II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
11
A Dollfuss-kormány
A kormány azonban parlamentáris szinten is egyre komolyabb nehézségeket élt át, végül pedig kénytelen volt lemondani. Amikor 1932. május 20-án a politikusként addig jóformán teljesen ismeretlen dr. Engelbert Dollfuss, az alsó-ausztriai parasztkamara egykori titkára, földművelés- és erdőgazdálkodásügyi miniszter, az Első Köztársaság 18. polgári kormányának szövetségi kancellárja lett, a keresztényszocialistákra és a Heimwehr-képviselőkre támaszkodva mindössze egyetlen szavazattöbbsége volt. De a fiatalabb keresztényszocialista pártgarnitúrához tartozó erőszakos emberke, aki alacsony növését energiával és öntudattal kompenzálta, szentül eltökélte, hogy pozícióját semmi áron fel nem adja, kifogja a szelet a nácik vitorlájából, ugyanakkor pedig tekintélyuralomra épülő, szocialistaellenes rendszert teremt Ausztriában. Máig is találgatja a történetírás, vajon Dollfuss azzal a szilárd eltökéltséggel lépett-e uralomra, hogy „megkezdi és végrehajtja a kormányzat elszakítását a parlamentáris formáktól”, vagy sem. Egész politikája arról a szilárd szándékról tanúskodik, hogy tekintélyuralmi rendszert hozzon létre Ausztriában. Legfeljebb eleinte még nem látta egészen pontosan az ehhez vezető utat. Ő maga és a burzsoázia legreakciósabb rétegei kezdetben elsősorban azt nem tudták, kire támaszkodjanak erőteljesebben: Mussolinira vagy Hitlerre?
Dollfussban erősödött az a meggyőződés, hogy a tekintélyuralmi államrend felé vezető útján a szociáldemokrata pártvezetés részéről, a munkásság nyilvánvaló harcossága ellenére is, inkább csak a lehető legélesebb szóbeli támadásokra számíthat, komolyabb ellenállásra aligha. Bátorította a birodalmi német szociáldemokrácia kapituláns politikájának példája is, jóllehet a birodalmi német testvérpártot az osztrák szociáldemokraták mindig csak gúnyolták, kijelentve, hogy Ausztriában ilyesmi nem történhet. Így például Ausztria Szociáldemokrata Pártjának 1932-es kongresszusán Otto Bauer, a szociáldemokraták vezette porosz kormány 1932. július 20-i kapitulációjáról szólva azt mondta: „Jól tudom én, ha uralkodó osztályaink olyan biztosak lennének benne, hogy az osztrák és a bécsi munkásság is úgy nyugton marad, mint a német munkásság július 20-án, elküldenének talán egyszer egy hadnagyot meg még három embert a bécsi Városházára. (Élénk derültség.) De ezt azért, úgy hiszem, meggondolják.” (Újabb derültség és tetszésnyilvánítás.)
Hadd idézzük itt a szociáldemokrácia 1934. februárhoz vezető útjának kommunista értékelését: „Otto Bauer vígjátéki sikerei után már csak az van hátra, hogy 1933 drámai történetéről beszámoljunk, mert az az év végig egyetlen július huszadika volt; ugyanis az az év 1934 februárjával zárult.”
A Szociáldemokrata Párt kemény szavai csak saját kapitulációját leplezték. Íme egy szociáldemokrata kommentár: „Semmi kétség, az 1932-es pártkongresszuson bőséggel esett szó a munkásosztály harci elszántságáról, de a párt által kitartóan folytatott állandó meghátrálás politikája bebizonyította: hazug szavak voltak ezek, hitelt nem érdemlő és hatástalan fogadkozások.”
