg a Tiszától nyugatra. „Ez a támadás nemcsak a két kommunista hadsereg közötti egész területet szabadítaná fel, hanem lekötné a II. dandár ellen operáló erők egy részét is, és ezzel könnyítene feladatának nehézségén.” Egyidejűleg Piccione sürgős erősítést kért, amely nélkül a szlovákiai helyzet igen kritikussá válhat”66. KKL Szlovákia. 1918—19. S—15—13/9.*
Klofác még aznap válaszolt Piccione táviratára. Nem értett egyet azzal, hogy a szlovákiai csapatok az április 7-i parancsban megállapított demarkációs vonalon túlmenjenek. Ugyanakkor utasította Piccionet, feltétlenül biztosítsa a Miskolc—Fülek—Losonc- vasútvonalat. Jelentős erősítést azonban nem tudott adni.
Ezekben a napokban a Vörös Hadsereg felderítő szervei a déli határokon történő újabb és újabb francia csapatösszevonásokról, támadó előkészületekről adtak hírt. A franciák már április folyamán foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy saját erőkkel indítanak támadást a Tanácsköztársaság ellen, most pedig határozott lépéseket tettek erre. „Ebből a célból a magyarországi francia hadsereg (amely két, egyenként három ezredből álló hadosztályból, nehéztüzérségből, hat Szenegál zászlóaljból és egy lovasdandárból állott) 1919 május második felében a Bánát északnyugati sarkában, Szeged—Nagykikinda körzetében összpontosult, azzal a céllal, hogy északnyugati irányban nyomuljon előre. A szerb csapatok pedig (egy 4 ezredből álló hadosztály és 1 lovasdandár) a Duna és Tisza között, Szabadka vidékén csoportosultak”67. Mardarescu. Id. mű. 75. old.*
A Vörös Hadsereg parancsnoksága, mérlegelve a helyzetet, már május 10-én arra az elhatározásra jutott, hogy az összes rendelkezésére álló erőket összevonja a Duna—Tisza közén, és visszaveri az előnyomuló ellenséget68. Lásd e kötet 119. sz. dokumentumát.* Másnap, május 11-én Kun Béla és Szántó Béla Gödöllőn tárgyalást folytattak a Hadseregparancsnoksággal. Miután Stromfeld ismertette a helyzetet, a hadügyi népbiztosok a következő határozatot hozták:
„Az antant előrelátható általános támadása alkalmával a hadműveletek vezetésére a következő irányelvek mértékadók:
Az ország demarkácionális vonalain csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelőszolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése.
Az összes ekként felszabadult erők a Duna—Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandók”69. Lásd e kötet 120. sz. dokumentumát.*
A Hadseregparancsnokság a délen várható támadás ellen elsősorban a III. hadtesthez tartozó csapatokat kívánta felvonultatni. Ezért utasította a III. hadtestet, készüljön fel arra, hogy a támadás bekövetkezése esetén vonattal azonnal Kecskemét környékére szállíthassák, ahonnan Kiskunfélegyháza irányában kell előnyomulását megkezdenie. Egyidejűleg parancsot adott a 6. hadosztálynak is70 Lásd e kötet 121. sz. dokumentumát.*, hogy amint a harci helyzet engedi, szüntesse be előnyomulását, és csapatait Salgótarjánban összevonva készüljön fel a déli frontra való elszállításra71. A Vörös Hadsereg történetével foglalkozó kutatók jelentős részének az a véleménye, hogy a francia csapatok májusi támadási szándékáról szóló hírek nem feleltek meg a valóságnak. Sokan a Hadügyi Népbiztosság felderítő szerveiben meghúzódó árulók céltudatos megtévesztő tevékenységére hivatkoznak. Szerintük a Hadseregparancsnokságnak a kecskeméti csoport létrehozására irányuló törekvése hiba volt, amely helytelen információn alapult, és gátlóan hatott az északi hadszíntéren tervezett nagyszabású támadó hadműveletek kibontakozására. E rövid tanulmány keretében nincsen alkalmunk a kérdés alaposabb elemzésére, de szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy ezt a feltevést számos külföldi forrás megcáfolja. Clemenceau a május 19-én Wilsonnal és Lloyd George-al folytatott titkos megbeszélésen közölte, hogy: „A franciák Belgrádban készek Budapest megszállására …” (Papers Relating to the Foreign Relations of the United States. The Paris Conference 1919. 5. köt. 707. old.) Kelemen Béla is megemlíti könyvében (Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez. 159. old.), hogy: „Charpy tábornoknak 65 000 embere van, bármikor kész elindulni, csak parancsot kapjon Párizsból.” A román és csehszlovák vezérkar szintén tudott a franciák támadási szándékáról. Hogy a támadás mégsem indult meg, azt egyrészt a francia—angolszász érdekellentétek, másrészt a német kérdés kiélezettsége (a franciák számítottak arra az eshetőségre, hogy a németek nem fogadják el a békefeltételeket és újabb fegyveres összecsapásra kerül sor), s nem utolsósorban az intervenciónak a francia dolgozók és katonák előtti népszerűtlensége magyarázza.*
