III. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
4
A Komintern VII. kongresszusa
A Forradalmi Szocialisták és a Kommunista Párt között 1935. április közepén újrakezdett tárgyalások a „forradalmi” küldöttek szabotáló taktikája miatt igen lassan, nehézkesen haladtak. Megegyezés született mindenesetre az 1935. május elsejei jelszavak kérdésében. A további tárgyalások júniusban kezdődtek el. Támogatta ezeket a tárgyalásokat Ausztria Kommunista Pártja főtitkárának, Koplenignek az 1935 júniusában megtartott országos konferencián tett pontosító kijelentése, amely visszautasította azt a rágalmat, hogy a kommunisták célja a szocialista szervezetek gyengítése lenne. Koplenig félreérthetetlenül leszögezte: „A Kommunista Párt nem folytat konkurenciaharcot a Forradalmi Szocialisták ellen.” A tárgyalások során először csak a proletár foglyok szabadon bocsátásának érdekében rendezendő harci hét ügyében jött létre megállapodás; a harci hétre júliusban, a közös megállapodás jegyében sor is került.
Az ausztriai egységfrontmozgalom új fellendülését hozták a Komintern VII. kongresszusának 1935 nyarán született határozatai. A februári napok tapasztalatai komoly szerepet játszottak a Forradalmi Szocialisták további politikájának meghatározásában, irányvonalának az erőteljesebb egységfront-politika felé történt fordulatában. A kommunisták legfelsőbb fóruma, a Komintern beigazolta: aligha lehet kételyeket támasztani a kommunistáknak a proletár egységfront létrehozására nemzeti és nemzetközi szinten kifejtett erőfeszítésével kapcsolatban. A Komintern lángoló szavú, akcióegységre szólító felhívása Ausztriában is lelkes visszhangra talált. Ezért a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságát, amikor két cikkben megpróbálta visszautasítani a kommunisták ajánlatát, „kínos meglepetés” érte – mint Buttinger írja mert a tagok hevesen tiltakoztak az egységfront szabotálása ellen. Így a Forradalmi Szocialisták vezetősége, rövid levélváltás után, augusztus végén kénytelen-kelletlen beleegyezett a magas szintű tárgyalásokba. A két szervezet egy-egy képviselője jött össze, általában hetente egyszer, hosszabb megbeszélésekre. A tárgyalások az év végéig tartottak, és a Forradalmi Szocialisták vezetőségének kitartó szabotázspolitikája miatt alaposan elhúzódtak.
Buttinger és társai új manőverbe kezdtek, hogy „egy rántással” kiszabadítsák „pártjukat a kutyaszorítóból”. 1935. szeptember végén megfogalmazták, és még átadása előtt országszerte 20 000 példányban elterjesztették „A Forradalmi Szocialisták részéről Ausztria Kommunista Pártjának tett szövetségi ajánlatot”. Az ajánlat azzal a szándékkal készült, „hogy a Kommunista Párt úgyis elutasítja majd” – írja Buttinger. – A Forradalmi Szocialisták a Komintern VII. kongresszusának előterjesztéséhez kapcsolódva „kezdeményezést” tettek az egységpárt létrehozására, feltételül azonban azt szabták, hogy Ausztriában ez a párt maradjon a Komintern keretein kívül. A puszta akcióegységet a Forradalmi Szocialisták korlátolt hasznosságúnak ítélték, de még ennek feltételeként is azt követelték, hogy a kommunisták mondjanak le pártjuk propagandájáról, hagyjanak szabad utat a munkásoknak vagy az egyik, vagy a másik pártba való belépéshez. Ezen az alapon kell az egy évre szóló közös programot meghatározni, de a két párt tevékenysége legyen a továbbiakban is egymástól független – javasolta a Forradalmi Szocialisták vezetősége. A közös bizottságok gondolatát a Forradalmi Szocialisták elutasították. A pártok feletti, egységes tömegszervezet gondolatát „egyletesdi” címszóval igyekeztek kigúnyolni.
