„Szociális termelés” – IV
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság 1919 – Szikra)
Az ipari, bánya- és közlekedési üzemek köztulajdonba vétele
A Forradalmi Kormányzótanács IX. számú rendelete
1. §. A Tanácsköztársaság feladatának tekinti, hogy a termelőeszközöket a dolgozók társadalmának tulajdonába vegye át, a termelést szervezze és fokozza.
Ezért a Tanácsköztársaság a kisipar kereteit meghaladó ipari, bánya- és közlekedési üzemeket köztulajdonba veszi, azokat egy csapásra az egész proletariátus vezetése, és az illető üzem munkásságának ellenőrzése alá helyezi.
Ezért mindazok az ipari, bánya- és közlekedési üzemek, amelyek munkáslétszáma 1919 március hó 22-én a húszat meghaladta, társadalmi vezetés és munkásellenőrzés alá kerülnek.
A munkakényszer és a munkához való jog
A Forradalmi Kormányzótanács XI. számú rendelete.
Minthogy a proletárállam megkezdi a magántulajdon megszüntetését azzal, hogy a kisipar kereteit meghaladó üzemeket és lakóházakat köztulajdonba veszi, a proletárállamban csak annak van joga élni, aki dolgozik, vagy testi, vagy szellemi munkát végez a társadalom fenntartására.
A Tanácsköztársaság elrendeli tehát az általános munkakényszert, ezzel szemben megállapítja a munkára való jogot. Az állam köteles eltartani mindazokat, akik munkaképtelenek, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, ha az állam nem tud nekik munkát juttatni.
Budapest, 1919 március 26.
A pénzintézetek szocializálásának bevezetése
A Forradalmi Kormányzótanács XII. számú rendelete.
1. §. A Forradalmi Kormányzótanács elhatározza a pénzintézetek szocializálását. A szocializálás munkáját azzal kezdi meg, hogy felhatalmazza a pénzügyi népbiztost azon pénzintézetek vezetésének átvételére és ellenőrzés alá helyezésére, amelyeket a szocializálásra alkalmasaknak tart.
A tanácsköztársasági vezetés és ellenőrzés alá helyezett pénzintézeteket a pénzügyi népbiztos által kinevezett ellenőrző megbízottak vezetik, a pénzügyi népbiztos utasításainak megfelelően.
A safe-ek felnyitása
A Forradalmi Kormányzótanács XIII. számú rendelete.
1. §. A Forradalmi Kormányzótanács felhatalmazza a pénzügyi népbiztost, hogy a pénzintézeteknél lévő bérelt páncélrekeszek (safe) felnyitása iránt intézkedjen.
2. §. A felnyitást egy bizottság végzi, amely a pénzügyi népbiztosság két kiküldöttjéből, a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületének egy megbízottjából, és az érdekelt pénzintézet egy tisztviselőjéből áll, akit a pénzintézet ellenőrző biztosa jelöl ki.
A lakásbérek leszállítása
A Forradalmi Kormányzótanács XVII. KTE számú rendelete.
1. §. A Forradalmi Kormányzótanács X. számú rendelete értelmében a Tanácsköztársaság tulajdonába vett lakóházakban mindazokért a lakásokért, amelyeknek egy évre eső lakbére kétezer koronát meg nem halad, a jelenleginél 20%-kal kisebb lakbért kell fizetni.
A lakbéreknek ez a leszállítása olyan lakások tekintetében, melyekért a bért havonként, vagy ennél rövidebb időközben fizetik, folyó évi április hó 1-én, más lakások tekintetében pedig a legközelebbi lakbérnegyed kezdetének időpontjában lép hatályba.
2. §. Az 1. § első bekezdésének rendelkezései folyó évi április hó 1-től kezdődő hatállyal az albérletben bírt lakások bérére is alkalmazást nyernek.
3. §. Ezt a rendeletet a szociális termelés népbiztossága hajtja végre.
Munkások betegségi és baleseti biztosításának kiépítése
A Forradalmi Kormányzótanács XXI. KTE számú rendelete.
1. §. Betegségi és baleseti biztosítás hatálya alatt áll minden munkás (földmunkás is).
Munkás mindenki, aki köz- vagy magánszolgálatban munkabér vagy fizetés fejében dolgozik.
A biztosító intézetek szocializálása
A Forradalmi Kormányzótanács XXV. KTE számú rendelete.
1. §. A Forradalmi Kormányzótanács elhatározza a biztosító intézetek szocializálását. A szocializálás munkáját azzal kezdi meg, hogy felhatalmazza a pénzügyi népbiztost az összes biztosító intézetek vezetésének átvételére és ellenőrzése alá helyezésére.
A filmgyárak, mozgóképszínházak köztulajdonba vétele
A Forradalmi Kormányzótanács XLVIII. számú rendelete.
1. §. A Magyarországi Tanácsköztársaság ezennel köztulajdonba veszi — tekintet nélkül a bennük alkalmazott személyzet létszámára — valamennyi filmgyárat, filmlaboratóriumot, filmkölcsönző vállalatot, rokonipari üzemet, valamint a mozgóképszínházakat minden ingó és ingatlan vagyonukkal, ennek tartozékaival, és az üzem folytatására szolgáló készpénzzel együtt.
Kölcsönt kapnak a kisiparosok
A Szociális Termelés Népbiztosságának 14. SzN. számú rendelete.
Azok a kisiparosok, akik munkabér fizetésére elegendő készpénzzel nem rendelkeznek, a munkabérek, esetleg anyagok kifizetésére megfelelő összeget kapnak visszatérítés kötelezettsége mellett.
E célból felhívatnak, hogy munkásaik munkabérkeresetét jegyzékbe foglalják össze, és azt munkásaikkal láttamoztassák.
A betegségi és baleseti biztosítási járulékok és díjak fizetése
A Szociális Termelés Népbiztosságának 18. SzN. számú rendelete.
Minthogy mindenesetre biztosítani akarjuk azt, hogy a beteg munkások részére a segélyek továbbra is akadálytalanul folyósíthatok legyenek, utasítjuk az összes szocializált üzemek bizalmi férfiait, hogy a betegségi és baleseti biztosítási járulékoknak és díjaknak esedékességük szerint a munkásbiztosító pénztárakhoz való pontos befizetéséről felelősség terhe mellett gondoskodjanak.