Az északi fronton a Vörös Hadsereg csapatai egyelőre több-kevesebb sikerrel folytatták a harcot. A 6. hadosztály 12-én elfoglalta Füleket, 14-én Feledet, az utóbbit azonban 15-én ismét fel kellett adnia. A hadosztály megközelítette Losoncot, ami komoly gondot okozott a csehszlovák hadvezetésnek. Az 5. hadosztály Apátfalvánál harcoló csapatai 11-én és 12-én az ellenséges nyomás következtében visszavonultak. A hadosztályparancsnokság kérte a Hadseregparancsnokság hozzájárulását a védővonal további hátra vonásához, de az kategorikusan megtiltotta a visszavonulást, s felszólította a hadosztályt, hagyja abba a passzív védekező taktikát és támadjon. A Hadseregparancsnokság energikus fellépésének eredményeképpen az 5. hadosztály már a következő napon Egertől északra visszaszorította a csehszlovák egységeket.
A csehszlovák nemzetvédelmi minisztériumot aggodalommal töltötte el a szlovákiai front kedvezőtlen alakulása. Május 13-án Klofác utasította Piccionet, hagyjon fel a védekezéssel, és ellentámadással szorítsa vissza a magyar csapatokat az április 7-i parancsban megállapított vonalon túlra.
„Tekintettel a helyzet súlyosságára Losoncnál és a II. dandárnál, valamint arra a morális vereségre, amelyet a II. dandár nyilvánvalóan elszenvedett, a Nemzetvédelmi Minisztérium nem tartja megfelelőnek, hogy a további magyar előnyomulást pusztán védekezéssel akadályozzák meg.
Kérem, fontolja meg, és a legrövidebb időn belül valósítsa meg a 6. és 7. hadosztály egységeinek energikus offenzíváját a Losonc ellen támadó magyar erők mindkét oldalába, hogy ily módon a további magyar támadások lehetetlenné váljanak, és amint lehetséges, a magyarokat visszavessük a 10807/hdm. sz. parancsban megállapított új demarkációs vonal mögé72.” KKL S—15—14/9.*
Az utasításnak megfelelően Piccione parancsot adott alárendelt egységeinek, hogy 17-ére, illetőleg 19-ére készítsenek elő támadást a Losoncot fenyegető magyar csapatok oldalába. A 6. csehszlovák hadosztálynak Járdányháza—Apátfalva—
A II. dandár parancsnokságát Piccione utasította, hogy a 6. hadosztállyal és a IV. dandárral egyidejűleg a magyar csapatok baloldalába mérjen csapást. E támadásokkal egyidejűleg a középen elhelyezkedett csehszlovák egységeknek frontális tüntető akciókat kellett végrehajtaniuk.
Az egész hadművelet vezetését Letovsky altábornagyra bízták, aki átvette a Losonc körzetében levő valamennyi csehszlovák egység parancsnokságát.
A Salgótarján elleni újabb csehszlovák offenzívának kedvező körülményeket teremtett az, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága, tekintettel a délről fenyegető támadás veszélyére, 17-én utasította a 6. hadosztály parancsnokságát, másnap reggel kezdje meg a csapatok elszállítását Kecskemétre. A 6. hadosztály 18-án megkezdte a parancs végrehajtását, és délután már a 80. dandár parancsnoksága vette át a Salgótarján körzetében levő alakulatok vezetését. A 80. dandár parancsnoksága utasítást kapott, hogy a demarkációs vonalon csak megfigyelő őrsöket hagyjon, a dandár zömét pedig Salgótarjánban vonja össze esetleges ellentámadásokra.
A Hadseregparancsnokság a 6. hadosztállyal egy időben megkezdte a 4. hadosztály Kecskemét körzetébe való átcsoportosítását is.
A Vörös Hadsereg ily módon meggyengült salgótarjáni frontszakasza ellen május 17-én megindult támadás aránylag könnyen tért nyert. Míg a balszárnyon, az Ipoly mentén egyelőre sikerült feltartóztatni az ellenséget, a középen és a jobbszárnyon a magyar csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. 18-án a csehszlovák csapatok a középen Somoskőig, a jobbszárnyon, Pétervásárát elfoglalva, Recsk községig, Eger irányában pedig Szarvaskőig jutottak előre.
