II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
5
Munkáshatalom helyett szociális reform
A kommunisták befolyásának visszaszorítására jó eszköz volt még a nagyvonalú szociális törvény elfogadása, méghozzá éppen a Magyar Tanácsköztársaság napjaiban. A megriadt burzsoázia boldog volt, hogy ezen az áron megmenekülhet a kisajátítástól, a hatalom egyszer s mindenkorra való elveszítésétől. Hozzájárult tehát számos szociális törvényhez, amelyek kivívásáért a munkások és alkalmazottak éveken át mindhiába harcoltak olyan elkeseredéssel. A nyolcórás munkanap már a II. Internacionálé 1889-es alapító kongresszusa óta napirenden volt. Most bevezették, és bevezették a munkások fizetett szabadságát, az üzemi tanácstörvényt, a nők védelmét célzó törvényt s még sok más egyebet, aminek következtében Ausztria a társadalombiztosítás terén világviszonylatban is az élvonalba került. Ezek a vívmányok persze korántsem a reformista politika gyümölcsei voltak, ahogyan azt a szociáldemokrata történetírás szeretné beállítani, hanem a munkásság forradalmi harcának, a forradalmi erők növekedésétől való félelemnek az eredményei. Annak idején maga a Szociáldemokrata Párt is elismerte ezt: „A burzsoázia látja, hogy a tömegek nagy kísértést éreznek új forradalmakra, a tanácsköztársaság kikiáltására … így a burzsoázia, a tanácsdiktatúrától rettegve, sokkal jelentősebb eredményekre kész, mint máskülönben, azonos erőviszonyok közepette …” – olvassuk egyik 1919. évi röpiratukban. A munkanélküli-segély bevezetését még polgári történészek is „feltétlen szükségszerűségnek” nevezik, „különösen politikai szemszögből”, amelynek célja „a szociális anarchia elhárítása”. (Szociális anarchián a társadalmi forradalmat értik.)
A szociálpolitikai törvények kétségkívül lendítettek az osztrák munkásosztály életkörülményein, de a fennálló tőkés rendszer alapjait érintetlenül hagyták. Továbbá nem védelmezte őket a munkások hatalma, ezért a későbbiekben egyre tartalmatlanabbá váltak; volt, aki gondoskodjon róla.
Véres nagycsütörtök
De a szociáldemokraták vezette kormány nem riadt vissza attól sem, hogy az elégedetlen munkásokkal szemben – az állítólagos kommunista puccs meghiúsításának ürügyén – brutális erőszakot alkalmazzon. Így az osztrák munkásmozgalom nemcsak a monarchista, a klerikális-fasiszta és a náci reakciónak volt kénytelen vérrel adózni, hanem a szociáldemokraták által szervezett „rendfenntartó erőknek” is. A stájerországi tartományi kormány például, amelynek biztonsági főnöke a szociáldemokrata Resel volt, Grazban 1919. február 20-án és 22-én lövetett az életkörülményeik megjavításáért tüntető hazatérőkre; nyolc tüntető meghalt. Az indoklás itt is az volt: meg kellett akadályozni a tervezett kommunista puccsot, jóllehet a kommunisták aligha gondolhattak arra, hogy egyetlen városban megragadják a hatalmat. Még Julius Deutsch is elismerte, hogy ezzel Ausztria Szociáldemokrata Pártja „átmenetileg veszedelmes közelségbe került a polgári rendcsinálókkal”.
