(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
Soha többé barikádokat Ausztriában, soha többé fegyveres harcot osztrák és osztrák közt, temessük be az árkokat: ilyen és hasonló frázisokat – különösen ha 1934 februárjáról van szó – gyakran hallhatunk Ausztria Szocialista Pártja, az Osztrák Néppárt és Ausztria Szabadságpártja vezetőitől; ez utóbbiak egyszersmind a véres náci diktatúrát is a jótékony feledés fátylával borítanák. A történészek pedig, akár a felsorolt politikai pártok valamelyikéhez tartoznak, akár politikailag függetlennek nevezik magukat, az 1934-es év harcaira visszapillantva fényt és árnyat lehetőleg valami egyenlősdi jegyében próbálnak elosztani. Eszerint mindenki hibás, és állítólag mindenki okult is a hibákból. Ezzel pedig az 1945 után bekövetkezett fejlődésre utalnak.
Mi, kommunisták, nem akarjuk ezt az utólagos fény-árny egyenlőséget, nem kívánjuk minden lehetséges oldalon keresni a hibát, ahogyan ezt Ausztria Szocialista Pártja és az Osztrák Néppárt a maga éppen aktuális politikai érdekeinek megfelelően teszi. A történelmi igazságot próbáljuk megmutatni úgy, ahogy volt: az osztályharcot, kiéleződését az első világháború után és a háború következtében, és az ebből eredő fejlődést. Ez a könyv is ilyen célt s elképzelést szolgál.
*
A könyv szerzője éppen ezért joggal nyúlt vissza az első világháborút közvetlenül követő időkig, az Első Köztársaság születéséig és első éveiig, nem elégedve meg azzal – ami pedig manapság bevett szokás –, hogy csupán 1927. július 15-től kezdve világítsa meg az eseményeket. Kétségtelen: 1927. július 15-e döntő fordulópontot jelentett, a fasiszta mozgalom ettől kezdve ragadta magához lépésről lépésre a hatalmat; de ennek a fordulatnak az okai és gyökerei visszanyúlnak az 1918-1921 közti esztendőkre. Ez a könyv objektíven, a tények alapján tárja fel az előzményeket.
A két háború közti korszakban mindvégig, szociáldemokrata részről csakúgy, mint az ellenfelekéről, újra meg újra kidomborították a két háború közti német és osztrák szociáldemokrácia különbözőségét. És ma sem más a történelmi taglalások gyakorlata; az Otto Bauer által irányított szocialista párti vezetőség „radikalizmusát” nemcsak polgári, de jobboldali szocialista körök is úgy ítélik meg: oka, de mindenképpen egyik oka volt az osztályharc mind fokozódó kiéleződésének, amely azután az 1934. februári fegyveres harcokba torkollt. Sőt, olyan túlzásoktól sem riadnak vissza, hogy ezt tekintsék a polgári demokrácia összeomlását és a fasizmus győzelmét eredményező fő oknak, s ezt követik mindjárt a Dollfuss és Schuschnigg „hajthatatlanságát” méltató szólamok.
Seipel, aki csak pár évre rá lépett elő nyíltan az ellenforradalom szellemi vezéreként, akkoriban csitítani próbálta a Monarchia bukása által megzavart burzsoáziát. A Keresztény szocialista Párt központi lapjában, a Reichspostban, 1918. november 23-i vezércikkében ezeket írta: „A demokratikus monarchia és a demokratikus köztársaság közt csekély a különbség.” Seipel ezt úgy értette, hogy a monarchia és a köztársaság különbsége csekély, ha szavatolja a tőkés rend fennmaradását és biztonságát. Egyidejűleg azt is leszögezte cikkében: „Minden olyan irányú kísérlet, amely osztályuralmat céloz, orosz módszerekkel kacérkodik, gyengeséget tanúsít a lelkiismeretlen demagógokkal szemben: minden ilyen kísérlet neve éhség és halál. A végül is minden bajt a legérzékenyebben megszenvedő kisember igazi barátai épp azok, akik a nyugalom és a rend érdekében szállnak síkra.”
