Betlen Oszkár

1

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

NAGY IMRE PÁRTELLENES CSOPORTJÁNAK KIALAKULÁSA

Nagy Imre—Losonczy-csoport: ez az elnevezés az októberi ellenforradalom után igen közismert lett. Lényegében az 1956 októberi ellenforradalom előtt Nagy Imre körül csoportosuló revizionistákat értjük, ha a Nagy Imre—Losonczy-csoportról beszélünk; azokat a személyeket, akik mint párttagok (s részben mint kizárt párttagok), Nagy Imrével együtt jobboldali frakciós csoportot alkottak, s akik októberben, novemberben már a szocializmus eszméjének nyílt megtagadásáig jutottak el.

1956 októbere előtt azonban nagyon sok kommunista és pártonkívüli esküdött Nagy Imrére, s azt az embert látta benne, aki kitudja vezetni a pártot és az országot a súlyos politikai válságból. De ezeknek óriási többsége nem zárkózott fel a Nagy Imre—Losonczy-csoporthoz, és nem is lehet Nagy Imre volt híveinek tekinteni őket. Nem Nagy Imrének, hanem a szocializmus fejlődésének voltak a hívei, olyan helyes törekvéseknek a hívei, amelyeket — tévesen — Nagy Imre személyéhez fűztek. Nagy Imréék taktikája és a pártvezetés hibái zavarták meg őket, ezért támogatták Nagy Imrét, s fogadták el egyben-másban a Nagy—Losonczy-csoport jobboldali nézeteit is. De nem követték Nagy Imrét, Losonczyt a nyílt osztályárulás, az osztályellenséggel való nyílt szövetkezés útján. Ezeket a személyeket — még ha esetenként a Nagy—Losonczy-csoport nézeteinek hirdetőivé váltak is — nem lehet ehhez a csoporthoz tartozónak tekinteni.

A Nagy Imre—Losonczy-csoportban azonban nem is a személyek szerepe a leglényegesebb (bár maga Nagy Imre nagyon is fontos szerepet vitt), hanem a csoport vonala, taktikája, ténykedése — s ennek a vonalnak, taktikának és ténykedésnek az alakulása. A Nagy—Losonczy-csoport platformjának és tevékenységének lényegéhez tartozik, hogy kezdetben egészen más arculattal lépett fel, mint amilyennek később, s különösen az ellenforradalom idején mutatkozott. Ez a változás egyrészt a csoport „fejlődését” tükrözte: a jobboldali, opportunista állásponttól a marxizmus alaptételeit támadó revizionizmusig, majd az ellenforradalomig. De volt ebben az arculat-változásban taktikai változás is: a Nagy—Losonczy-csoport — amely mindvégig többé vagy kevésbé álcázta tényleges nézeteit — kezdetben sokkal óvatosabban lépett fel, mint később, 1956-ban. Sokáig a pártvezetésnek olyan ellenzékeként szerepelt, amelyet a vezetés dogmatizmusa és szektás hibái taszítanak ellenzékiségbe, s amely a helyes, következetes marxi—lenini vonalat követi. Ez a szerepük megjátszott, nem valóságos szerep volt, mert Nagy Imre és közvetlen követői már kezdettől fogva. a marxista—leninista tanításoktól eltérő, jobboldali álláspontot foglaltak el. De ez a szerep mégis hatásos volt. Azért hatott, mert a pártvezetés hibái megnehezítették, hogy a búza elváljék a konkolytól, hogy a szektás hibák helyes és a párt érdekében elhangzó bírálatát meg lehessen különböztetni a revizionista, a párt eszmei és szervezeti ereje ellen irányuló fellépésektől.