Május 19-én Salgótarján helyzete kritikussá vált. Ezen a napon a Pétervásárát elfoglaló csehszlovák egységek Mátranovák—Homokterenye, valamint Nádújfalu—Németi—Kisterenye irányában nyugat felé nyomultak előre, így az a veszély fenyegetett, hogy délről teljesen bekerítik a várost. Salgótarján meggyengült védelme nem bírta elhárítani az egyre növekvő veszélyt. A Hadseregparancsnokság Salgótarján felmentésére visszaküldte a 6. hadosztály 46. dandárját, s az újból bekapcsolódott a harcba.
Nyilvánvaló volt, hogy a salgótarjáni helyzet tartós megszilárdulását addig nem lehet elérni, amíg Miskolc és az Egertől északra levő terület az ellenség kezében van.
Mivel az antant május 12. táján várt déli támadása késett, a Hadseregparancsnokság elhatározta, hogy csapást mér a Miskolcot és környékét megszállva tartó csehszlovák csapatokra.
A Hadseregparancsnokság már május 15-én kiadta előzetes intézkedését Miskolc visszafoglalására73. Lásd e kötet 123. sz. dokumentumát.* Az akció végrehajtásával a III. hadtest parancsnokságát bízta meg, amelynek alárendelte az 1. és 5. hadosztályt. Mivel az 5. hadosztály alapvető erőit a Miskolctól nyugatra álló csehszlovák és a Tisza vonalán elhelyezkedett román csapatok kötötték le, a feladat végrehajtása döntően az 1. hadosztályra hárult.
A jórészt munkászászlóaljakból alakult 1. hadosztály állományába két dandár (32. és 31.) tartozott. A III. hadtest parancsnoksága a miskolci hadműveletek idejére a hadosztálynak alárendelte a 10. dandárt, valamint az 5. hadosztály Cserépfalva területén levő két zászlóalját is.
A magyar felderítés adatai szerint Miskolc, Diósgyőr, Mályi környékén az ellenség nyolc zászlóaljjal és három üteggel rendelkezett. Ezenkívül Szikszónál két-három zászlóaljat, Putnoknál három zászlóaljat, Apátfalvánál pedig legfeljebb egy zászlóaljat tételeztek fel74. Ugyanott.* Ezek az adatok annyiban tértek el a valóságos helyzettől, hogy Miskolcon és Szikszón együttvéve 6 zászlóalj és 3 üteg, Bánréve—Putnok—Ózd—Nádasd—
Az 1. hadosztály tehát, amely 16 zászlóaljjal, 8 üteggel és 3 páncélvonattal rendelkezett, megfelelő erőt tudott biztosítani az ellenség Miskolcon és közvetlen környékén levő 6 zászlóaljával és 3 ütegével szemben. A miskolci hadművelet sikerét nagyon veszélyeztette az, hogy az 1. hadosztály támadásának a Tiszalúctól északnyugatra álló román csapatok vonala előtt néhány kilométerrel kellett elhaladnia. Ha a román csapatok a Miskolc felé előnyomuló magyar egységek jobbszárnya ellen támadást indítanak, az 1. hadosztály és az egész miskolci hadművelet válságos helyzetbe kerül.
A Vörös Hadsereg illetékes parancsnokai azonban arra számítottak, hogy a csehszlovák és a román csapatok között nincs megszervezve az együttműködés, és legalább 1—2 napig tart, míg a román egységek csehszlovák szövetségeseik segítségére siethetnek. Ez alatt pedig Miskolc felszabadítását be lehet fejezni.
Május 20-án a kora reggeli órákban indult el a Vörös Hadsereg támadása Miskolc visszafoglalásáért. A közelebbi feladatot: Mályi község elfoglalását a rajtaütéstől meglepett csehszlovák csapatok komolyabb ellenállása nélkül sikerült végrehajtani. Az ellenség zavarodottságát és a védelem szervezetlenségét kihasználva, az egyik páncélvonat délelőtt betört a miskolci pályaudvarra, és hatalmas pánikot keltve, onnan vette tűz alá az Avas hegyen elhelyezett ütegeket.
