III. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
5
Harc az osztrák népfrontért
Minthogy Ausztria függetlensége nemzeti ügy volt, a munkásosztálynak arra kellett törekednie, hogy a nép széles, nem csupán proletár rétegeit is bevonja a harcba. Az volt a feladata, hogy ezeket a rétegeket – amelyek körében egyébként a nácik elsősorban „halásztak” híveket – a munkásosztály szövetségesül nyerje meg magának az osztrák függetlenségért vívott harcban.
A Kommunista Párt a Komintern VII. kongresszusa óta a munkásosztály demokratikus jogainak visszaszerzéséért folytatott harcát összekapcsolta a demokratikus köztársaságért létrehozandó népfront jelszavával. A Komintern nem mondott le végső céljáról, a proletariátus diktatúrájáról, leszögezte azonban, hogy először a fasiszta diktatúra megdöntésére, a demokrácia visszaállítására van szükség. A Kommunista Internacionálé minden országban fellépett „a népek fasiszta rabszolgaságba hajtása” ellen, a demokrácia védelmében, a demokratikus népi erőknek a fasizmus elleni, a szabadság és a béke ellenségeivel szembeni összefogása érdekében.
Az osztrák Kommunista Párt célkitűzései a forradalmi szocialista vezetés elkeseredett ellenállásába ütköztek. A Forradalmi Szocialisták elítélték, reformista jellegűnek minősítették a kommunista jelszavakat. Ők, akik korábban a parlamenti módszerek egyedül üdvözítő voltára esküdtek, most „reformistát” kiáltva utasították el a demokratikus követelésekért vívott harcot. Elutasították a demokratikus köztársaság jelszavát, ragaszkodtak a színleg radikális, valójában azonban passzivitásra kárhoztató jelszóhoz, miszerint a fasiszta rendszert átmenet nélkül a proletariátus diktatúrájával kell felváltani. Ezzel szemben a kommunisták leszögezték: a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért vívott harcban nem proletár rétegeket is meg lehet nyerni a munkásosztály szövetségeséül. Rámutattak arra a lehetőségre, hogy a demokrácia alapján állva a fasizmus leküzdhető, amennyiben harcolnak ellene, ha nem kapitulálnak.
A kommunisták a szabadságjogokért folytatott harcot állították törekvéseik homlokterébe. Rámutattak: ez a harc a februári harcok folytatása más eszközökkel, megváltozott feltételek között.
Ausztria Kommunista Pártja ezért vetette be erőit a széles alapokon nyugvó népfront létrehozása érdekében, azt remélve, hogy a kommunisták és szocialisták mellett más, Ausztria igazi függetlenségéért küzdő csoportok – elsősorban parasztok és katolikusok – is együttműködnek velük. A parasztoknak és a munkásoknak, a szocialistáknak és a katolikusoknak egyesülniük kell – mondták a kommunisták -, egyesíteniük erőiket avégett, hogy megvédjék az osztrák nép jövőjét minden ellenséggel, Hitlerrel és ausztriai szövetségeseivel szemben.
Nem így a Forradalmi Szocialisták. Vezetőjük, Buttinger, egész brosúrát szentelt „a katolikusok körében folytatott kommunista propaganda problematikus módszereinek”.
A Forradalmi Szocialisták vezetősége elutasította a középrétegekkel kötendő szövetséget, arra törekedve, hogy ezek a rétegek fogadják el a Forradalmi Szocialisták programját. Ezzel a szektás magatartással passzivitásra kárhoztatták a különben megnyerhető erőket, veszélybe sodorták az osztrák függetlenségért vívott harcot, holott ez a harc akkoriban a munkásmozgalom sikeres kibontakoztatásának legfontosabb alapfeltétele volt. A kommunisták kiadták az antifasiszta népfront jelszavát. „Éppen a július 11-i paktum élezte ki az ellenzékiséget, amely immár a kormány híveinek körében is jelentkezik” – figyelmeztettek a kommunisták.