*

Az októberi ellenforradalom napjaiban a magyar népi demokrácia ellenségei Magyarországon és külföldön egyaránt azt hangoztatták, hogy „a rendszer az első csapásra széthullott”. Ez nem igaz. Már csak azért sem igaz, mert nem október 23. volt az ellenforradalmi támadás kezdete. Az ellenforradalmi erők Magyarországon — jelentős külföldi támogatással — már hosszú-hosszú ideje támadásban voltak, s hol leplezettebben, hol nyíltabban készültek a magyar népi demokratikus rendszer megdöntésére. Kidolgozott stratégiájuk volt: a fő figyelmet a pártra, a párt belső gyengítésére fordították, mert tudták, hogy ha a párt erős marad, semmiféle ellenforradalmi mozgalom nem számíthat sikerre. Ezért számukra különösen fontos, sőt döntő jelentőségű volt, hogy megtalálják a párt soraiban az ellenforradalom lehetséges szövetségeseit, azokat, akiket politikai állhatatlanságuk, jobboldali nézeteik folytán szembe lehet fordítani a párttal és a néphatalommal. Ezek segítségével belülről bomlasztották a pártot, annak egységét és fegyelmét, a párt soraiba szocialistaellenes nézeteket, nacionalista mételyt csempésztek be.

Az imperialisták már rég felismerték, hogy a szocialista országok leigázására irányuló terveikben különleges figyelmet kell szentelniük a párt és a pártvezetés egységének bomlasztására. Ez nemcsak valami általános, „elvi” felismerés, amelyet gyakorlati következtetések nem kísérnek nyomon. A pártegység megbontásának kérdésével, a pártban és a pártvezetésben levő lehetséges szövetségeseik kérdésével az imperialisták s ezek ideológusai már hosszú-hosszú évek óta foglalkoznak. James Burnham erről „A kommunizmus közelgő veresége” című könyvében a következőket írja:

„A kommunizmus legyőzésének a lehetősége totális háború nélkül végső soron attól függ, hogy a Szovjetunió belsőleg ilyen vagy olyan forradalmak által kellő mértékben felőrlődjék; olyan politikai nyugtalanságok által, melyek — egyre megy, hogy kik szítják és mik azoknak a célja — legalább egy repedést idézhetnek elő a Kreml jól összetartott önkényuralmán.”* James Burnham. The coming defeat of communism. New York 1950. *

Az a gondolat, amelyet Burnham itt kifejt, nem egészen ismeretlen. Már hallottuk valahol ezt: „egyre megy, hogy kik szítják és mi azoknak a célja” — csak „legalább egy repedést” idézzenek elő. Lenin a fehérgárdisták ellenforradalmi taktikáját festette le így: „támogassunk bárkit, még az anarchistákat is, támogassunk bármiféle szovjethatalmat, csak döntsük meg a bolsevikokat, csak hozzuk létre a hatalom eltolódását! Mindegy, hogy a hatalom jobbra vagy balra, a mensevikek felé vagy az anarchisták felé tolódik-e el, csak a bolsevikok kezéből vegyék el a hatalmat; a többit — a többit »mi«, Miljukovok, »mi«, kapitalisták és földbirtokosok »magunk« elintézzük …”* Lenin Művei. 32. köt. Szikra 1953. 385. old. *

Burnham azonban más időszakban, a szovjet rendszer negyedik évtizedében fejti ki az imperializmus taktikáját. Ezért határozottan megállapítja, hogy a belső bomlasztás nemcsak jó, előnyös, hanem az ellenforradalom nélkülözhetetlen feltétele: „Nem lehetséges forradalom semmilyen jól megalapozott csoporton belül, amíg nem előzi azt meg egy hasadás az uralkodó rétegen belül.”** James Burnham. The coming defeat of communism. *

A továbbiakban még azt is hozzáfűzi, hogy az „uralkodó rétegen” belüli hasadás nélkül (s ezalatt a párt hasadását, egységének megbomlását érti) semmiféle belső nehézség és elégedetlenség nem vezethet az ellenforradalom sikeréhez.