Budapest, 1919 április 5.
A szociális termelés népbiztossága.
Proletárok dolgozzunk! – Magunknak dolgozunk!
(Közoktatásügyi Népbiztosság kiadványa. — 1919 ápr.)
Proletártestvérek!
Még csak néhány hete, hogy a proletárdiktatúra meghozta hosszú küzdelmeinek gyümölcsét s a hatalom a kizsákmányolok kezéből átsiklott a dolgozók kezébe.
Kikiáltottuk a proletárdiktatúrát s átvettük az osztatlan hatalmat az egész ország felett. Az első órákban biztosítottuk a rendet. Kimondtuk a halálos ítéletet a tőkés rendszer felett és egy tollvonással eltörültünk mindent, amivel a tőkés rend évszázadok alatt körülsáncolta magát. Az üzemeket, a házakat szocializáltuk. A pénz bálványait ledöntöttük. Tőzsde, bankok, részvénytársaságok nincsenek többé. Ezerholdasok, rabszolgatartók, vérszívók s verejték-uzsorások szintén nincsenek. Az állam és egyház véd- és dacszövetsége megszűnt. A pénz, amiért csaltak istent és embert, amiért megloptak testvért, szülőt, amiért gyilkoltak, marcangoltak és háborúba hajszoltak ártatlan milliókat, a pénz ma reszket, búvóhelyeket keres, de onnan is elővonszoljuk. Nincs már többé igazi értéke semmi másnak, csak az embernek és az emberi munkának.
S a romokból új világ emelkedett máról-holnapra. A lelketlen háborús gép helyében kinőtt a forradalmi Vörös Hadsereg. A kapitalista törvényhozás romjain felépült a szovjetekből választott tanácskongresszus. A kapitalista jogcsavarás helyén forradalmi bíróságok tesznek becsületes igazságot. S a hájas burzsoá helyett az egészséges proletár gyakorolja a hatalmat. Minden igazságtalan, becstelen cenzus helyébe egyetlen új cenzus lépett: a munka. Aki dolgozik, annak vannak jogai. Aki nem dolgozik, pusztulnia kell. Áll ez a férfiakra és nőkre egyaránt. Aki dolgozik, mind egyforma. Nem tesz különbséget se a munkás, se a munka neme. Szellemi vagy fizikai munkás, férfi vagy nő; mindegy. A munka a fontos, a döntő s a munkának nincs külön neme. Így építette ki magát a proletárállam. Nincs többé jóvátehetetlen vadházasság, nincs törvénytelen gyermek, nincs bélyeges anya s nincs aljas leányvásár. Minden anyaság szent, minden emberi lény önjogú és független. A gyermek pedig a legdrágább, a jövő tartaléka. A gyermeké a fürdő, a park, a tiszta levegő, az iskola, minden.
A proletár elől semmi sincs többé elzárva. A színház az övé. A legjobb könyvek az övéi. Parkok, díszkertek, szanatóriumok, képtárak, múzeumok, iskolák, egyetemek neki nyílnak meg. A muzsika neki szól. A kultúra minden korsójából neki csurognak az italok. Az élet szépségének minden kertje neki illatozik.
Rövidre fogva: ezt adta a proletárállam a dolgozó proletárnak.
Mit adjon érte cserébe a dolgozó proletár?
Csak egyet. Azt, hogy dolgozó legyen. A proletárdiktatúra hiába állított bennünket olyan ideális szépséges világba, mint amilyen néhány hét alatt a lerombolt burzsoá-világ helyébe épült, ha mi, dolgozó proletárok nem tudjuk megfelelő élettel megtölteni. Ezt az ideális szocialista világot csak munkával, a dolgozó emberek egyetemes nagy munkájával lehet eleven világgá és állandó paradicsommá megörökíteni. Amíg dolgozunk, ez a világ ilyen szép marad. Ha nem dolgozunk, ez a paradicsom is eltűnik. És mi, ha meg is maradunk, egy szürke nyomorúságos világ bűnnel terhelt gyermekei leszünk megint. A proletáruralom szép világát csak mi tarthatjuk fenn munkával, aztán másodszor is munkával és századszor is csak munkával.
Persze, a helyzet egyelőre súlyos. A gyalázatos világháború s a kapitalista rend bűneinek végső tombolásai elfogyasztották a javakat, a nyersanyagokat, az élelmet, a gyárakat. Sok kéz hiába keres munkát. Nincsen. És egyelőre nehéz munkaalkalmat teremteni. Ebből a forradalmi kormányzótanács nem is csinál titkot, sohasem mulasztja el hangsúlyozni, hogy még sok nélkülözés, sok szenvedés és sok nyomor vár ránk. De nem is azokról van szó, akik szeretnének és mégsem tudnak egyelőre munkát kapni. Ezekről a proletárállam gondoskodni akar, csakúgy mint az öregekről és mint a gyermekekről. Hiszen nem tehetnek róla, ha nem tudnak dolgozni. Akármilyen hét sovány esztendős napokban kezdi is hatalmát gyakorolni a proletárállam, a kevésből is segíteni fogja a dolgozókat, akik csak azért nem dolgoznak, mert még nem tudnak munkához jutni. Nem ezekről van tehát szó. De szó van azokról, akiket a proletáruralom már ma is olyan helyen talált, ahol dolgozhatnak és a proletáruralom javára hasznosíthatják magukat. Ezektől most nemcsak azt várja a proletáruralom, hogy folytassák és rendesen végezzék munkájukat, mert ez ma nem elégséges. Mindnyájan tudjuk, hogy az imperialisták gyűrűje vesz körül s ez a gyűrű fojtogatja a proletárállamot. Szenünk, fánk, ennivalónk alig van. Azt a keveset, amit kapunk, a legóvatosabb beosztással is hamar el fogjuk fogyasztani. Ilyen körülmények között ezerszeres fontossága van, hogy egyetlen munkáskéz ne pihenjen. Minden pihenő kéz ezer és ezer proletártestvér szükségét és nélkülözését jelenti. Ha a földműves szegényproletár csak annyit dolgozik, hogy maga éhen ne pusztuljon, akkor honnan vegye az erőt a gyári proletár, hogy ekéket, gépeket, ásókat, kapákat gyártson? És ha az iparosproletár pihen, vagy csak egyszerűen egy ember erejével dolgozik, akkor miből pótolja rongyait a többi szenvedő proletár? Most minden proletárnak öt ember helyett kell dolgoznia. Minden proletárnak át kell éreznie, hogy az ő munkája egyik fenntartó oszlopa a proletáruralomnak s egy pihenő kéz a proletáruralom összeomlását eredményezheti. És ha tudtunk a kizsákmányoló tőkének akár pénzbeli csábításért, akár hamisan értelmezett kötelességtudásból, akár egyszerűen a nyomorúság kényszere alatt, erőnkön is felül dolgozni, holott csak a kizsákmányolok nagyobb profitjáról volt szó: akkor tudjunk most is, az átmeneti idők nyomorúságában, emberfeletti erővel, ha kell, öt ember helyett is dolgozni.
