CSATÁK A SZLOVÁK HEGYEKBEN
(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)
A szlovákok rég nem hallottak annyi különböző nyelven beszélő embert, mint a felkelés alatt. Legutóbb talán a München előtti időkben, amikor turisták tízezrei gyönyörködtek a szlovák hegyek szépségeiben. Ez azonban nagyon régen volt. Most a hegyek a népi bosszúállókat rejtegették. A kisebb-nagyobb partizánalakulatokban sok különféle nemzetiségű antifasiszta harcolt vállvetve a szlovákokkal. Mindnyájuknak az volt a vágyuk, hogy apríthassák a gyűlölt betolakodókat. Valamennyien tudták, hogy itt, Szlovákiában, saját hazájuk felszabadításáért is küzdenek. Az Európa szívében harcra kelt bátor szlovák hazafiak küzdelmét az egész világ Hitler-ellenes erői támogatták, mert a szlovákok fő céljai megegyeztek az antifasiszta koalícióba tömörült népek céljaival.
A felkelés elsősorban a cseh nép körében keltett nagy visszhangot. A cseh partizánok fokozták harcukat, akadályozni igyekeztek a fasisztákat abban, hogy erősítést küldjenek Szlovákiába. A hitleristák számára azonban az volt a legveszélyesebb, hogy a cseh hazafiak átmentek a felkelés övezetébe. Egyes adatok szerint több mint kétezer cseh partizán nyújtott közvetlen segítséget a felkelőknek Szlovákiában.
A távoli Franciaországból is sok hazafi csatlakozott a szlovák felkelőkhöz. Legnagyobb létszámú csoportjuk Magyarországról érkezett, ahol a hitleristák a francia hadsereg katonáit internálták. 1944 augusztusában 200 francia partizán külön zászlóaljba tömörült, és Velicsko dandárjának kötelékében harcolt; további 200 francia küzdött más partizánegységekben. Csehszlovák történészek adatai szerint az elmúlt háború alatt Csehszlovákia területén elpusztult 836 francia állampolgár közül 107 halt hősi halált Szlovákiában.
Körülbelül 100 lengyel antifasiszta is segített a szlovákoknak verni a közös ellenséget. Ezek önálló osztagokat alakítottak, vagy pedig beléptek a Szlovákiába érkezett szovjet partizánegységekbe. A szlovák felkelés külföldi résztvevői között népes csoportot alkottak a magyar antifasiszták (körülbelül 800 ember). Többségükben a magyar hadseregből szöktek meg, és csatlakoztak a partizánokhoz. Voltak még a szlovákiai felkelők között bolgárok, jugoszlávok (több mint 200 ember), románok, német antifasiszták, osztrákok, belgák, olaszok és húsz más nemzet képviselői.
A szlovák felkelésben tehát különösen szépen nyilvánult meg a dolgozók nemzetközi szolidaritása, a német fasiszta hódítók ellen vívott küzdelem nemzetközi jellege. A szlovákiai felkelés nem csupán az antifasiszta harc iskolája volt, hanem a proletár nemzetköziségé is.
A csehszlovákiai felszabadító, Hitler-ellenes mozgalomban, különösen pedig a szlovákiai felkelésben döntő szerepet játszott a Szovjetunió segítsége. Ez a segítség sok formában megnyilvánult. Mint tudjuk, Szlovákia területén nagy számban harcoltak szovjet partizánok. Jelentős segítséget nyújtottak a szlovák népnek már a felkelés megindulása előtt is.
A felkelés idején a Szlovákiában harcoló szovjet partizánok létszáma tovább nőtt. Több, Lengyelországban és Ukrajnában működő partizánegység parancsot kapott, hogy sürgősen vonuljon Szlovákiába, és nyújtson segítséget a szlovák felkelőknek. Ebben az időszakban — nem teljes adatok szerint — mintegy háromezer szovjet állampolgár harcolt Szlovákiában. Ámde nem ez volt az egyetlen formája a szlovák és a szovjet nép fegyverbarátságának.
Szeptember 1-én Klement Gottwald és Zdenék Fierlinger, Csehszlovákia moszkvai nagykövete megkérdezte a szovjet kormánytól, hogy a szlovák felkelők számíthatnak-e katonai segítségre. Hamarosan átnyújtották az erre vonatkozói hivatalos kérést is. A szovjet kormány hajlandó volt minden eszközzel haladéktalanul segítséget nyújtani a felkelőknek. A fegyverek, lőszerek és egyéb hadianyagok légi úton történő szállítására felhasználták a felszabadított területen levő repülőtereket, elsősorban a Tri Duby repülőteret.