„Egyre megy, hogy látszólag mennyire »elviselhetetlen« a tömegek helyzete. A templomi rabszolgák helyzete a régi Egyiptomban majdnem elképzelhetetlen módon volt borzalmas, azonban ez nem tudta megakadályozni azt, hogy évszázadokon át rabszolgák maradjanak. Az amerikai négerek 1860 előtt olyan körülmények között éltek, amelyek a XIX. század szemszögéből nézve elviselhetetlennek látszottak, azonban ezekben a körülményekben csupán akkor ment végbe lényeges változás, amikor az amerikai felső társadalmi réteg megoszlott. A parasztok és a munkások vigasztalan helyzete Franciaországban nem volt elegendő ahhoz, hogy a francia forradalmat előidézze.”*** Ugyanott. *

Figyelemre méltóan fejtegeti az imperializmus taktikáját Burnham a következő sorokban:

„A szovjet rendszer belső megváltozása egy belső ellenzék kifejlődésétől függ. Egy ilyen ellenzék kialakulása a Kommunista Párt szakadásától függ. Erre a szakadásra nem kerülhet sor, ha azoknak a személyeknek, amelyek ezt létre tudnák hozni, nincsen pozitív kilátásuk, azaz nincsen mit nyerniük. Ilyen kilátásokat egyedül az Egyesült Államok tud nyújtani. Az Egyesült Államoknak ki kell jelentenie ezeknek a személyeknek, a lehetséges ellenzék e tagjainak: készek vagyunk arra, hogy háború nélkül megegyezzünk.”* Ugyanott. *

Itt Burnham már világosan utal arra, hogy az amerikai imperialistáknak keresniük kell és meg kell nyerniük egy esetleges „pártellenzék” szövetségét, együtt kell kidolgozniuk az ellenforradalom taktikáját és vonalát.

Nehéz határozott választ adni arra a kérdésre, hogy mikor kezdődött hazánkban az ellenforradalom előkészítése. Nyilvánvaló, hogy az imperialista hatalmak és a magyar ellenforradalmi erők kezdettől, a magyar népi demokrácia első napjaitól fogva törekedtek ennek megdöntésére, ellenforradalomra. De ezt a törekvést még nem lehet az ellenforradalom közvetlen előkészületének nevezni. Kezdetben az imperialisták „egyenes” ellenforradalmi propagandát folytattak, nyíltan a kapitalista rendszer visszaállításáért szálltak síkra. Később, különösen 1956 tavaszától azonban bizonyos taktikai fordulatot hajtottak végre. Ennek a taktikai fordulatnak az a felismerés volt az alapja, hogy a népi demokratikus országok alapvető szocialista és demokratikus vívmányai (az üzemek államosítása, a földreform stb.) s maguk a szocialista eszmék olyan népszerűek, hogy nem célszerű nyíltan támadni ezeket. Az imperialista propagandaszervek ezért a nyílt szocialistaellenes agitációról áttértek ennek burkoltabb formájára, kidolgozták a népi demokratikus rendszer két szakaszban való megdöntésének taktikáját. Ezt fejezte ki az amerikai imperializmus egyik vezető publicistájának, Walter Lippmann-nek híressé vált tétele:

„Minden okunk megvan azt hinni, hogy a »csatlósok« felszabadulása kétszakaszos. Az első szakasz a titóizmus, vagyis a nemzeti szabadság, amely nem kommunistaellenes, és amely megmarad a szovjet katonai és politikai befolyás övezetében. A második szakasz a teljes szabadság, bel- és külpolitikailag.”** New York Herald Tribune, 1956 november 11. *

Erre a taktikai fordulatra jellemző az is, hogy a Szabad Európa Rádió, amely azelőtt csak a legvéresebb kommunistaellenes uszítás hangján tudott megszólalni, új műsorszámot iktatott magyar adásaiba: „A kommunista párt tagjaihoz” címmel. Megkezdődött az imperialista propagandaszervek agitációs munkája a párttagok között is, a gyengék, az állhatatlanok, a burzsoá nézetekre hajlamosak megnyerésére, a párt belső aláaknázására.