Minden proletárnak dolgoznia kell. Azon a helyen, ahol áll, neki kell átérezni az egész világ proletárjainak szent ügyét. Árulója a proletárok szent ügyének, aki ezekben a történelmi órákban csak egy percet is ok nélkül a pihenésnek áldoz, holott minden perc milliók boldogságát, milliók hatalmát, milliók jövendőjét teheti kockára. A burzsoá világot leromboltuk: örök dicsőség adassék érte a proletár szervezettségnek, a proletár erőnek. De a mi világunkat nem építhetjük fel a burzsoázia összeomlásából, ájult burzsoák riadtságából. Ehhez az építéshez munka kell, pihenéstelen, állandó, céltudatos munka. A Vörös Hadsereg, a friss kezekbe került gyárak, a szocializált üzemek, a felszabadult műhelyek és a dolgozók kezére jutott földek ezt a nagy, ezt a szent munkát várják. Mindenkinek meg kell találnia a maga munkahelyét, és mindenkinek dolgoznia kell, mintha az ő munkája volna a döntő, mintha az ő munkáján fordulna meg az egész világ proletárjainak sorsa. Ez a végső, a világdöntő küzdelem. Most kifáradni, most kidőlni: tragikus volna; most pihenni vagy csak ímmel-ámmal dolgozni: árulás volna. Az a „legyen világosság”-hoz hasonló jelentőségű harsonaszó, melyet a világ proletárjainak legnagyobb harsonása, Marx dörgött a dolgozók fülébe, hogy „Világ proletárjai egyesüljetek!” – most teljesedik be valósággá. A világ proletárjai egyesülnek, de ennek az egyesülésnek útja munkával van kikövezve. Aki nem dolgozik, nem léphet erre az útra és elmarad a szent találkozásról. Dolgozni kell.
Proletártestvérek!
Keletről nyugat felé az egész vonalon kigyúl a mi világosságunk. A proletármilliók a világ minden tájékán tudják és érzik, hogy mi történt Oroszországban, mi történt Bajorországban és mi történt nálunk. A kétkedők és a habozok ránk figyelnek, hogy erőt és bátorítást merítsenek a mi sikereinkből, de a settenkedők és ellenséges indulatúak is reánk figyelnek, hogy meglessék első gyöngeségünket és lecsapjanak ránk és visszaállítsák a régi kizsákmányolás gyalázatos világát. Tőlünk függ, hogy kiknek adunk biztatást és hitet. Proletártestvéreinknek e, akik az egész földkerekségen a megváltást szomjazzák, vagy burzsoá ellenségeinknek, akik meglapult vadállatként lesik, hogy torkunknak eshessenek? Lehet-e itt habozni? Nem becsületes proletár, hanem cenk és áruló, aki ezekben a döntő órákban a maga kényelmére gondol és nem hajlandó utolsó csepp verejtékét, izmainak tartalékerejét, szívének minden dobbanását és proletár lelkének minden tüzét a proletáruralom megszilárdításának áldozni. Munkára a felszabadult földeken, munkára a birtokba vett műhelyekben, munkára mindenütt, ahol a proletáruralom megerősítésére és biztosítására dolgozni kell.
A proletárállam szeme figyel rátok.
Vigyázzatok!
A proletárállam szeretettel hajlik le azokhoz, akik szeretnének dolgozni, de egyelőre nem tudnak munkához jutni. De a proletárállam le is tud sújtani azokra, akik dolgozhatnának és mégsem dolgoznak, akik becsületesen harcoltak a hatalom kivívásáig, de az utolsó pillanatban kiállnak a sorból és a győzelem mámorát élvezve, nem veszik ki részüket a legfontosabb munkából, abból, mely a győzelmet minden pokollal szemben is biztosítja, abból, mely az ájult burzsoáziát örökre eltemeti, abból, mely a végső diadalig kenyerünket, erőnket, kitartásunkat és életünket adja meg.
Proletárok, dolgozzunk!
Magunkért, proletártestvéreinkért, a proletáruralom örökkévalóságáért.
Dolgozzunk ! !
Óvjuk a proletárállam vagyonát
(Vörös Újság 1919 április 17)
A proletárforradalom a munkásfegyelemnek sok gyönyörű példáját mutatja: akad azonban sok esemény is, ami szigorú bírálatra szorul. Ilyen elsősorban az a könnyelműség, amivel sok helyen a proletárállam vagyonával az elvtársak bánnak. Ezzel nyíltan, a legnagyobb nyilvánosság előtt le kell számolni.
Az elvtársaknak elsősorban tisztában kell lenni két dologgal. Először is azzal, hogy abban a pillanatban, mihelyt valamely üzem szocializálva van, annak minden vagyona immár nem a tőkéseké, nem a burzsoáké, hanem az államé, a proletárosztályé. Ami helyénvaló volt mindaddig, amíg a gyár, a vasút, a gép, a kocsi-ló a burzsoáé volt, az ma, amidőn ez a vagyon a mienk, valamennyiünké, teljesen helytelen volna. A bérmunkás, a kizsákmányolt proletár teljes joggal ráhagyta a burzsoára, vagy a földesúrra, hogy gondoskodjék vagyona védelméről és helyes kezeléséről. Ma ellenben ez a proletariátus gondja kell, hogy legyen. Minden egyes proletárnak ma megfeszített munka mellett a főkötelessége: vigyázni a proletariátus vagyonára, vigyázni, hogy egy darabka szén, egy csöpp olaj kárba ne vesszen, üveg el ne törjön, élőjószág el ne hulljon, áru el ne romoljék!
