CSATÁK A SZLOVÁK HEGYEKBEN
(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)
A Münchenből hazatérő Chamberlain repülőgépe leszállt az egyik londoni repülőtéren. Nagy tömeg fogadta. Az örömtől sugárzó brit miniszterelnök kilépett a gépből, és egy papírlapot lengetve, amelyen rajta volt Hitler, Mussolini, Daladier és az ő aláírása, így kiáltott fel: „Elhoztam önöknek a békét!”
Ez az esemény 1938. szeptember 29-én, vagyis nem egészen egy esztendővel a második világháború kitörése előtt történt…
A „müncheniek” nagy árat fizettek azért (igaz, „nem a saját zsebükből”), hogy egy évvel meghosszabbították a békét.
Az angol és a francia kormánykörök által elárult és eladott Csehszlovákia Benes hozzájárulásával kénytelen volt átengedni Németországnak mintegy 30 000 km2 területet, amelyen körülbelül 4 millió ember élt. A lakosság negyedrésze cseh és szlovák volt.
Csak el kellett kezdeni!… A következő napokban a szomszédok is belemartak Csehszlovákia megcsonkított testébe. 1938 október elején a burzsoá Lengyelország bekebelezte a sziléziai Tésint. Pontosan egy hónappal később Hitler és Mussolini megrendezte az első bécsi „döntőbíráskodást”. A „döntőbírók” a nemzetközi jog legelemibb szabályainak megsértésével átadták Horthy-Magyarországnak Szlovákia déli részét. Ezen a mintegy 12 000 km2-nyi területen több mint 1 millió ember élt, köztük körülbelül 320 000 szlovák és ukrán.
Végeredményben Csehszlovákia elvesztett 42 000 km2 területet, területének csaknem egyharmadát, elvesztette 5 millió polgárát, az ország lakosságának több mint egyharmadát, köztük mintegy másfél millió csehet, szlovákot és ukránt.
A csehszlovák dolgozók által létrehozott anyagi javak tetemes része az agresszorok kezébe került: a fémkohászatnak és a vegyiparnak csaknem a fele, a textil- és üveggyárak háromnegyed része, a szénkészletek fele, a vasutak 26 százaléka, 167 erőmű.
Az új határokat úgy állapították meg, hogy azok a Csehszlovákia meg nem szállt részén levő fontos politikai és ipari központok közvetlen közelében húzódtak: Moravská Ostravától 1 km-re, Plzentől 3 km-re, Brnótól 5 km-re és Prágától 35 km-re.
Mindezek a veszteségek emberek ezreiben, négyzetkilométerekben, tonnákban mérhetők. De hogyan mérhetjük le azt a kárt, amelyet a Csehszlovákia népeinek nemzeti önérzetére és moráljára mért csapás okozott?!
A hitleristák, ahogy várható volt, nem hagyták abba a Csehszlovákia elleni provokációkat. A szlovák fasiszta szeparatistákat a Csehországtól való elszakadásra bujtogatták. 1939 februárjában a Hlinka vezette fasiszta Szlovák Néppárt követelni kezdte Szlovákia teljes autonómiáját és Csehországtól való elszakadását. 1939. március 14-én a szlovák szejm kikiáltotta Szlovákia „függetlenségét”. Államelnökké Jozef Tisót, a néppárt reakciós politikusát, Banovce katolikus plébánosát választották meg. A miniszterelnök Tuka lett.
Másnap húsz hitlerista hadosztály megszállta egész Csehországot. A prágai várra kitűzték a horogkeresztes zászlót. Ez azt jelentette, hogy Cseh- és Morvaország protektorátus formájában a német birodalom része lett.
Európa térképének kellős közepéről eltűnt egy egész állam. Ez az esemény mélységesen megrendítette a világ közvéleményét, a nyugati nagyhatalmak kormányai azonban semmit sem tettek, hogy megfékezzék a fasisztákat. A Szovjetunió erélyesen tiltakozott a hitleri Németország példátlan agressziója ellen.
Mi történt ezekben a napokban az úgynevezett Szlovák Államban?