Két héttel a július 11-i egyezmény megkötése után Ausztria Kommunista Pártja felhívásban fordult a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságához az antifasiszta népfront megalakítása érdekében. A jelszó ez volt: harc a demokratikus köztársaságért. A Forradalmi Szocialisták vezetői kitartottak dogmatikus álláspontjuk mellett, és a javaslatot azzal az indoklással utasították el, hogy előbb ki kell vívni „a dolgozó nép minden szervezetének szabadságát”. Azzal vádolták a kommunistákat, hogy Schuschniggal ugyanúgy együttműködnek, amint a szociáldemokrácia is együttműködött 1934 előtt Dollfuss-szal, jóllehet a kommunisták sohasem tápláltak illúziókat Schuschnigg szerepét illetően. Ellenkezőleg, rámutattak: a fasizmus mindkét válfaját a vak kommunista- és szovjetellenesség jellemzi, a harc a marxista munkásmozgalom minden megnyilvánulása ellen. Az ausztrofasiszták szégyenfoltja, hogy együttműködnek a nácikkal az illegális szocialista és kommunista mozgalom ellen, amiről például a német külügyminisztérium osztályvezetője, Weizsäcker, július 11-e után ezt jelentette miniszterének: „Schmidt államtitkárral megállapodásra jutottam, hogy adott időpontban német megbízott tárgyalhat Bécsben a helyi rendőri szervekkel arról a témáról, miként lehetne célszerűen eljárni a jövőben a kommunisták határátlépéseit és más hasonló, a kommunisták leküzdését illető, kölcsönös érdekű hírszerző szolgálati ügyekben.”
A Forradalmi Szocialisták vezetősége a kommunista javaslatot „a népfrontgondolat torzképének” minősítette. Arra hivatkozott, hogy Ausztria nem Spanyolország vagy Franciaország, ahol éppen az időtájt születtek népfront-megállapodások. Ausztriában, mondták a Forradalmi Szocialisták, nincsenek számottevő polgári erők, amelyekre szövetséges társakként lehetne támaszkodni. A Forradalmi Szocialisták eleve nem hittek a népfront lehetőségében: „Szó sem lehet a középrétegeknek az antifasiszta harcra történő mozgósításáról.” Tagadták annak lehetőségét is, hogy „a katolikus munkások megnyerhetők a komoly harc ügyének”.
A népfront kérdése a Forradalmi Szocialisták és a Kommunista Párt nézeteltérésének sarkpontja lett, amikor 1936-ban további tárgyalásokat folytattak az akcióegység-egyezmény megvalósításáról. A tárgyalások ismét elhúzódtak, és amikor 1936. november 20-án végre nyilvánosságra lehetett hozni valamiféle közös közleményt, ez a kérdés továbbra is a legjelentősebb nézeteltérések sarkalatos pontja maradt. Egyébként a két párt ismét kifejezte szándékát az 1936 márciusában létrejött megállapodás szerint tervezett kapcsolatok megteremtésére.
Ezzel kapcsolatban 1937 januárjában végre közzétették a megegyezésről szóló nyilatkozatot. Az „egyes kapcsolat” formáját választották, ami azt jelentette: minden szövetségi tartományban és Bécsben egy-egy képviselőt jelölt ki „kapcsolattartásra” a két párt, illetve a két pártnak a törvényesen működő szervezetekben folytatott illegális munkáért felelős szerve. Az üzemekben, elsősorban a legfontosabb bécsi üzemekben, szintén létre kellett hozni ezeket az „egyes kapcsolatokat”. Megegyeztek továbbá a szakszervezetek kérdésében és a spanyol szabadságharc támogatását illetően is. A februári harcok harmadik évfordulójára közös felhívást adtak ki. Az alapvető ellentét mégis megmaradt a népfront kérdésében.
A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága 1937 októberében tartott pártkonferenciáján megerősítette állásfoglalását a Hitler-ellenes „szövetségre vonatkozó értelmetlen javaslatokkal” kapcsolatban. A konferencia Ausztria Kommunista Pártját hibáztatta: a kommunisták pártja, „amely a nép szemében mindeddig a legforradalmibb párt volt … nem hisz többé a forradalmi jelszavak hatékonyságában”. Igen kényelmes kifacsarása volt ez a kommunisták politikájának, holott ez a politika magában hordozta azt a lehetőséget, hogy a legközvetlenebb, legsürgetőbb kérdésben vívott harc által – és ez a kérdés akkoriban Ausztria függetlenségének biztosítása volt a hitleri fasizmussal szemben – elvezesse a tömegeket a forradalom gondolatához.