Amikor 1919. április 17-én, nagycsütörtökön, Bécs különböző terein tartott gyűléseik végeztével munkanélküliek, hazatért hadifoglyok és hadirokkantak vonultak a Parlament elé, és gazdasági követelményekért: munkáért, átmeneti segélyért, magasabb kenyérfejadagért tüntettek, a rendőrség a Parlament udvarán és a mellvédek alatt már rohamosztagokkal lesett rájuk. A tüntetés teljes rendben zajlott, majd résztvevői küldöttséget választottak, amelynek feladata az lett volna, hogy a követeléseket a Parlamentben a kormánnyal közölje. A delegáció a Parlament kapuját zárva találta, ezért a tömeg nem oszlott szét. Amikor Renner végre megjelent és a követeléseket elutasította, szócsöveken keresztül jelszavak harsantak: „Éljen a szocialista köztársaság!” A gyalogos és lovas rendőrség ekkor rárontott a tömegre, s mert a tüntetők nem voltak hajlandók szétszéledni, a hatalom bevetette a Volkswehrt. Lövöldözésre került sor; hatan meghaltak, ötvenen – főleg a tüntetők közül – súlyosan megsebesültek. A polgári és a szociáldemokrata sajtó felháborodottan cikkezett az állítólagos kommunista puccskísérletről. Ausztria Kommunista Pártja viszont rámutatott, hogy „éhező, becsapott proletárok kétségbeesésének kitöréséről” volt szó csupán. Még a polgári Neue Freie Presse április 18-i száma is elismerte, hogy puccsról valóban szó sem volt. Ennek ellenére mindmáig tartja magát a hazugság a kommunistaellenes irodalomban a nagycsütörtöki „első kommunista puccskísérletről”; így például J. Hannak is úgy ír a „nagycsütörtöki puccsról”, mint „bűnöző szándékú, csütörtököt mondott csínyről”.
Ez a történetírás azonban szinte említés nélkül hagyja e napok rendkívül feszült politikai légkörét, amely kézzelfogható közelségbe hozta a forradalmi robbanást. Julius Deutsch erről így ír: „Ha a kommunistáknak csak annyira is sikerül bűvkörükbe vonni a Volkswehrt, hogy a döntő pillanatban semlegesnek mutatkozzék … ügyünk elveszett.”
Mintha a szociáldemokrata pártvezetés sem lett volna már teljesen egységes. Julius Deutsch elárul erről, ha nem is mindent, valamit azért igen. „Akadtak szélsőséges pesszimisták, akik úgy vélték: a legjobb esetben sincs más hátra, mint hogy tisztán szocialista kormány vegye át a hatalmat, megtartva természetesen a Parlamentet … Beszéltek olyasmiről is, hogy olyan kormányt kellene alakítani, amelyben a munkástanácsok képviselői a paraszttanácsok képviselőivel működnének együtt, függetlenül attól, hogy ez utóbbiak a szocializmus ügye mellett állnak-e vagy sem. Ez a megoldás változtatott volna még a legkevésbé a jelenlegi állapoton, mely lényegében munkás-paraszt koalíció volt.” Csakhogy Ausztria Kommunista Pártja gyenge volt még ahhoz, hogy a munkásság esetleges hatalomra jutását irányítsa.
A hörlgassei vérfürdő
A legbűnösebb rendőri akcióra 1919. június 15-én a Hörlgasséban került sor. Akkoriban tetőzött a Tanács-Magyarországhoz való csatlakozásra hívó propaganda, annak bizonyítékaként, hogy a magyar Vörös Hadseregnek az intervenciós csapatok felett aratott győzelmei nem maradtak hatástalanok. Ausztria Kommunista Pártja a katonák között is komoly befolyásra tett szert, különösen amikor a koalíciós kormány a Volkswehr egynegyedét le akarta szerelni, ami a népi véderő tagjainak ezreit, elsősorban baloldaliakat, munkanélküliséggel fenyegetett. A Kommunista Párt nyomására – a párt ugyanis a Volkswehr leépítése elleni harc élére állt, és nap mint nap szervezte a gyűléseket és tüntetéseket – a kormány a leszerelés időpontját május 31-ről június 15-re halasztotta. Ezért a Kommunista Párt erre a napra nagy tüntetést hirdetett „a tanácsdiktatúra létrehozása, az éhség és a kizsákmányolás felszámolása, a szociális forradalom” céljával. A felhívásban továbbá ez állt: „A Volkswehr minden tagjának kötelessége, hogy fegyverrel a kézben vegyen részt a tüntetésen.”
