II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
13
A Róma-Budapest-Bécs háromszög
Dollfuss Ausztria függetlenségéért vívott harcról beszélt; ez a harc egyre inkább a fasiszta Olaszországtól való függőséggé változott. Ahogy a belső feszültségek fokozódtak és nőtt a német imperializmus, a nácizmus nyomása, Dollfuss mindinkább az olasz fasizmus felé fordult. A dél-tiroli kérdésben mutatkozó nézeteltéréseket félretolták, a Heimwehr és Mussolini között élénkült a kapcsolat, végül Ausztria bel- és külpolitikája szinte teljességgel olasz irányítás alá került. 1933 áprilisában, majd júniusban és augusztusban Dollfuss Mussolininál járt. Az olasz fasiszta vezér egyre nyomatékosabban sürgette, számoljon le már egyszer s mindenkorra a Róma-Bécs-Budapest fasiszta szövetséggel szemben álló munkásmozgalommal, és teremtsen totális fasiszta diktatúrát.
Vatikáni prelátusok „hozták össze” Mussolini és Dollfuss találkozását 1933 húsvétján, április 13-án, amikor a szövetségi kancellár a pápával kötendő konkordátum ügyében Rómában tartózkodott. Mussolini biztosította Dollfusst, hogy „Olaszország szükség esetén a fegyverek erejével is megvédi Ausztria önállóságát”. Ez az „önállóság” azután a fasiszta Olaszország közönséges vazallusává tette Ausztriát.
Június végén Dollfuss újra Mussolinihoz utazott, hogy Ausztria fasizálásának terveiről tárgyaljon vele. A második világháború után megtalálták és nyilvánosságra hozták Dollfuss és Mussolini titkos levélváltásának anyagát, amelyből kiderül, milyen nyomorúságos szerepre vállalkozott ekkor Ausztria függetlenségének állítólagos bajnoka. Ebben a levelezésben két gondolat tér vissza újra meg újra. Először, le kell verni az osztrák munkásmozgalmat és fasiszta alapokra kell helyezni az államot; másodszor, Németországgal csak a fasiszta Ausztria hozhatja létre az enyhülést.
A július 1-i levélben Mussolini elégedetlenkedik, hogy Dollfuss „mindmáig sem volt képes a Szociáldemokrata Párttal szemben olyan határozott magatartásra”, amilyet „Ausztria belső felépítésére vonatkozó programja tartalmaz”. Mussolini azt tanácsolta, hogy Dollfuss „Ausztria egészséges nemzeti erőire támaszkodva mérjen csapást a Szociáldemokrata Párt bécsi fellegvárára”, majd „terjessze ki a tisztogatási akciót az összes többi központra is … amelyek az állam tekintélyelvével szemben álló, bomlasztó tendenciákat képviselnek”. Mussolini hozzátette, boldog lenne, ha „több mint tízéves fasiszta államépítő tapasztalatával Ausztria segítségére” siethetne „a bonyolult helyzet megoldása érdekében”.
Július 22-én Dollfuss így válaszolt: „A kormány tántoríthatatlanul kitart a marxista mentalitás, a marxista formák és szervezetek leküzdésére irányuló célkitűzései mellett … E vonatkozásban eltökéltségünk szilárd, hogy mihelyt a körülmények engedik, megfosztjuk a marxistákat még meglevő hatalmi pozícióiktól.”
Ausztria olasz orientációját szorgalmazta a magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula is. Gömbös július 9-10-én Bécsben meglátogatta Dollfusst; nem akadályozta ebben, hogy éppen Hitlernél járt, s hogy Németországgal is jó kapcsolatot tartott fenn.
Dollfuss maga sem gondolta komolyan, hogy a fasiszta Ausztria rossz viszonya tartós lehet Hitler „Harmadik Birodalmával”. Az olasz külpolitika viszont azon munkálkodott, hogy Ausztria híd is, határ is legyen a német birodalom felé, tehát afféle – elsődlegesen olasz befolyás alatt álló – összekötő kapocs a hitleri Németországgal.