Az ellenséges védelem az első órák zavarodottsága után fokozatosan szilárdult, és az előnyomuló magyar csapatok növekvő ellenállásba ütköztek. Különösen súlyos veszteségeket szenvedett a 7. munkásezred, amelynek nyílt terepen, lövegek és géppuskák erős tüzében kellett előnyomulnia. Az ellenség Tapolca és Hejőcsaba irányából ellenlökésekkel igyekezett a vöröscsapatok támadását megállítani, illetőleg visszavetni, erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel. Kora délután az 1. hadosztály egységei elérték Új-Janka puszta—Szirma—Tapolca—
Piccione tábornokot nem érte váratlanul a Vörös Hadsereg miskolci támadása. Klofáchoz és másokhoz küldött távirataiból kiderül, hogy már jó néhány nappal az akció kezdete előtt tudott a magyar csapatok terveiről. Meglepte azonban az az erő és energia, amely az 1. hadosztály katonáinak előnyomulását jellemezte. Ellenségeink közül senki sem számított arra, hogy alig több mint két héttel a Vörös Hadsereg súlyos válsága, a május elsejei fegyverszünetkérés után a magyar proletárhadsereg már nagyobb arányú támadó hadművelet végrehajtására képes.
Piccione, akinek utasításara a 6. csehszlovák hadosztály hat zászlóalját az előző napokban a losonci hadműveletnél felhasználták, igen nehéz helyzetbe került. Nem rendelkezett már olyan tartalékkal, amelyet a miskolci helyzet megszilárdítására bevethetett volna. A Salgótarjánnál elhelyezkedett csapatokat Losonc komoly veszélyeztetése nélkül nem gyengíthette meg. Mivel más erő nem állott rendelkezésére, a 3. hadosztály parancsnokát, Hennocque tábornokot utasította, hogy 3 zászlóaljjal és 1 üteggel Szerencs irányából támadja meg a magyar jobbszárnyat. Szikratáviratát a magyar felderítő szervek lehallgatták. A hadtestparancsnokság intézkedett, hogy az 1. hadosztály parancsnoka 21-re virradó éjjel legalább 3 zászlóaljat és 2 üteget csoportosítson Ládháza—Ónod—Sajópetri területén a Szerencs irányából előretörő ellenséges erők visszavetésére. Az 5. hadosztály parancsnokát utasította: Apátfalván át erélyesen folytassa támadását, és így tegye lehetetlenné, hogy a vele szemben álló csehszlovák csapatokat átirányítsák Miskolcra.
Rossi tábornok, a 6. csehszlovák hadosztály parancsnoka a 3. hadosztály közbelépésétől nem remélhette a helyzet stabilizálódását, ezért este 9 órakor utasítást adott alárendelt egységeinek Miskolc elhagyására. A visszavonuló csehszlovák csapatokat a miskolci és diósgyőri munkásság megtámadta, s ennek következtében az amúgy is rendezetlen éjszakai visszavonulás pánikszerű meneküléssé változott. Rossi eredeti elképzelése az volt, hogy Szirmabesnyő vonalában állítja meg csapatait, s onnan az egységek újjászervezése után a 3. csehszlovák és a 16. román hadosztály erőivel együtt koncentrált támadást indít Miskolc visszafoglalásáért. Menekülő csapatainak jó része azonban csak a Miskolctól több mint 20 kilométerre levő Edelénynél állt meg. „A visszavonulás olyan jellegű volt, hogy amennyiben a magyarok jobban lettek volna megszervezve, Kassát, Rozsnyót is elfoglalhatták volna, és veszélybe került volna a kassa—zsolnai vasútvonal” — jelentette Kopal őrnagy, akit néhány nappal később a csehszlovák hadsereg főszemlélője küldött ki a miskolci események okainak felderítésére76. KKL A csehszlovák hadsereg főszemlélőjének iratai. 1919. — 7/6—1275.*
Az 1. vörös hadosztály nem folytatta a Miskolcról kivonuló csehszlovák alakulatok üldözését. Az egész napos, súlyos harcban kifáradt csapatok az este 9 óráig elért vonalon töltötték az éjszakát, és csak másnap reggel vonultak be a városba, ahol a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta őket.
21 és 22-én a hadosztály felkészült a hamarosan várható ellentámadás visszaverésére. Miskolctól északra és keletre, Sajószentpétertől a Sajó és a Hernád vonalában építette ki védőállásait.
Az 1. hadosztály miskolci támadásával egyidejűleg az 5. hadosztály a Bükk-hegységben, Egertől északra nyomult előre. Május 21-én elérte Szilvásváradot, 22-én pedig Borsodnádasd—Pétervására vonalát.
Miskolc elfoglalása, és általában az 1. és 5. hadosztály sikerei nemcsak az ország egyik legnagyobb iparvidékének felszabadulását eredményezték, hanem alapvető fordulatot idéztek elő a Salgótarjánnál folytatott harcok menetében is.