Minden: ami fölöslegesen elpusztul, a proletariátus kára. Kárt okozni önmagunknak pedig esztelenség és lelkiismeretlenség.
A másik, amit nyomatékosan hangsúlyozni kívánunk az, hogy minden vagyon, ami szocializálás útján a proletariátus birtokába kerül, Magyarország egész proletariátusának, nem pedig az illető üzem proletárjainak tulajdona! Akik a dolgot úgy fogják föl, hogy most már a miénk, azoké, akik véletlenül eddig dolgoztunk vele, a gyár, a föld vagy a bánya: teljesen félreértik a proletáruralom lényegét. Semmiféle termelőeszköz nem kerülhet külön-külön egyes munkáscsoportok tulajdonába, minden kisajátított termelőeszköz kizárólag az egész magyar proletariátus tulajdonát kell, hogy képezze.
Óvjuk a proletárállam vagyonát mindenkivel, önmagunkkal szemben is. Lenin írja a Szovjetköztársaság legközelebbi feladatairól szóló gyönyörű füzetében, hogy mindaz, amit a burzsoákon kifogásoltunk: a takarékosság, a vagyon pontos számontartása, a gondos könyvelés, minden fillérnyi kár elkerülése, az összes sokat gúnyolt polgári erények, most, amidőn minden vagyon a proletariátusé, a proletárosztály legfőbb kötelességévé váltak! Óvja mindenki a proletárállam vagyonát, aki vagyont kezel, mert nem a maga, hanem az egész proletárosztály és a jövő generáció vagyona van rábízva. Aki pedig tudatosan egyéni célokra használja el bűnös módon a proletárállam vagyonát, az ilyen ember számára, nyíltan megmondom, a legszigorúbb büntetést sem tartom túlszigorúnak!
Varga Jenő: Munkás igazgatás
(A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadványa — 1919 jún.)
A kapitalizmus idején a termelés vezetése a tőkések feladata volt. A termelőeszközök a tőkések magántulajdonát képezték; természetes tehát, hogy annak mikénti felhasználása felett a tőkések rendelkeztek. A termelőeszközök felett való uralommal elválaszthatatlanul együtt járt a politikai uralom is. Amidőn tehát a magyar proletariátus a politikai uralmat az országban magához ragadta, természetesen át kellett vennie a rendelkezést a termelőeszközök felett is, mert e nélkül a politikai uralom ingatag és múlandó lett volna. A termelőeszközök átvételével pedig át kellett vennie magának a termelésnek vezetését is. A tőkés igazgatás helyébe a munkás igazgatásnak kell lépnie.
A proletár igazgatásnak alapvetését a kormányzótanács IX. számú rendelete adta meg, amely az üzemekben a termelőbiztosok és ellenőrző munkástanácsok intézményét honosította meg. A rendelet szövege a következő:
1. A Tanácsköztársaság feladatának tekinti, hogy a termelőeszközöket a dolgozók társadalmának tulajdonába vegye át, a termelést szervezze és fokozza.
Ezért a Tanácsköztársaság a kisipar kereteit meghaladó ipari, bánya- és közlekedési üzemeket köztulajdonba veszi, azokat egy csapásra az egész proletariátus vezetése, és az illető üzem munkásságának ellenőrzése alá helyezi.
Ezért mindazok az ipari, bánya- és közlekedési üzemek, amelyek munkáslétszáma 1919 március 22-én a húszat meghaladta, társadalmi vezetés és munkásellenőrzés alá kerülnek.
2. §. A köztulajdonba átvett üzemeket a Tanácsköztársaság szociális termelési népbiztossága által kinevezett termelési biztosok vezetik. A termelési népbiztosság több üzemet is rendelhet egy termelési biztos alá. A termelési biztos a proletárság összességének képviselője abban az üzemben, amelynek élére állították.
3. §. A megjelölt üzemekben a munkások ellenőrző munkástanácsot választanak. Ha a munkások száma a százat meghaladja, az ellenőrző munkástanács három, ha az ötszázat meghaladja, legfeljebb hét tagból áll.
Választó és választható az üzemben dolgozó minden 18 évnél idősebb munkás és munkásnő; ahol a munkásságnak legalább egynegyede kívánja, a választás titkos szavazással történik. A tisztviselő is munkás.
4. §. Az ellenőrző munkástanács feladata a proletár munkafegyelem megteremtése, a dolgozó nép tulajdonának védelme és a termelő munka ellenőrzése.
5. §. A Tanácsköztársaság gondoskodik időnként kiküldött ellenőrei útján minden társadalmi vezetés alá helyezett üzem műszaki és gazdasági legfőbb ellenőrzéséről.
6. §. Ha az ellenőrző munkástanács és a termelési biztos között valamely kérdésben nézeteltérés merül fel, akkor a munkástanácsnak nincs joga önhatalmúlag eljárni, hanem panasszal fordulhat a szociális termelés népbiztosságához, amely a panaszt sürgősen megvizsgálja és haladéktalanul dönt. Döntése kötelező. Amíg nem dönt, addig a termelési biztos rendeletét kell követni.
7. §. Ez a rendelet kihirdetésének napján lép életbe.
Budapest, 1919 márc. 26-án.