Mussolini államcsínyt sürget
1933. július 26-án és 27-én Magyarország és Olaszország miniszterelnökei és külügyminiszterei a Róma-Bécs-Budapest háromszög létrehozásáról tárgyaltak. Mussolini kijelentette: „Személy szerint Dollfusst nagyon rokonszenvesnek találja; energikus és okos ember, aki azonban az utóbbi időben kétségkívül komoly hibákat követett el … Feltétlenül arra van szükség, hogy Dollfuss ebben a vonatkozásban erélyesebben lépjen fel, máskülönben nem tudja majd megoldani feladatát.” Gömbös Dollfuss pártjára hangolta Mussolinit, s így történt, hogy a szövetségi kancellárt meghívták Olaszországba. A Mussolini-Dollfuss-találkozóra augusztus 19-én és 20-án került sor Riccione olasz tengeri fürdőhelyen. Döntő fontosságú megállapodásokra került itt sor az ausztriai fasizálódás tempójának fokozásáról, amellyel Mussolini nem volt elégedett. A római osztrák követ, dr. Theodor Hornbostel, aki tolmácsként tanúja volt a megbeszéléseknek, megállapította, hogy Mussolini és államtitkára, dr. Suvich „igen nagy nyomatékkal vázolták Dollfussnak a kemény kézzel irányított belpolitika … szükségességét”, s hogy „ez a befolyásolás helyenként a belügyekbe való beavatkozással volt egyenlő”. A római magyar ügyvivő „már-már ultimátum jellegű »tanácsok«-ról” írt.
Bár írásban rögzített megállapodásra került sor, Mussolini írásba foglalta „A dr. Dollfuss szövetségi kancellárnak beterjesztendő megfontolásokat”, s ebben előírta a szükséges további lépéseket. Idézzük: „Bécsbe visszatérve jelentse be Dollfuss, hogy szeptember elején – vagyis a várható államcsíny előestéjén – nagy politikai beszédet tart.” Ezt előzze meg „új elemek belépése” a kormányba. Beszédében a kancellár hangsúlyozza „a kormány diktatórikus jellegét” és „az osztrák alkotmánytervezet … fasiszta alapjait”. Továbbá nevezzen ki Bécsbe kormánybiztost. Végül „jelentse ki, hogy erélyesen szembeszáll minden irányú erőszakcselekménnyel, ennek kísérletét is teljes szigorral letöri”. A kormányba kerülendő „új elemeken” Mussolini Steidlét és Starhemberget értette.
Dollfuss szeptember 11-re ígérte beszédét.
Starhemberg is rendszeresen látogatta Mussolinit. S mint emlékezéseiben megírja, nyíltan közölte vele: „Pénzre van szükségem, fegyverekre van szükségem, az Ön támogatására van szükségem diplomáciai téren.” Mussolini, aki fegyvereket szállított Magyarországnak, illetve Gömbös, a Duce hozzájárulásával és a Dollfuss-szal történt megállapodás alapján, „50 000 puskát és megfelelő számú géppuskát” osztrák célokra biztos raktárakban helyezett el, ahol e fegyverek adott esetben a Heimwehr rendelkezésére álltak. Mussolini a Heimwehr-felvonulások pénzelésére is tetemes összegeket adott Starhembergnek, anélkül hogy – mint Starhemberg írja – „a meghatározatlan időre biztosított pénz fejében bárminemű konkrét ellenszolgáltatást követelt volna”. Az „ellenszolgáltatás” mibenlétéhez mindazonáltal nem fér kétség: a munkásság leveréséről volt szó, bár emlékirataiban Starhemberg a nácik elleni állítólagos harcot emlegeti.
Dollfuss ekkor megriadt a gyorsított tempótól és haladékot kért, Starhemberg azonban, aki a fürdőidényre is Olaszországba utazott, egyszerűen gyávának nevezte, s „feljelentette” Mussolininál. Szeptember 8-án Mussolinihoz intézett táviratában Starhemberg kifejezte óhaját, „hogy Ausztriában is mihamarabb megvalósuljon Excellenciád rendszerének álláspontja”. Ezt követően Mussolini szeptember 9-én újabb erélyes figyelmeztetést küldött Dollfussnak, megjegyezve egyebek között: az a benyomása, hogy a Landbund két minisztere akadályozza „az osztrák állam fasizálódását”. A Landbund kétségkívül erős náci befolyás alatt állt, nagynémet hajlamainak jegyében erősen antiklerikális volt; egyébként bizonyos okokból egy s más demokratikus formaság betartására törekedett.