Már szeptember 5-én éjszaka megérkeztek az első fegyvert és lőszert szállító szovjet repülőgépek. A felkelők a szovjet páncélelhárító lövegekkel már másnap kilőttek hét német harckocsit. Ezután a Tri Duby repülőtér minden éjszaka tucatnyi szovjet repülőgépet fogadott. Szünet nélkül zúgtak a repülőgépmotorok. A repülőtéren annyi ember gyűlt össze, hogy a pilóták először nem tudtak leszállni. Csupán szeptember 5-e és 7-e között 480 géppisztoly, 136 páncélelhárító fegyver, több légvédelmi nehéz géppuska, körülbelül 160 géppuska és egyéb fegyver érkezett a Tri Duby repülőtérre.
Ettől fogva ez a repülőtér a két testvéri szláv nép örök barátságának jelképe lett. A felkelés alatt a felkelők — nem teljes adatok szerint — 2000 puskát, 900 géppisztolyt, 200 géppuskát, 150 páncélelhárító fegyvert és sok más hadianyagot kaptak a Szovjetunióból. Ennek eredményeként a partizánegységeknek csaknem a felét szovjet fegyverekkel láthatták el. Egyidejűleg csaknem az összes súlyosan sebesült partizánt és katonát elszállították a Vörös Hadsereg tábori kórházaiba. A szovjet hadvezetés és a felkelés törzskara közötti kapcsolat fenntartására Moszkvából Szlovákiába repült egy szovjet tiszt, az 1. Ukrán Front törzsétől pedig katonai misszió érkezett Szlovákiába.
A légi úton nyújtott segítség mellett a szovjet hadvezetés elhatározta, hogy fokozza a harci tevékenységet a Csehszlovákiával határos frontszakaszon. Ennek érdekében megváltoztatta eredeti hadászati tervét, amely szerint Szlovákiát északról és délről indított átkaroló hadmozdulattal akarta felszabadítani. A szovjet hadvezetés sürgősen hozzáfogott a Duklai-hágón keresztül Presov irányába indítandó támadó hadművelet előkészítéséhez. Arra számított, hogy a kelet-szlovákiai hadtest nem engedi be a német csapatokat Kelet-Szlovákiába, és nem hagyja, hogy elfoglalják a Duklai-hágót. Akkor még a szovjet hadvezetés nem tudta, hogy a kelet-szlovákiai hadtest nincs többé, mert a hitleristák lefegyverezték.
A hadművelet végrehajtását az 1. Ukrán Front 38. hadseregére bízták. A szakadatlan harcokban kimerült hadseregnek azonban szüksége lett volna pihenésre és kiegészítésre. Ezenkívül a hegyes terepen végrehajtandó hadművelethez hosszabb időre és a Kárpátoktól északra harcoló szovjet csapatok kisegítő támadására lett volna szükség. Erre azonban nem volt lehetőség, az idő sürgetett.
A frontparancsnok szeptember 4-én parancsot adott a 38. hadsereg parancsnokának, hogy rekordidő alatt, szeptember 7-én hajnalra készítse elő a hadműveletet. A parancs pontosan megjelölte a hadművelet fő célját: be kell hatolni Szlovákia területére, és egyesülni kell a német hódítók ellen harcoló szlovák egységekkel és a partizánokkal.
A kárpát—duklai hadművelet szeptember 8-án kora reggel kezdődött meg. A hadművelet keretében a szovjet harcosokkal együtt küzdhettek hazájuk felszabadításáért a Szovjetunió területén megalakult 1. Csehszlovák Hadtest katonái is. A szovjet és a csehszlovák harcosok hihetetlen nehézségeket leküzdve nyomultak előre. Október 6-án elérték Csehszlovákia államhatárát. Ennek a történelmi eseménynek az emlékére október 6-án ünneplik a csehszlovák néphadsereg napját.
Két és fél hónapig folyt az elkeseredett küzdelem. A szovjet csapatok, minthogy jelentős ellenséges erőket kötöttek le, lehetővé tették a felkelők számára, hogy egy ideig még tartsák magukat. A felkelés körzetében egyre rosszabbodó helyzeten azonban nem tudtak változtatni.
A kárpát—duklai hadművelet megindulása után fokozódott a felkelőknek légi úton juttatott segítség. Szeptember 17-én a Zvolen melletti repülőtérre érkezett a 21 vadászgépből álló 1. csehszlovák vadászrepülő ezred, amelyet a Szovjetunióban szerveztek meg és képeztek ki. Pilótái sokat tettek azért, hogy gyengítsék a hitleristák légi fölényét. Csaknem 500 bevetésben vettek részt, és légiharcban 9, a földön pedig 11 ellenséges repülőgépet semmisítettek meg. Szeptember 17-e — az a nap, amelyen a csehszlovák légierő először indított harci cselekményeket szlovák földön — a Csehszlovák Szocialista Köztársaság légierejének ünnepe lett.
