II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
1
A februári tragédiát csak akkor érthetjük meg, ha az Első Köztársaság létrejöttével és fejlődésével összefüggésben vizsgáljuk. Ha így cselekszünk, látnunk kell: Ausztria drámája, mint egy szociáldemokrata publicista mondotta, 1918-ban kezdődött. Nem mintha 1918-nak nem lettek volna meg a maga okai, nem mintha 1918 és 1934 között nem lett volna elegendő alkalom a fejlődés irányának megváltoztatására. De az Első Köztársaság kialakulásának története, 1918 csomópont, ahonnét az osztrák munkásosztály sorsa, de az európai történelem egy korszaka is bonyolódni – vagy lebonyolódni – kezdett.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatása
Az Első Köztársaság eredete az 1918-as novemberi forradalomhoz nyúlik vissza. A novemberi forradalom láncszeme volt a világ forradalmi fejlődésének egészében. Ez a fejlődés az 1914-es világháborúval és az 1917-es Októberi Forradalommal indult el, és tart napjainkban is. Az imperialista világháború, illetve a Nagy Októberi Szocialista Forradalom a kapitalizmus általános válságát juttatta kifejezésre. Az Októberi Forradalom volt az első győztes szocialista forradalom a világon, és a világtörténelem új korszakát vezette be: a kapitalizmus világméretű összeomlásának, a szocializmus és a kommunizmus diadalmenetének korszakát. A fiatal szovjethatalom tettei és jelszavai visszhangra találtak az egész világon, új forradalmi erőket ébresztettek. Október megmutatta, hogy a burzsoázia bukása és a proletariátus uralmának megszületése az elmélet síkjáról kiléphet a valóság világába. A nagybirtok szétzúzásával, a földosztással a szovjethatalom utat mutatott arra, hogyan lehet és kell kivezetni nyomorúságukból a paraszti tömegeket a munkás-paraszt szövetség jegyében. A nemzetek korlátlan önrendelkezési jogának megvalósítása, a nemzeti elnyomás felszámolása és a nemzetek teljes egyenjogúságának megteremtése példa lett mindenütt, ahol elnyomott nemzetek harcoltak szabadságukért.
Különösen forradalmasító hatása volt a szovjethatalom békepolitikájának. A megkínzott, éhező, háborúba belefáradt emberiség az annexiók és hadisarcok nélküli béke konkrét útját láthatta Lenin békefelhívásában: „Mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek!”
Mindez alapjaiban rázta meg az imperializmus világrendszerét. Az egész világot tömegsztrájkok, tüntetések és forradalmi mozgalmak hulláma árasztotta el. Az Osztrák-Magyar Monarchiában az Októberi Forradalom különösen erős visszhangra talált. A Monarchia gazdasági ereje végsőkig kimerült; a népek nyomora az elviselhetetlenségig fokozódott; heves békevágy töltött el mindenkit; a nemzetiségi ellentétek széthullással fenyegették az állam szerkezetét.
Az ausztriai novemberi forradalom persze nem egyszerűen a kapitalizmus általános válságának következményét és az Októberi Forradalom hatását jelentette. Ausztria novemberi forradalmának megvoltak a maga sajátos, belső okai. Az ausztriai társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeiből, a háború alatt rendkívüli módon kiéleződött társadalmi-gazdasági ellentmondásokból, politikai feszültségekből nőtt ki ez az osztrák november.
Ausztria társadalmi és politikai viszonyait már a világháború előtt egyetlen nagy érdekellentét határozta meg: kibékíthetetlen ellentmondásban állt a nemesi nagybirtokkal és a feudális militarizmussal szövetséges fináncoligarchia osztályuralma, illetve a nép reális érdeke. Ausztriában reakciós politikai rend uralkodott, még ha a feudális erőszakhatalom és a nemzeti elnyomás nem is volt olyan féktelen, mint a szomszédos cári Oroszországban. Az osztrák munkásosztály szervezettsége és az első, 1905-ös orosz forradalom hatása következtében megtalálta a módját, hogy bizonyos polgári és politikai jogokat vívjon ki magának. Ennek ellenére Ausztriában se polgári demokrácia nem volt, se nemzeti egyenjogúság, és a német birodalomban uralmon levő porosz junkerekkel fennálló szoros szövetség Ausztriában is egyre fokozta a reakciós, agresszív tendenciákat.