A Kommunista Párt vezetése arra számított, hogy a nyilvánosan meghirdetett és törvényesen bejelentett tüntetés a fegyveres volkswehresek részvételével szétzúzza a koalíciós kormányt, és kivívja az osztrák munkásság tanácshatalom-követelését Ausztriában. A szociáldemokrata vezetés azonban ismét puccs előkészítésével vádolta a kommunistákat. A kormány, hogy a tüntetés hatását csökkentse, ideiglenesen visszavonta a Volkswehr leépítésére kiadott parancsot, így sikerült is a népi véderő tagjait arra bírnia, hogy laktanyáikban maradjanak. Még a kommunista befolyás alatt álló 41. Volkswehr-zászlóalj is bejelentette, hogy kész a kaszárnyában maradási parancsot szigorúan betartani.
Ilyen körülmények között, a Volkswehr részvételének elmaradását figyelembe véve, eleve kudarcra lett volna ítélve minden kísérlet, amely a hatalom megragadását célozza (s amelyet a kommunisták egyébként sem szervezetileg, sem katonailag nem készítettek elő).* Schober előkerített egy tervet, melyet állítólag a magyar Vörös Hadsereg dolgozott ki a legfontosabb bécsi épületek elfoglalására. Mint kiderült, világháborús időkbeli katonai tervről volt szó, az esetleges bécsi munkásfelkelések leverésére. * Mindössze tehát olyan, többé-kevésbé viharos tüntetésről lett volna szó az ausztriai tanácshatalom mellett, amilyenhez Ausztria Kommunista Pártjának mindenképpen törvényes joga volt. De a hatóságok – Ausztriában akkoriban példátlan – provokációra vetemedtek. Június 14-én este fegyveres rendőri erők hatoltak be a Kommunista Párt IX. kerületi helyiségébe, állítólag azért, hogy a körzet négy vezetőjét letartóztassák. Végül azután letartóztatták az ott tartózkodó vezető aktíva egészét, 130 kommunista funkcionáriust.
A bécsi államrendőrség főnöke, Franz Brandl, „Császárok, politikusok, emberek” címen kiadott emlékezéseiben azt írja, hogy az akciót Johannes Schober rendőr-főkapitánnyal közösen, a szociáldemokrata belügyminiszter Eldersch előzetes tájékoztatása nélkül hajtotta végre; említi egyébként, hogy Eldersch szabad kezet adott nekik a kommunistákkal szemben. Brandl ezzel semmiképp sem csökkenti Eldersch felelősségét a munkásokkal szemben elkövetett rendőri vérengzésért, már csak azért sem, mert a szociáldemokrata miniszter azután sem engedte szabadon a kommunista funkcionáriusokat, miután a rendőrségi vezetők tájékoztatták az akcióról.
Így a hatalom június 15-én megfelelő ürügyet koholt a vérfürdőre. A vezetők nélkül maradt tüntetők felvonultak a rendőrségi fogdához, hogy a letartóztatottak szabadon bocsátását követeljék. A Hörlgasséban rendőrökkel és szociáldemokratákból toborzott városi biztonsági erőkkel találták szemben magukat. A hatalom fegyveresei a tüntetők közé lőttek. Ugyanakkor lovas rendőrök rontottak kivont karddal a tömeg közé. 12 halott és 80 súlyos sebesült maradt a kövezeten; nyolcan később belehaltak sérüléseikbe.
A szociáldemokrata vezetők le akarták mosni magukról a vérfürdő szennyét, ezért a legvadabb „leleplezéseket” híresztelték Ausztria Kommunista Pártjáról. Ez a figyelemelterelő hadművelet olyan silány volt, hogy magán a Szociáldemokrata Párton belül is heves ellenzékre talált. Így történt, hogy a bécsi munkástanács 1919. június 22-én tartott ülésén az úgynevezett szociáldemokrata „új baloldal” részéről ellenzéki hangok fogadták a Friedrich Adler által beterjesztett jelentést, amely a kommunistákat tette felelőssé a vérfürdőért. Az ellenzék azt követelte: nézzen „jobbra is” a párt, hogy „a jövőben ilyesmi ne ismétlődhessék”.
Mindenesetre június 15-e után a polgárság nyugtalankodni kezdett. Amint Walter Goldinger történész írja, a nagynémetek és a keresztényszocialisták a nemzetgyűlés Innsbruckba való áthelyezéséről tárgyaltak. De a vorarlbergi keresztényszocialista Jodok Fink, aki a Saint Germain-i béketárgyalásokon időző kancellár, Karl Renner helyett Bécsben a kormányügyeket vezette, megnyugtatta őket. Otto Bauer, mondotta, nem kimondottan kommunista érzületű ember, és a szociáldemokraták maguk is félnek a proletariátus diktatúrájától.