Dollfuss és a Heimwehr
A fasiszta fordulat lendítőereje a Heimwehr volt, amelynek szervezetei Starhemberg vezetésével, olasz és magyar támogatással ismét aktivizálódtak. Starhemberg 1932 februárjában Berlinben járt, és találkozott Hitlerrel. Beszélgetésük során hitet tett nagynémet érzülete mellett, segítséget mégis Mussolinitól kért, akit 1932. június 9-én látogatott meg. Starhemberg 150 000 gyalogsági fegyvert és 200-250 géppuskát kívánt „a Heimwehr sikeres kora őszi puccsának végrehajtásához”; félt ugyanis egy esetleges keresztényszocialista-
Amikor 1932 októberében Gömbös Gyula Magyarország miniszterelnöke lett, Olaszország és Magyarország fordított kissé a szekér rúdján, és Dollfusst kezdte támogatni. November 9-e és 12-e között Mussolini és Gömbös tárgyalásokat folytatott Rómában. Elhatározták: Dollfussnak minden támogatást megadnak a fasiszta belpolitikai fordulat végrehajtásához. Új tervet dolgoztak ki Ausztria fasizálására, kiindulva „abból a körülményből, hogy közös magyar és olasz érdek az osztrák szélsőjobboldal hatalomra juttatása”. A tárgyaló felek megállapították, hogy „a Heimwehrnek nincs akkora hajtóereje a népben, hogy uralomra juthasson. Ez csak felülről, a kormány által kezdeményezett és végrehajtott erőszakos megoldással történhet … A tett végrehajtása külföldi pénzt és fegyvert nem igényel, hiszen azt az osztrák kormány maga hajtja végre”. (Kerekes Lajos: Id. mű, 122-123. old.)
Olaszország azzal is szorosabban kötötte politikájához Magyarországot és Ausztriát, hogy a stresai konferencián preferenciális vámokkal kedvezett nekik.
Az első szükségrendeletek
Amikor Ottó Bauer az 1932-es pártkongresszuson leszögezte, hogy „e pillanatban egészen más kérdés előtt állunk … a demokratikus szabadság szigetét kell megőriznünk itt és most”, akkor és ott az ilyen demokratikus szabadságot pusztán parlamenti eszközökkel őrizgetni már nem lehetett. Mint a kommunisták hangsúlyozták, ehhez a munkásosztály mozgósítása, parlamenten kívüli szakszervezeti és katonai harci eszközök felhasználása lett volna szükséges. Hasonló nézetet képviselt számos baloldali ellenzéki szociáldemokrata is, ők azonban képtelenek voltak a párt taktikájának revíziójára, fordulat kikényszerítésére. Így például a később, 1942-ben a nácik által meggyilkolt Käthe Leichter a jegyzőkönyv tanúsága szerint ezeket mondta: „Meg kell állapítanunk, hogy valójában csak az a politika biztosíthatja a demokrácia harci alapját, amely tudatos hatalmi politika, amely újra meg újra kész minden harci eszköz, forradalmi harci eszközök alkalmazására is.” Ebből a szempontból bírálták a baloldaliak a párt vezetőségének kapituláns politikáját. Így szögezte le a Sankt Pölten-i Ferdinand Strasser, aki 1934 után az osztrák Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja lett, később pedig szintén a nácik áldozata: „Évek óta beszélünk a proletariátus harcosságáról. De nem biztosítjuk ezt a harcosságot, ha a munkanélkülieket nyomorba, kétségbeesésbe, teljes demoralizálódásba taszítjuk.” Csakhogy a balszárny abban az időben nem volt eléggé következetes, hogy szervezeti konklúziókat vonjon le ebből a bírálatból, és olyan fontos kérdésekben sem volt világosan körvonalazott álláspontja, mint például a kommunistákkal létrehozandó egységfront. A baloldaliak egy része kapcsolatba lépett ugyan Ausztria Kommunista Pártjával, a pártvezetés azonban végső soron a régi politikát folytatta.
Hogy a szociáldemokrata vezetők által vezérelvnek kikiáltott és magasztalt „jog” mit ér, azt maga Dollfuss bizonyította be, amikor időközben létrehozta a parlament nélküli, de az alkotmány forma szerinti megtartásával együtt járó hatalomgyakorlás eszköztárát. Dollfuss az 1917. évi hadigazdasági felhatalmazástörvényhez nyúlt vissza, amely a császári és királyi kormánynak teljhatalmat biztosított avégett, hogy a lakosság létszükségleti cikkeinek biztosítása érdekében a parlament megkérdezése nélkül is szükségrendeleteket hozhasson.