A Forradalmi Szocialisták történészei ezt az ajánlatot „ügyes sakkhúzásnak” minősítik, azt állítva, hogy ezáltal a „forradalmiaknak” sikerült „zavart kelteniük a kommunisták követőinek soraiban”. Csakhogy Ausztria Kommunista Pártja nem tette meg az egységfront ellenségeinek azt a szívességet, hogy a tárgyalásokat megszakítsa, hanem további tárgyalásokhoz ragaszkodott. A Rundscbau 1935. november 7-i számának egyik cikkében ezzel kapcsolatosan ez áll: „A Forradalmi Szocialisták szövetségi ajánlatát alkalmas alapnak tekintjük a további tárgyalásokhoz … Végeredményben úgy látjuk, köztünk és közöttük nem olyan mélyek a különbségek, hogy az ausztriai forradalmi-marxista egységpárt létrehozásának útjában álló akadályokat le ne küzdhetnénk.” Október végén Ausztria Kommunista Pártja hosszabb, Koplenig által aláírt levelében tárgyilagos és meggyőző érvekkel válaszolt a Forradalmi Szocialisták szemrehányásaira. Idézzük: „Egyetértünk szövetségi ajánlatotokkal a politikai akcióprogram alapján.” Ausztria Kommunista Pártja azonban nagyobb súlyt helyezett „az egységfront közvetlen akcióprogramjára”, mint a fasiszta diktatúra megdöntése után létrehozandó kormány programjára. Négyhetes, Buttinger szabotáló politikája következtében eredménytelen tárgyalás után a Kommunista Párt azzal a kéréssel fordult a Brünnben tartózkodó Otto Bauerhoz, vesse latba befolyását az egységfront érdekében. A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága színleg engedett, és 1935 novemberében aláírt egy „közös nyilatkozatot” az akcióegységről, amely elvben helyesli az akcióegységet, és elsősorban a szakszervezetek egységére szólít fel. A Forradalmi Szocialisták azonban ezzel, mint Buttinger elismeri, csak „néhány hónapot akartak nyerni, legalább a további tárgyalásokhoz szükséges »fedezékek« kiépítésére”. Bár Ausztria Kommunista Pártja a nyilatkozatot nem találta kielégítőnek, remélte, hogy a közös harc nyomán a munkások további lépésekre kényszerítik a Forradalmi Szocialisták vezetőségét az akcióegység felé. Nem így a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága, amelyet kicsinyes pártérdekek irányítottak. Történetük krónikása, Wisshaupt, ezzel kapcsolatban a következőket írja: „A Forradalmi Szocialisták ezzel a nyilatkozattal elérték, amit akartak. Szembefordultak a Kommunista Párt egyesülést erőltető, elnyomásra törekvő irányvonalával, és kifelé, az úgynevezett egység fanatikusainak megnyugtatására, megőrizték tárgyalási készségüket.” Valóban szomorú bizonyítvány!
A tárgyalások négy hete sem hozott eredményt. A Forradalmi Szocialisták vezetősége elutasította a közös 1935-ös télisegély-akciót, nem volt hajlandó együttműködni a Vörös Segéllyel, kizárólag saját Szocialista Munkássegélyére támaszkodva intézte el a dolgot.
1936. január közepén Ausztria Kommunista Pártja új egyezménytervezetet nyújtott át, amelyben azt is javasolta: használják ki a legális, elsősorban az egységszakszervezeti munka által biztosított lehetőségeket. A Forradalmi Szocialisták vezetősége „teketória nélkül” elvetette a javaslatot. A kommunisták egységfrontkampánya következtében viszont 1936 januárjában sikerült közös – a Kommunista Párt, a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága és az illegális szakszervezeti vezetőség által aláírt – felhívást kiadni február 12-e évfordulója alkalmából. Közösen terjesztettek nagy tömegű röpcédulát. Több üzemben gyászsztrájkok voltak, másutt munkaidő utáni megemlékező gyűlések.