A szocialista forradalom elszalasztott lehetősége
Az 1918-as osztrák forradalom sajátosságait három körülmény határozta meg: a Monarchia katonai összeomlása, a népek nemzeti szabadságmozgalmai, és a proletariátus tömegmozgalmainak megerősödése.
A katonai összeomlás és a novemberi forradalom után Ausztria számára is közvetlen közelségbe került a sorskérdés: tőkés úton vagy szocialista úton halad-e tovább? A forradalom szocialista jellegű továbbvitelének Ausztriában természetesen mások voltak a feltételei, mint Oroszországban. De ez nem jelentette azt, hogy rosszabbak lettek volna, mint az oroszországiak. Ausztriában különösen kedvezően hathatott volna a burzsoázia hatalmának teljes összeomlása; a burzsoáziának ugyanis nem volt többé sem hatalmi apparátusa, sem morális tömegbefolyása. És ha akadtak is objektív körülmények, amelyek a forradalom ügyét nehezítették, olyan forradalom még nem volt a világon, amely kizárólag kedvező körülményeket talált volna ügyéhez! A tapasztalatok szerint ilyen forradalom egyhamar nem is lesz. Az oroszországi Októberi Forradalomnak is akadályok és veszélyek egész sorát kellett leküzdenie.
A marxizmustól az opportunizmusig
Az 1918-as helyzetet nem sikerült kihasználni, Ausztriát nem sikerült a szocializmus útjára vezetni, és ennek döntő oka az volt, hogy hiányzott az erős, célratörő forradalmi szervezet, amely a proletariátus számára irányt mutathatott volna; hiányzott a szilárd, tapasztalt marxi-lenini harci párt. Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja,* A párt a következő neveken működött: Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja, majd Ausztriai Német Szociáldemokrata Munkáspárt; 1919 után Német-Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja, végül 1934-ig Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja. (Könyvünkben az elnevezést rövidítve használjuk; Ausztria Szociáldemokrata Pártja.) A párt a mai Ausztria Szocialista Pártja elődje. * amely a munkásosztály túlnyomó többségét tömörítette, már nem volt ilyen párt. Annak idején Viktor Adler, Friedrich Engelsnek, a tudományos szocializmus egyik megteremtőjének barátja és tanítványa alapította a hainfeldi pártkongresszuson, 1889 újév napján. A párt forradalmi marxi program jegyében indult el útján, vezetésével az osztrák munkásmozgalom jelentős sikerek sorát vívta ki. De ahogy a XX. század kezdetén a kapitalizmus imperializmusba fordult, a párt egyre veszített a forradalmi jellegéből; opportunista, osztálybékét hirdető politikát követett. A szocializmusba való békés átmenet propagandájával mindent megtett, hogy a tömegek forradalmi, szocialista tudatát elfojtsa. Jó szervezettsége révén a munkásosztály haladó rétegeinek forradalmi harci szellemét a jobboldali vezetők opportunista politikájának béklyójába verte.