A szakszervezetek a népi kormányért
A Forradalmi Szocialistáknál több megértést tanúsítottak az illegális szakszervezetek, amelyek az osztrák Kommunista Párt javaslatára – egységszakszervezeti alapokon – széles körű akciót kezdeményeztek Ausztria függetlenségének védelmére. Az 1936-os júliusi egyezményt követően a szabad szakszervezetek szövetségi vezetősége augusztusban határozatot hozott „a fejlődés új szakaszáról”. „Külpolitikailag a Mussolini parancsára létrejött megegyezés a Róma-Bécs-Berlin-Budapest-
A határozat állást foglalt a Habsburg-monarchia restaurációs kísérleteinek erősödése ellen is; követelte, hogy a katolikus munkások és a középrétegek köréből toborozzanak harcosokat a nemzetiszocializmus ellen. Végül a szabad szakszervezetek harcra szólítottak egy népi kormány létrehozásáért. Határozatukból idézünk: „Célunk változatlan: szabad népet a valóban szabad és független Ausztriában!
Az egyetlen út e cél elérésére: antifasiszta népi kormány, amely a nép minden haladó, antifasiszta rétegét és elemét összefogja; népi kormány, amely a munkások és alkalmazottak, a fasizmus által súlyosan megrövidített kisparasztok, bérlők és földmunkások, iparosok és értelmiségiek széles tömegei mögött áll, biztosítva a nép kulturális-szociális felemelkedését; olyan rendszer, amely visszaadja az osztrák nép szabadságát és szétzúzza a szabadság legádázabb ellenségét: a fasizmust, a fasizmus minden árnyalatát.”
A további akciókra vonatkozó irányvonal a középrétegek megnyeréséért folytatott harcot is megköveteli: „A munkásosztály csak akkor fejtheti ki a harchoz szükséges aktivitást, csak akkor gyakorolhat vonzerőt a középrétegekre, ha a lehető legszorosabb egységben küzd velük.”
A szakszervezetek a kommunistáknak azt az álláspontját is elfogadták, miszerint a munkások harcának támogatása érdekében ki kell használni minden pozíciót „az egységszakszervezeten belül és kívül”. Továbbra is fennmaradtak azonban e vonatkozásban az osztrák Kommunista Párt és a Forradalmi Szocialisták ellentétei. A Forradalmi Szocialisták túlzásnak és indokolatlan általánosításnak nevezték a kommunistáknak azt a jelszavát, hogy mindenütt hatni kell, ahol szervezett munkáserők vannak. A Forradalmi Szocialisták csak bizonyos kiválasztott szervezetekben akarták alkalmazni ezt a taktikát.
A szakszervezeti mozgalom sikerei
Hála a kommunisták által propagált jelszónak – „Kihasználni minden lehetőséget!” -, az illegális szabad szakszervezetek sikerei nem korlátozódtak a már említett üzemi bizalmiválasztásokra.
A hajdani bécsi Schmelz-gyakorlótéren 1936. október 18-án rendezett „hazafias felvonulás” alkalmából a szabad szakszervezetek levélben fordultak Schuschnigghoz, bírálva a kormány antiszociális, retrográd és tekintélyelvű politikáját, leszögezve, hogy a szabad szakszervezetek továbbra is fellépnek „a munkások teljes önrendelkezési joga, az érzület, a szó és az egyesülés szabadsága érdekében”. Schuschnigg csak közvetett módon válaszolt a levélre.
Az egységszakszervezetekben folytatott munka jelentős eredménye volt a nácik tervezett előretörésének megakadályozása is. A nemzeti szocialisták az egységszakszervezetben „a Harmadik Birodalommal való megbékélés” jelszavait hangoztatták. Amikor a fémmunkások szakszervezetének elnöke, a hajdani heimwehres Theodor Znidaric a nácik akciója mellett foglalt állást, az alulról jövő nyomás eredményeképpen néhány hónapon belül le kellett mondania.