A Dollfuss-kabinet átalakítása
Pártbeli elvbarátai mérsékletre intették Dollfusst. Előttük a kancellár arra hivatkozott, hogy nem cselekedhet másképp, mert „különben Mussolini koncul vet Hitlernek”. Valójában azonban Dollfuss nem akart más kiutat, egyszerűen félt a munkásság válaszától. Végül beváltotta Mussolininak tett ígéretét. A Heimwehr nagy felvonulásán, a bécsi lóversenypályán 1933. szeptember 11-én közölte: feltett szándéka, hogy hozzálát a „tekintélyelvű hivatásrendi állam” megvalósításához: „Szociális keresztény-német államot akarunk, hivatásrendi alapokon, erős, tekintélyelvű vezetéssel. A hivatásrendi újjáépítés feladata vár ránk ezekben az őszi hónapokban.” Ez pedig a minden ízében fasiszta rendszer megteremtését jelentette.
Még világosabban fogalmazott Starhemberg a törökök alóli felszabadulás emlékünnepén, a bécsi városháza előtt, Dollfusshoz fordulva: „A bécsi lakosság számára elviselhetetlen, hogy itt, ebben az épületben a bolsevisták uralkodnak. Kancellár úr, gondoskodjék róla, hogy akik most odabenn vannak, kívül kerüljenek. Ne várjon túl soká, addig kell ütni a vasat, amíg meleg.” Dollfuss azonban még mindig gyengének érezte magát. 1933 szeptemberében még nem mert hozzálátni a munkásság erőszakos letöréséhez, inkább a fokozatos bomlasztás taktikáját folytatta; várt a döntő csapással.
Szeptember 20-án Dollfuss menesztette a kormányból a Landbund-minisztereket, és megerősítette a Heimwehr kabinetbeli pozícióját. Fey őrnagy alkancellár lett. Távoznia kellett Vaugoin hadügyminiszternek is, aki azonban a szövetségi államvasutak elnöke lett, s ebben a minőségében alakíthatta tovább – ezúttal a szabad szakszervezeti vasutasok ellen – az ausztriai terrorrendszert. Helyét egy nyugalmazott császári és királyi főtiszt foglalta el, Schönburg-Hartenstein tábornok, egykori birodalmi német herceg, cégéres monarchista. Szociális demagógia okán Richard Schmitz keresztényszocialista képviselőt nevezték ki népjóléti miniszternek. Schmitzet a munkásság érdekében folytatott – mérsékelt – szociálpolitika híveként ismerték.
Dollfuss egyidejűleg kijelentette, terveinek megvalósításához időre van szüksége, ezért „nem várható nagy, alapvető változás a közeljövőben”. Amikor Mussolini megüzente neki, hogy beszéde „kitűnő volt”, Dollfuss büszkén így válaszolt: ő „gyorsan menetel, de nem szereti, ha a barátai közben előretaszigálják – akkor csak megbotolhat”. Mussolini ezen jót nevetett. Szeptember 22-én Dollfuss Mussolini szeptember 9-i levelére válaszolva közölte, a kormány átalakítása további lépés a Riccionéban vázolt úton. „Ezzel is az Ön jó tanácsait követtem.”