Pétervására visszafoglalása következtében egyszeriben azokat a csehszlovák zászlóaljakat fenyegette bekerítés, amelyek idáig maguk igyekeztek Salgótarjánt dél felől elvágni. A 6. hadosztály Salgótarján térségébe visszairányított egységei május 20-án Kisterenyénél visszaverték az ott harcoló III. csehszlovák dandár csapatait, Pétervására felől pedig az 5. vörös hadosztály zászlóaljai támadták meg őket. A visszavonuló ellenség mintegy 300 főnyi csoportja fogságba került, ugyanakkor 35 géppuska is zsákmányul esett. Salgótarján bekerítésének veszélyét ily módon május 21-re sikerült elhárítani.
A Salgótarjántól északnyugatra és északra kialakult helyzet azonban még egy-két napig igen fenyegető volt. Az itt harcoló magyar egységek féltek a bekerítéstől, s 20-án és 21-én visszavonultak a Szécsény—Dolány—Karancsság—
Piccione május 21-én megrótta Letovsky tábornokot, amiért a III. és IV. dandár erélytelensége hozzájárult ahhoz, hogy a vöröscsapatok súlyos vereséget mértek az elszigetelt III. dandárra. Ugyanakkor felhívta Letovskyt az együttműködés jobb megszervezésére, mert enélkül, szerinte, az a veszély fenyegeti a II., III. és IV. dandárt hogy a magyarok egyenként megverik őket.
A III. dandár visszavonulása Pétervásáráról és Kisterenyéről Pogonyba, mély aggodalmat keltett Letovskyban. Attól tartott, hogy az 5. magyar hadosztály további előnyomulása olyan helyzetet teremthet, amelyben egy átkaroló támadás a IV. dandár baloldala ellen katasztrófába sodorhatja az egész „losonci csoportot”. Ezért 22-re virradó éjjel elrendelte az általános visszavonulást a Mártonfalva— Feled—Ipolynyitra—Ipoly folyó vonalra. Letovsky nem bízott csapataiban, mert lelkesedés nélkül harcoltak, és viselkedésükkel tanúsították, hogy nem érzik magukénak a csehszlovák burzsoázia ellenforradalmi, hódító céljait. A Salgótarján ellen indított második offenzíva kudarcáról szóló összefoglaló jelentés szerint: „A legénység vonakodott előnyomulni, az ellenséges támadás idején pedig egyszerűen megfutamodott. A tiszteknek nincs befolyásuk a legénységre … Egyeseknél vörös színű bolseviki szalagokat találtak77”. KKL Nemzetvédelmi Minisztérium. 1919. III—3—7/3.*
A Salgótarjántól északra levő csehszlovák csapatok visszavonulásával befejeződött a város elfoglalásáért indított második offenzíva is. A vöröskatonák és a salgótarjáni bányavidék dolgozóinak hősiessége, valamint a legfelsőbb katonai vezetés helyes hadászati elgondolása ismét megmentette a várost.
Míg a Salgótarjánnal szemben álló csehszlovák egységek parancsnoka kénytelen volt visszavonulni és beismerni vereségét, a csehszlovák hadvezetés nem akart belenyugodni Miskolc elvesztésébe; a 6. hadosztály, a 3. hadosztály, és a szövetséges román csapatok egyesített erejével ellentámadást készített elő Miskolc visszafoglalására.
Május 23-án a kora hajnali órákban a 6. csehszlovák hadosztály északról, Edelény irányából, a 3. hadosztály keletről, Gesztely irányából, a románok pedig délkeletről megindították támadásukat. A Sajószentpéternél elhelyezkedett 32. gyalogezred nem bírta megállítani az előnyomuló csehszlovák egységeket, és rendezetlen visszavonulásba kezdett. Az ezred zöme szétszóródott, alig két századnyi erő maradt küzdőképes. E két század Miskolctól mintegy 2 kilométerre északra foglalt állást. Az 1. hadosztály parancsnoka a 8. munkásezred egyik zászlóalját küldte ide erősítésül, amelynek segítségével sikerült is az ellenség további térnyerését megakadályozni. Keleten a Szikszó és Gesztely irányából előnyomuló csehszlovák oszlopok a 8. és 9. munkásezred ellenállásába ütköztek. Felsőzsolca és Arnót között hosszú órákon át heves harc folyt, majd kora délután az erősítést kapott csehszlovák egységek közvetlenül Miskolc keleti szegélyéig szorították vissza a derekasan küzdő munkáskatonákat.
Délkeleten a 10. dandár állott szemben a Belsőböcs—Sajólád irányában előnyomuló csehszlovák és román csapatokkal. Délelőtt a dandár hullámzó harcban lassan hátrált. A déli órákban a dandárparancsnok ellenlökést rendelt el az egység egész arcvonalán. A nehéz helyzetben széles arcvonalon megindított ellenlökés, melyet a 12-es számú páncélvonat igen eredményesen támogatott, sikerrel járt. A román és csehszlovák csapatok megkezdték a visszavonulást, helyenként pánik tört ki közöttük.