A hitleristák a „protektorátusban” a cseh burzsoázia reakciós köreire támaszkodva erélyesen igyekeztek meghonosítani a fasizmust. Szlovákia társadalmi és politikai életének fasizálása még gyorsabban folyt. Szlovák fasiszták, akik a vallásos parasztságra kívántak támaszkodni, vallásos színezetet adtak propagandájuknak. A fasizmus szlovák változata ezért kapta a klerikális fasizmus elnevezést. A klerikális fasisztáknak kezdetben sikerült megnyerniük a szlovák nép jelentős rétegeit. Szlovákiában a fasizmus nemcsak az ipari és pénzügyi körökben, az agrárburzsoáziában és a katolikus papságban talál társadalmi bázisra, hanem a parasztság nagy részében és a munkásosztály legelmaradottabb rétegeiben is.
Szlovákia a hitleri Németország gyarmata lett, de a Független Szlovák Állam nevet viselte. Miért volt szüksége Hitlernek erre a színjátékra? Magától értetődik, hogy ugyanúgy német „protektorátusnak” nyilváníthatta volna Szlovákiát, mint ahogy Csehországgal tette. Hitler azonban úgy gondolta, hogy ezzel a módszerrel könnyebben összeugraszthatja a két testvérnépet, a csehet és a szlovákot, s így könnyebben alkalmazhatja az „oszd meg és uralkodj” politikáját. A hitleristák arra is számítottak, hogy erősödni fog a szlovák sovinizmus és nacionalizmus, s ez megkönnyíti számukra, hogy belerántsák a szlovák népet is a Szovjetunió elleni katonai kalandba. Nem utolsósorban meg akarták bénítani Európa népeit, amelyek joggal féltették hazájuk függetlenségét Németországtól. Nem véletlen, hogy Goebbels propagandagépezete égre-földre dicsérte a „Szlovák Államot” mint az „új Európa” „mintaszerű” államát.
A szlovák „kormány” valójában csupán szánalmas báb volt Hitler kezében, egész tevékenységét Berlin irányította. A nacionalista mámor, amely a Független Szlovák Állam kikiáltása után elfogta a szlovák nép egy részét, hamarosan kezdett elszállni. A dolgozók látták, hogy az országban lényegében semmi sem változott. Társadalmi vonatkozásban a munkások és a parasztok továbbra is elnyomott osztályok maradtak, helyzetük egyre rosszabbodott. A cseh burzsoázia nagyhatalmi politikáját a hitleristák még visszataszítóbb, szörnyű fajelmélete váltotta fel. Nem váltak valóra a kis- és középburzsoázia reményei sem, amely természetszerűleg nem vehette fel a versenyt a német monopóliumokkal, s egyre szegényedett.
Mindennek következtében a Szlovák Állam kikiáltása után alig egy esztendővel már sokkal szűkebb volt a klerikális fasiszta rendszer társadalmi bázisa. A nép növekvő elégedetlensége előbb passzív ellenállásban, majd aktív felszabadító harcban fejeződött ki.
Szlovákiában a felszabadító harc kibontakozása hosszabb időt vett igénybe, mint cseh földön. Ennek két fő oka van. Először is, Csehországban már a megszállás első napjaiban polarizálódtak a politikai erők, Szlovákiában viszont nem volt ilyen világos a kép. Másodszor, a nem nagy létszámú szlovák proletariátus, amelynek a felszabadító harcot vezetnie kellett, nem volt olyan jól szervezett, mint a cseh proletariátus.
A szlovák dolgozók antifasiszta mozgalmának szervezői a kommunisták voltak. München után a Kommunista Párt rendkívül nehéz körülmények között dolgozott. 1938. október 6-án Zilina városban — ahol éppen akkor tanácskoztak a Szlovákia elszakadását követelő burzsoá pártok is — ülést tartott a Csehszlovák Kommunista Párt területi vezetősége, és megvitatta a párt illegalitásba vonulásával és az antifasiszta harc szervezésével kapcsolatos teendőket. A Szlovák Állam megalakulása után előállt helyzetben szükségessé vált az önálló Szlovák Kommunista Párt megalakítása, amely azonban nem volt a Kommunista Internacionálé új szekciója. 1941-ig a Szlovák Kommunista Párt a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának irányításával működött. Azután, hogy a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót, a Csehszlovák Kommunista Párt és a Szlovák Kommunista Párt munkáját a Klement Gottwald vezetésével Moszkvában tartózkodó pártközpont irányította.
