Dél-Kaukázus
A roham megszervezése 13
(idézet: A polgárháború évei a Szovjetunióban 1917-1922
Dél-Kaukázusban a proletár forradalom győzelméért folyó harcban a bakui proletariátus járt legelöl. Baku a vidék ipari oázisa volt. Bakuban voltak összpontosítva a legnagyobb kőolajtelepek, kőolajfinomító gyárak és a proletariátus nagy forradalmi múltú főkáderei.
A forradalom előtt a délkaukázusi iparban foglalkoztatott munkások száma körülbelül 100.000 volt, köztük több mint 36.000 (38 százalék) Baku kőolajtelepein dolgozott.
Tifliszben, a kaukázusi helytartóság volt közigazgatási és kereskedelmi központjában alig voltak nagy ipari üzemek, a vasúti főműhelyek kivételével. Erivánnak a forradalom előtt alig 30.000 lakosa volt és egyáltalán semmi ipari proletariátusa. Kutaiszban mindössze néhány száz munkás dolgozott. Mindez a proletár Bakut tette a Dél- Kaukázus forradalmi mozgalmának központjává.
A bakui bolsevik szervezet Sztálin közvetlen vezetése alatt alakult, nőtt és szilárdult meg.
„A dicső bolsevik hagyományok, amelyeket a nagy Lenin legközelebbi fegyvertársa, Sztálin elvtárs oltott a bakui proletariátusba, a forradalom győzelméért, a proletárdiktatúráért, a szocializmus győzelméért való harc élcsapatává tették azt” — írta L. P. Béria.
A bakui bolsevik szervezet élén, 1917-ben, a párt olyan kiváló vezérei álltak, mint Sztyepán Saumján és Aljósa Dzsaparidze. Sztyepán Georgievics Saumján — régi bolsevik, aki résztvett a párt IV. és V. kongresszusán, 1907-től 1911-ig Bakuban működött Sztálin közvetlen vezetése alatt. Saumjánnak rendkívüli tekintélye volt; a bakui munkások nagyon szerették. Éveken át levelezett Leninnel, főképp a nemzeti kérdésről. A februári forradalom Szarátovban érte Saumjánt, ahová a cári kormány tízhónapi börtön után száműzte. Mihelyt híre érkezett a februári forradalomnak, Saumján azonnal elutazott szeretett Bakujába. Útközben tudta meg, hogy távollétében a bakui munkások megválasztották a bakui munkástanács elnökének.
Aljósa Dzsaparidze 1898-ban lépett a szociáldemokrata pártba. Mint Saumján élete, az övé is, a hivatásos forradalmár életének és harcának ragyogó példája. Az élénk és lelkes Aljósa mintegy kiegészítette nyugodt és elmélyülő barátját, Sztyepán Saumjánt.
Dzsaparidze életében egymást követték börtön és száműzetés. 1915-ben a cári kormány a Jeniszeiszki-kormányzóságba száműzte, ahonnan rövid idő múlva megszökött és a párt megbízásából forradalmi munkát végzett a kaukázusi hadsereg katonái között.
A februári forradalom után Dzsaparidzét Trapezundból, ahol forradalmi munkát végzett, Bakuba hívták.
A délkaukázusi bolsevikok az összoroszországi áprilisi konferencia után Lenin és Sztálin egyenes utasítására szakítottak a mensevikekkel Bakuban, Tifliszben, Batumban és más városokban önálló bolsevik szervezeteket alakítottak. Tifliszben március 11-től kezdve megjelent a „Kavkázszkij Rabócsij” („Kaukázusi Munkás”) c. bolsevik újság. Április 22-én Baku bolsevikjei kiadták a „Bakinszkij Rabócsij” („Bakui Munkás”) c. újságjuk első számát. Az 1906—1908-as években ugyanilyen cím alatt jelent meg ez az újság Sztálin vezetése alatt.
Az erélyes bolsevik vezetés, a saját lap nagy előnyöket nyújtott a bakui bolsevikoknak harcukban, amelyet azért vívtak, hogy a burzsoá-demokratikus forradalom szocialista forradalommá fejlődjék.
A tömegek bolsevizálódásának, a hatalom megragadásának azonban nagy és komoly nehézségek állták itt útját.
Sztálin elvtárs Dél-Kaukázus két sajátosságát emelte ki, melyek rányomták bélyegüket a proletárforradalom menetére.