Letérés az internacionalizmus útjáról
E politika egyik legvégzetesebb következménye a proletár internacionalizmus háttérbe szorítása és a nacionalizmus elburjánzása volt az osztrák munkásmozgalomban. Ez a körülmény már a háború kitörése előtt a pártok és a szakszervezetek nemzeti szempontú meghasonlását idézte elő. És ebben nemcsak a szláv, különösen a cseh munkásmozgalom nacionalista-szeparatista elemei voltak a hibásak, hanem ugyanilyen mértékben – ha nem jobban! – a német ajkú szociáldemokraták is, a nemzeti felszabadulási mozgalmak iránti értetlenségükkel. Internacionalista jelszavaik mögött gyakran bújt meg német nacionalista politika. Vezetésüket láthatóan az érdekelte, hogy a német ajkú osztrákok elsőbbségét erősítsék a Monarchia más nemzetiségeivel szemben. Hiszen ez a pozíció még anyagi előnyöket is jelentett a szakképzett munkások, mesterek és előmunkások nem jelentéktelen rétege számára, akik csupán azért részesültek kedvezményekben, mert németül beszéltek. A dolog végül már ott tartott, hogy a különböző nemzetiségű szociáldemokraták egy-egy választási körzeten belül egymással szemben perlekedtek, a Birodalmi Tanácsban* A Reichsrat a Monarchia parlamentje volt. * pedig szociáldemokrata képviselők szavaztak egymás ellen, saját nemzeti burzsoáziájuk oldalán. Amíg a Lenin vezette bolsevik párt a „Nemzeti önrendelkezési jogot!” jelszó jegyében meg tudta őrizni soraiban az internacionalista egységet, az osztrák szociáldemokrácia a Habsburg-monarchia megőrzését tekintette mindenekfeletti céljának, és beletörődött a nemzetiségi széttagolódásba. Az osztrák párt teoretikusa, Otto Bauer elméletileg is megokolta ezt, ahogy ő fejezte ki: az eltérő nemzeti sajátosságokat figyelembe véve „a párt nemzeti csoportokra oszlása a pártnak megfelelő szervezeti elv”.
A szociáldemokrácia az első világháborúban
Az osztrák szociáldemokráciának a forradalmi politikától való elfordulása az első világháború kitörésekor tetőzött, amikor is a párt vezetősége nemcsak hogy nem indított háborúellenes akciót, de maradéktalanul az uralkodó osztályok oldalára állt, és az imperialista háborút mint a cárizmusnak a német nemzet ellen intézett támadásával szembeni önvédelmet magasztalta.
Otto Bauer, aki akkoriban még nem volt közvetlenül felelős a párt vezetés politikájáért, később, az osztrák forradalom elemzésekor leszögezte:* Ha ilyen gyakran idézünk szociáldemokrata forrásokból, beszámolókból, nem azért tesszük, mintha egyebek nem állnának rendelkezésünkre. Úgy gondoljuk, ezek az önleleplezések tanúsítják a leghatásosabban a szociáldemokrata politika romlottságát. – A Szerző. * „A párt fenntartás nélkül a központi hatalmak oldalára állt. Fenntartás nélkül állította a hadviselés szolgálatába tömegbefolyását.”
A szociáldemokrata szakszervezeti vezetők is gyakorlati támogatást nyújtottak a háborúhoz. A szakszervezeti bizottság a háború kezdetén kiadott felhívásában „a törvény szabta keretek legszigorúbb betartására” szólít, továbbá azt javasolja, hogy „lehetőleg mellőztessenek” a bérmozgalmak. Még 1916 novemberében is azzal dicsekszik a szakszervezeti vezetés, hogy „a háború egész ínséges ideje alatt a legmagasabb szintre emelt munkateljesítmények szükségességét” hangsúlyozza. Ez a magatartás új minőségi „szintet” jelentett a forradalmi marxizmustól és a proletár osztályharctól való eltérés útján; Lenin joggal nevezte „égbekiáltó árulásnak”.
Hallatszanak ugyan hangok, amelyek nem értenek egyet ezzel a minősítéssel, azt bizonygatva, hogy az áruláshoz az áruló szubjektív áruló szándéka is kell. De a politikában, mint Lenin leszögezte, nem a szubjektív akarat a döntő, hanem a dolgok objektív következménye. És ha egy munkáspárt a gyakorlatban épp a szöges ellentétét teszi annak, amit elméletben hirdetett, ráadásul pedig még a régi alapelveket is tovább hirdeti demagóg módon, továbbá ha ez a politika ellentmond a proletariátus osztályérdekeinek, viszont javára szolgál a burzsoáziának, máris adva vannak az objektív árulás kritériumai.