A kormány provokációja elérte célját: Tanács-Magyarország magára maradt harcában. És amíg az osztrák Szociáldemokrata Párt a Magyar Tanácsköztársasággal való szolidaritást akadályozta, a szociáldemokraták vezette kormány eltűrte, hogy magyar ellenforradalmárok zavartalanul agitáljanak Ausztriában. Az államrendőrség főnöke, Franz Brandl, nyíltan beismeri emlékirataiban: „Az egyértelműen ellenforradalmi csoport és az államrendőrség között hamarosan bizalmas viszony szövődött, amelynek alapját a közös ellenség, a bolsevizmus leküzdésére irányuló erőfeszítések képezték.” A magyar reakció támogatása konszolidálta az osztrák reakciót.
Pár héttel a hörlgassei vérfürdő után, 1919. augusztus 4-én, a külföldi intervenciós csapatok eltiporták a Magyar Tanácsköztársaságot. Eloszlott az ausztriai tanácsköztársaság „veszélye”, biztonságban érezhette magát a polgári rendszer. A proletár szolidaritás gyakorlati tette volt az osztrák Kommunista Párt nagy kampánya a Horthy-Magyarországnak történő fegyverszállítások ellen; az akcióban a szociáldemokrata munkástömegek is részt vettek.
De az osztrák kommunista mozgalom ugyanekkor súlyos belső válságba került: erejét kimerítették a belső frakcióharcok, elveszítette tagjainak és befolyásának jelentős részét. Évekig tartó visszaesés után sikerült csak a pártnak és ifjúsági szervezetének Johann Koplenig, Franz Honner, Friedl Fürnberg és mások vezetésével kiszorítania a pártból a frakciósokat, akik között az osztályellenség számos ügynöke fejtette ki bomlasztó tevékenységét. Így Ausztria Kommunista Pártja ismét megvetette lábát az osztrák munkásmozgalomban.
A „megváltók”
A szociáldemokrácia mindmáig büszke rá, hogy Ausztriát az első világháború után „megmentette a bolsevizmustól”, s így egész Európa forradalmi mozgalmának gátat vetett. Az 1958-ban Oscar Pollak által kiadott félhivatalos szociáldemokrata párttörténet, az „Út a sötétből” így dicsekszik: „Hogy azonban (a munkástanácsok – A. R.) abban az időben, amikor olyan sok múlott döntéseiken, nem váltak a kommunista hatalmi törekvések eszközeivé és a felforgatás katasztrófapolitikájának emelőkarjává, kizárólag az osztrák szociáldemokrácia érdeme.” A szociáldemokrata vezetés viszont 1919-ben nem egyebet, a burzsoázia uralmát mentette meg! A hörlgassei halottakon kívül más áldozatai is voltak ennek a szociáldemokrata mentőpolitikának. 1920 májusában Linzben, az építőmunkások tüntetése során, a főtéren hét embert ölt meg, húszat pedig megsebesített a Volkswehr sortüze. Julius Deutsch május 11-én a nemzetgyűlésben mondott beszéde során elismerte azt a tényt, miszerint „fegyveres erőink emberei kénytelenek voltak saját néptársaik ellen fordítani fegyvereiket”. Az 1918-1920 közti időszakra ezért szó szerint érvényes volt az a megállapítás, amelyet 33 évvel később a bécsi Arbeiter-Zeitung egy cinikus önelemzés során tett: „Az osztrák polgárság … térden állva mondhatott hálát istenének nap mint nap, hogy ilyen jó erőben tartja a szociáldemokráciát.”
Szép számmal akadnak polgári hangok, amelyek fenntartás nélkül el is ismerik a szociáldemokrata vezetésnek ezeket az „érdemeit”. Még Dollfuss utóda, az ausztrofasiszta szövetségi kancellár, Kurt Schuschnigg is azt írja „Harcban Hitler ellen” címmel megjelent könyvében, hogy „a kommunista jelszavak és a kommunista karhatalom erőteljes visszaverése az 1919-es évben mérvadó, elvitathatatlan érdeme a szociáldemokratáknak”.