Ezzel akart csapást mérni a munkásosztály baloldali, forradalmi erőire, ezzel akarta figyelmeztetni Ausztria Szocialista Pártjának azokat a vezetőit, akik forradalmi frazeológiával handabandáztak. Szövetséget ajánlott így egyszersmind Ausztria Szocialista Pártja jobboldali vezetőinek, akik továbbra is döntően határozták meg a párt irányvonalát. Az idézett cikk következő mondata még jobban hangsúlyozta ezt a célzatos szándékot: „Nyugalmat és rendet jövőnk számára csakis a szabad, valóban demokratikus állam biztosít.”
Nem sokkal később ugyanez a Seipel már a rendi állam, mint a nyugalmat és rendet kizárólagosan biztosító, valóban demokratikus állam elméleténél tartott. Akkoriban azonban az volt a célja, hogy Ausztria Szocialista Pártjának jobbszárnyát erősítse. Tudta, hogy ott megfelelő visszhangra talál. Nagyon is jól ismerte Ausztria Szocialista Pártja e vezetőinek mentalitását; tudta, akárcsak Németországban Scheidemann, ők is úgy gyűlölik a forradalmat, mint a bűnt. Világosan kifejezésre juttatta ezt egyikük, Karl Leuthner, a parlament 1918. július 24-én tartott titkos ülésén, ahol így beszélt: „Csakugyan nem kérünk ebből a forradalomból, amely mindent elborító, egyszersmind mindeneket elpusztító tűzként terjedne országunkban. Mi, akik a kultúra fölemeléséért és gyarapításáért harcolunk, hevesen gyűlöljük a forradalomnak ezt a formáját…” Mintha a forradalomnak valaha is lett volna vagy lehetne más formája, mint ez: a régi rend özönvízszerű elsöprése. Nevezett Leuthner úr képmutatásának különös mélységeit tanúsítja, hogy 1914-ben igen aktív szószólója volt a német imperializmus iszonyú következményekkel járó háborújának, 1918-ban azonban már ismét „a kultúra fölemeléséért és gyarapításáért” szállt síkra, mintha soha egyebet sem tett volna életében.
A „demokratikus köztársaság, amely nyugalmat és rendet teremt és biztosít”: az első világháború utáni forradalmi korszakban ez volt az eszményi cél, amelyet mind Seipel, mind Renner maga elé tűzött. Csak nehogy kibillenjen sarkából a tőkés tulajdon rendje, az államapparátus és a polgári ideológia, röviden a tőkés társadalmi rend. Nemcsak Seipel állt szemben „minden olyan irányú kísérlettel, amely osztályuralmat céloz, orosz módszerekkel kacérkodik…” hanem, élükön Rennerrel, Ausztria Szocialista Pártjának jobboldali vezetői is. Mégsem akadályozhatták meg, hogy a párt baloldali vezetői a munkás- és katonatanácsok, a társadalmi változás, sőt a proletárdiktatúra szószólói legyenek. És nem is akarták megakadályozni, hiszen Otto Bauer és Friedrich Adler védelmezte őket a munkásság haragjától, amely az első világháború kezdetén és során tanúsított magatartásuk miatt fordult ellenük; hiszen épp e baloldali vezetők szálltak síkra azért, hogy ezek a lenézett férfiak maradhassanak Ausztria Szocialista Pártjának vezetői. Lenin már akkor is azért harcolt, hogy ezek az opportunista vezetők, akik a marxizmust és céljait régen feladták, végre kívül kerüljenek a munkásmozgalom táborán; világos volt ugyanis, hogy a munkásosztály frontján csak rést ütöttek és árulást szítottak az ellenfél hasznára. A történelmi fejlődés fényesen igazolta a lenini felismerést.
Ausztriában így állt a helyzet: amíg Friedrich Adler és Otto Bauer a munkás- és katonatanácsokban forradalmi szavakkal foglaltak állást a munkásosztály hatalma mellett, amelynek megvalósulását – mint ők mondották – az ínség akadályozza csupán, az pedig Ausztriát a győztes nyugati hatalmak függőségébe béklyózza, Renner és barátai, Seipellel és a burzsoázia képviselőivel együtt, a tőkés hatalmi és államapparátus helyreállítását biztosították. Gyakorlatilag – az iskolaügytől a rendőrségig – minden maradt a régiben, legfeljebb egy s más külsőség változott; ez volt hát az új „demokratikus köztársaság”. Példaként hadd említsük itt a bécsi rendőrséget, amely később, 1927-ben lényeges szerepet játszott.