Egyidejűleg Szlovákiába dobták át a V. Prikil alezredes parancsnoksága alatt álló 2. csehszlovák légi deszant dandárt, amelyet ugyancsak a Szovjetunióban alakítottak meg, s amely részt vett a kárpát—duklai hadműveletben. A kedvezőtlen időjárás miatt a dandár csak szeptember 26-án indult útnak és október 9-én érkezett meg teljes egészében.
A földet ért ejtőernyősök nem várták meg, amíg az egész dandár megérkezik a Tri Duby repülőtérre, hanem nyomban harcba bocsátkoztak, és Zvolen irányában visszaverték a hitleristák rohamait. A dandár, amely több mint 2000 tapasztalt és politikailag képzett katonából és tisztből állt, a felkelés komoly fegyveres erejévé lett. A felkelők reguláris csapatai között ez volt a legharcképesebb egység.
A szlovákiai helyzet azonban rosszabbodott. A német hadvezetés ultimátumot intézett a felkelőkhöz, hogy október 10-ig hagyják abba az ellenállást. Később ezt a határidőt október 14-ig meghosszabbították. Banská Bystrica, Zvolen és más városok lakói között provokátorok rémhíreket terjesztettek. Ráadásul a frontról sem érkeztek jó hírek.
A felkelők balsikereinek egyik oka az volt, hogy hiányzott az összes fegyveres erők központi irányítása, és tapasztalatlan volt a felkelő hadsereg parancsnoki kara. Egyes partizánegységek és katonai egységek parancsnokai még a felkelés elején azt tanácsolták a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, hogy a fegyveres erők főparancsnokságát bízzák egy tapasztalt szovjet tábornokra. Londonban azonban kategorikusan visszautasították ezt az indítványt, arra hivatkozva, hogy az idevonatkozó szerződés erre nem ad lehetőséget.
A főparancsnok személyének kérdése azonban megoldásra várt, mert Golian nem volt alkalmas ennek a tisztségnek a betöltésére. Ezért a Benes-kormány Szlovákiába küldte Rudolf Viest dandártábornokot. Viest október 6-án átvette a főparancsnoki tisztet. Golian a helyettese lett. Bár a főparancsnok új volt, a felkelő hadsereg irányításának politikája és stílusa a régi maradt. Akárcsak addig, a fronton továbbra is kevés volt az ember, a mozgósítottak jelentős része a mögöttes területen tartózkodott.
Ezekben a zaklatott napokban a tisztek közül, sokan Banská Bystrica utcáin sétáltak, egész nap a kávéházakban és a vendéglőkben ültek, a legkülönbözőbb alkalmakból bálokat rendeztek. A felkelő hadsereg törzskarában csak védekezésre gondoltak, és aktív harci cselekmények szervezése helyett azt számítgatták, hogy milyen messze van még a támadó Vörös Hadsereg. A tisztek azzal mentegették tétlenségüket, hogy két-három hét múlva úgyis megérkeznek a szovjet csapatok, addig minek verekedjenek.
Szlovákia felszabadított területének védelmét elsősorban a partizánegységeknek és dandároknak kellett biztosítaniuk. össze kellett hangolniuk akcióikat, de ez nem mindig sikerült. Hogy javítson a helyzeten, a szovjet hadvezetés a CSKP külföldi vezetőségének és személyesen Klement Gottwaldnak a kérésére tapasztalt partizánvezetők egy csoportját küldte Szlovákiába. Szeptember 28-án Banská Bystricába érkezett A. N. Aszmolov ezredes és több más tiszt, köztük J. G. Filatov őrnagy, M. J. Klokov főhadnagy, Z. P. Szednyenkov hadnagy. A Szlovák Nemzeti Tanács Aszmolov ezredest a szlovák partizánmozgalom törzskarának helyettes vezetőjévé, majd később parancsnokává nevezte ki.