A Szlovák Kommunista Párt illegális munkájának első esztendejében tömörítette sorait és bővítette tömegkapcsolatait. 1939 őszére lényegében befejeződött az illegális pártsejtek hálózatának kiépítése. Októberben a párt Központi Bizottsága kiadta a „Direktívák a párton belüli szervező és ideológiai munkáról” című dokumentumot. Ebben megfogalmazta a párt fő feladatait: felszabadító, antikapitalista harcra mozgósítani a tömegeket, megdönteni a klerikális fasiszták kormányát és megteremteni a nép hatalmát, a szabad Csehszlovákia keretében felépíteni a szabad Szlovákiát, szilárd szövetséget kötni a Szovjetunióval és harcolni a munkásosztály és az összes dolgozók egységéért.
A kommunisták különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy az összes hazafias erőket tömörítsék a fasizmus elleni harcban. Munkájuk eredményeként 1940 elején a Kommunista Párthoz csatlakozott az egykori szociáldemokrata vezetők egy csoportja. Ezek a vezetők felhívást intéztek a szlovák dolgozókhoz, hogy egységesen keljenek harcra a fasizmus ellen.
Az ellenállási mozgalom nem kommunista csoportjai akkor még nem támogatták az antifasiszta egységfront gondolatát. Az 1939-ben megalakított első nemzeti forradalmi bizottságok akkor még nem váltak igazi antifasiszta harci szervezetekké.
A szlovákiai ellenállási mozgalom megélénkült, változatosabb formákat öltött. A szlovákok szívében feléledt a leigázók elleni hagyományos gyűlölet és a szabadságvágy. A szlovák nép évszázadok óta őrzi emlékezetében a bátor pásztor, Janosik emlékét, aki a hegyekben harcolt a szegények boldogságáért. És íme, sok-sok év múltán újjáéledtek ezek a hősi hagyományok. 1941 őszén megjelentek a hegyekben az első Janosik-csoportoknak nevezett partizánosztagok, amelyeknek kezdeményezői és szervezői a kommunisták voltak. Az első partizánparancsnokok között ott találjuk a kommunista L. Exnárt, P. Borost, A. Markust és másokat.
Akkor természetesen még nem volt kiterjedt partizánmozgalom, csupán a hazafiak egyes csoportjai tevékenykedtek. De az antifasiszta harc első lépéseinek a jelentőségét nem is annyira a hitlerista hadigépezetnek okozott tényleges kár adta, hanem elsősorban az, hogy a világon kialakult új erőviszonyokat tükrözve az a harc elősegítette az országban az osztályerők pontosabb elhatárolódását.
A második világháború történetében nevezetes esztendő volt 1943, amikor a Vörös Hadsereg győzelmeinek hatására a németek által megszállt európai országok többségében még jobban fellendült, még magasabb szintre emelkedett az ellenállási mozgalom. Új helyzet alakult ki Szlovákiában is. Több vállalatnál sztrájk tört ki, s némileg élénkült a partizánharc, noha még mindig nem felelt meg az idők követelményeinek. A második világháború frontjain bekövetkezett gyökeres fordulat hatására a szlovákiai burzsoá körök sem hittek többé Németország győzelmében, és keresni kezdték a kapcsolatot a kommunistákkal.
Bár az országban éles osztályellentétek feszültek, a háború alatt a fő ellentét mégis a külső ellentét volt, amely a német imperializmussal szembeállította a szlovák nép túlnyomó többségét. Erre az alapra épült az összes antifasiszta erők nemzeti egységfrontja.
Az egységfront kezdeményezője és igazi vezetője csakis a Kommunista Párt lehetett A Szlovák Kommunista Párt azonban ebben az időszakban rendkívül nehéz helyzetben volt. A szakadatlan letartóztatások legjobb harcosaitól fosztották meg. Sok helyi sejt megszűnt vagy elszigetelten működött. 1943 tavaszán már a párt negyedik Központi Bizottságát tartóztatták le.
Ezekben a nehéz időkben a Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetősége sietett a szlovák kommunisták segítségére. Hozzájuk intézett útmutatásában leszögezte, hogy melyek a szlovákiai nemzeti felszabadító mozgalom fő feladatai. 1943-ban Klement Gottwald egyenesen arra ösztönözte a szlovák kommunistákat, hogy fokozzák a német fasiszta megszállók elleni harcot. A direktíva részletezte a fegyveres felkelés eszközeit és módszereit.