Ausztria Szociáldemokrata Pártjának négy pontja
A szociáldemokrata vezetés ellenállás nélkül fogadta a Dollfuss-kormány minden lépését, miközben a munkásság jeladásra várt. A szociáldemokrata vezetők, amúgy ausztromarxista módon, a munkásokat tették felelőssé saját tétlenségükért azzal a kifogással, hogy az országban sehol sem került sor a munkásság spontán akcióira. Ez ugyancsak merész állítás volt, hiszen a munkásságot évtizedeken át egyébre sem nevelték, mint fegyelemre, a felülről érkező jelszavak várására és betartására. A Szociáldemokrata Párt vezetői elsősorban a véres 1927. július 15-e példáján mutattak rá a „fegyelemsértések” áldatlan következményére. Csodálható-e, hogy az idők során a munkásosztály hangulatában is egyenetlenségek mutatkoztak? Ha az egyik oldalon a felháborodás forrpontig emelkedett, a másikon viszont a csüggedés és az elbátortalanodás terjedt. Hasonló helyzetben, éppen egy hónappal a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme előtt, a bolsevik párt Központi Bizottságának kapitulánsai Lenint a munkásosztály részéről tapasztalható „távolmaradással”, vagyis a politikai élettől való tartózkodással próbálták ijesztgetni. Lenin azonban így felelt nekik: „A tömegek távolmaradása és közönye azzal magyarázható, hogy már torkig vannak a szavakkal és a határozatokkal.” (Lenin Összes Művei. 34. köt. Kossuth Könyvkiadó 1967. 390. old.) Így volt ez Ausztriában is.
Amikor a párton belül egyre viharosabban követelték a harc kezdetét, a szociáldemokrata vezetők 1933. szeptember 13-án a szakszervezet vezetőivel közösen kidolgoztak négy pontot, amelyek bármelyikének „fennforgása esetén” a munkásság minden külön utasítás nélkül általános sztrájkot kezd. A négy pont: Bécs város jogainak felszámolása és kormánybiztos kiküldetése; támadás a szakszervezetek ellen; a Szociáldemokrata Párt feloszlatása; fasiszta alkotmány életbe léptetése.
Ezeket a pontokat illegális röplapokon ismertették a munkássággal. A Schutzbundot fegyvervásárlásokkal erősítették. Ugyanakkor azonban a pártvezetőség titokban teljhatalommal ruházta fel a párt Renner, Helmer és Schneidmadl vezette jobbszárnyát a további tárgyalásokra.
Dollfuss cselekszik – a Szociáldemokrata Párt tárgyal
A négy pont kétségkívül radikális benyomást keltett; Dollfuss számára azonban, akinek szintén tudomására hozták a dolgot, a szociáldemokrata pontok pontosan kijelölték azt a határt, ameddig az apró bomlasztások politikáját zavartalanul folytathatja, és nem kell félnie a végső összecsapástól. Dollfuss biztosra akart menni: megtörni a munkásosztály hitét saját harckészségében, kompromittálni a szociáldemokrata vezetést a fasiszta offenzíva elöli meghátrálás kis lépései által, kedvét szegni a harcra hiába váró munkásságnak, megerősíteni saját hatalmi pozícióit – s csak akkor lépni a „nagy” tettek mezejére.
Az új Dollfuss-kormány szeptember 23-án, hitleri mintára, létrehozta a politikai foglyok őrzését szolgáló – szégyenlősen „gyűjtőtábornak” nevezett – koncentrációs táborokat. Ezekben eleinte náci terroristákat őriztek, hamarosan „beköltöztek” azonban az első kommunisták és szociáldemokraták is. Szintén fasiszta mintára, Dollfuss megtette a szükséges lépéseket a pártok feloszlatásának előkészítésére; a pártokat a Hazafias Front helyettesítette volna. Első lépésként, szeptember 27-én, Starhemberg a Heimwehr pártját oszlatta fel: a Heimatschutz testületileg csatlakozott a Hazafias Fronthoz. A Keresztényszocialista Párt parlamenten kívüli funkcionáriussal váltotta fel Vaugoint, addigi elnökét. Egyre fenyegetőbb hangok hallatszottak a „vörös Bécs” ellen. A bécsi városháza erőszakos elfoglalására történő előkészületek jegyében a városházával szemben üresen álló nagy Földhitelintézet épületébe heimwehresek fészkelték be magukat. Ausztria Szociáldemokrata Pártja mindezt tétlenül tűrte. És még akkor sem adta ki a jelszót, amikor a kormány október 3-án terjesztési tilalmat rendelt el az Arbeiter-Zeitungra, a floridsdorfi üzemekben pedig, mintegy válaszul, általános sztrájkot követeltek a munkások. Magán a párton belül is ellenzék alakult ki, elsősorban fiatalabb tagokból, akik felemelték szavukat a pártvezetés önpusztító politikája ellen. Az oppozíciónak komoly támaszai akadtak a Schutzbund-alakulatok körében. Követelésük így hangzott: véget vetni a meghátrálás politikájának!