A munkásigazgatás és a szakszervezetek
Az államhatalom átvételével és az összes nagyipari üzemeknek proletárigazgatás alá való kerülésével alapjában megváltozott a szakszervezetek szerepe is. A szakszervezetek a kapitalista társadalmi rendben a proletárságnak harci szervezetei voltak a burzsoáziával szemben: céljuk az volt, hogy a jövedelemmegoszlást a munkásság javára befolyásolják, hogy minél magasabb munkabért és minél kedvezőbb munkafeltételeket harcoljanak ki a proletariátus számára. Ezen főfeladat mellett, mint járulékos feladatok szerepeltek: a munkásság támogatása betegség, baleset és munkanélküliség esetén, ezenfelül a munkaközvetítés és kismértékben a munkások szakmabeli tudásának fejlesztése is. A beállott változás folytán a legfontosabb szerepkör: a szakszervezeti harc elvesztette lehetőségét. Miután az ipari termelés egész hozadéka az államé és így a proletariátusé, nincsen, aki ellen osztályharcot lehessen folytatni, nincsen munkáltató, akitől nagyobb munkabért kellene kicsikarni, mert hiszen a proletárállam a lakosság munkaeredményének teljességét lehetőleg egyenletesen igyekszik szétosztani a dolgozók között. Bérharcnak tehát ilyen értelemben lehetősége nincsen; a feladat csak az: igazságosan, a teljesített szolgálatok arányában osztani meg a társadalom egész munkaeredményét az egyes munkáskategóriák között. Természetes, hogy az a régi ideológia és régi gyakorlat, amely a szakszervezetekben évtizedes harcok következtében előállott, hogy t. i. feladatuk minél magasabb munkabért, minél rövidebb munkaidő mellett kiküzdeni, nem szűnt meg egy csapásra. Ma is előfordul még, hogy a szervezett munkások, sőt a szakszervezeti vezetők egy töredéke is, úgy vélik a proletariátus érdekét legjobban szolgálni, ha saját szakmájuk részére minél magasabb munkabért és minél rövidebb munkaidőt követelnek. Természetes, hogy ennek semmi jogosultsága nincsen, mert az egyes munkáskategóriák immár nem a tőkések rovására, hanem csakis a többi dolgozó proletár rovására érhetnek el külön kedvezményeket. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha minden szakmabeli munkás igen magas munkabért kap, a pénz vásárlóereje megfelelően kell, hogy csökkenjen. Mert hiszen végeredményben az egész lakosság csak az ország egész munkájának eredményén osztozkodhatik és abból, hogy mindenki — koronákban kifejezve — igen magas munkabért kap, a tényleg rendelkezésre álló javak mennyisége egy szemernyivel sem szaporodik. Nyilvánvaló ebből, hogy a szakszervezetek feladata a mai viszonyok között áttolódik azokra a feladatokra, amelyek a kapitalizmus korában kevésbé fontosak voltak: nevezetesen munkaközvetítésre annak munkaalkalmat teremtő értelmében, a szakszervezeti tagok szakmai kiképzésére és főleg a termelés szervezésére és biztosítására.
Döntő szerep jut a szakszervezeteknek, a munkafegyelem fenntartásában s a munkateljesítmény ellenőrzésében és fokozásában is. Amíg az ellenőrző munkástanács és a termelőbiztos éppen azért, mert magából az üzem munkásságából kerül ki, gyakran öntudatlanul is egy rosszul értelmezett szolidaritást érez az üzem munkássága iránt, és esetleg a munkateljesítmény csökkenésével szemben nem tanúsít kellő erélyt, addig a szakszervezet és annak vezetősége, amely az egyes üzemmel szemben a szakma munkásságának összességét képviseli, elfogulatlanabbul áll szemben az egyes üzemek munkásságával, és így módjában van erélyesebben és határozottabban követelni a normális munkateljesítményt. Módjában van végül szükség esetén a végső eszköz alkalmazására is: kizárhatja tagjai sorából az olyan munkást, aki nem képes a proletárdiktatúra követelményeit megérteni. Kétségtelen, hogy a szakszervezetek a proletárigazgatásnak, a proletártermelésnek a leghatalmasabb szervei lesznek, bár ha a szakszervezeteknek, mint a termelést irányító tényezőknek a szerepe most van csak kialakulóban. A fejlődés ki fogja alakítani azokat a formákat, amelyek ehhez szükségesek: egyelőre a Népgazdasági Tanács lesz az a testület, amelyen át a szakszervezetek befolyásukat az egész ország termelésének irányítására érvényesíteni fogják.
A szakszervezetek ezt az irányító munkát már meg is kezdték azzal, hogy a Népgazdasági Tanács választmányában elhatározták, hogy egy Munkabér Hivatalt és egy Munkáselosztó Hivatalt létesítenek; mindakettőt a szakszervezeti tanács által kiküldött bizottságok fogják irányítani, és mindkettőnek az élén a szakszervezeti mozgalom egy-egy régi vezető embere fog állni. Ez a két szervezet fogja a munkabér és munkateljesítmény összhangba hozatalát és a munkapiac rendszeres megszervezését végezni.
A termelőbiztosok és az ellenőrző munkástanácsok a proletárigazgatás helyi szervei: a szakszervezetek, a szociális termelés szakosztályai, a revizorok, a proletárigazgatás országos szervei. A proletárigazgatást végső fokon a Népgazdasági Tanács foglalja egybe. Ma, két hónappal a proletárdiktatúra életbelépése után ez a szervezet még csak kialakulóban van, még zökkenőkkel, nehézkesen működik. Aki e miatt panaszkodik, aki nem tudja megérteni, hogy a sokezer kapitalista termelésszabályozó működését két hónap alatt hiánytalanul pótolni nem lehet, az nem értette át soha igazán a szocialista gazdaságtant, nem értette meg, micsoda óriási feladat egy szocialista gazdasági rend megszervezése. Biztos, hogy még sok hiba és hiányosság van, de ha mindenki becsületesen teljesíti kötelességét, hamarosan minden jó kerékvágásba fog jutni.
(Mit adott a forradalom? — A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadványa 1919 máj.)
A bankok szocializálása
Abban az irtóhadjáratban, amelyet a tőke évszázadok óta folytat a dolgozók ellen, a bankok nemcsak a felgyülemlett vagyonokat őrző erős várak, hanem tüzet okádó, halált szóró páncélos rohamkocsik. A bankok azáltal, hogy őrzésre fogadnak el pénzt, nagy tőkékre tettek szert, ezzel a tőkével megvásárolják az ipari vállalatokat, megvásárolják az üzleteket, megvásárolnak mindent, amin keresni lehet és így végeredményben kezükben tartják az egész termelést és közvetve az egész államhatalmat.