A szociáldemokrata propaganda később megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha ez a törvény „valahol elfeledve aludta volna Csipkerózsika-álmát”. Holott veszélyeire már az első alkotmány megvitatásakor rámutattak. Érdekes módon egy keresztényszocialista volt az, aki – persze hiábavalóan – felhívta rá Renner figyelmét. 1929-ben az osztrák Szociáldemokrata Párt rendkívüli országos konferenciája is csak akkor akarta hozzájárulását adni a tervezett alkotmánymódosításhoz, ha „megegyezés történik a hadigazdasági felhatalmazástörvény megszüntetéséről …” De Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetősége végül ettől a követelésétől is elállt.
Számító ravaszsággal történt, hogy az első, Schuschnigg igazságügyminiszter által 1932. október 3-án kibocsátott szükségrendelet a tönkrement Hitelintézet ellen irányult, kártalanításra kényszerítve a nagybankot. Ez a rendelkezés, alkotmányellenes formájától függetlenül, általános helyeslésre talált. Amikor pedig első sikeres alkalmazásával átesett a tűzkeresztségen, a hadigazdasági felhatalmazástörvény a fasizálódás álcázójaként is elindulhatott végzetes útján.
Mind a Heimwehr, mind a nácik fokozták terrortevékenységüket a munkásokkal szemben. Ahol a munkások ellenálltak, mindig akadtak halottak és sebesültek is, mint például 1932. szeptember elején Grazban és Leobenben. Miután a Heimwehr megtartotta bécsi „Gau”-napját, a nácik 1932. október 2-re szintén Bécset jelölték ki „Gau”-napjuk színhelyéül. A gyűlésen Göring és az SA vezére, Röhm is részt vett. A kommunisták Bécs munkáskerületeiben egységes munkástüntetéseket szerveztek a nácik ellen, bár a szociáldemokrata pártvezetés visszatartotta híveit. Október 16-án a nácik megrohanták a simmeringi munkásotthont. A munkások ellenálltak; a harc során két náci és egy rendőr vesztette életét. A rendőrség a fasiszták oldalára állt, és 16 schutzbundistát letartóztatott. Röplapjukon a kommunisták azt követelték: „Soha többé fasiszta felvonulást a munkáskerületekben! El a náci laktanyákkal! Űzzétek ki a barna inges gyilkos gyújtogatókat a munkáskerületekből! Harcoljatok a simmeringi munkások kiszabadulásáért!”
A tiltakozó sztrájkra szólító kommunista felhívás olyan heves visszhangra talált, hogy a szociáldemokrata pártvezetők minden erőfeszítésére szükség volt ahhoz, hogy végül, szűk többséggel, a simmeringi üzemi- és pártbizalmi konferencián sztrájkellenes döntést hozhattak.
Dollfuss bevette kormányába a bécsi Heimwehr-vezetőt, Emil Feyt, és rábízta a biztonsági ügyeket. A szociáldemokrata pártvezetőség ismét „fegyvert lábhoz!”-t parancsolt.
1933. január 30-án Hitler birodalmi kancellár lett, a német munkásság tétlensége pedig Dollfuss és Fey polgárháborús előkészületeinek malmára hajtotta a vizet, komoly fellendülést hozva természetesen a náci mozgalomban.