Nagy hatást tett az osztrák antifasiszta harcosokra, fokozta elszántságukat a bolgár kommunista, Georgi Dimitrov bátor kiállása a Reichstag-per lipcsei tárgyalásán. Ausztria Kommunista Pártja kampányt hirdetett Dimitrov megmentéséért, ekképpen tudatosította a tömegekben a hős kommunista harci felhívását.
Az utolsó szociáldemokrata pártkongresszus
Ez a baloldali ellenzék Ausztria Szociáldemokrata Pártjának utolsó, rendkívüli kongresszusán (1933. október 14-16.) már 31 küldöttel vonult fel. A párt odáig jutott, hogy Dollfuss engedélyét kellett kérnie a kongresszus megtartására; a szövetségi kancellár az engedély megadását október 14-én hajnali 4 óráig halogatta. A kormány ragaszkodott hozzá, hogy a kongresszus „ellenőrzés alatt álljon”, s csak az utolsó pillanatban elégedett meg „annyival”, hogy Karwinsky államtitkár estéről estére megkapja a tárgyalásokról készült jegyzőkönyv másolatát.
És Ausztria Szociáldemokrata Pártja ezt a megaláztatást is lenyelte.
Megszelídíthető „balosok”
A pártkongresszuson a baloldali ellenzék szervezetten lépett fel, kifejezvén a harcra kész munkások elszánt akaratát, hogy Ausztria fasizálódását nem nézik tovább tétlenül. Az ellenzékiek közül néhányan rájöttek már, hogy valódi harc csak a párt vezetősége nélkül, sőt esetleg ellenére folytatható. Hozzáláttak illegális szervezetük kiépítéséhez, kapcsolatba léptek Ausztria Kommunista Pártjával. Mialatt Deutsch Vaugoinnal tárgyalt „Ausztria határainak biztosításáról” a baloldaliak néhány képviselője az illegális Kommunista Párt Központi Bizottságával folytatott megbeszéléseket. De ezek a baloldaliak sem voltak még eléggé érettek ahhoz, hogy a megfelelő szervezeti következtetésekig eljuthassanak. Így Otto Bauernak ismét sikerült az ellenzéket meggyőznie róla, hogy csatlakozniuk kell ahhoz a közös határozathoz, amely a munkásságot harci készülődésre, a harckészültség permanens állapotára szólítja fel. A szociáldemokrácia megígérte, nem hagyja harc nélkül legyőzni magát. A kongresszus jóváhagyta a pártvezetés négy pontját, és teljhatalommal felruházott végrehajtó szerv alakult arra az esetre, ha a pártvezetőség nem tudna többé összeülni legális keretek között. Egyidejűleg azonban a jobboldali vezetők megbízatását is megerősítették, s ennek értelmében Oskar Helmer, Heinrich Schneidmadl, Pius Schneeberger és Franz Popp folytathatta titkos tárgyalásait Dollfuss-szal.
A Szociáldemokrata Párt akkori parlamenti titkára, Adolf Schärf írja „Életem emlékei” című könyvében: „1933-ban Otto Bauer kezdte belátni, hogy a Szociáldemokrata Párt addigi, javarészt általa meghatározott politikája csődöt mond. Ezt a felismerést a párton belül is közölte, méghozzá olyan formában, hogy javasolta: Karl Seitz, a párt elnöke mondjon le, és helyére nevezzék ki Pius Schneeberger képviselőt, a földmunkások küldöttét. Schneebergerre az a feladat várt volna, hogy megegyezzen a polgári pártokkal, együttműködést hozzon létre, elérje a parlamentarizmus helyreállítását.”
Schärf azonban szembefordult Bauer javaslatával. Álláspontját ezzel indokolta: „Ha egy háború elveszett, a vesztestől teljes joggal elvárható, hogy ő legyen az, aki fegyverszünetet kér az ellenségtől, és csak azután lép le a színről.” Így azután a „Schneeberger-akció” elmaradt.