A „szocializálás” véget ér
Miután a szociáldemokrata „mór” megtette kötelességét és a burzsoázia hatalma biztosítva volt, a tőke gazdasági támadásba lendülhetett a munkásosztály ellen. A Magyar Tanácsköztársaság bukásának és a kommunista befolyás hanyatlásának következménye az osztrák szociális törvényhozás mérséklődése lett. Még szomorúbb sors várt a gyászos emlékezetű „szocializálási bizottságra”, amelynek állítólag a nagyburzsoázia kisajátításának elmaradásáért kellett volna kárpótlást nyújtania, biztosítva a tőkés termelés fájdalommentes, békés átnövését a szocialista termelési módba. 1919 februárjában kezdte meg működését a három parlamenti párt által alakított és Otto Bauer elnökletével, a keresztényszocialista Ignaz Seipel alelnökletével működő bizottság, amelynek tevékenysége végtelen „tanulmányozásokban” és „tervezésekben” állt, ami nagyon megfelelt a burzsoázia szándékainak, hiszen még a nehéz- és az alapanyaggyártó ipar államosítására sem került sor. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után a bizottság tevékenységének gyakorlatilag már semmi jelentősége sem volt, később ezt a „munkát” is abbahagyta, mintha sohasem létezett volna.
Az osztrák szociáldemokrácia nem tudta objektív okokkal megindokolni, miért mulasztotta el még a legfontosabb ipari üzemek államosítását is. Frázisokat hangoztatott csupán: adósságokat nem lehet szocializálni stb. Valójában ezek az üzemek a világháború által okozott súlyos ziláltság ellenére is hatalmas értékeket képviseltek, és a burzsoázia értette a módját, hogyan tegyen szert belőlük – „a szocializálás veszélyének” elmúltával – óriási profitra. A gazdasági világválság idején viszont, 1929 után, a csődbe ment bankok elképzelhetetlenül nagy adósságait „szocializálták”, vagyis az állam átvette és a nép zsebéből fizette ki őket, s ez ellen ugyanazok a szociáldemokrata vezetők „a gazdaság érdekében” nem tiltakoztak, sőt helyeselték és támogatták a dolgot.
A hálátlan polgárság
Az osztrák burzsoázia egyetlen pillanatig sem gondolt arra, hogy köszönetet mondjon a szociáldemokráciának uralma megmentéséért. Ellenkezőleg, a köztársaságot és szociáldemokrata vezetését okolta saját, világháború utáni hanyatlásáért. Egyik oka volt ez egyébként annak is, hogy az osztrák polgárság 1918 után az Anschluss jelszavát magáévá tette, abban a reményben, hogy a burzsoá rend németországi konszolidálódását követően hatalma e tágabb keretek között még jobban megszilárdul. Sohasem tudta azután a polgárság megbocsátani a szociáldemokráciának, hogy 1918-ban saját „polgári” egzisztenciája teljességgel a „szocdemektől” függött. Végül, s alkalmasint ez volt a fő ok, a burzsoázia attól félt, hogy a tömegek egy napon komolyan veszik vezetőik szocialista és forradalmi jelszavait, s akkor a szociáldemokrata pártapparátus talán nem lesz képes visszafogni híveinek forradalmi cselekvését. Ezért a burzsoázia az első pillanattól kezdve arra törekedett, hogy saját hatalmi gépezetét erősítse, a szociáldemokratákat pedig a második helyre szorítsa vissza. A Keresztényszocialista Párt vezetője, Ignaz Seipel prelátus, éppen alkalmas személy volt a feladat elvégzésére. Ő volt a lelkiatyja az első, tisztán polgári kormánynak, amely 1920-ban alakult Ausztriában, miután a Szociáldemokrata Párt a választásokon elveszítette korábbi, legerősebb parlamenti frakciót képviselő helyzetét.