Láttuk nagyon jól a háború alatt Magyarországon is, hogy minden nyerészkedő vállalat mögött, hangzatos cégér alatt elrejtve, valamelyik bank rejtőzött. A kenyér, melyet ettél, a bank földjén termett és a bank malmában őrölt búzából meg kukoricából került ki. A ruhát, melyet felvettél, a bank posztógyára szőtte és olyan szabó csinálta, aki a banktól vett fel kölcsönt üzlete fejlesztésére. Bútor kellett: a bútorgyárat a bank tartotta kezében. Szőnyeget akartál vásárolni: a szőnyeggel a bank kereskedett. Tejbenrizs kellett beteg gyermekednek: a rizskásán a bank keresett megszámlálhatatlan milliókat. Mindenben ott volt a Hitelbank, a Kereskedelmi Bank és a Magyar Bank keze, hogy a kisebbekről, amelyek szintén benne voltak a három nagy banknak hálójában, ne is szóljunk. Magyarország sorsa úgyszólván ettől a három banktól függött: az Ullmann, a Lánczy Leó, meg a Krausz Simi hatalmasabb potentátok voltak a miniszternél, sőt még a császárnál is, pedig azoknak ugyancsak nem kellett a szomszédba menniök egy kis nagyúri tekintélyért. Az országot ez a három bank tartotta kezében, mint ahogy például Amerikában is két bank igazgatja és vezeti az egész ipart és Németországban is négy bank tartja kezében az ország egész gazdasági életét.
A bankokat tehát ártalmatlanokká kell tenni azért, hogy a munkásság a bankok révén megszerezze magának az ipar irányítását addig a fokig, ameddig az a bankok kezében volt. Ily módon — a bankok szocializálásával — a munkásság egyszerre rátette a kezét az ipari és kereskedelmi vállalatok éltető erére is, arra a forrásra, ahonnan ezek a pénzt szerezték, de egyúttal központilag vette kezébe azt a hatalmas szervezetet, amely az ipar és kereskedelem révén eddig csak a tőkések érdekeit szolgálta a dolgozó emberek kizsákmányolására.
Az csak mellékes, bár nem megvetendő körülmény, hogy a bankok lefoglalásával a kapitalisták elrejtett vagyona is az állam kezébe került. Azokat a pénzbetéteket és értékpapírokat, amelyeknek értékét éppen az adta meg, hogy munkanélküli jövedelmet biztosítottak tulajdonosaiknak, az állam lefoglalta s megfosztotta attól a tulajdonságuktól, hogy munkanélküli jövedelmet, kamatot hozzanak gazdáiknak. Minden termelt jószág, az életnek minden java kizárólag azoké, akik dolgoznak és a dolgozók verejtékén nem fognak püffedtre hízni a dologtalanok. Természetes azonban, hogy az olyan értékpapírokat, melyek becsületes munkakeresmény révén kerültek a dolgozó proletár tulajdonába, az úgynevezett kisvagyont, nem érinti a tanácskormány. A dolgozó ember takarékosságát senki sem kívánja üldözni. A leghangosabb bizonysága ennek, a pénzügyi népbiztosságnak egy május elején kiadott rendelkezése. A pénzügyi népbiztosság a takarékbetétek zár alá vételével azt akarta elérni, hogy a szocializált üzemek pénzszükséglete fedezve legyen. Ez sikerült is. Az ezután keletkező jövedelmek, munkabér és üzemfölöslegekből megtakarított összegek fölött azonban szabad rendelkezést ad, hogy ezáltal biztosítsa a munkásoknak és gazdáknak azt a lehetőséget, hogy a szocializált üzemek gyártmányait megszerezhessék. Ezenfelül a Tanácskormány a betevőknek négy százalék kamatmegtérítést is biztosít folyószámláikra és takarékbetéteikre.
A bankok szocializálásával tehát a forradalom a termelt javakban való részesedés legnagyobb lehetőségét adta a dolgozó embereknek, a nélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is veszedelemnek tette volna ki a tisztességes munka árán szerzett kisvagyonokat.
A nagyipar a dolgozók szolgálatában
A tanácsköztársaság feladatának tekinti, hogy a termelő eszközöket a dolgozók társadalmának tulajdonába vegye át, a termelést szervezze és fokozza. Ezért a tanácsköztársaság a húsz alkalmazottnál többet foglalkoztató ipari, bánya- és közlekedési üzemeket köztulajdonba vette és azokat egy csapásra az egész proletariátus vezetése és az illető üzemek munkásságának ellenőrzése alá helyezte.
Jól értsük meg: az ipari vállalatok, bányák és közlekedési üzemek az egész proletártársadalom tulajdona és azok a munkások, akik vállalatoknál dolgoznak, a proletártársadalom nevében csupán ellenőrzést gyakorolnak. A vezetést a szociális termelés népbiztossága által kinevezett termelési biztosok végzik, azok szerint az egységes elvek és egységesen megállapított tervek szerint, amelyek szükségesek ahhoz, hogy minél kisebb erő- és időpazarlással minél többet lehessen termelni. A szociális termelésnek ez a legfőbb feladata: minél nagyobb takarékosság emberi erőben és munkaidőben, mert ez a módja annak, hogy aránylag kevés munkával sokat és mindenki számára eleget lehessen termelni.
A tőkés társadalmi rendben, a burzsoá társadalomban a termelés terén a legnagyobb anarchia uralkodik. Mindenki azt termeli, ami neki tetszik, ott termel és úgy termel, ahogy neki jól esik. Az egyedüli szempont az, hogy a termelő minél nagyobb jövedelmet tudjon kisajtolni. A gyárosok egyedüli szempontja az volt, hogy a másik gyáros elől el tudják kaparintani a vevőket és ezért lehetőleg nyomni igyekeztek az árakat. Végső eredményben a gyárosoknak ezt a versenyét a munkás fizette meg, mert a munkaerő volt az, amit a legolcsóbban tudtak megszerezni a gyárosok. De még ez az alacsony munkabér sem volt biztos, mert a termelési anarchia folytán, amikor nem nézték, hogy olyat termeljenek, amire az országnak szüksége van, vagy amit ki lehet cserélni a külfölddel, egyes iparágakban túltermelés állott be, több cikkre abból az iparágból nem volt szükség, a gyárak vállalkozói megbuktak, de velük együtt ezrével lettek munkanélküliekké a dolgozó proletárok is. A gyárosnak még megvolt az a vigasza, hogy másképp is lehetett volna, mert ha vállalkozása beválik, busás profitot élvez, de a szegény proletár munkás, aki csak a maga bérét keresheti meg a legdúsabb konjunktúra idején is, minden remény, minden jobb lehetőség nélkül zuhant a munkanélküliségbe.