A kormány megtöri a vasutassztrájkot
A kormány számára erőfelmérő próbát jelentett a vasutassztrájk. A gazdasági válság következtében kiürült kasszára hivatkozva a szövetségi vasút igazgatósága úgy rendelkezett, hogy a dolgozók bérét három részletben fizeti. A vasutasok haragját nemcsak az anyagi helyzet romlása váltotta ki. Hasonló súllyal nyomott a latban az is, hogy a dolgozók képviseletének véleményét nem kérték ki a döntés meghozatalakor, s ezzel megkezdődött a szövetségi vasút történetének tekintélyelvi korszaka, amelynek során az igazgatóság a lausanne-i szerződésre hivatkozott. Csakhogy az osztrák munkásosztály szakszervezeti élcsapatához tartozó vasutasok jogaik megsértését nem voltak hajlandók minden további nélkül tudomásul venni. Szakszervezeteik felhívására – és itt közös frontot alkotott a szabad, a nemzeti-német és a keresztényszocialista szakszervezet – a vasutasok 1933. március 1-én kétórás tiltakozó sztrájkot kezdtek. A kormány azonban, Ausztria történetében először, a legélesebb megtorló intézkedésekkel válaszolt. Katonák és csendőrök szállták meg a pályaudvarokat, a vasutas-szakszervezetek vezetőit letartóztatták, a sztrájkolókat a kormány büntetőeljárással fenyegette, s ekképp kikényszerítette a sztrájk feltétel nélküli abbahagyását. A legaktívabb sztrájkolok ellen kíméletlen fegyelmi eljárást indítottak. Az alacsonyabb beosztásúakat négyszázalékos bérlevonással, a középgarnitúrát szolgálatból való elbocsátási indítvánnyal, a nem állandó beosztottakat azonnali elbocsátással büntették.
A vasutasok magukra maradtak harcukban, a szakszervezetek egysége megtört. Láttuk már, milyen áldatlan következménye lett ennek a vereségnek 1934. február 12-én: a vasutasok nem mertek újabb sztrájkot kezdeni, a fasiszta kormány pedig felhasználhatta őket a harcoló munkások ellen.
A parlament kikapcsolása
A vasutassztrájknak parlamenti utójátéka is volt, s ez teljesen váratlanul a parlament régóta tervezett, de végrehajtani mégsem merészelt kiiktatásával végződött. 1933. március 4-én a Nemzeti Tanácsban a vasutasok elleni rendszabályokról tárgyaltak. Mind a szociáldemokraták, mind a nagynémetek bizalmatlansági indítványt terjesztettek be a Dollfuss-kormány ellen. „Szakítási próbája” volt ez a Keresztényszocialista Pártnak, mert nem minden képviselője akarta megszavazni a vasutasok ellen irányuló elnyomó intézkedéseket. Három nap és három éjjel folyt a pártapparátus általi „megdolgozás”, amíg végre a parlamenti frakció, az ülés megnyitása előtti utolsó pillanatban, egységesnek bizonyult.
Az ülésen a szociáldemokrata indítványt 91:70 arányban elvetették, a nagynémet indítvány azonban 81:80-nal keresztülment. Ekkor azonban kiderült, hogy egy szociáldemokrata képviselő tévedésből két szavazócédulát adott le saját nevével a kormány ellen, padszomszédja viszont egyet sem. Bár a balfogás a szavazás kimenetelén mit sem változtatott, a keresztényszocialista frakció a szavazás érvénytelenítését követelte. Ezt a Nemzeti Tanács szociáldemokrata elnöke, Renner, az ügyrenddel ellentétben álló javaslatként elutasította.
Mármost a szociáldemokrata munkásság régóta elégedetlenül szemlélte, miszerint csak Renner egy szál szavazata hiányzik ahhoz – neki ugyanis mint elnöknek, nem volt szabad szavaznia -, hogy a kormány kisebbségbe kerüljön. A szociáldemokrata vezetés úgy határozott, megragadja az alkalmat e visszás helyzet felszámolására. Mint a Szociáldemokrata Párt parlamenti csoportjának akkori titkára, a Második Köztársaság későbbi elnöke, Adolf Schärf emlékezéseiben beszámol róla, Otto Bauer és Seitz megbízták őt, bírja lemondásra Rennert. Schärf ezért Danneberggel együtt felkereste Rennert, és közölte vele a javaslatot. Renner a javaslatot elfogadta, és lemondott. Ekkor utóda, a keresztényszocialista Ramek, meg akarta ismételtetni a szavazást. A szociáldemokraták, akik attól féltek, mi lesz, ha csak egy nagynémet képviselő is meggondolja magát, nem egyeztek bele az ismétlésbe. Seitz, az ügyrend legnagyobb ismerője, patetikusan így kiáltott: „Ezt még a jóisten sem rendelheti el!”