A Lippmann által vázolt „kétszakaszos” taktika az imperialisták számára szükségessé tette, hogy magában a pártban és az ország társadalmi életének különféle területein kikristályosodjanak azok az erők, amelyek vezetni képesek a harcot az első szakaszért, az úgynevezett „nemzeti kommunizmusért”. A dolgok logikájából ered, hogy objektíve együttműködésnek kellett kialakulnia a „nemzeti kommunista” irányban vagy más hasonló revizionista irányban haladó párton belüli erők és a kártyájukat erre a „nemzeti kommunista” irányra feltevő imperialista szervek, meg ezek ügynökei közt. Ez az együttműködés később világosan lemérhető azon az összhangon, amely egyfelől az Amerika Hangja, a Szabad Európa Rádió adásai, másfelől az „Irodalmi Újság”-ban, a „Béke és Szabadság”-ban és más lapokban megjelent írások, a Petőfi-körben és hasonló fórumokon elhangzott felszólalások között volt.

Ha nem is lehet pontosan megállapítani, mikortól számíthatjuk az ellenforradalom közvetlen előkészületeit, annyi nyilvánvaló, hogy amikor a jobboldali elemek a pártban és a párt körül már határozott frakciós csoportot alkottak, s amikor ezek elképzelése, állásfoglalása revizionista jelleget öltött és találkozott az imperialista szervek „kétszakaszos” taktikájával — ettől kezdve már a népi demokratikus rend megdöntésének, az ellenforradalomnak az előkészületei folytak.

A Magyar Dolgozók Pártjában a jobboldali opportunizmus, természetesen, nemcsak egy bizonyos időszakban ütötte fel a fejét. Nem lehet például 1953-tól, Nagy Imre miniszterelnökségének kezdetétől számítani az opportunizmus jelentkezését az MDP-ben. A jobboldali opportunizmus, amely a munkásmozgalomban a burzsoáziának, a burzsoá ideológiának a hatását fejezi ki, már a felszabadulás előtt, majd 1945-ben is utat talált a Kommunista Párt soraiba, és az elégtelen ideológiai harc folytán erősödött 1948-ban, a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt egyesülése, az MDP megalakulása után.

Kétségtelen azonban, hogy a szervezett jobboldali frakciós csoportosulás 1953 júliusa után kezdődött meg. Ebben az időben kezdtek kialakulni a körvonalai annak a jobboldali csoportnak, amely 1956-ban oly nagy szerepet játszott a párt ideológiai és szervezeti erejének szétrombolásában, az októberi ellenforradalom előkészítésében.

Ezzel kapcsolatban fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon Nagy Imrének, Losonczy Gézának és csoportjuknak frakciós tevékenysége kezdetétől fogva tudatosan a burzsoá rend visszaállítására, tehát ellenforradalomra irányult-e. Az ma nyilvánvaló, hogy az egész csoport eljutott az ellenforradalom melletti nyílt színvallásig. Nagy Imrénél, Losonczynál, Kopácsinál, Vásárhelyinél és másoknál október végi, november eleji tetteik és nyilatkozataik jelzik ezt. Méray Tibor, Aczél Tamás nyíltan az imperialista propagandaszervek szolgálatába állt. Mégsem lehet azt állítani, hogy már frakciós tevékenységük kezdetétől fogva valamennyien tudatosan törekedtek ellenforradalomra, tudatosan keresték az imperializmus szolgálatát. Lehet, hogy voltak köztük ilyenek, sőt, lehettek közöttük beszervezett imperialista ügynökök is. De a csoport többsége kezdetben nem volt ellenforradalmár. Nem volt az — de még kevésbé volt marxista—leninista. Kispolgári volt a szemlélete, s amikor nehézségekkel és bajokkal találkozott, mindinkább szembekerült a marxi—lenini alapelvekkel. Ha voltak is korábban kötelékek, amelyek a Nagy—Losonczy-csoport tagjait a munkásmozgalomhoz, a szocializmushoz fűzték — az események megmutatták, hogy erősebbek azok a kötelékek, amelyek a burzsoá gondolkodáshoz fűzik őket.