A Forradalmi Szocialisták és a Kommunista Párt között egy éven át folyt egységfronttárgyalások végre 1936 márciusában – a kommunisták engedékenysége eredményeképpen – akcióegység-egyezménnyel végződtek. A kommunisták készsége a kompromisszumra odáig terjedt, hogy Otto Bauer az egyezményt „a [szociáldemokrata] párt száz százalékos győzelmének” nevezte. Danneberg „kommunista csődnek” tekintette a dolgot, a Forradalmi Szocialisták vezetői „ártalmatlan okmányt” emlegettek. Ausztria Kommunista Pártja azonban, félretolva a kicsinyes pártérdekeket, arra számított, hogy az egyezmény, ha nem is áll eléggé következetes alapokon, jó bázist jelenthet a további közös akciókhoz. Az egyezményt 1936. május 1-én jelentették be ünnepélyesen. Ausztria Kommunista Pártja ezzel kapcsolatban leszögezte: „A Forradalmi Szocialisták és a Kommunista Párt között létrejött egyezmény a két párt jelentős közeledését tanúsítja az aktuális munkáspolitika lényeges kérdéseiben.”
Ausztria Kommunista Pártja azt remélte, hogy az egységfrontegyezmény az első lépést jelenti az Ausztria függetlenségéért küzdő széles népfront megalakításához is. Az osztrák munkásosztály számára ugyanis létfontosságú volt a hitleri Németország annexiós törekvései elleni harc, amely 1936 júliusában új lendületet kapott.
A kommunisták Ausztria függetlenségéért
A munkásság leverésével az ausztrofasizmus a náci fasizmus útját egyengette. A demokrácia elveszett, ezáltal pedig a hitleri fasizmus csábításaival szembeni ellenállás is csökkent. A munkásszervezetek szétverésével az osztrák függetlenségért vívott harc legjelentősebb ereje, a munkásosztály kényszerült illegalitásba. Ausztria Kommunista Pártja kezdettől fogva harcolt a német imperializmushoz való csatlakozás politikája ellen. A Szociáldemokrata Párt a hitleri hatalomátvétel után, utolsó kongresszusán törölte programjából az addig is sok bajt okozó csatlakozási követelést – de csak a náci uralom fennállásának idejére, és anélkül, hogy nagynémet felfogásán jottányit is változtatott volna. A februári harcok okozta megrázkódtatások eredményeképpen a nácik úgy vélték, hogy feléjük billen a mérleg a munkások körében. Azt remélték, hogy az ausztrofasizmus elleni gyűlölettel eltelt munkások a segítségükre sietnek, ezért 1934. július 25-én puccsot kíséreltek meg Bécsben, azzal a céllal, hogy a Dollfuss-kormányt eltávolítsák és Rintelent ültessék a Németországhoz csatolt Ausztria kancellári székébe. Dollfusst elfogták és agyonlőtték ugyan a nácik, a puccs mégis kudarccal végződött. A fiaskó oka elsősorban az volt, hogy a munkásság és az osztrák nép nagy többsége semmiben sem támogatta a nácikat, nem óhajtotta ugyanis az ausztrofasiszta diktatúrát a még tűrhetetlenebb nemzetiszocialista diktatúrával felcserélni.
A náci puccsisták kudarcában az a körülmény is közrejátszott, hogy Németország nem tudta megadni nekik a várt katonai támogatást, Mussolini ugyanis, aki abban az időben még mindig éles konkurenciaharcban állt a nagy étvágyú Hitlerrel, csapatokat vonultatott fel a Brenneren. 1934-ben pedig Hitler még semmiképpen sem vállalhatta a háborút.