Ezután Ramek is lemondott az elnökségről, s ugyanígy tett végül a harmadik, a nagynémet elnök. Az ügyrendben példa nélkül álló, sohasem képzelt helyzet állt elő: ott volt a nemzetgyűlés, de nem volt elnöke. A parlament a legnagyobb zavarban oszlott szét. Normális helyzetben könnyen megoldhatták volna a dolgot, például a három parlamenti párt megegyezése vagy a szövetségi elnök beavatkozása révén. Amikor Renner a szociáldemokrata képviselők klubjának megbízása nyomán Miklas szövetségi elnökhöz fordult kérésével, az elnök kész is volt rá, hogy régi funkciójába visszahelyezze.
De a szociáldemokrata pártvezetés gyáva volt ahhoz, hogy Miklast, elnöki szavának nyilvánosságra hozatalával a sajtóban „megkösse”. A szociáldemokrata képviselők klubja a javaslatot elvetette. Dollfuss viszont elhatározta, hogy maradéktalanul kihasználja ezt az égből pottyant lehetőséget. A keresztényszocialista szövetségi elnök, Miklas, akinek megválasztását 1928-ban a Szociáldemokrata Párt üres szavazólapok leadásával tette lehetővé – állítólag azzal az indoklással, hogy Seipel megválasztását megakadályozza -, most elutasította Renner kérését.
Egyetlen reális lehetősége lett volna a parlamentáris demokrácia megőrzésének Ausztriában: a munkásság mozgósítása. De az osztrák szociáldemokrácia vezetői – a baloldali Otto Bauer csakúgy, mint a jobboldali Karl Renner – ártalmatlannak ítélték a helyzetet, és három értékes napot fecséreltek el, nem mozgósították a tömegeket. Otto Leichter unszolta Bauert: Renner mint a Nemzeti Tanács elnöke, hívja össze a parlamentet még aznap éjszaka új ülésre. Bauer erre azt felelte: „A dolog nem olyan veszélyes, majd csak akad valamilyen kiút.” Eközben az alsó-ausztriai szociáldemokrata vezető, Oskar Helmer már március 6-án tárgyalásokat kezdett Dollfuss-szal.
Dollfuss még megvárta az 1933. március 5-i németországi választások eredményét; a választások a Reichstag-égés utáni kommunistaellenes terror légkörében zajlottak le. Amikor Dollfuss megbizonyosodott felőle, hogy a Hitler-diktatúrával szembeni nyílt ellenállásnak Németországban alig van nyoma, saját helyzetét pedig biztosítottnak látta a környező államok tekintélyelvű rendszerei – Németország, Olaszország, Jugoszlávia és Magyarország – által, nem habozott tovább az államcsínnyel.
Dollfuss rákapcsol
Március 7-ről 8-ra virradó éjszaka Dollfuss bejelentette a szövetségi elnöknek kormánya lemondását, hogy azután a hadigazdasági felhatalmazástörvény alapján kapja meg újbóli kinevezését. „Az osztrák néphez” intézett felhívásában Dollfuss leszögezte, hogy a parlament önmagát iktatta ki, ettől fogva így egyetlen alkotmányos fórum létezik csupán, a szövetségi kormány. A parlamenti válság azonban nem jelentheti az állam válságát, éppen ezért a kormány a szükségállapot láttán, a hadigazdasági felhatalmazástörvény segítségével, egyelőre parlament nélkül irányítja tovább az ország ügyeit. A keresztényszocialista képviselők klubja 1933. március 7-én jóváhagyta Dollfuss terveit, és elhatározta, ideiglenesen tekintélyuralmi kormányzást vezet be, amíg az alkotmány módosítására és a Nemzeti Tanács ügyrendjének szükséges megváltoztatására nem kerül sor.