A szovjet tisztek segítségével teljesen megváltoztatták a törzskar összetételét és tevékenységét: eltávolították a gyanús elemeket, a jelentősen csökkentett lészámú apparátus éjjel-nappal dolgozott; sikerült állandó rádió- vagy telefonösszeköttetést teremteni valamennyi partizánegységgel és dandárral. A törzskar különösen sokat tett azért, hogy előmozdítsa a partizánok és a reguláris csapatok jobb együttműködését, megjavítsa a partizándandárokban folyó harci és politikai kiképzést, élénkítse az ellenség mögöttes területén folyó partizánharcot, fokozza az éberséget és a kémek elleni harcot. A törzskar főnökének október 18-i parancsa értelmében a dandároknál háromtagú katonai törvényszékeket szerveztek, amelyeket nagy jogkörrel ruháztak fel a katonai fegyelem megszilárdítása érdekében. Ugyanennek a parancsnak értelmében minden dandárban 3—4 politikai munkatársból álló agitációs és propagandarészleget szerveztek, amely közvetlenül a dandár politikai biztosának volt alárendelve; az alegységeknél is kiépült a politikai apparátus.
A politikai nevelőmunka fokozása különösen azért volt fontos, mert az ellenséges elemek olyan híreket terjesztettek, hogy reménytelen az ellenállás. A németek október elején hírül adták, hogy sikerült leverniük a varsói felkelést. Az ingatag elemek hittek a szovjet ellenes propagandának, amely azt harsogta, hogy a Vörös Hadsereg nem nyújtott segítséget a varsói felkelőknek.
A parancsnokoknak és a komisszároknak nagy segítséget nyújtottak a pártszervezetek. A kommunisták mindenben példát mutattak a partizánoknak.
A partizánparancsnokok és a robbantási szakemberek képzésében fontos szerepet töltött be az M. J. Klokov főhadnagy vezetése alatt álló partizániskola, amelyet a partizánmozgalom törzskara a Brezno melletti Bujakovo faluban szervezett meg. Itt képezték ki azokat a partizánokat is, akiket azután cseh területre, az ellenség hátába küldtek, hogy ott szervezzék a harcot.
A szlovákiai partizánharc irányításában részt vett a Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetősége, az ukrajnai partizánmozgalom törzskara, valamint az 1. és 4. Ukrán Front haditanácsa mellett működő partizántörzs, amelyekkel állandó rádiókapcsolatot tartottak fenn. A szlovák partizánmozgalom törzskaránál aktívan dolgozott Jan Sverma, Jozef Lietavec és Rudolf Slánsky.
Október közepére a hitleristák befejezték a felszabadított szlovák terület ellen indítandó újabb általános támadás előkészületeit. A hadművelethez mintegy nyolc hadosztályt vontak össze, amelyeknek zöme harckocsikkal megerősített válogatott frontegységekből állt. A németek a lehető leggyorsabban le akarták verni a felkelést, mert a front közeledett, és a felkelők zavarták a front közelében végrehajtandó csapatmozdulataikat.
A felkelők helyzetét az is nehezítette, hogy a felkelés leverésében magyar egységek is részt vettek. Korábban a magyar határ felé eső déli szakasz volt a legveszélytelenebb rész, ezért a felkelők ott nem építettek ki védelmi vonalat; Magyarország német megszállása és Szálasi október 15-i hatalomra jutása után azonban a magyar csapatok is támadásba lendültek.
A hitleristák október 17-én általános támadást indítottak a felkelők ellen. A rosszul felfegyverzett szlovák katonák és partizánok ellen mintegy 30 000 katonát és tisztet, körülbelül 180 harckocsit és 40 páncélkocsit vetettek be. Mellettük álltak a Tiso-féle csapatok és a Hlinka-gárda egységei is.
A partizánok és a katonák alig bírtak ellenállni az ellenség nyomásának. Különösen sikeresen harcolt A. Sz. Jegorov dandárja, amely 20 napi elkeseredett harcban több mint kétezer hitleristát és tíz fasiszta harckocsit tett harcképtelenné. A csapatok helyes irányításával és a terepviszonyok szakszerű kihasználásával a hitleristáknak ezt a támadását is ki lehetett volna védeni, utána pedig szervezetten visszavonulni a hegyekbe, s ott folytatni a partizánharcot. Ezt tanácsolták Viest tábornoknak a Kommunista Párt és a partizánok képviselői.
Amikor a hitleristák megindították a második támadást, és a helyzet lényegesen rosszabbodott, a partizánmozgalom törzskara és a Kommunista Párt Központi Bizottsága intézkedett, hogy a harc folytatása érdekében raktározzanak el a hegyekben élelmet, fegyvert és lőszert. Viest tábornok azonban előbb parancsot adott az ellenállás megszüntetésére anélkül, hogy a további teendőkkel kapcsolatban bármiféle utasítást adott volna a csapatoknak. Az emberek úgy értelmezték a parancsot, hogy hazamehetnek; ezt sok tiszt és katona meg is tette. A tisztek körében az a meggyőződés élt, hogy a csehek és a szlovákok „nem alkalmasak” a partizánharcra, s egyáltalán, a partizánharc „nem elegáns” háború, ezért jobb „civilruhát húzni”, vagyis dezertálni …
Október 24-én a németek elfoglalták Breznót, majd Zvolent, és megközelítették a felkelés központját, Banská Bystricát. Viest ekkor tanácskozásra hívta össze a neki alárendelt parancsnokokat, és parancsot adott, hogy vonuljanak vissza az Alacsony-Tátrába. Ez a parancs azonban elkésett. Október 27-én elesett Banská Bystrica.