„Ami a nemzeti összetétel sokféleségét és tarkaságát illeti, az oroszországi föderáció összes határvidékei között nyilván Dél-Kaukázus Oroszország legjellegzetesebb sarka. Grúzok és oroszok, örmények és azerbajdzsáni tatárok, turkok és lezgek, ingnsok és oszétek, csecsencek és abházok, görögök és kumikok — ez a hétmilliós délkaukázusi lakosság képe, amely távolról sem meríti ki a terület egész nemzeti tarkaságát”10.
A nemzeti ellentétek bonyolult volta — mint Sztálin elvtárs mondta — arra vezetett, hogy igen „kényelmes” viszonyok alakultak ki arra, hogy az „osztályharcot nemzeti zászlókkal és hangzatos frázisokkal leplezzék”11.
A Dél-Kaukázus másik jellegzetes sajátossága a terület gazdasági elmaradottsága volt.
„Ha nem számítjuk Bakut, a vidéknek ezt az ipari oázisát, amelyet elsősorban a külföldi tőke hoz mozgásba, akkor Dél-Kaukázus: agrárország, többé kevésbé fejlett kereskedelemmel a tengerparton és még erős, kifejezetten hűbéri maradványokkal a központi vidékeken”12 — írta Sztálin.
Baku proletariátusának, melynek soraiban sok volt az orosz munkás, kevés kapcsolata volt az azerbajdzsáni faluval és ennek a körülménynek feltétlenül nyomokat kellett hagynia a proletárforradalom menetén Dél- Kaukázusban.
1917 márciusában az ideiglenes kormány a kaukázusi helytartó és a kaukázusi front parancsnoka N. N. Románov helyébe megszervezte saját hatalmi szervét, a Külön kaukázusi bizottságot. Ez a bizottság összetételénél fogva nyilvánvalóan ellenforradalmi volt. A tömegek megnyugtatására kénytelenek voltak a bizottságba bevenni a mensevik Cshenkelit. Az összes délkaukázusi tartományi kormányszervekben (a munkás-és katonatanács tartományi központjában, a kaukázusi hadsereg szovjetjében) a vezető szerepet a grúziai mensevikek játszották, akik blokkot alkottak az eszerekkel és a burzsoá nacionalista szervezetekkel.
Még Bakuban is, ahol a munkástanács első elnökévé a bolsevik Sztyepán Saumjánt választották, a szovjet plénumának túlnyomó többsége mensevik-eszer volt.
A megalkuvók, kihasználva azt, hogy a bakui munkástanács 1917 májusában összeolvadt a katonatanáccsal, Saumján helyett az egyesült szovjet elnökéül saját emberüket, Szaakján eszert választották.
A grúziai mensevikek, szövetségben a két polgári nacionalista szervezettel, a „Dasnakcutyun”-al (örmény burzsoá és földesúri párt) és a „Musszavat”-tal (azerbajdzsán burzsoá és földesúri párt), nemzeti ellentétek és nemzeti viszályok szításával mindenképpen azon igyekeztek, hogy elvonják a néptömegek figyelmét az osztályharc feladataitól.
A dasnakok és a musszavatisták üdvözölték az ideiglenes kormányt és az egész vonalon támogatták. Ezeknek a burzsoá-nacionalista szervezeteknek sikerült demagóg jelszavak segítségével, különösen a februári forradalom első hónapjaiban, Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország dolgozó tömegeinek jelentős részét, főképpen a falusi tömegeket, magukkal ragadni.
Dél-Kaukázus bolsevikjeinek hosszú és kemény harcot kellett vívniok, hogy meghódítsák a tömegeket.
A muzulmán dolgozó tömegek közötti munkában nagy jelentősége volt a „Gummet” („Erély”) nevű szervezetnek, amelynek élén egy régi bolsevik, Mesadi Azizbekov állt. A „Gummet” a bakui bolsevik szervezethez tartozott, saját újságot adott ki azerbajdzsán nyelven. A párt VI. kongresszusa üdvözölte a „Gummetet”, mint a muzulmánok első szociáldemokrata szervezetét. A „Gummet” tagjainak sorába leplezett nacionalisták hatoltak be, akik mindenképpen akadályozták a nemzeti tömegek tömörítését a bolsevik párt körül. A „Gummetnek” nem volt nagy befolyása a faluban.
De ez a szervezet minden hibája és hiányossága ellenére 1917-ben mégis bolsevik munkát végzett, amelynek komoly eredményei voltak.
A bakui bolsevikokat a VI. kongresszuson Aljósa Dzsaparidze képviselte. Dzsaparidze Petrográdon találkozott Sztálinnal és Szergo Ordzsonikidzével és megkapta tőlük a szükséges utasításokat a további munkára a Dél-Kaukázusban. A párt VI. kongresszusa Sztyepán Saumjánt központi bizottsági taggá, Aljósa Dzsaparidzét póttaggá választotta.