A bécsi rendőrség egész vezetősége – élén a reakciós Schober főkapitánnyal – érintetlen maradt, „átkerült” a köztársaságba, ugyanúgy, ahogy a monarchiát szolgálta, amikor a háború alatt brutális elnyomó terrorintézkedéseket foganatosított a lakossággal szemben. Maradt például Brandl rendőr-főtanácsos is, aki annak idején azt írta naplójába, hogy a Ringen tüntetők vezetői „egy szálig zsidók”, hogy „a rendőrség, bár szeretné, nem tartóztathatja le a felbujtókat, mert ezáltal újabb súrlódások adódnak …” Brandl naplójában olvashatjuk november 9-i dátummal az alábbi keserves sóhajt is: „Hát nem akad egész Ausztriában egy tábornok, aki csapataival megszállná Bécset?” Ez a Brandl az Első Köztársaság éveiben mindvégig vezető beosztású rendőr-tisztviselő maradt, főkapitány lett, és 1938-ban (mi sem természetesebb) kiderült róla, hogy titkos náci. De Bécs és a szövetségi tartományok más vezető hivatalnokai sem voltak általában nála különbek.
Ilyen vonások jellemezték tehát a „demokratikus köztársaságot”, amely Seipelnek és Rennernek egyképp célja volt, s amely – hatalmi gépezetét tekintve – csakugyan alig különbözött a demokratikus monarchiától.
Szociális téren a munkásosztály sok mindent elért évtizedes harcának céljai közül: lett nyolcórás munkanap, munkanélküli-biztosítás, üzemi tanács. Mivel a kormány egyidejűleg arra is ügyelt, hogy a néptömegekkel a „súrlódásokat” elkerülje, a hadsereget népi véderő (Volkswehr) váltotta fel, a községi és tartományi vezető szervekbe bevonulhattak a szociáldemokraták; a szociáldemokrata vezetés ezekkel, a korábbiakhoz képest jelentékenynek látszó változásokkal jól leplezhette, hogy egyidejűleg újra megerősödött a tőke gazdasági és politikai hatalma, a tőkés államapparátus. És akkor jött, 1927. július 15-én, a véres „meglepetés” a munkásosztály számára, a munkásság pedig kénytelen-kelletlen belátta, hogy az osztályállam újra megszilárdult, és fegyvereit a dolgozók ellen fordíthatja.
Könyvünk ezt a fejlődést kíséri lépésről lépésre a történelmi tények alapján. Megmutatja, hogyan felelt meg az 1927. július 15-től egyre növekvő fasiszta veszélynek a szociáldemokrata vezetés szüntelen meghátrálása, hogyan leplezgették ezt a meghátrálást továbbra is radikális jelszavakkal, amíg azután 1933 márciusában, a parlament kikapcsolásakor, bekövetkezett Ausztria Szocialista Pártja vezetőségének teljes kapitulációja. A párt vezetői ennek ellenére – csakúgy, mint 1918 januárjában – a „lábhoz tett fegyver”, a türelmes kivárás jelszavát hirdették, amíg végül, akkor már kedvezőtlen körülmények között, a schutzbundisták nem győzték tovább: vállhoz emelték a lábnál nyugvó fegyvert, hogy védekezzenek a fasizmus ellen. Ausztria Szocialista Pártja vezetőségének politikai, erkölcsi és katonai kudarca vezetett végül az 1934. februári vereséghez. A mai szocialista vezetőség leplezni próbálja ezt a tényt, s amikor megemlékezik február hőseiről, áldozatvállalásukat és hősi halálukat valamiképpen a maga érdemének tulajdonítja, holott ezek a vezetők nagyon jól tudják, hogy február harcosai már a vereség másnapján elfordultak a Szocialista Párt vezetésétől, és javarészt levonták a politikai konzekvenciát: átálltak Ausztria Kommunista Pártjának oldalára. A történelemhamisítás azonban régóta fontos tényező Ausztria Szocialista Pártja vezetőinek gyakorlatában.