Voltak, akik csak a Horthy-rendszer teljes restaurációját, az államosítás és a földreform felszámolását tekintették ellenforradalomnak, s ezért egyáltalán nem hitték el, hogy Nagy Imre és csoportja tudatosan állt át az ellenforradalom oldalára. Az ellenforradalom azonban nem a Horthy-rendszer visszaállításával kezdődik. Sőt, az ellenforradalom fő erőinek mai programjában ez (legalábbis nyíltan) nem is szerepel. De az ellenforradalomnak is van minimális programja. Ebben benne van a föld szabad adásvételének visszaállítása, s ezzel együtt a szabad kulákosodás. Benne van a minimális programban a kisebb üzemek magánkézbe juttatása stb. Ilyen gazdasági programmal együtt, amely a kapitalizmus fokozatos újjászületését jelentené városban és falun, különös jelentőséget kapnak az olyan politikai követelések, mint a többpártrendszer, a munkásosztály háttérbe szorítása, vagy nemzetközi síkon a szocialista táborhoz fűződő kapcsolatok lazítása. Ezeknek a követeléseknek érvényesítése megteremtené annak feltételeit, hogy az újjászülető kapitalista elemek a politikai életben is erőre kapjanak, és elragadják a hatalmat a munkásosztálytól. Ezzel az ellenforradalmi „minimális programmal” a Nagy—Losonczy-csoport nem állt szemben, idővel el is fogadta azt, s így egy platformra került azokkal a nyílt ellenforradalmi erőkkel, amelyek csak átmenetileg és taktikai okokból vették le a napirendről az üzemek kapitalista kézbe való visszaadásának, a földreform érvénytelenítésének programját. Ezért — bár Nagy Imréék nem akartak horthysta restaurációt — nem lehet tagadni, hogy a leninizmus alapvető tanításainak megtagadása során az ellenforradalom oldalára jutottak el.

*

A Nagy Imre-csoport kialakulása 1953-ban kezdődött, akkor, amikor a pártban a vezetés többé-kevésbé nyíltan két szárnyra szakadt, s amikor élesen vetődött fel a kérdés: milyen irányban kell a pártnak és a magyar népi demokráciának haladnia?

1953 júniusában a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülése megteremtette az objektív feltételeit annak, hogy a párt és a kormány politikájában egészséges fordulat következzék be. Ezen az ülésen feltárták a gazdaságpolitika súlyos hibáit: a szocialista iparosítás ütemének túlfeszítését, a fogyasztási cikkek termelésének viszonylagos elmaradását, a munkás-paraszt szövetség politikájának megsértését a termelőszövetkezeti mozgalomban és a dolgozó parasztság túlzott megterhelésében. Kifogásolták a kollektív vezetés hiányát, az elburjánzott személyi kultuszt, a pártdemokrácia fejletlenségét s az állami és pártélet több más hibáját, közöttük a szocialista törvényesség sorozatos megsértését.

Amikor a júniusi határozatok rendkívüli jelentőségét hangsúlyozzuk, nem hallgathatjuk el — mint ez a múltban történt —, hogy ezeknek a határozatoknak komoly hibái is voltak. A júniusi határozatok nem a teljes valóságnak megfelelően értékelték a párt és a népi demokrácia addigi munkáját, az eredményeket és a hibákat, hanem egyoldalúan az utóbbiakat állították előtérbe. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy júniusi ülésén a Központi Vezetőség, néhány szükséges szervezeti változtatás mellett, súlyosan hibás, a pártvezetést gyengítő intézkedést is hozott, amikor — Rákosit, Gerőt és Nagy Imrét kivéve — lényegében minden régi munkásmozgalmi vezetőt (Apró, Kiss Károly, Révai stb.) visszahívott a Politikai Bizottságból, s helyükbe több olyan tapasztalatlan fiatal pártfunkcionáriust választott meg, akinek alkalmatlansága és politikai ingadozása később jelentősen hozzájárult a pártvezetés tekintélyének leromlásához.