A szakszervezeti mozgalom sikerei láttán Schuschnigg újabb manőverbe kezdett. Az egységszakszervezet vezetőit tanácskozásra ültette le a régi szabad szakszervezetek vezetőivel. Renner, a régi szociáldemokrata pártvezető is közreműködött a találkozó előkészítésében. A tárgyalások során a régi szociáldemokrata szakszervezeti funkcionáriusok számára jól fizetett állásokat kínáltak fel az egységszakszervezetben. De a Kommunista Párt leleplezte a manővert és mozgósította a munkásokat. A szabad szakszervezetek szövetségi vezetősége határozatot hozott, amelynek értelmében árulónak számít mindenki, aki az egységszakszervezetben fizetett állást vállal. A Schuschnigg-terv tehát füstbe ment.
Az egységszakszervezetben végzett sikeres munka látható jele volt a szakszervezeti bizalmiak első legális emlékiratának átnyújtása, amelyben a szövetségi kancellárhoz folyamodnak a „szabad Ausztriáért”, a munkások önigazgatási jogáért.
Ez volt a munkások első törvényes fellépése az ausztrofasiszta diktatúra alatt, a fellépést pedig az illegális szabad szakszervezet irányította. Az emlékiratot 1937. április végén törvényesen választott szakszervezeti bizalmiakból álló bizottság készítette elő, majd mintegy 100 000 munkás, 250 üzem dolgozója írta alá, és 12 tagú választott küldöttség juttatta el a szövetségi kancellárhoz. Az emlékiratban egyebek között ez állt: „A szabad, önálló és független Ausztriáért folytatott harc döntő szakaszához érkezett. Aggasztóan megnőttek az osztrák függetlenséget fenyegető veszélyek.
De Ausztria függetlenségét tartósan nem szavatolhatják külpolitikai tényezők. Semmiképpen sem tekinthető ilyen irányú biztosítéknak az a politikai irányvonal, amely Ausztriát végső soron a fasiszta nagyhatalmak hatalmi érdekeinek szolgáltatja ki. Minden eddiginél világosabban látható: az országon belül kell megteremteni annak lehetőségét, hogy az osztrák nép többsége az őszinte jóakarat jegyében egyesülve, minden eszközzel megvédhesse hazája függetlenségét és szabadságát bárki és bármi ellen.
Csakhogy ennek szervezeti és politikai feltételei ma még nem adottak. Olyan szervezetekre van szükség, amelyekben a munkások valóban szabadok és függetlenek, amelyek keretei között maguk dönthetnek sorsukról, ahol szabadon kifejezhetik véleményüket és szabadon hirdethetik meggyőződésüket, ahol maguk választják és ellenőrzik megbízottaikat, mert csak az ilyen szervezetek jelenthetnek hatékony, aktív védelmet a nemzetiszocializmus ellen, amely napjainkban leginkább fenyegeti Ausztria szabadságát és függetlenségét … A munkások és alkalmazottak azonban csak akkor sorakozhatnak fel eredményesen a haza védelmére, ha minden gazdasági és kulturális szervezetükben teljes önrendelkezési jogot élveznek … A munkások és alkalmazottak annál eltökéltebben állnak készen Ausztria szabadságának megvédésére, minél inkább védelmezhetik ezáltal szabadságukat és emberi jogaikat, szociális és politikai hozzászólási jogukat, szociális vívmányaikat …”
Az emlékirat ezzel a követeléssel zárult: „Helyre kell állítani a munkások és alkalmazottak önrendelkezési jogát legsajátabb szervezeteikben, a szakszervezetekben; értjük pedig ezen a függetlenséget mind a vállalkozóktól, mind a kormánytól, minden funkcionárius szabad választását, a csúcsszerveket is beleértve, szabad jelöltlistát, szabad választási agitációt, szervezeteink korlátlan mozgási szabadságát.”