*
Ez a könyv feltárja, milyen módon függtek az Első Köztársaság felelős erői a tőkés külföldtől, bebizonyítja, hogy ez az 1918-ban kialakult függő viszony 1938-ban tetőzött, amikor a hitleri Németország megszállta Ausztriát. Az ország függetlenségéről szó sem volt, a nagy imperialista hatalmak kis sakkfiguraként kezelték Ausztriát nagyszabású konkurenciaharcukban, és az osztrák politikai pártok vezetősége – Ausztria Kommunista Pártjának kivételével – mind közvetett vagy közvetlen ügynökként szolgálta e külérdekeket. Sőt, az akkori idők vezető politikusai közül nem is egy, elsősorban a fasiszták, készpénzzel fizettették meg szolgálataikat. Egységes képpé áll össze a munkásosztály leverése 1934 februárjában, és az imperialista nagyhatalmak óhajainak és parancsainak megfelelően folytatott politika. Az egész folyamat, amint az előre látható volt, az Első Köztársaság felszámolásával végződött, amikor is az imperialista hatalmak Hitler Németországával kötött üzleteik során Ausztriát bedobták a fizetési mérleg serpenyőjébe. Ma ebben a vonatkozásban elsősorban Mussolinit ítélik el, aki Hitlernek 1938-ban szabad kezet adott Ausztriát illetően, a nyugati imperialista hatalmakról pedig diszkréten hallgat a krónika. Holott az Első Köztársaság bukása ugyanúgy terheli az ő lelkiismeretüket is, ahogy Mussoliniét. 1938-ban Ausztriát, rövidre rá Csehszlovákiát szolgáltatták ki külön egyezmények keretében Hitlernek, mert már akkor úgy vélték, hogy a Szovjetunió elleni háborúra ösztökélhetik a náci vezért. Nem érdektelen, ha felidézzük az angol parlament akkoriban lezajlott vitáját. Hadd idézzem e tárgyban azt a cikket, amelyet 1938-ban írtam, röviddel azután, hogy a hitleri Németország megszállta Ausztriát: „Ha Schuschnigg politikája Hitler útját egyengette, Ausztria lerohanását könnyítette meg Németország számára, azt sem titkolhatjuk, hogy a döntő pillanatban reakciós francia körök és elsősorban az angol kormány nemcsak lehetővé tette, de kimondottan támogatta ezt a fordulatot. Tény marad ez, hiába cáfolná ezerszer is Chamberlain, hiába halljuk Hitler pimaszul provokatív válaszait az angol jegyzékekre. Az angol alsóházban március 11-én a következő kérdezz-felelek játék zajlott le:
Henderson: »Az egészen rendkívüli ausztriai helyzetet tekintve a miniszterelnök nem adhatná-e kifejezését legalább annak a reménynek …« (Kiáltások a konzervatív padsorokból: ,Nem, nem, nem!’) »… legalább annak a reményének, hogy ez a népszavazás mindenképpen sorra kerül, méghozzá külső és belső beavatkozás vagy nyomás nélkül, és ily módon az osztrák népnek módja lesz, hogy teljes önrendelkezési jogának jegyében döntsön?«
Chamberlain erre a kérdésre nem válaszol.
Thorne (munkáspárti): »Legyen szabad megkérdeznem, tisztában van-e a miniszterelnök azzal, hogy a konzervatívok, amint azt tetszésnyilvánításaik épp az imént bizonyították, amellett vannak, hogy Németország benyomuljon Ausztriába?«
Chamberlain erre a kérdésre sem hajlandó felelni.
Ez a parlamenti jelenet világosan bizonyítja, milyen kapcsolatban állt a konzervatív angol kormány a fasiszta agresszorokkal. A polgári demokratikus országok kormányairól semmi sem mossa le többé a szégyent, hogy hallgatólagos beleegyezésüket adták Ausztria függetlenségének sárba tiprásához.
Senki se áltassa magát: egy nép ilyen koncul dobása nemcsak a többi kis nép sorsára hat kedvezőtlenül, hanem a nagy, polgári demokratikus államokéra is.”
Ez az 1938. áprilisi jövendölés igazolódott. 1939 szeptemberében Hitler elkezdte a háborút, méghozzá a nyugati hatalmak ellen kezdte el. És nemcsak Ausztriának, Európa minden országának iszonyú véráldozattal kellett fizetnie érte.
*
És mi a helyzet ma, négy évtizeddel később? Ausztria ma szilárdabb alapokon áll, mint az Első Köztársaság korszakában. Miért? A történelmi fejlődés egyértelműen megcáfolta Ausztria életképtelenségének elméletét, amelyet annak idején az osztrák polgári és szocialista politikusok hirdettek. A nép körében úgy megerősödött az osztrák államiság- és nemzeti tudat, hogy senki sem léphet fel már Ausztria függetlenségét tagadó, Németországhoz való csatlakozást hirdető programmal.