Julier, a III. hadtest vezérkari főnöke, az 1. hadosztály szorongatott helyzetére hivatkozva délután elhatározta, hogy elrendeli: éjszaka ürítsék ki Miskolcot. Ehhez azonban Stromfeld nem járult hozzá.
Délután a hadosztály utolsó tartalékának bevetése kedvezően megváltoztatta a Miskolc keleti szegélyén folyó harcok kimenetelét. A 8. és 9. munkásezred időnként heves kézitusákban visszaszorította a csehszlovák csapatokat. Visszavonulásuk később rendetlen meneküléssé változott. A vöröscsapatok elfoglalták Felsőzsolcát, és a Sajó keleti partjára űzték az ellenséget.
Délkeleten a 10. dandár a vele szemben álló román és csehszlovák erőket a Hernád mögé szorította vissza.
A nagy erőkkel és nagy reményekkel indított kombinált csehszlovák—román támadás kudarcot vallott. Az 1. vöröshadosztály katonái: a MÁV-gépgyár, az Istvántelki Főműhely, a Ganz-gyár munkásai nehéz harcokban bátor elszántsággal tettek tanúbizonyságot arról, hogy a proletárhazaszeretet nem csupán szalmaláng, hanem mély meggyőződésből fakad.
A miskolci kudarc igen komoly csapást jelentett a csehszlovák burzsoázia hódító terveire. A hadsereg harci kedve jelentősen csökkent, egyik legütőképesebbnek tartott hadosztályuk, a 6. hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett. Mind a prágai politikai vezető körök, mind a csehszlovák tisztikar az olasz tábornokok tehetetlenségével magyarázták a vereséget. Piccione és Rossi a tekintélyükön esett csorbát úgy igyekeztek kiköszörülni, hogy jelentéseikben sokszorosára nagyították a Miskolcnál harcoló vöröscsapatok létszámát.
A csehszlovák kormány, amely politikai okokból már régebben kereste az alkalmat, hogy megszabaduljon az olasz missziótól, most elérkezettnek látta az időt, hogy megköszönje az olasz tábornokok és tisztek szolgálatait”. A katonai missziót sürgősen visszahívatták Olaszországba. Helyükbe a hadsereg valamennyi vezető pozíciójába francia tábornokok és tisztek kerültek. Május 26-án Pellét nevezték ki a csehszlovák hadsereg vezérkari főnökévé. A Szlovákiai Haderőfőparancsnokságot május 31-én, Piccione távozásakor megszüntették. A szlovákiai fegyveres erőket két hadtestre osztották: a nyugati hadtestre, amelynek élére Mittelhauser francia tábornokot nevezték ki, és a keleti hadtestre, amelynek parancsnokságát Hennocque vette át.
A csehszlovák politikai és katonai vezetők abban reménykedtek, hogy az új vezetés alatt a szlovákiai haderő eredményesebben fogja szolgálni ellenforradalmi és hódító törekvéseiket. A rövidesen bekövetkezett események azonban azt bizonyították, hogy a kudarcok oka nem az olasz parancsnokok képességeinek gyengeségében rejlett, hanem elsősorban abban, hogy a csehszlovák burzsoázia igazságtalan, reakciós háborút folytatott a Magyar Tanácsköztársaság ellen, s célkitűzései nem lelkesítették az egyszerű cseh és szlovák katonákat.
*
A Salgótarjánnál és Miskolcnál aratott győzelmek jelentősen megszilárdították a Magyar Tanácsköztársaság katonai helyzetét. A felderítők egyre megnyugtatóbb híreket jelentettek a román és a délszláv—francia frontról is. Kiderült, hogy a románok az ukrán Vörös Hadsereg besszarábiai előnyomulásának megakadályozására csapataik egy részét kivonták a Tiszántúlról, és keleti frontjukra vetették át. Bár az újabb felderítés adatai igazolták a Tanácsköztársaság déli határán álló francia csapatok jelentős megerősítéséről szóló híreket, a Párizsból szerzett értesülések alapján arra lehetett következtetni, hogy a franciáknak az angolokkal és amerikaiakkal fennálló ellentétei egy időre megakadályozzák a francia és délszláv csapatok támadásának megindulását. Ezt a következtetést megerősítette az is, hogy a délszláv csapatok egy részét Laibachba szállították, mert Fiume miatt igen élessé vált a helyzet az olaszok és a délszlávok között.