Az osztrák szociáldemokrácia vezetői számára még külön szerencsét jelentett, hogy nem kényszerültek nyilvánosan is a háborús hitelek mellett szavazni, mint német testvérpártjuk 1914. augusztus 4-én. Az osztrák kormány, parlamenti bázisának gyengeségét felmérve, nem merte összehívni a Reichsratot, inkább a 14. § – a rendkívüli állapotról szóló törvény – alapján országgyűlés nélkül kormányzott. De a szociáldemokrata vezetés már az Arbeiter-Zeitungnak, a Szociáldemokrata Párt központi lapjának hírhedt vezércikkében, „A német nemzet napjá”-ban is leleplezi magát. A cikk a következőképpen magasztalja a német szociáldemokráciának a háborús hitelek melletti hitvallását: „Ezt az augusztus 4-ét sohasem feledjük. Bárhogyan forduljon is a kocka – teljes, őszinte szívünkből reméljük, hogy a német nép szent ügye számára győzelmesen! -, az a kép, amelyet ma a német Reichstag, a nemzet képviselőháza nyújtott … úgy vonul be majd a történelembe, mint a német szellem egyik legbüszkébb és leghatalmasabb felszárnyalásának napja. … és most, amikor a német haza veszélyben, amikor a nép nemzeti függetlensége fenyegettetik, most a szociáldemokrácia hont védelmezve lép elő, és a »hazátlan söpredék«, a »vörös horda«, ahogyan a császár szidalmazta őket, a dolgozó tömegek bérét és vérét ajánlja fel a hazának.”
A tömegek bérét és vérét ajánlotta fel az osztrák szociáldemokrácia is a császárnak és az uralkodó imperialista köröknek. Az osztrák szociáldemokrácia agg vezére, Viktor Adler is ott úszott e hurrá-honszeretet hullámain. Kétségbeesetten kijelentette, hogy végül majd a hadihiteleket is meg kell szavazni.
A jobboldali szociáldemokrata vezetők később azzal próbálták magyarázni a bizonyítványt, hogy – mint például az Arbeiter-Zeitung főszerkesztője, Friedrich Austerlitz írta – csak „a tömegek meggyőződését, többé-kevésbé tudatos akaratát” fejezték ki.
A nemzetközi munkásmozgalom nagy vezetője, Lenin, már a háború alatt válaszolt erre, mondván: „a kormány (és a burzsoázia) be fogja csapni »a népet, a lakosságot, a tömeget« azzal, hogy a másik ország »rosszindulatára« hárítja a felelősséget. A kérdés az, hogy összeegyeztethető-e a nemzetköziséggel és a szocializmussal az ilyen csalás támogatása … megengedhető-e, hogy a szocialisták részt vegyenek a »nép« burzsoá becsapásában.” (Lenin Összes Művei. 26. köt. Kossuth Könyvkiadó 1971. 170. old.)
Hogy Leninnek mennyire igaza volt, számos szociáldemokrata vezető és történész maga is igazolja. Hadd idézzünk e megnyilatkozásokból csak két régebbi keletűt: Julius Deutsch művében, „A német-osztrák munkásmozgalom történeté”-ben (1922. évi kiadás) elismeri, hogy „a párt többsége” a pártvezetés háború iránti lelkesedésével „semmiképp sem értett egyet”. Ludwig Brügel „Az osztrák szociáldemokrácia történeté”-ben pedig azt írja: „apátiával” fogadták ezt a politikát.
A munkások válasza
A tömegeknek Ausztriában sem volt szava. A féktelen háborús abszolutizmus eleve lehetetlenné tett minden, az uralkodó osztályok politikáját érintő kritikát, így Ausztria Szociáldemokrata Pártja vezetőségének „hazafias” politikája sem volt bírálható. Az „ellenzékieskedők”, ha nem börtönben, egykettőre kint találták magukat a fronton. A vita lehetősége a párton belül is a minimumra korlátozódott, sőt gyakorlatilag nem létezett. Az elégedetlen elemek egyetlen módon adhattak kifejezést nemtetszésüknek: kiléphettek a pártból és a szakszervezetből.