Ma valamennyi politikai párt Ausztria függetlensége mellett száll síkra. Ugyanakkor azonban Ausztria Szocialista Pártja, az Osztrák Néppárt és az Osztrák Szabadságpárt szövetséget kötött az Európai Gazdasági Közösséggel, és ez az egyezmény komoly veszélyeket rejt Ausztriára nézve; ez a három párt a külföldi monopoltőkével is szoros kapcsolatokat tart fenn, „európainak” nyilvánítja magát az európai szocialista államokkal való szembenállás jegyében. Az Osztrák Néppárt, az Osztrák Szabadságpárt és Ausztria Szocialista Pártjának csúcsvezetősége kommunistaellenes politikát folytat.
Ma Ausztria Szocialista Pártja mint kormánypárt jelenti a vezető és hajtóerőt. A párt az osztrák munkásosztály harci hagyományait saját osztálybékét hirdető politikájának szolgálatába akarja állítani, ez pedig csak a tőke számára járhat haszonnal. A szocialisták a februári hősök érdemeit is a maguk javára írnák, miközben azzal büszkélkednek, hogy ők egészen más politikát folytatnak, mint Február harcosai.
Az osztrák Február harcai és az európai országokban a második világháború előtti antifasiszta csaták bizonyos értelemben folytatódtak, és beteljesedtek a második világháború alatti antifasiszta, népi ellenállásban. Amikor a Szovjetunió szétzúzta a hitleri Németországot, elérkezett a februári harcosok győzelmének órája, sok esetben a szó szoros értelmében is, hiszen sok hazafi a szovjet hadseregben harcolt tovább, így tért vissza Ausztriába.
Az 1945 utáni időszak Ausztriában egészen másképpen alakult, mint az első világháború utáni évek. Ausztriát már nem fasiszta államok vették s veszik körül, hanem – egyebek között – szocialista országok is. Függetlenségét Ausztria a Szovjetuniónak köszönheti, csakúgy az államszerződést és a semlegességet. A hidegháború erői felett aratott győzelem és a feszültség enyhülésének kezdődő korszaka jelentősen fokozta Ausztria biztonságát…
Ausztria jelenlegi, az Első Köztársaság bukását megelőző korszakbelinél sokkal kedvezőbb helyzete korántsem Ausztria Szocialista Pártjának vagy éppen az Osztrák Néppárt és az Osztrák Szabadságpárt politikájának gyümölcse. Ellenkezőleg, ez a helyzet e pártok vezetőinek szándéka és tevékenysége ellenére jött létre, méghozzá országunk dolgozó népének nyomására, valamint a Szovjetunió és a szocialista országok harca és politikája révén.
De éppen ma, a monopolkapitalizmus válságokkal terhes fejlődési szakaszában fontos emlékeznünk arra: Ausztriára változatlanul veszélyek leselkednek, adott körülmények között igen gyorsan formát öltő veszélyek. Ezért nem szabad elfelednünk Február tanulságait. Ezek bizonyítják, milyen döntő jelentőségű a marxi-lenini Kommunista Párt létezése, a munkásosztály egységéért, mindenfajta osztálybéke ellen teljes erővel, egységben vívott harca. A helyes politika, vagyis az osztályalapon álló politika végső soron akkor is mérvadó, ha a Kommunista Párt, amely képviseli, egyelőre még szerény erőket képvisel.
Az 1934-es Február harcaira való emlékezés, az okok elemzése, az azóta Ausztriában és a világban végbement fejlődés arra a végkövetkeztetésre juttat, hogy az osztálybéke politikája, a „szociális részvétel” hazug politikája kedvezőtlen helyzetbe sodorja a munkásosztályt a munka és a tőke közti elkerülhetetlen összecsapások és harcok során. Amikor a februári harcosokra emlékezünk, álljunk harci készenlétben a kapitalizmus mai formájával, az állami monopolkapitalizmussal szemben, amelynek pozícióját Ausztria Szocialista Pártjának vezetősége oly szervesen magáénak vallhatja. Ma a monopóliumellenes demokráciáért harcolunk, s ha győzünk, lehetőség nyílik majd, hogy a munkásosztály és a dolgozó nép Ausztriában is megtegye a szocializmus felé vezető döntő lépést.
Friedl Fürnberg
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!