A júniusi határozatok alapgondolatai azonban feltétlenül helyesek és iránymutatóak voltak, s valóban a fejlődés új szakaszát nyithatták volna meg. De az országgyűlés júliusi ülésszakán Nagy Imre, a Minisztertanács új elnöke, éppen a júniusi határozatok hibás vonásait hangsúlyozta, s lényegesen eltorzította a határozatokat a hibák túlzó, egyoldalú hangsúlyozásával. S minthogy ez már nem zárt ülésen, hanem az ország nyilvánossága előtt hangzott el — súlyos következményekkel járt. Nagy Imre kormány-nyilatkozatát a kulákok és más szocialistaellenes elemek biztatásként fogták fel. Megkezdődtek az erőszakoskodások a termelőszövetkezetek ellen, a kommunistaellenes kilengések, volt csendőrök és más reakciósok nyílt fellépései.

Figyelembe kell venni, hogy ebben az időben a Magyar Dolgozók Pártja mintegy 900 000 tagot számlált; a lakosságnak egytizede, a felnőtt lakosságnak pedig még jóval nagyobb része párttag volt. A 900 000-es párttagságban ott volt a magyar munkásosztály színe-java, a dolgozó parasztság és az értelmiség politikailag leghaladóbb része. De maga a 900 000-es szám is bizonyítja, hogy a párttagság egy részét semmiképp sem lehetett az élcsapathoz számítani. Sok olyan tagja volt a pártnak, akit csak a sikerek vittek oda, de akinek szocialista, kommunista meggyőződése felszínes, ingatag volt, és egy nehezebb próbát már nem állt ki.

A párttagság indokolatlan megnövekedésében nagy része volt annak, hogy a magyar nép a proletárdiktatúrát nem fegyveres harcban vívta ki, a népi demokrácia úgy nőtt át proletárdiktatúrába, hogy eközben a burzsoázia, az ellenforradalom erőivel semmiféle fegyveres harcra nem került sor. A felszabadulás után sokakat fasisztaellenes érzelmük vitt a pártba. Ezek egy része azonban polgári demokratikus nézetekkel csatlakozott a munkásmozgalomhoz, s a szocialista fejlődéssel nem tudott lépést tartani. A viszonylag békés hatalomrajutás, a forradalmi harcok nagy iskolájának és próbájának hiánya elősegítette, hogy sokan jussanak be a pártba olyanok, akik egy forradalmi próba rostáján semmiképp sem kerültek volna át, s akik az ingadozás, a politikai bizonytalanság elemeit vitték magukkal a pártba.

A párttagság szilárdságának bizonyos próbájává vált az 1953-as esztendő: a párt addigi munkájának és vezetésének éles bírálata, valamint az osztályellenség támadása miatt. E támadás hatására a párttagság bizonytalan, konjunkturális elemei meginogtak, s egy részük elfordult a szocializmustól. A jobboldali opportunizmus erői pedig — melyek eddig is benn voltak a pártban, de nem mindig voltak láthatók — az osztályellenség nyomására aktivizálódtak, kezdtek nyíltabban fellépni.

Szinte törvényszerű volt, hogy a kialakuló jobboldali csoportosulás vezére Nagy Imre lett. Nagy Imre egyrészt tekintélyes ember volt: régi párttag, a földreform idején ő volt a földművelésügyi vagy (az akkori agitáció nyelvén szólva) a „földosztó” miniszter.* A parasztság, de még a párttagság sem tudta, hogy Nagy Imre 1945-ben ellenezte a földbirtokok azonnali felosztását, s úgy vélte, hogy a földreform végrehajtásához legalább két évre van szükség. * Növelte tekintélyét, hogy a kormány feje lett, s a Központi Vezetőség őt bízta meg az 1953 júniusi, rendkívül fontos és népszerű határozatok ismertetésével. Így a közvélemény ezeket a határozatokat Nagy Imre nevével kapcsolta össze. Másrészt Nagy Imre a jobboldali opportunizmus régi képviselője volt. A Kommunisták Magyarországi Pártja már 1930-ban, a párt II. kongresszusán megbírálta őt jobboldali opportunista hibái miatt, s nem választotta be a Központi Bizottságba. 1948-ban ő lépett fel azzal az elmélettel, hogy a népi demokrácia nem munkáshatalom, nem proletárdiktatúra, hanem a kapitalizmus egyik válfaja, amelynek gazdaságában az államkapitalista szektor az uralkodó. Ugyancsak 1948-ban ő helyezkedett arra az álláspontra, hogy a mezőgazdaságban (a kulák-kapitalista gazdaság kivételével) a nem szövetkezeti szektor is a szocializmus felé halad.* Idézi Farkas Mihály a Társadalmi Szemle 1953 decemberi számában. *