A szociáldemokrácia a választások eredményét „objektíven indokoltnak” tekintette. Leplezni próbálta ezzel, hogy politikája is hibáztatható a vereségért, és eltitkolta, hogy az események további alakulását a proletariátusnak drágán kell még megfizetnie. Otto Bauer úgy vélte, az osztályok egyensúlya még mindig fennáll. De már Clausewitz rámutatott katonapolitikai írásaiban, hogy ellenséges erők hosszan tartó egyensúlya nem létezik, és mindig annak az erőnek az oldalán az előny, amelyik offenzívát indít. Ausztriában pedig a burzsoázia kezdeményezett offenzívát.
Sok osztrák polgári és szociáldemokrata történész sajnálja mindmáig a koalíció 1920. június 10-én bekövetkezett felbomlását; a köztársaság történetének „legvégzetesebb” napjának nevezik június 10-ét, és úgy vélik, ha a koalíciós kormány fennmarad, útját állhatta volna a fasizmus térhódításának is. Figyelmen kívül hagyják azonban a németországi tapasztalatokat. Ott ugyanis a szociáldemokrácia részt vett a polgári kormányban, felelősséget vállalva a dolgozók helyzetének állandó romlásáért, s ez a helyzet, a világgazdasági válsággal súlyosbítva, elvezetett a hitleri hatalomátvételhez. Ausztriában sem volt más alternatíva, mint a következetes osztályharc, ettől azonban a Szociáldemokrata Párt a kormányból való kiválása után is tartózkodott.
Infláció
Az ausztriai osztályharc egyetlen nagy horderejű kérdés körül éleződött ki: ki fizessen az elveszített háborúért? A Kommunista Párt azt kívánta, „fizessenek a gazdagok”, ezért a háborún nyerészkedők pénzét, devizáját és tárgyi értékeit követelte az államháztartás deficitjének fedezésére. A kormány ehelyett a bankjegyek számának növelése mellett döntött, s így lavinaszerű inflációt indított el. Ennek következtében napról napra csökkent a munkabér és a munkanélküli-segély, a kispénzű emberek és a kisbérlők elveszítették megtakarított pénzecskéjüket, a kis önálló vállalkozók pedig csődbe jutottak. Hasznot mindebből a nagyburzsoázia hajtott, amikor értéktelen papírpénzzel fizette vissza a beruházási hiteleket, megszabadult adósságaitól, és óriási profitot söpört be a végkiárusításból. E profit java részét azután külföldön biztos valutába fektette be. A munkabér értéke egyik fizetéstől a másikig rohamosan csökkent. Az osztrák dolgozók ínséges helyzetét tekintve még nagyobbra kell értékelnünk a szovjet-oroszországi 1921-es éhínség áldozatainak megsegítésére indított nagyszabású segítőkampányt, amelyet Ausztria Kommunista Pártja kezdeményezett, s a Szociáldemokrata Párt sem tagadhatott meg. A proletár internacionalista szolidaritás fényes példája volt ez.
A munkásság elkeseredéssel nézte az osztrák burzsoázia fosztogató politikáját; ezt az érzületet jellemző módon fejezte ki az 1921. december 1-i bécsi éhségzavargás, amelyet az osztrák Kommunista Párt „a munkástömegek kétségbeesett válaszának” minősített. A munkásság spontán jellegű, vezetők nélküli december 1-i tüntetése a fokozódó drágulás ellen irányult, végül pedig a mindenre elszánt tömeg romboló akciójává fajult. Ezért az osztrák Kommunista Párt felhívással fordult a szociáldemokratákhoz: változtassák a tömegek szervezetlen kitörését az egész osztrák proletariátusnak a munkásság további megterhelése és elnyomorítása elleni, szervezett akciójává.
A szociáldemokrata vezetők ezt a javaslatot azonnal elutasították. A Kommunista Párt két hónapon át folytatott kampányt a december 1-én letartóztatottak szabadon bocsátásáért. Számos üzemi kollektíva csatlakozott Ausztria Kommunista Pártjának követeléseihez, nem hiányoztak közülük a szociáldemokraták sem.
Az államhatalom házkutatásokkal válaszolt. Elkobozták a Die Rote Fahné-t, letartóztatásokat hajtottak végre, vádat emeltek számos kommunista funkcionárius ellen, üldözni kezdték a Bécsben élő politikai emigránsokat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!