Az új Dollfuss-kormány első intézkedése szükségrendelkezés volt, amely minden gyűlést betiltott, és bevezette az előzetes cenzúrát. Döntő pillanat érkezett el ismét, hogy a munkásság eltorlaszolja a fasiszta diktatúra útját. Ebben a harcban a legszélesebb – s nemcsak proletár – körök támogatására számíthatott volna, mert a parlament kiiktatása és a megtorló intézkedések a parasztság és a polgárság bizonyos rétegeiben is felháborodást váltottak ki.
Ugyanezen a március 8-án Dollfuss még egy utolsó sakkhúzáshoz folyamodott: magához hívatta Danneberg szociáldemokrata párttitkárt, és felajánlotta, hogy március végéig végrehajtja a parlament ügyrendjének revízióját; vagyis a Szövetségi Tanács Rendi Tanáccsá (Ständerat) történő átalakítására vonatkozó tervet dolgoztat ki, ezt követően pedig újra összehívja a Nemzeti Tanácsot. A szociáldemokráciától egy dolgot kér csupán: lélegzetvételnyi szünetet. A szociáldemokrata vezetés titokban talán örült is ennek a Dollfuss-féle megtévesztésnek.
A szociáldemokrata pártelnökség március 7-i ülésén, amely védelmi intézkedésekről tárgyalt, az öreg Wilhelm Ellenbogen a legerőteljesebb eszközök alkalmazásáért szállt síkra. Emlékezéseiből idézzük: „A párt vezetőségének ülésén leszögeztem: a kormány nem hagy kétséget szándékai felől. Minden eszközzel térdre akarja kényszeríteni, jogainak maradványaitól is meg akarja fosztani a munkásságot; arra törekszik, hogy kimondottan fasiszta jellegű erőszakhatalmat hozzon létre. Ha valaha, most kell a legvégsőkig is elmennünk, meghirdetni az általános sztrájkot. Otto Bauer volt az, aki … indítványommal szembeszállt, mire a javaslatot heves vita után el is utasították.”
Ezúttal szakszervezeti vezetők is akadtak, akik a harc mellett emeltek szót, felvetve a jogos kérdést: ha most sem, akkor mikor? A párt vezetőségének határozata gyakorlatilag teljes kapitulációt jelentett.
A szociáldemokrata vezetés a békés megoldás ködös reményeibe kapaszkodott. Leginkább Otto Bauer 1933. március 10-én, a bécsi pártbizalmi konferencián 2000 funkcionárius előtt elmondott beszédében jutott kifejezésre ez a bizakodás. Bauer erőteljes fenyegetések mellett újra meg újra hangoztatta engedékenységre való készségét. Tanítványa és barátja, Otto Leichter ezt a beszédet nevezte „élete legnagyobb, legszenvedélyesebb, leghatalmasabb beszédének”. De vajon ez a beszéd valóban alkalmas volt-e a munkások harci szellemének és elszántságának felébresztésére? Szellemi mozgósításnak, élethalálharcra való bátorításnak tekinthetjük-e, hogy Otto Bauer így kiáltott: „Tudjuk, hogy az alkotmány ügyében megvívandó nagyszabású harc súlyos sebeket ütne az ország gazdasági életén, továbbá tudjuk, hogy a döntő harc elkövetkezik, áldozatokkal jár majd, ezekkel az áldozatokkal pedig csak akkor tudunk elszámolni az osztrák anyák előtt, ha előtte mindent megteszünk, ami békés megoldást biztosíthat a nép szabadságának talaján.” Ausztria Szociáldemokrata Pártja valóban megóvta a könnyektől az osztrák anyákat? Nem éreztek-e még reménytelenebb keserűséget ezek az édesanyák, amikor fiaik nem győztes csatában estek el, hanem vezetőik a biztos vereségbe vitték őket?
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!