De a döntő az volt, hogy Nagy Imre az 1953 júniusi központi vezetőségi határozat után olyan irányt képviselt, amely e határozatoktól jobbra tért el, a városi és falusi burzsoá elemeket bátorította, szocialistaellenes és nacionalista nézeteket táplált. Ezért őt tekintették vezérüknek az ingadozó és jobboldali elemek, körülötte kristályosodott ki a jobboldali csoportosulás.

Nagy Imre és az új csoportosulás jobboldali nézeteit le lehetett volna leplezni, ha Rákosi Mátyás és az egész pártvezetés szilárdan marxista—leninista vonalon haladt és a júniusi határozatok végrehajtásáért harcolt volna. Ez azonban nem így volt. Rákosi és a pártvezetés egy része nemcsak az 1953-as júniusi határozatok helyes alapelveinek jobboldali eltorzítása ellen harcolt, hanem ezeknek az alapelveknek az érvényesülését is gátolta. Nagy Imre a szocialista iparosítás, a mezőgazdaság szocialista átalakulásának kérdésében és más kérdésekben jobboldali opportunista álláspontot képviselt, Rákosi viszont igyekezett a pártot a régi szektás hibák és a dogmatizmus vonalára visszavezetni. Ez megkönnyítette a Nagy Imre-csoport helyzetét. A párttagság és a pártonkívüli dolgozók tömegei szemében Nagy Imre úgy tűnhetett fel, mint a népszerű júniusi határozatok igaz harcosa.

Nagy Imre maga is arra törekedett, hogy a Központi Vezetőség 1953 júniusi határozatait az ő művének tekintsék, s elhallgatta, hogy milyen szerepe volt abban az egész pártvezetésnek, továbbá az SZKP tanácsainak. Nagy Imrének ez a magatartása is mutatja, hogy hiúságában és önhittségében egyéni céljait és érdekeit a párt és a nép érdekei fölé helyezte. Amikor Nagy Imre a júniusi határozatokat saját művének tüntette fel, ezzel már megkezdte a párttól elkülönülő, vele szemben álló tevékenységét, s megalapozta pártellenes, frakciós működését.

A Központi Vezetőség júniusi ülése után a párttagság azt várta, hogy gyors ütemben ki is javítják a párt politikai és gyakorlati munkájának fő hibáit. Ehelyett áldatlan huzavona kezdődött, s a párttagságnak a vezetés iránti bizalmát ez még inkább megingatta, mint a korábban elkövetett hibák. A párttagok mind nagyobb része jutott arra a meggyőződésre, hogy a régi vezetés nem képes gyökeresen szakítani a hibás módszerekkel és elgondolásokkal. Ez különösen kitűnt 1955 elején, amikor a pártvezetés — hosszas ingadozás után — végre határozottan fellépett Nagy Imre és csoportja jobboldali nézetei ellen, s lehetőség nyílott a jobboldali veszély visszaverésére, Nagy Imre és csoportja teljes elszigetelésére. Ehhez arra lett volna szükség, hogy Rákosi és az egész pártvezetés végre határozottan felszámolja a régi hibákat, kiküszöbölje azokat a bajokat, amelyek meglazították a párt tömegkapcsolatait. Arra volt szükség, hogy a jobboldali jelenségek elleni harc mellett a baloldali szektás hibák ellen is határozott harc folyjék. Ez a pártvezetés mellé állította volna azokat a szocializmushoz hű tömegeket, amelyeket éppen ezek a hibák kapcsoltak Nagy Imréhez.