A felkelő hadsereg tehát, miután két hónapig harcolt — augusztus 29-től október 28-ig —, beszüntette a hadműveleteket. Az alegységek katonái, akiket parancsnokaik magukra hagytak, rendezetlenül észak felé vonultak, majd szétszéledtek és hazamentek. A Staragorsk-völgyön átvezető egyetlen út, amelyet szünet nélkül bombáztak a német repülőgépek, zsúfolva volt civilekkel és katonai egységekkel. A felkelők ezekben a napokban rendkívül nagy veszteségeket szenvedtek, nagyobbakat, mint a felkelés két hónapja alatt. A menekülők tömegei nem tudták, hova mennek és miért; minden oldalról támadták őket a németek.
Többé-kevésbé szervezetten csak a partizánegységek zöme és a 2. légi deszant dandár egy része vonult vissza a hegyekbe, bár rájuk sem maradt hatástalan az általános fejvesztettség és pánik.
A Szlovák Nemzeti Tanács lényegében feloszlott. Tagjainak egy része repülőgépen a szovjet csapatok által felszabadított Kárpát-Ukrajna területére távozott.
K. Smidke, G. Husák és K. Bacilek a hegyekbe mentek, hogy a hitleristák által megszállt területen újból létrehozzák az illegális pártszervezetek hálózatát. Jan Sverma, Jozef Letaec és Rudolf Slánsky a partizánmozgalom törzskarában dolgozott.
Viest és Golian tábornokokat más tisztekkel együtt a hitleristák elfogták és kivégezték. Bratislavában közleményt adtak ki arról, hogy „miután ezt a két vezért a felkelés övezetében elfogták, a szlovákiai partizánok maradványai vezetők nélkül, sorsukra maradtak”. A hitleristák azonban csak szerették volna, hogy így legyen. A szlovák nép a Kommunista Párt vezetésével folytatta a harcot. A partizánháború újult erővel lángolt fel a szlovák hegyekben, ahová több mint 27 000 hazafi fészkelte be magát. Csupán 1944 decemberének első három hetében felmorzsoltak több büntetőosztagot, elpusztítottak 5200, és fogságba ejtettek 140 német és magyar katonát és tisztet, felgyújtottak 40 katonai szerelvényt, 30 harckocsit, 110 gépkocsit, felrobbantottak 20 vasúti és közúti hidat. A partizánegységek nagy segítséget nyújtottak a támadó Vörös Hadseregnek.
A szlovák hazafiak felszabadító harca nem szűnt meg 1945 április végéig, amikor is a Vörös Hadsereg és a Csehszlovák Hadtest a román csapatokkal együtt az utolsó hitleristát is kiűzte Szlovákiából.
A szlovák felkelés jelentős fejezet Csehszlovákia népeinek történetében. Megindította Szlovákiában a nemzeti demokratikus forradalmat. A fegyveres harc közepette a forradalmi hatalom formáiként megszülettek a nemzeti bizottságok. A nép a felkeléssel megmutatta, hogy elutasítja a régi, München előtti burzsoá államot. A szlovákiai nemzeti felszabadító mozgalomban, s különösen az 1944-es fegyveres felkelésben megszilárdult a Kommunista Párt vezette munkásosztály vezető szerepe.
A bátor szlovák felkelők hosszú időn át jelentős fasiszta erőket kötöttek le. Meghiúsították a hitleristáknak azt a szándékát, hogy Szlovákiát védelmi erőddé építsék ki, s ezzel elősegítették, hogy Közép-Európában a Hitler-ellenes koalíció javára változzon meg a hadászati helyzet.
A szlovákiai felkelés nagy érdeme — hangsúlyozta K. Gottwald —, hogy még erősebbé tette Csehszlovákia és a Szovjetunió barátságát, amelyet a két nép legjobb fiainak vére pecsételt meg.
A szlovák népfelkelés nagy visszhangot keltett Csehországban. Ott is napirendre került a hitleristák elleni fegyveres megmozdulás. Ennek gondos előkészítése kötötte le akkor a Csehszlovák Kommunista Párt minden figyelmét.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!