A náci puccs azonban megmutatta, milyen komoly veszély fenyegeti Ausztriát a hitleri Németország annexiós tervei révén. Az osztrák Kommunista Párt XII. kongresszusa megadta a vészjelet: „A hitleri Németország a sikertelen júliusi puccs ellenére sem mond le bekebelezési terveiről, folytatni fogja háborús és polgárháborús provokációit.” Ausztria Kommunista Pártja attól is óvott, hogy bárki azt gondolja: Mussolinira vagy Dollfuss szövetségi kancellár utódjára, Schuschniggra bízhatja magát az ország. Ausztria függetlenségét csak az osztrák munkásosztály harca biztosíthatja. A náci puccs leverése után valóban azonnal megkezdődtek a tárgyalások Schuschnigg és a Hitler által ausztriai német követté kinevezett Franz von Papen között. Ezek a tárgyalások készítették elő azután Hitler és Schuschnigg 1936. július 11-én Berchtesgadenben tartott tárgyalásait.
A kommunisták világosan látták, milyen veszély fenyegeti Ausztria függetlenségét, tehát a munkásosztályt is. A kommunisták tudták, hogy Ausztriának az imperialista Németország általi annektálása még fokozottabb terrort jelentene a munkásosztály számára, még inkább hátravetné a dolgozók harcát a demokratikus jogok visszaszerzéséért, kimondhatatlanul megnehezítené és rontaná helyzetüket. Abból a felismerésből kiindulva, hogy „Hitler egyenlő a háborúval”, Ausztria Kommunista Pártja rámutatott a veszélyre: ha az annektálásra sor kerül, Ausztria belesodródik Hitler háborújába. Ezért az osztrák Kommunista Párt döntő feladatának tekintette Ausztria függetlenségének védelmét.
Az osztrák kommunisták helyzetének tisztázásához nyújtott segítséget 1935 nyarán a Komintern VII. kongresszusa, amely a figyelmet az addiginál erőteljesebben irányította egy fontos kérdésre: foglalkozzanak a kommunisták még fokozottabban országaik nemzeti problematikájával. Ennek az irányvonalnak megfelelően jelentette ki Ausztria Kommunista Pártjának titkára, Koplenig, a párt 1937 augusztusában tartott országos konferenciáján: „A hitleri fasizmus hatalomra jutásával az osztrák függetlenségért vívott harc nemcsak Ausztria népének sorskérdése, hanem az európai béke és haladás kérdésének fontos tényezője is … Ennek következtében feladatunk abban áll, hogy a nép függetlenségi törekvéseinek demokratikus tartalmat és haladó perspektívát biztosítsunk. Ez azt jelenti, hogy az osztrák munkásságnak és a haladó erőknek a valóban független Ausztriáért folytatott harcát össze kell kötni a népnek szabadságáért és demokratikus önrendelkezési jogáért vívott harcával. Ez azt jelenti, hogy harcunk élét a hitleri fasizmus ellen kell fordítanunk, küzdve ausztriai ügynökei és közvetlen szövetségesei ellen, de azok ellen is, akik a nép függetlenségi törekvéseit reakciós célokra akarják felhasználni. Küzdenünk kell a tekintélyuralmi diktatúra rendszere ellen, amely az ország és a nép érdekeit a német és az olasz fasizmus imperialista hatalmi érdekeinek rendeli alá. Ezzel a harccal az osztrák nép, de az európai béke és haladás igazi érdekeit is szolgáljuk.”
Az osztrák nemzetért
Az elsődleges feladat annak tudatosítása volt, hogy az Anschluss nem a német nemzet egyesítését jelenti, hanem az imperialista Németország részéről kierőszakolt annexiót, Ausztria nemzeti önállóságának megsemmisítését. Időközben ugyanis folytatódott az önálló osztrák nemzetté fejlődés még le nem zárult folyamata, erősödött az osztrák nép nemzeti jellege és önállósága. Ezért az Anschluss-szal szembeni ellenállás táborában összefonódtak a fasizmus ellen és a béke megőrzéséért folytatott demokratikus küzdelem erői az ország függetlenségéért vívott nemzeti harc elemeivel.