A kancellár nem fogadta a delegációt, a követelések azonban – ajánlott levélben – eljutottak hozzá. A memorandum megfogalmazóira és benyújtóira megtorló intézkedések vártak, de a mozgalmat már ez sem tartóztathatta fel. Választ a legálisan működő bizalmiak sem kaptak. Két hónap múlva Schuschnigg az 1937. májusi memorandumra azzal a meghagyással válaszolt, hogy az egységszakszervezet foglalkozzék csak gazdasági kérdésekkel, de hagyja a politizálást.
A munkások és a berchtesgadeni egyezmény
A kommunisták a leghatározottabban szembefordultak a nácik és az ausztrofasiszták német-nemzeti propagandájával. A Die Rote Fahne 1937. február közepén ezt írta:
„Vége legyen a második német állam emlegetésének.
Osztrákok vagyunk, és államilag-nemzetileg önálló, független és szabad Ausztriát akarunk … Munkások, alkalmazottak, parasztok, iparosok, katolikusok, osztrák nép! Ezen a sorsotok és Ausztria sorsának szempontjából egyaránt döntő órán halljátok hívó szavunkat: harcoljatok velünk együtt a nép szabadságjogainak visszaszerzéséért, mert csak ez jelenthet hatékony erőt a hazánkat fenyegető külső csapásokkal szemben!”
Ausztria Kommunista Pártja 1937 augusztusában megtartott országos konferenciája azt a feladatot tűzte a párt elé, hogy „tevékenységét szentelje maradéktalanul a német fasizmus részéről fenyegető veszély elhárításáért vívott küzdelemnek”. A kommunisták álljanak „a nemzeti szabadságharc” élére, lépjenek fel „a széles népfront” érdekében, támogassák „minden Hitler-ellenes osztrák összefogását”.
A kommunista népfrontpolitika helyessége egyértelműen megnyilvánult 1938 februárjában és márciusában, amikor Hitler hozzálátott régóta dédelgetett tervének, Ausztria annektálásának megvalósításához. Az osztrák nácik terrorakcióinak és provokációinak minden addiginál vadabb sorozata után Hitler 1938. február 12-én Berchtesgadenbe rendelte Schuschniggot, és katonai intézkedésekkel fenyegetőzve arra kényszerítette a kancellárt, hogy írja alá a Németországgal kötendő újabb osztrák szerződést Ausztria „csatlakozásáról” a Harmadik Birodalomhoz, hogy ekképpen az Anschluss legalább színleg Ausztria önálló, „saját jószántából” tett lépésének látsszék. Schuschnigg fenntartás nélkül kapitulált. A nácikat bevették a Hazafias Arcvonalba, első számú bizalmi emberük, Seyss-Inquart pedig belügyminiszter lett. A feltételek olyan vérlázítóak voltak, hogy Schuschnigg nem is merte azonnal nyilvánosságra hozni a paktumot. Napok múltán végre kezdtek kiszivárogni bizonyos részletek. Elkerülhetetlen volt ez, hiszen a kormánynak „munkához kellett látnia”, de a közvélemény tájékoztatása ezután is csak lassan, fokozatosan ment végbe.