Azért van szükség egységes termelési tervre, hogy ilyesmi elő ne fordulhasson. A forradalom megadta a lehetőséget arra, hogy az eddigi tervszerűtlen termelés helyébe céltudatos munka lépjen, mely a dolgozók összességének szükségletei szerint folyik. A többtermelés többé nem jámbor óhajtás, hanem oly program, amelynek megvalósítására a tanácsköztársaság minden eszközt fel fog használni. E célból a forradalmi kormányzótanács rátette a kezét a kapitalista munkáltatói képviseletek egész szervezetére, birtokba vette a trösztök és kartellek irattárát, amelyből megállapítható, hogy a munkáltatóknak e profitéhes tömörülései milyen erőforrásokkal dolgoztak. Ezt a szervezetet most fel lehet használni arra, hogy az összesség, a dolgozó proletárok érdekében folytassa a termelést, természetesen a profitvadászat mellőzésével.
A kis vagyonok védelme
A kommunista társadalom lehetetlenné akarja tenni a kizsákmányolást és ezért — mint láttuk — elveszi a kizsákmányolás eszközeit az egyes emberektől. A legfontosabb kizsákmányoló eszköz a tőke, vagyis az a pénz, amelynek kamata vagy egyéb jövedelme elegendő ahhoz, hogy tulajdonosának hasznos munka nélkül is biztosítsa nemcsak a megélhetést, hanem a gondtalan, fényűző életet is. A kapitalista társadalomban a tőke valósággal isten volt: halhatatlan és örökkévaló. Az emberek hódolattól tántorogtak, ha csak rá gondoltak és a nagy pénztulajdonosokat jobban tisztelték, mint saját életüket.
Ennek az erkölcstelen és gonosz állapotnak véget kellett vetni: el kellett vágni a tőke duzzadt nyakát, hogy ne taposhasson többé végig a dolgozó proletárok millióin. El kellett pusztítani a nagytőkét, ez egyik legelső feladata volt a proletárdiktatúrának, de a nagytőke elpusztítása távolról sem jelenti azt, hogy most már aztán minden vagyonnak vége, hogy vége annak a kevésnek is, amit a szorgalmas, hasznos munkát végző ember munkájával, törekvésével, jó gazdálkodásával félre tudott tenni a maga számára, öreg napjaira vagy valamely nagyobb költséget igénylő terve végrehajtására. A kommunizmustól, amely a munka hitvallása, mi sem áll távolabb, mint az, hogy elvegye a becsületes, hasznos munka árán szerzett vagyonokat. A proletárállam tiszteletben tartja azt a tulajdont, melyet valaki fáradságos munkájának gyümölcseként saját keresetéből szerzett és ez az elv érvényesült a szocializálás egész vonalán. Az ilyen munkával szerzett kisvagyonok tiszteletének elve érvényesült akkor, amikor a Forradalmi Kormányzótanács minden lakóházat a Tanácsköztársaság tulajdonának jelentett ki, mert a köztulajdonba vétel alól mentesültek az olyan házak, melyeket munkások és tisztviselők építettek vagy vásároltak a maguk és családjuk használatára. Ez az elv érvényesült, amikor az ékszerek beszolgáltatását csak 2000 korona értéken felül tették kötelezővé, mert nem akarták megfosztani a proletárasszonyt attól a szívéhez nőtt kis ékszertől, melyet a férje hosszú, fáradságos munka gyümölcseként ajándékozott neki. Nem kívánja elvenni a Tanácsköztársaság a kisemberek sorsjegyeit, életbiztosítási kötvényeit és értékpapírjait, sőt a sorsjegyek és életbiztosítási kötvények esedékes részleteit tovább is kell fizetni, mert a Tanácsköztársaságnak gondja lesz rá, hogy a befizetett tőke el ne vesszen.
A munkára való jog és a munkakényszer
Legfontosabb pillére a kommunista államnak a munkára való jog és a munkakényszer kimondása. Láttuk, hogy a proletárállam köztulajdonba vette a kisipar keretét meghaladó üzemeket és a bérházakat, értéktelennek nyilvánította a tőkések tulajdonában lévő értékpapírokat és ezzel elvette lehetőségét annak, hogy valaki munka nélkül megélhessen. Az élethez csak a dolgozó embernek van joga, akár testi, akár szellemi munkát végez a társadalom fenntartására. A tanácsköztársaság tehát elrendeli az általános munkakényszert, de ezzel szemben megállapítja a munkára való jogot is.
Beszámoló a tanácskormány gazdasági munkásságáról
(Tanácsok Országos Gyűlése — 1919 jún. 16.)
Varga Jenő népbiztos:
T. Elvtársaim! Áttérek most referátumom legszomorúbb részére, a döntő kérdés vizsgálatára, t. i. arra, hogy ezen újonnan épített organizációnknak: üzemi és országos organizációnak az eredménye mi volt magában a termelésben. Mert, t. elvtársaim, eggyel tisztában kell Önöknek lenniök. A proletárállam sok mindenféle szépet és jót meg tud csinálni, de egyet nem, t. i. nem tud az embereknek több javat juttatni, mint amennyit az ország dolgozó népe termel. (Úgy van! Úgy van!)
Csak annyit lehet fogyasztani, amennyit munkával termelünk. Mármost, ha abból a szempontból nézem a dolgokat, hogy milyen a termelés eredménye a proletárforradalom óta, nyíltan és őszintén meg kell mondanom, hogy az eredmény borzasztó rossz. (Egy hang: Nem mindenütt!) A munkateljesítmény, elvtársaim, általában erősen csökkent.