A kommunisták, és csakis a kommunisták voltak azok, akik a marxizmus tudományos alapján állva az önálló osztrák nemzet kialakulásának és fennmaradásának kérdését felvetették, és a kérdésre igennel válaszoltak. A kérdés tisztázásában jelentős szerepet játszottak a Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjának, a hitleristák által később meggyilkolt Alfred Klahrnak a párt 1936-ban alapított elméleti lapjában, a Weg und Zielben közölt cikkei. Ma polgári történészek is elismerik, hogy az osztrák nép és a németség közti nemzeti választóvonal meghúzása nélkül illuzórikus a Németország és Ausztria között megvont, merőben földrajzi-politikai határ.
Az osztrák történészek állítólagos objektivitására jellemző fényt vet, hogy nem akarják tudomásul venni: a kommunisták voltak azok, akik elsőként álltak ki az osztrák nemzeti önállóságért. Ugyanígy „elkerüli figyelmüket” egyébként az illegális munkásszervezetek által 1934-1938 között az ausztrofasiszta diktatúra ellen vívott küzdelem, s ha utalnak is a munkásosztály harcára ezekben az években, véleményük sohasem hízelgő.
A Kommunista Párt volt az egyetlen erő, amely nyíltan és egyértelműen fellépett nemcsak Ausztria önállósága mellett, de az önálló osztrák nemzet fejlődését is követelte. A Forradalmi Szocialisták és mentoruk, Otto Bauer, a Kommunista Pártnak ezeket a kijelentéseit lázálmoknak minősítették. Kitartottak eredeti álláspontjuk mellett, miszerint az osztrákok a német nép részét alkotják, és csak átmenetileg, taktikai megfontolásból fordultak szembe az Anschluss gondolatával.
Otto Leichter és a Forradalmi Szocialisták más teoretikusai éles polémiát folytattak a kommunistákkal. Egyik vezetőjük, Karl Hans Sailer, ráadásul – Ausztria annexiója után, amikor a második világháború idején az osztrák nemzet eszméje egyre több hívőre talált – ügynöki tevékenységnek bélyegezte az osztrák Kommunista Párt harcát. 1942-ben New Yorkban így írt: „Nem lehet kétséges, hogy Ausztria német föld. Alantas ügynöki munkának bizonyult minden olyan kísérlet, amely arra irányult, hogy növelje a különbséget osztrákok és németek között, mi több, az »osztrák nemzet« létezését bizonygassa.”
Az ausztrofasiszták hasonlóképpen szembefordultak az osztrák nemzettudattal, „Ausztria német küldetését” propagálták, s ez tovább gyengítette az Anschluss-szal szembeni ellenállást.
Az ausztrofasiszták német-nemzeti ideológiája
Az ausztrofasiszták úgy vélték: a hitleri Németország annexiós törekvéseivel szemben úgy erősíthetik meg leginkább pozíciójukat, ha a német fasiszták politikáját majmolják, és a nemzetiszocializmuson is túltesznek Ausztria „német” küldetésének hangsúlyozásával. Jellemzőek erre az érzületre az olyan kijelentések, mint például Schuschniggé: „Újra meg újra szándékosan és hangsúlyosan az össznémet gondolkodás és az össznémet szellem, az össznémet kultúrkötelék feladatairól szólottam.” És az 1936. július 11-én megkötött egyezmény preambulumában is „mindkét német államnak a német kultúrkörökhöz való tartozása” kerül hangsúlyozásra. Kivételesen egyetérthetünk Ernst Winterrel, a katolikus publicistával, Dollfuss barátjával is, aki 1933. május 4-én Mussolinihoz írt levelében leszögezi, hogy az osztrák fasizmust „csak igen vékonyka fal választatta el a száz százalékos nemzetiszocializmustól, [és] belső szükségszerűséggel vezetett a szellemi »Anschluss«-ba”. Egyébként az ausztrofasiszták Mussoliniba vetették reményüket, tőle vártak támogatást a német imperializmus terjeszkedési törekvéseivel szemben.