A Vörös Hadsereg parancsnoksága a Forradalmi Kormányzótanáccsal egyetértésben elhatározta, hogy felhasználja az ellenséges hadseregek átmeneti passzivitását, és támadó hadművelettel magához ragadja a kezdeményezést.
Természetes volt, hogy nagyobb arányú ellen-offenzívát sikerrel elsősorban a front leggyengébb szakaszán: a csehszlovák burzsoá hadsereg ellen lehetett megvalósítani. A francia és délszláv csapatok megtámadása külpolitikailag helyrehozhatatlan hiba, katonailag pedig valóságos öngyilkosság lett volna. A román hadsereg elleni offenzív fellépés eredményességét számos tényező eleve kétségessé tette: a Tiszán való átkelés nehézségei, a román csapatoknak a csehszlovákokénál erősebb harci szelleme78 Önkéntelenül felvetődik a kérdés: mi volt az oka annak, hogy a román csapatok harckészsége magasabb fokon állt, mint a csehszlovákoké? Bár ez nyilvánvalóan számos tényező együttes hatásának a következménye, az alapvető okot a két ország munkásmozgalmának különböző fejlettségi fokában kell keresnünk. A legális sajtóval és a romániainál jóval nagyobb mozgási szabadsággal rendelkező csehszlovák baloldali szocialisták agitációja igen sok katonának felnyitotta a szemét, és szembefordította őket a burzsoázia imperialista céljaiért folyó háborúval.*, valamint az, hogy ilyen támadás esetén a revansra vágyó csehszlovák katonai vezetők, felhasználva a Vörös Hadsereg lekötöttségét, igyekeztek volna ismét előnyomulni.
A Tanácsköztársaság politikai és katonai vezetői teljesen egyetértettek abban, hogy melyik ellenséges hadseregre kell az első csapást mérni, de jelentősen eltért a véleményük, hogy a front melyik pontján és milyen irányban indítsák meg a támadást a csehszlovák hadsereg ellen.
Landler és vezérkari főnöke azt az álláspontot képviselték, hogy az előnyomulást a csehszlovák front nyugati szárnyán, Salgótarjántól északnyugati irányban kell megkezdeni, és a fő csapást a szlovákiai csehszlovák hadsereg nyugati csoportjára mérjék. Ez esetben azonban a Vörös Hadsereg teljesen intakt ellenséges egységekkel került volna szembe, és igen nagy nehézségekkel kellett volna megbirkóznia, hogy a fő erők előnyomulásának biztosítására a Dunántúlról jelentékeny erőket vethessen be. Ehhez sem a szükséges műszaki felszerelés, sem a megfelelő mennyiségű tüzérség nem állt rendelkezésre.
Sokkal nyomosabb érvek szóltak amellett, hogy a Vörös Hadsereg fő erői Miskolc—Kassa irányában kezdjék meg a támadást. Ezen a szakaszon a csehszlovák hadseregnek olyan egységei állottak, amelyek az előző harcokban vereséget szenvedtek és nagymértékben demoralizálódtak. Az ebben az irányban történő előnyomulással el lehetett vágni egymástól a csehszlovák és román csapatokat, így reálisabbá vált volna az orosz és a magyar Vörös Hadsereg egyesülésének lehetősége. A Tiszától északra levő területek felszabadításával kialakulhattak a feltételei — az átkelésre alkalmasabb Felső-Tiszán keresztül — a Tiszántúlt megszállva tartó román csapatok szárnyába végrehajtott támadásnak. Végül: a borsodi és a nógrádi iparvidék sokkal megbízhatóbb hadtápterület volt a támadó hadművelethez, mint a Dunántúl, ahol az ellenforradalmi befolyás igen erősen érvényesült.
A Forradalmi Kormányzótanács úgy döntött, hogy a támadást a csehszlovák front Tisza és Losonc közötti szakaszán kell megindítani. Ennek alapján adta ki május 25-én a Hadseregparancsnokság az 525/11. hdm. sz. parancsot79. Lásd e kötet 143. sz. dokumentumát.* Ez a parancs csupán a III. hadtestnek és a 3. hadosztálynak adott feladatot. A május 27-re tervezett támadás során a III. hadtestnek Miskolctól északkeletre kellett volna visszavetnie az ellenséget, hogy lehetővé váljék az előnyomulás Szerencs, illetőleg Szikszó irányába. Ezenkívül a Sajó vonalának megfigyelését Sajóvámos és Velezd között, valamint Bánréve és Rimaszombat visszafoglalását jelölte meg a parancs a hadtest feladataként. A 3. hadosztály elé a Hadseregparancsnokság azt a feladatot állította, hogy az Ipoly vonalát Várgedéig tartsa megfigyelés alatt, Losoncot vegye birtokába, és erőinek zömét Fülek—Rap térségében csoportosítva, készüljön fel a további előnyomulásra, illetőleg csapatainak vasúton való elszállítására.