A pártvezetés 1955 márciusa után lényegében beérte azzal, hogy szervezeti rendszabályokat hozott Nagy Imre és akkori fő segítőtársa, Farkas Mihály ellen, majd később néhány „Nagy Imre-párti” újságíró és író ellen. Eszmei harc alig folyt a jobboldallal szemben, és még kevésbé a baloldali nézetek ellen. Mindez a kezére játszott a jobboldali csoportnak, de különösen az a módszer, hogy jobboldalinak bélyegezték a pártvezetés hibáinak bírálóit is. A bírálat visszautasításának, elfojtásának ez a gyakori módszere a jobboldal hálójába lökte a párttagság és a pártonkívüli dolgozók egy részét, s bizonyos nimbuszt adott a „jobboldali” jelzőnek. A pártvezetés e hibája egyik oka volt annak, hogy elmosódtak a határok a párt politikájának és munkamódszereinek megjavításáért harcoló becsületes kommunisták és a Nagy Imre-csoport között, amelynek a párt hibái csak ürügyül szolgáltak arra, hogy antimarxista, jobboldali, sőt revizionista eszméket terjesszen, s a pártot dezorganizálja. Az akkori pártvezetés valósággal szállította ezzel a kádereket Nagy Imrének és csoportjának.

A Nagy Imre-csoport 1956 első felében rendkívüli erővel fokozta aktivitását. Ez a fokozott aktivitás egybeesett az imperializmusnak a kommunista mozgalom elleni nemzetközi méretű támadásával. Az imperialisták — mint emlékezetes — a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy aláássák a szocialista tábor egységét, eltántorítsák a Szovjetuniótól a többi szocialista országot, bizalmatlanná tegyék iránta és gyengítsék a kommunista pártokat. Ekkor kezdte az imperializmus propagandája nagy erővel a „sztálinizmus” elleni kampányt, megkísérelve, hogy a „sztálinizmus” elleni harc hazug jelszavával megbontsa a kommunista pártok egységét.

A „sztálinizmus” elleni harc a hivatalos imperialista propagandának (Szabad Európa Rádió stb.) és a munkásmozgalomban fellépő revizionista irányzatnak egyaránt a fő jelszava lett, ködfüggöny, amelynek homályából támadták a szocializmus alapvető tanításait, s felállították új vagy felújított revizionista tételeiket. Kihasználták azt a helyzetet, hogy a kommunista pártok az új módszerek, új utak kutatásának, a hibás és elavult módszerek leküzdésének periódusában vannak. A revizionisták úgy tüntették fel magukat, mint akik a legrátermettebbek és leghatározottabbak ennek az újnak a keresésében, a XX. kongresszus iránymutatásának követésében. De a revizionizmus nem újat adott, hanem a burzsoázia válaszát közvetítette a nehézségeikkel küzdő kommunista pártok kérdéseire. Ez a válasz — bármennyire is burkolták — a valóságban így hangzott: El a proletárdiktatúra lenini útjától, el a szocializmustól!

Kétségtelen, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport objektíve „a sztálinizmus elleni harc” zászlaja alatt, a kommunista pártok egységét támadó imperialista taktikának a szolgálatába állt. Ezt elősegítette a pártvezetés húzódozása attól (és ebben különösen nagy szerepe volt Rákosi Mátyás ellenállásának), hogy a XX. kongresszus elvi megállapításait mélyen elemezze és a hazai viszonyokra helyesen alkalmazza. Nagy Imre és csoportja magát tüntette fel a XX. kongresszus politikája igaz képviselőjének — holott ebben az időben már kidolgozott revizionista, szovjetellenes platformja volt.* A revizionista, szovjetellenes platformot Nagy Imre úgynevezett emlékiratában dolgozta ki, amely ebben az időben a párt előtt nem volt ismeretes. *

 

SaLa 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!