A délkaukázusi bolsevikok a párt VI. kongresszusának határozataira támaszkodva fokozott erővel harcoltak a szovjetek bolsevizálásáért és a hatalom megragadásáért.
A júliusi és különösen a kornyilovi napok után Dél-Kaukázusban és főképp Bakuban gyökerében megváltozott a helyzet.
1917 augusztus 30-án a bakui szovjet, amelynek ülésén a szovjet tagjain kívül még mintegy ezer munkás- és katonaküldött is résztvett, először hozott bolsevik határozatot.
A szovjet ülésén követelték az új szovjetválasztások kiírását, amit a széles tömegek lelkesen támogattak. Szeptemberben élénk választási kampány indult meg. A bolsevikok fokozatosan tért hódítottak a szakszervezetekben is. Baku legnagyobb vezető szakszervezetében, a kőolajipari munkásokéban a vezetés már 1917 májusában a bolsevikok kezébe került. Az elnökség öt tagja közül három bolsevik volt. A szakszervezeti vezetőség elnöke I. Fiolétov bolsevik volt.
1917 őszén a Dél-Kaukázusban erősebb lett a parasztmozgalom, melyet a mensevikek és eszerek fegyveres erővel igyekeztek elnyomni. A katonák között a bolsevikok uralkodó befolyásra tettek szert.
A mindenütt növekvő forradalmi válság közepette kezdődött meg a bakui munkások általános sztrájkja. A munkások kollektív szerződés megkötését követelték, az általuk kidolgozott feltételek alapján. Mikor a kőolaj-nagyiparosok visszautasították a munkások ultimátumát, szeptember 27-én, a sztrájkbizottság terve szerint, megkezdődött Bakuban az általános sztrájk. Az üzemekben azonnal kihalt az élet. A sztrájkharcban az egész proletár Baku résztvett. A sztrájk vezetése a bolsevikok kezében volt. A sztrájkbizottság elnökének Dzsaparidzét választották meg. A sztrájk hat napig tartott — szeptember 27-től október 2-ig — és a munkások teljes győzelmével végződött. Sem az ideiglenes kormány beavatkozása nem segített, sem a munkaügyi miniszter megjelenése Bakuban. A kőolaj-iparosok kénytelenek voltak elismerni vereségüket. A bolsevik párt Központi Bizottsága üdvözölte
„Baku város forradalmi proletariátusát, amely nyílt harcban legyőzte a szervezett tőkét”.
A szeptemberi sztrájk után a bolsevikok befolyása még nagyobb lett Bakuban. Megkezdődtek a döntő harcok előkészületei. Szeptember 15-én Saumjánt Petrográdra hívták, a párt Központi Bizottságának ülésére, amely Leninnek a fegyveres felkelésről szóló leveleit tárgyalta.
Dél-Kaukázusba visszatérve, Saumján vezette Tifliszben a délkaukázusi bolsevik szervezetek I. kongresszusát, mely 1917 október 2-től 7-ig tartott. A kongresszus határozatainak alapjául a párt Központi Bizottságának a fegyveres felkelésről szóló direktíváit tette és határozatokat hozott a nemzeti és az agrár kérdésben. Csak a tifliszi bolsevikok egy csoportja foglalt el hibás, opportunista álláspontot, amikor a hatalom „békés úton” való megragadásának és a mensevikekkel való megegyezésnek lehetőségét hirdette.
Az opportunisták csoportjának ez az áruló álláspontja volt az oka annak, hogy Baku kivételével, Dél-Kaukázus valamennyi döntő pontjában oly soká húzódott a szovjethatalomért való harc.
Október közepén a bakui szovjet vezetése a bolsevikok kezébe ment át. A szovjet október 13-án tartott ülésén a mensevik-eszer végrehajtó bizottság lemondott. Ideiglenes végrehajtó bizottságot alakítottak, Saumjánnal az élén. Október 15-én folyt le a szovjetnek a munkások és katonák képviselőivel kibővített ülése. Az ülés delegátusokat választott a II. összoroszországi szovjetkongresszusra és határozatot fogadott el arról, hogy ki kell ragadni a hatalmat az ellenség kezéből és át kell adni magának a népnek, amelyet a munkás-, katona- és paraszttanácsok képviselnek. A bakui bolsevikok, útjukból minden nehézséget elhárítva, szilárdan és biztos léptekkel haladtak a hatalom megragadása felé.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!