1943 júliusában részletesebb instrukciókkal Szlovákiába érkezett K. Smidke és K. Bacilek. A Kommunista Párt akkor megalakított ötödik illegális Központi Bizottságának tagja lett K. Smidke, G. Husák és L. Novomesky. A helyi pártmunkások segítségével Smidkének sikerült helyreállítania a pártszervezetek hálózatát. A munka valamelyest megélénkült. Több új nemzeti bizottságot szerveztek, erőteljesebben munkálkodtak az átfogó antifasiszta front létrehozásán.
Ebben az időben Szlovákiában a Kommunista Párton kívül három ellenzéki politikai csoport működött: az egykori szociáldemokraták csoportja, a burzsoá ellenzékiek — vagy ahogyan ők nevezték magukat: a „polgári” táborhoz tartozók — csoportja, valamint az uralmon levő néppárt egyes képviselőiből alakult csoport.
A Szlovák Kommunista Párt nagy győzelmeként 1943 szeptemberében megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, amelynek a kommunista Smidkén, Husákon és Novomeskyn kívül tagja lett a burzsoá agrárcsoport részéről J. Ursiny, M. Iosko és I. Lettrieh; ezek egyetértettek azzal a gondolattal, hogy élénkíteni kell az antifasiszta harcot és elő kell készíteni a fegyveres népfelkelést.
A Szlovák Nemzeti Tanácsnak mint a nemzeti felszabadító harc szervének megalakulása pozitív tény volt. Az is helyes volt, hogy a kommunisták együttműködtek a burzsoá ellenzék képviselőivel, mert ez egybevágott a Kommunista Párt arra irányuló politikájával, hogy bevonja az antifasiszta harcba mindazokat az erőket, amelyek akartak és tudtak harcolni Csehszlovákia szabadságáért és függetlenségéért.
Ebben a helyzetben különösen nagy felelősség hárult a helyi nemzeti bizottságokra, amelyeknek élén rendszerint kommunisták álltak, s amelyeknek osztályalapja a munkás-paraszt szövetség volt. 1943 végétől sok városban és faluban megalakultak a nemzeti bizottságok. 1944 elején például a liptói járásban csaknem minden községben volt ilyen bizottság. A nemzeti bizottságok segítségével némileg megélénkült a partizánmozgalom.
A londoni csehszlovák kormány, figyelembe véve a nép zömének hangulatát, 1943 decemberében megkötötte a szovjet—csehszlovák barátsági, kölcsönös segélynyújtási és háború utáni együttműködési szerződést. A szerződés történelmi jelentőségű volt a csehek és a szlovákok sorsának alakulásában. Megvetette a két ország közötti új, testvéri kapcsolatok alapját, megszilárdította a szovjet—csehszlovák harci szövetséget, kedvező feltételeket teremtett Csehszlovákia népeinek szabad és független fejlődéséhez. A szovjet—csehszlovák szerződés nagy támogatást jelentett a megszállók ellen küzdő összes hazafias erőknek, egyszersmind fejvesztettséget okozott a reakciós cseh és szlovák burzsoá körökben.
Hlinka pártjában is fokozódott a bizonytalanság. A klerikális fasizmus egyes vezetői, hogy mentesüljenek az esetleges későbbi következményektől, bátortalanul bírálni kezdték a Tiso-kormány intézkedéseit, kezdték magukat elhatárolni tőle. A bomlás jelei mutatkoztak a hadseregben, a csendőrségben, a „Hlinka-gárdában”. Mindez azt mutatta, hogy az uralkodó réteg súlyos válságba jutott.
Ilyen módon 1944 első hónapjaiban, miközben a Vörös Hadsereg egyre közelebb jutott a csehszlovák határhoz, Szlovákiában a nemzeti felszabadító mozgalom két vonalának kialakulása figyelhető meg. A Kommunista Párt a köréje tömörült igazi hazafiakkal együtt amellett volt, hogy ki kell terjeszteni a nép fegyveres harcát mind a hitlerista megszállók, mind a hazai klerikális fasiszták ellen, a burzsoá csoportok vezetői ezzel szemben szerették volna felszámolni a partizánmozgalmat és nyugati orientációjú katonai államcsínyre korlátozni a harcot. Csehszlovákia háború utáni társadalmi és politikai fejlődése nagymértékben attól függött, hogy a két irányzat közül melyik kerekedik felül.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!