Később a támadás tervei tovább fejlődtek, és fokozatosan egy nagyszabású offenzíva elképzelései alakultak ki. Május 27-én a Hadseregparancsnokság már így fogalmazta meg a támadás célkitűzését: „Politikai és gazdasági okokból a Hadseregparancsnokság elhatározása a cseh—román haderők belső szárnyát áttörni és először a cseheket megverni és azután a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni”80. HIL M. Tan. Közt. iratai. Hadseregnapló. Máj. 27.*
Az előkészületek elhúzódása miatt a támadás megkezdésének időpontját a Hadseregparancsnokság május 30-án reggel 6 órára tűzte ki. A támadás sikerének biztosítása, az ellenség félrevezetése érdekében a Hadseregparancsnokság utasította az I. hadtestet, hogy az offenzíva kezdetével egyidejűleg a Tiszán való átkelés szándékát tüntesse Szolnoknál kisebb, Csongrádnál nagyobb erőkkel.
A Vörös Hadsereg vezetői számítottak arra a lehetőségre is, hogy a francia—délszláv erők támadást indítva sietnek a csehszlovák hadsereg segítségére. Ezért a budapesti katonai főparancsnokságot utasították, készítse elő a Pécs—Szabadka—Szeged—Budapest- vasútvonalak megrongálását, gondoskodjék e vasútvonalak és a déli irányból a fővárosba vezető műutak tüzérségi lezárásáról81. Lásd e kötet 148. sz. dokumentumát.*
Május 29-én a Hadseregparancsnokság már arról értesítette az I. hadtestet, hogy a Tiszán való átkelést Tokaj környékén június 3—4-e táján tervezi82. Lásd e kötet 150. sz. dokumentumát.* Az I. hadtest azt a feladatot kapta, hogy amikor a Tiszán át, Nyíregyháza irányában végrehajtott támadás következtében a román hadvezetés kénytelen a hadtesttel szembenálló erőit meggyöngíteni, az I. hadtest, a 2. és 7. hadosztállyal ugyancsak keljen át Szolnoknál a Tiszán. A Vörös Hadsereg parancsnokságának ebből az intézkedéséből kiderül, hogy nem egészen egy hét alatt olyan csapást akart mérni a csehszlovák hadseregre, amelyet az hosszabb ideig nem tud kiheverni, s így a tiszántúli román csapatok ellen támadó magyar hadsereg hátát északról ne fenyegethesse komolyabb veszély.
Határozott, merész, valóban forradalmi volt a Vörös Hadsereg legfelsőbb irányítása. Nem egészen egy hónap telt el a Tanácsköztársaság súlyos katonai és politikai válsága óta, és az újjászervezett Vörös Hadsereg, amely mögött már ott volt a salgótarjáni és miskolci győzelem, arra készült, hogy egymás után csapást mérjen az intervenciós hadseregekre.
A Vörös Hadsereg azért ért el eredményeket, és azért tűzhetett maga elé ilyen célt, mert ebben az időben a hadügyek irányításában érvényesült a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták befolyása. A kommunista népbiztosok többsége megjárta a világháborút, és tapasztalatokat szerzett az oroszországi polgárháborúban is. Ezért a kommunisták a Forradalmi Kormányzótanácsban katonai tekintéllyel rendelkeztek, és állásfoglalásuknak nagy szerepe volt a katonai problémák eldöntésénél. A legsürgősebb stratégiai és hadműveleti kérdésekről általában szűkebb megbeszéléseken hoztak határozatokat. Ezeken a megbeszéléseken a Hadügyi Népbiztosságot Kun Béla és Szántó Béla, a Hadseregparancsnokságot pedig Böhm Vilmos és Stromfeld Aurél képviselte. Az itt hozott határozatokra Kun Béla és Szántó Béla politikai tapasztalata, forradalmi céltudatossága, valamint Stromfeld Aurél hadvezéri tehetsége nyomta rá bélyegét.
A. Vörös Hadsereg vezetését igen megszilárdította, hogy az I., II. és a III. hadtest élére olyan következetes forradalmárok kerültek, mint Landler Jenő, Hamburger Jenő és Vágó Béla. Hadtestparancsnoki kinevezésük eredményeként Böhm általában csak rajtuk keresztül érintkezhetett a csapatokkal, ami ellenforradalmi tevékenységét jelentősen megnehezítette.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!