Az utolsó kapituláns ajánlatok
Dollfuss, bár egyre élesebb kirohanásokat intézett az „ausztrobolsevizmus” ellen, volt annyira ravasz, hogy azt a látszatot keltse, kész tárgyalni Ausztria Szociáldemokrata Pártjával. Ahogy Dollfuss életrajzírója, Shepherd megállapítja: „magánjellegű és hivatalos kapcsolatok vad összevisszasága” jellemezte ezt az időszakot, „titkos és nyílt, komoly és félig komoly, minden síkon zajló tárgyalások forgataga”. A szociáldemokrata parlamenti képviselők egyik szélsőjobboldali tagja, az alsó-ausztriai Heinrich Schneidmadl így számol be erről „Dollfusstól Hitlerig” című könyvében:
„Amikor nem sokkal ezután vidéki házában találkoztam dr. Dollfuss-szal, személyesen tájékoztattam őt a pártvezetőség határozatáról. Dollfuss láthatóan örült, és kézfogás kíséretében nyíltan felpillantva rám, biztosított, hogy majd csak találunk valami megoldást.” Harminc év elmúltával Schneidmadl nagy keserűséggel szögezi le, hogy Dollfuss a beszélgetéseket csak arra használta fel, „hogy lefékezzen minket, s ő maga időt nyerjen”.
Polgárháborús előkészületei során a Dollfuss-kormány – Mussolini beleegyezésével, valamint Franciaország és Anglia ellenvetése nélkül – felállította a szövetségi hadsereg segédtestületét. „Kifelé” Ausztria függetlenségének védelmére szolgáló alakulatról volt szó, valójában azonban a munkásság fokozott elnyomásáról. Először 8000 embert hívtak be. A munkásság megfélemlítésére a kormány november 10-én, két nappal a köztársasági évforduló előtt, bevezette a statáriumot. Halálbüntetés járt gyilkosságért, gyújtogatásért, súlyos anyagi kártevésért. Az ausztrofasizmus osztályjellegét és mentalitását példázza, hogy mindjárt az első kivégzendőnek – egy gazdag parasztlegénynek, aki szeretőjét meggyilkolta – kegyelmet adtak. Az első személy, akit a rögtönítélő bíróság ítélete alapján valóban kivégeztek, szegény munkanélküli csavargó volt, aki egy parasztnak, mert nem adott neki szállást, felgyújtotta a pajtáját.
A kormány számos üzemi bizalmit letartóztatott. Őket általános sztrájk előkészítésével gyanúsították. Megtiltotta továbbá, hogy november 12-én, a köztársaság ünnepén, megkoszorúzzák Victor Adler sírját; végül arra a jubileumi ünnepségre sem kerülhetett sor, amelyet Karl Seitz Bécs polgármesterévé választásának 10. évfordulóján rendeztek volna.
A szociáldemokraták és a hivatásrendi állam
A szociáldemokrata vezetés minden tőle telhetőt megtett, hogy kiegyezhessen Dollfuss-szal, s ennek érdekében egyre több engedményre volt hajlandó. Renner, a pártvezetéssel – tehát Otto Bauerral is – egyetértésben alkotmánytörvény kidolgozásán fáradozott, „mely a jelenleg fennálló, az általános választások eredményeképpen megalakult Nemzeti Tanács mellett, második kamaraként, Rendi Tanács működését célozta …” Továbbá „a jelenlegi Nemzeti Tanács ülésén a két nagy párt képviselőinek négyötödös többségével ünnepélyes függetlenségi nyilatkozatot kell tenni, amelynek értelmében az újonnan alakítandó kormányt a két párt minden erővel támogatja a fenyegető annexió teljhatalommal történő elhárításában. Ezek után a parlament ülését el kell napolni”. Így emlékezik Renner, elismerve tehát, hogy Ausztria Szociáldemokrata Pártja kész volt törvényesnek tekinteni a Dollfuss-diktatúrát!