Hamarosan kiderült azonban, milyen csalóka ez a remény. Jött Olaszország gyarmati háborúja Abesszíniával, amelyben Hitler támogatta az olasz fasisztákat, és ez elég volt ahhoz, hogy Mussolini magatartása teljességgel megváltozzék. Hitler és Mussolini közösen törte le a spanyol nép szabadságharcát, majd Mussolini feladta ellenállását Ausztria annektálásának kérdésében.
Mussolini már 1936 márciusában, Schuschnigg római látogatása alkalmával, felhívta az osztrák szövetségi kancellár figyelmét a Róma-Berlin viszonyban bekövetkezett változásokra, és azt ajánlotta, Ausztria „tegyen lépéseket a belső pacifizálódás” felé. Az abesszin háború más irányban is lekötötte Olaszország erőit: nem volt többé mód a Heimwehr támogatására; ennek egyenes következménye lett a Heimwehr-miniszterek menesztése a Schuschnigg-kormányból, majd a Heimwehr felbomlása.
Mindez nem érintette Schuschnigg belpolitikájának fasiszta irányvonalát. Az osztrák munkásmozgalmat továbbra is bilincsbe verték. De az osztrák függetlenséget fenyegető veszély is napról napra nőtt. Amikor az osztrák és az olasz vezérkar megállapodott, hogy olasz tisztek – polgári ruhában – felderítik a határvidék útviszonyait, s ezzel lehetővé teszik az olasz hadsereg esetleges gyors beavatkozását, akkor is azt kérdezte az osztrák vezérkari főnöktől Mussolini és az olasz vezérkari főnök helyettese: „hogyan képzeli végül is Olaszország és Németország katonai összecsapását?”
Ahogyan Mussolini ellenállása gyengült, úgy közeledtek egyre inkább az ausztrofasiszták az osztrák nemzetiszocialistákhoz. Ennek jegyében például Starhemberg magyar földön, Győrben folytatott tárgyalásokat a nácik képviselőjével, Seyss-Inquarttal, „nemzeti front” alakításáról az ausztriai parancsuralmi rendszer erősítése érdekében. Ugyanekkor Schuschnigg, saját kezdeményezése alapján, nagy horderejű tárgyalásokba kezdett a náci Németországgal kötendő egyezmény előkészítésére; az egyezmény 1936. július 11-én létre is jött. A paktum elismeri Ausztriát mint „második német államot”, kötelezi azonban, hogy politikájával zárkózzon fel a hitleri Németország mellé. Bár az ausztrofasiszták az egyezményt az osztrák függetlenség elismeréseként tüntették fel, valójában ugródeszka volt csupán a hitleri Németország további agresszióihoz.
Az egyezmény megnyerte Mussolini tetszését; a Duce ugyanis úgy vélte, Olaszország közép-európai érdekeit már csak Németország iránti barátsága révén biztosíthatja. Hitler azonban többet akart. 1937 januárjában Göring Rómában járt, hogy megbeszélje Franco közös olasz-német támogatását a Spanyol Köztársaság ellen. A tárgyalások során ő is elismerte: a hitleri Németországnak az a célja, hogy végrehajtsa az osztrák Anschlusst. Mussolini kezdetben kitért a válasz elől, kijelentette azonban, hogy egy esetleges belső osztrák konfliktus esetén Olaszország már nem vonul fel Németország ellen „a brenneri vártán”.
Olaszország világosan kifejezésre juttatta álláspontját: nem érdekli többé Ausztria ütközőállam szerepe. 1938 januárjában az olasz külügyminiszter, budapesti tárgyalásai alkalmával, nem volt hajlandó nyilatkozatot tenni Ausztria függetlenségét illetően. 1938 márciusában végül Mussolini hozzájárult Ausztria annektálásához, amiért azután Hitler örök hálát esküdött neki.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!