A kommunisták időben figyelmeztettek a veszélyre. Koplenig még Schuschnigg berchtesgadeni útja előtt azt írta a Rundscbau 1938. január 27-i 4-es számában: „A júliusi paktumról* Célzás Schuschnigg és a nácik 1936. július 11-i államközi szerződésére. * fokozatosan kiderül: Ausztriának a hitleri fasizmussal szembeni teljes kapitulálásához vezet …”
A berchtesgadeni határozatok ismertté válása után Ausztria Kommunista Pártja szenvedélyes felhívással fordult a munkásokhoz, parasztokhoz, Ausztria egész népéhez. A felhívás e szavakkal kezdődött: „Végveszélyben Ausztria, országunk sorsáról, függetlenségéről van szó.” A Kommunista Párt egységes harcra szólított: „Ausztria fasizálását meg lehet akadályozni, függetlenségünket eredményesen meg lehet védelmezni, ha minden, hazája függetlenségét akaró osztrák összefog … Alakítsunk szilárd függetlenségi és szabadságfrontot! … Előre a nép demokratikus összefogása és egysége felé! Előre a népfront létrehozásáért! Éljen a szabad, demokratikus és független Ausztriáért folytatott harc!” A kommunisták egyidejűleg síkraszálltak a demokratikus jogok helyreállításáért. A Die Rote Fahne február végi számában kijelentették, hogy az osztrákok közös frontja „sohasem jöhet létre tekintélyuralmi eszközökkel, hanem csakis a demokratikus egyetértés útján, a nép demokratikus beleszólási joga alapján, a munkások más néprétegekkel való teljes politikai egyenjogúsításának biztosítása révén …”
Az egyre világosabbá váló veszély láttán hatalmas felindulás lett úrrá Ausztria egész lakosságán. A munkásosztály félreérthetetlenül felemelte szavát: széles, példátlan méretű népi mozgalmat indított Ausztria függetlensége érdekében. Már február 14-én spontán módon üzemi bizalmiak figyelmeztették az egységszakszervezet vezetőségét, hogy a munkásság körében nyugtalanság észlelhető, és ők is készek az akcióra. Amikor azután február 16-án az új kormány megalakulásának híre is elterjedt és nyilvánosságra jutott Seyss-Inquart belügyminisztersége, riadókészültségben állt az egész ország. Még a keresztényszocialista munkásvezér, Leopold Kunschak lapja, az Österreichische Arbeiter-Zeitung is óvatos ellenzékiségnek adott hangot 1938. február 19-i számában.
Hitler 1938. február 20-i rádióbeszéde, amelyet az osztrák rádió is sugárzott, nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy Hitler szemében az osztrák függetlenség elismerésének már csak formai jelentősége van. Ekkor a munkásság hangja az addigihoz képest is felerősödött. Ausztria védelme érdekében demokratikus jogaik helyreállítását követelték a munkások. A munkásmozgalom gyakorlatilag áttörte az illegalitás kereteit. Az üzemekben, az egységszakszervezet gyűlésein nyíltan léptek fel szocialisták és kommunisták.
Újjáalakítják a munkásbizottságot
Néhány nappal Berchtesgaden után bizottság alakult a jelentősebb üzemek bizalmijaiból. (1937-ben már működött ilyen bizottság.) A bizottság elnöke Alois Köhler kommunista fémmunkás lett, szóvivője az illegális közalkalmazott szakszervezet vezetője, Friedrich Hillegeist, aki akkoriban nem volt tagja a Forradalmi Szocialistáknak, hanem a kommunistákkal tartott fenn szoros kapcsolatot. A bizottság már február 19-én felkereste az egységszakszervezet vezetőit, közölve a hivatalos szakszervezeti szövetség elnökével, hogy a szakszervezeti szövetség által február 20-ra és 21-re összehívott konferenciákon határozati javaslatot tesznek, amelyben egyebek között ez áll: „Az osztrák munkásság megbízottai kifejezik szenvedélyes elhatározásukat, hogy síkra szállnak Ausztria szabadságáért, függetlenségéért és méltóságáért. Az osztrák munkások békét kívánnak, de nem békét mindenáron …” Ezért követelik, hogy adják vissza legfontosabb szabadságjogaikat.
Amikor az egységszakszervezet elnöke felkereste Schuschniggot, a szövetségi kancellár ragaszkodott hozzá, hogy a határozat szövegébe az alábbiakat is foglalják bele: a munkások „zárt egységben, képviselőik vezetésével felsorakoznak a szövetségi kancellár mögött a független, szabad, szociális, keresztény és német Ausztriáért”. Csakhogy az egységszakszervezet vezetői hiába próbálták a konferenciákon és gyűléseken a munkásosztály indulatát Schuschnigg-barát tüntetéssé változtatni. A szakszervezeti szövetség vezetőségi értekezlete jóváhagyta ugyan a Schuschnigg által kért változtatást, de sok üzemben és konferencián a munkások egyszerűen törölték az idézett szavakat. A határozatot az üzemekben 48 óra leforgása alatt több mint egymillió aláírás támogatta. Schuschnigg ekkor a hivatalos egységszakszervezet elnökének megtiltotta a további aláírásgyűjtést. Az illegális szakszervezetek széles körben terjesztett röplapokon hívták fel az üzemek dolgozóinak figyelmét a rendkívüli veszélyre, amely az országot és a munkásosztályt megmaradt szabadságjogaik elvesztésével fenyegeti. Számos szakági szövetség konferenciáján fogadták el a határozatot, amelyben ez állt: a munkások „készek bármikor felvenni a harcot a szabad és független Ausztriáért, amelyben ők maguk is szabadok és függetlenek lehetnek”. Február 21-én spontán üzemi akciókra került sor, például Floridsdorfban, Brigittenauban és Favoritenben. A FIAT és a Daimler Művekben, valamint a Shuttleworth Művekben kétórás sztrájk volt. A munkásságot nem tévesztette meg Schuschnigg újabb manővere, hogy az egykori szociáldemokrata, később a Hazafias Arcvonalhoz átállt Watzek munkásvédelmi államtitkár lett, és hatástalan maradt az az ígéret is, miszerint Schuschnigg a Hitler által a nemzetiszocialisták érdekében kikényszerített amnesztiát a szocialistákra és kommunistákra is kiterjeszti. A munkások azt követelték az egységszakszervezettől, szervezzen tiltakozó sztrájkokat az üzemekben.