Dollfuss válaszként közölte, hogy „egyelőre nem áll szándékában” tárgyalásokat folytatni. Renner tárgyalt Miklasszal is, aki félt Dollfuss polgárháborús terveitől, mert úgy a tömegek „csak a szélsőjobb- és baloldali radikalizmus” karjaiba sodródnának. Miklas le akart mondani, Dollfuss azonban ezt a lépést nem helyeselte. Egy ismerőse megjegyzésére, miszerint jogában áll, hogy menessze a kormányt, Miklas azt felelte: „Hát menesztheti-e az olasz király Mussolinit? Menesztheti-e Hindenburg Hitlert? Diktatúra van nálunk is annak rendje és módja szerint.” Hogy a munkásokat újabb elárultatásukra felkészítse, Ausztria Szociáldemokrata Pártja az Arbeiter-Zeitung 1933. december 27-i számának szenzációt keltő cikkében, valamint Otto Bauernak a Der Kampf 1934. januári számában megjelent írásában kifejezte egyetértését a pápai enciklika, a „Quadragesimo Anno” alapján létrehozandó hivatásrendi állammal.
Dollfuss fasiszta politikája az osztrák nagytőke, a feudális nagybirtokosok és a katolikus egyház teljes támogatására talált. Intő jel volt 1933-ban minden katolikus egyházi személy visszahívása a Keresztényszocialista Pártból. Az osztrák érsekek és püspökök ilyen irányú határozata megkönnyíthette Dollfuss dolgát, a szociáldemokraták pártjának feloszlatását, hiszen most már a Keresztényszocialista Pártot is be lehetett olvasztani a Hazafias Arcvonalba.
Dollfuss komolyan gondolta, hogy tárgyalásokba kezd a nemzetiszocialistákkal, hiszen volt közös alap: az osztrák marxista munkásmozgalom iránt érzett gyűlölet. Így történt, hogy a tárgyalások már ott tartottak, hogy Ausztria nemzetiszocialista „inspektora”, a birodalmi német parlamenti képviselő, Theodor Habicht 1934. február 8-ra meghívást kapott Bécsbe Dollfusshoz. A repülőgép, amely Habichtot hozta, már Ausztria felett járt, amikor Dollfuss visszavonta a meghívást; Habicht repülhetett vissza Németországba. A döntést azzal indokolták, hogy az osztrák nácik „illojális” módon viselkedtek: fokozták terrorakcióikat. Az igazi ok más volt. Starhemberg és Fey, az olasz sajtófőnök támogatásával, tiltakozást jelentett be, hogy Dollfuss a hátuk mögött tárgyalni kíván.
Dollfussnak le kellett nyelnie a keserű pirulát. Starhemberg viszont, hogy a pirulát megédesítse, elmagyarázta neki: egy osztrák kancellár nem bocsátkozhat efféle, rangján aluli kalandokba, ha valakivel, hát személyesen Hitlerrel kell tárgyalnia. Eközben Starhemberg, akárcsak a Heimwehr számos vezetője, titkos kapcsolatokat ápolt az osztrák és a német nácikkal.
A szociáldemokrata vezetőség abban reménykedett, hogy megegyezhet Dollfuss-szal, reményeiknek azonban nem volt reális alapja. Köztudomású volt ugyanis, milyen egyértelmű előkészületek folynak a nyílt fasiszta diktatúra bevezetésére. Az Arbeiter-Zeitung számításai szerint a Dollfuss-kormány fél év alatt 301 szükségrendeletet hozott. Ezek nem csupán a munkásosztály politikai jogai és szervezetei ellen irányultak, hanem a dolgozók életszínvonalát, bérszintjét is sújtották. A Dollfuss-diktatúra arra is felhasználta hatalmát, hogy a profit érdekében a szociális ellátás „terhein” könnyítsen. A legfontosabb iparágakban bevezették a sztrájktilalmat. A kollektív szerződések egész sorát bontották fel, elsősorban az építőmunkásokét. Bércsökkentéseket hajtottak végre. Szükségrendelet nyirbálta meg a vasutasok bérét. A munkanélküliek bizonyos kategóriáitól megvonták a segélyt és a szociális segélyszervek gondjaira bízták őket, de a többiek segélyalapját is csökkentették. Az állami üzemekben félreállították az üzemi tanácsokat.
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!