Elvtársaim! Ha kérdezzük, hogy mi az oka ennek a szomorú dolognak, — hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy a termelés szén- vagy anyaghiány miatt csökkent, hanem az egyéni munkateljesítménynek a szén- és anyaghiánytól független csökkenéséről, — akkor a következő okokat kell itt felhoznom: az első a kapitalista munkafegyelem megszűnése. Ne tessék elfelejteni, hogy a kapitalista termelésben hajcsár-rendszer volt, és az a munkás, aki a megfelelő munkateljesítményt nem szolgáltatta, egyszerűen kirepült az üzemből. Ez a hajcsár-rendszer egycsapásra megszűnt a burzsoá-osztály bukásával. A politikai osztály bukásával a munkafegyelmi rendszer is megbukott és az új munkafegyelem eddig még nem alakult ki, de, elvtársaim, — hogy ezt itt közbevetőleg megállapítsam — kialakulóban van. Van javulás, de még borzasztó nagyok a bajok. A másik, ami ehhez a dologhoz tartozik, az akkord-bérek megszüntetése és itt a következő az eset. Az akkord-rendszer megszüntetése és az időbérre való áttérés folytán éppen a legjobb munkások teljesítménye csökkent. Az akkordmunka eltörlése igen nagy termeléscsökkenéssel járt, olyannyira, hogy be kellett látnunk azt — és ez már folyamatban van —, hogy vissza kell térnünk a munkateljesítmény megszabásához (helyeslés), bizonyos minimális munkateljesítményhez és ezenfelül külön jutalmat kell adnunk annak, aki többet dolgozik. Másutt pedig szükséges az akkordrendszerhez való visszatérés. (Úgy van! Úgy van!)
Végül természetes az, hogy a politikai események, a bevonulások, a gyári gyakorlatozások, a népgyűlések, ez az egész viharzó politikai élet, amely most folyik, szintén a munkateljesítmény rovására megy. (Úgy van! Úgy van!)
De, amint mondottam, azt hiszem, hogy a legmélyebb süllyedés pontján túl vagyunk. A munkások a szakszervezeti vezetőknek lelkes agitációja folytán belátják már azt, hogy jólét csak munka nyomán lehetséges és a munkateljesítmény kezd javulni, a munkafegyelem kezd a gyárakban helyreállni és én remélem, hogy a népgazdasági tanács működése, amely népgazdasági tanács elsősorban a szakszervezetek embereiből áll, ezen a téren hamarosan hathatós javulást fog eredményezni.
Elvtársaim! A baj ott van — s ezt viszont az ittlévő szakszervezeti embereknek kell nagyon őszintén megmondanom —, hogy vannak még szakszervezeti vezetők, akiknek az ideológiája még nem alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz (Igaz! Úgy van!), akik még ma is a régi sablon szerint vezetik a szakmájukat, akik még mindig azon az állásponton vannak, hogy a szakszervezeti vezetőségnek az a feladata, hogy a szakmabeli munkások részére minél magasabb munkabért, minél rövidebb munkaidőt harcoljanak ki. Ez a mai körülmények között teljesen hibás politika. Ez helyes volt a kapitalistákkal szemben, de helytelen egy proletárállamban. Mert miről lehet szó? Ugyebár, ha egy szakma a többi szakmánál aránytalanul magasabb munkabért harcol ki ma, ez nem a kapitalisták rovására, hanem az egész proletárközösség rovására megy, tehát egy erkölcstelen és igazságtalan dolog. (Igaz! Úgy van!) …
Elvtársaim! Még igen sok mindenről kellene beszélnem. Sajnos, az idő eljár. Még csak a következőkről szeretnék gyorsan és röviden beszélni.
Hogy mi a falusi, nem szocializált üzemeket, a kisgazdákat megnyugtassuk, elengedtük a földadót. (Felkiáltások: Elég baj volt!) és az ezzel összefüggő egyéb adókat. (Felkiáltások: Hiba volt! Zaj.) Úgylátszik elvtársaim, hogy ez nem volt egy kellően átgondolt rendszabály. (Úgy van! Úgy van!) Mindenhonnan a vidékről olyan jelentések érkeznek, hogy maga a kisgazda lakosság nincsen kibékülve ezzel a rendszabállyal, mert azt hiszik, hogy ez azt jelenti, hogy most már a földjét elvették. (Úgy van!)
A másik, elvtársaim, az állam háztartásának a dolga, amelyik úgy fog alakulni, hogy az állam azokat a nagy improduktív kiadásokat, amelyeket a közigazgatásnak, a hadseregnek, a kulturális munkásoknak fizetése és fenntartása igényel, természetesen az összesség munkájának az eredményéből fogja fedezni.
Ez természetes, mert ezt máshonnan nem lehetne fedezni. Amit a tanító eszik, azt a munkásembereknek kell megtermelniök. (Úgy van!) A módja ennek pedig lényegében az lesz, hogy minden árut, amelyet az állam ezernyi üzemében termel, nem az önköltségi áron, hanem a társadalmi önköltségi áron fogjuk eladni, tehát olyan ártöbblettel, amiben bennfoglaltatik majd a tanítók, vörös katonák és tisztviselők megélhetésére szolgáló rész is. (Egy hang: És a befektetés is!)
Végül elvtársaim még egy dologról akarok beszélni, és ez a vidéki gazdasági élet szervezése. Ez, elvtársaim, a legkomolyabb feladat, ami ránk a következő hónapokban vár. Mi ezt úgy képzeljük el, hogy meg fogjuk csinálni a megyei népgazdasági tanácsokat, amelyekben benne lesznek a direktóriumok emberei, a szakszervezetek emberei, a termelő- és fogyasztási szövetkezeteknek az emberei. Ugyanannak a tanácsnak, amelyik mint országos tanács, Budapesten nagyszerűen bevált, kisebbített mása fog működni minden egyes megyében, illetőleg kerületben. (Úgy van!)
Elvtársaim! Itt ismét teljes őszinteséggel meg kell mondanom a vidéki intéző-bizottságoknak, hogy nekik nem szabad lokális politikát csinálniok, nem szabad úgy tenniök, mint a régi szolgabíráknak, hogy azt mondják, hogy dögöljön meg az egész ország, csak a mi járásunk legyen mindennel ellátva.
Ott, elvtársaim, ahol a helyi lokálpatriotizmus meg fogja akadályozni az egész ország gazdasági boldogulását, oda ki fogunk menni, meg fogjuk a munkásságot agitálni, meg fogjuk őket győzni, és el fogjuk távolítani a munkásság segítségével az ilyen külön politikát végző és űző vezetőségeket. (Tetszés és taps.)
Én remélem, elvtársaim, hogy erre nem fog sor kerülni, mert éppen a mostani szovjetkongresszus való arra, hogy kölcsönös kritikával és kölcsönös felvilágosítással hassuk át egymást és közösen építsük fel az új Magyarország új gazdasági rendjét. (Lelkes éljenzés és taps.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!