Schuschnigg két hétig nem volt hajlandó fogadni a munkásbizottságot. Még Miklas szövetségi elnök indítványát is nyersen elutasította. Az elnök ugyanis azt javasolta Schuschniggnak, fogadja a régi reformista, illegális tevékenységet nem folytató egykori bécsi polgármestert, Seitzet. Később Schuschnigg azzal védekezett, hogy „mások” révén mégis tárgyalt.
Így a munkásbizottság csak a Hazafias Arcvonal kormányfunkcionáriusaival tárgyalhatott. A bizottság egyik tagja, Theodor Heinisch kommunista szakszervezeti funkcionárius később így számolt be erről: „A megbeszélések ismételten az elnyomott munkások politikai érettségét és hazaszeretetét bizonyították. A munkásság – minden belső nézeteltérés ellenére – felismerte a mindenkit közvetlenül fenyegető veszélyt. Néhány nappal a kormány átalakítása után megbeszélésre került sor az akkori bécsi polgármesterrel, Schmitzcel, aki egyben a Hazafias Arcvonal vezető funkcionáriusa is volt. A delegáció kijelölt szóvivőjeként felhívtam Schmitz figyelmét bizonyos veszélyekre, egyebek között azokra, amelyek Seyss-Inquart belügyminiszterségéből fakadhatnak …”
Theodor Heinisch arról is beszámol, hogy „munkásküldöttség kereste fel az államrendőrség akkori főnökét, Weiser udvari tanácsost. A több órás megbeszélés rendkívül drámaian folyt le. Mint a delegáció választott szóvivője, mindjárt bevezetőül feltettem a kérdést: »Mit akarnak tőlünk, uraim?« Hiszen a kormány szemében mindnyájan illegális baloldaliak voltunk, nem tudhattuk, nem tartóztatnak-e le azon nyomban. Weiser azt felelte, a kancellár, és vele a kormány is, fontosnak tartja megismerni a munkásság hangulatát, tekintettel az ország súlyos helyzetére. Ezek után felhívtuk a jelenlevők figyelmét, hogy ha valóban a kendőzetlen igazságra kíváncsiak, a munkásság szószólóiként kénytelenek leszünk néhány igen keserű igazságot tudatni velük. Ha viszont kritikátlan lojalitási nyilatkozatot várnak tőlünk, jobb lesz, ha mindjárt a Hazafias Arcvonal vezetőiért küldetnek … Bár a megbeszélés szinte minden pillanatban félbeszakadással fenyegetett, két és fél óráig tárgyaltunk, s a delegációnk befejezésképpen felhívta a kormány figyelmét: a rendszernek gyorsan kell cselekednie, elsősorban a munkásság érdekében kell világos lépést tennie, meggyőzve a tömegeket, hogy a fenyegető nemzetiszocializmussal szemben csakugyan van veszíteni-, ennélfogva védeni valójuk is. Végül ígéretet kaptunk, hogy a megbeszélésről a kormánymegbízottak a valóságnak megfelelően tájékoztatják Schuschnigg szövetségi kancellárt.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!