A Szociáldemokrata Párt taglétszáma a háború kitörése előtti 120 000-től 1916-ra mintegy 40 000-re csökkent, a szervezett munkások száma 2 160 000-ről (1913-1914) 696 000-re (1916-1917) stb., és ezt a fogyatkozást nem lehet kizárólag a mozgósítás, a frontok számlájára írni. Ellenkezőleg, inkább a munkások tiltakozásáról volt szó, ami abból is kiderül, hogy a szervezett nődolgozók száma – bár a női munka egyre fokozódott – csaknem a felére zuhant.
A szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetés átállt a burzsoázia táborába, de a munkások harca a kizsákmányolás és elnyomás ellen nem szűnt meg. A cenzúra természetesen ennek minden nyomát eltüntette. Már a háború kitörése után két héttel befutnak az első jelentések az üzemi zavargásokról; a steyri fegyvergyár munkásai nem voltak hajlandók lemondani a túlórák béréről, ezért az igazgatóság a katonai hatóságok közbelépését követelte. Ettől fogva szakadatlanul folytatódtak a munkásosztály harci akciói az üzemek militarizálása, a hitvány bérek, az elégtelen élelmezés, valamint a fronton háború címén elkövetett gyilkosságok ellen. Az illegális felvilágosítást azonban csak elszigetelt kis csoportok végezhették, a háború szocialista ellenzőinek nem volt szilárd szervezete.
Németországban Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével mindjárt a háború kitörése után szervezett ellenzék alakult az imperialista háborúval és a – szavaiban szocialista, tetteiben soviniszta – vezetők szociálsovinizmusával szemben. Ausztriában másképp állt a dolog: rosszabbul. Csak a csehországi Reichenbergben* Ma Hradec Králové. * működött 1910 óta baloldali szervezet Karl Kreibichnek, Csehszlovákia Kommunista Pártja egyik későbbi megalapítójának vezetésével; ez a csoport azonnal, illegálisan is fellépett a háború ellen. Ellenzéki magatartást tanúsított a bécsi Karl Marx-egylet, élén Viktor Adler fiával, Friedrich Adlerrel. De Friedrich Adler nem volt következetes forradalmár, aki tömegmozgalmat vezethetett volna a háború ellen. Tiltakozása egyéni cselekedetekben nyilvánult meg: 1914 augusztusában tiltakozásul lemondott a Szociáldemokrata Pártban betöltött funkcióiról, 1916. október 21-én pedig lelőtte az osztrák miniszterelnököt, Stürgkh grófot, az ausztriai abszolutizmus és háborús fanatizmus képviselőjét. Friedrich Adler tiltakozásnak minősítette cselekedetét a szociáldemokrata párt vezetés és saját apja szociálsoviniszta politikája ellen. Magányos lázadó vakmerő vállalkozása volt ez kétségtelenül, de Lenin azt írta róla: „Adler sokkal többet használt volna a forradalmi mozgalomnak, ha nem ijed meg a szakadástól és szisztematikusan áttér az illegális propagandára és agitációra.” (Lenin Művei. 35. köt. Szikra 1956. 221. old.) Ennek ellenére Friedrich Adler tette – és a törvényszék előtt elmondott bátor védőbeszéde – újabb fényt vetett a szociáldemokrata vezetés szerepére.
Persze, éppen ez a vezetés értette a módját, hogyan hasznosítsa Friedrich Adlernek a tömegek előtt kivívott népszerűségét Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja forradalmi nimbuszának növelésére. Bár a pártvezetés a tettet „egy őrült cselekedetének” minősítette, később komoly reklámhűhót csapott a dolog körül. Legenda formálódott, amelynek célja az volt: bizonyítani az ausztromarxista politika forradalmi folytonosságát. Friedrich Adler, kibékülve a pártvezetőséggel, a háború után maga is jelentősen hozzájárult e legenda kialakulásához és elterjedéséhez.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!