Az osztályharc útján — a tanácsköztársaság felé – II
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság 1919 – Szikra)
A magyar októberi forradalomban a kommunisták mutatták a helyes utat
A magyar októberi forradalom minden osztályt készületlenül ért. Az összeomlással egyik napról a másikra jelentkeztek és azonnali megoldást követeltek az ország legkülönbözőbb, eddig háttérbe szorított kérdései: a középkori feudális nagybirtok felosztása, az elnyomott nemzetiségek szabadságvágya, a jogtalan ipari munkásság követelései, a háborúból a békébe való átmenés problémái. Mindenki tanácstalan volt, elvesztette a fejét.
Az októberi forradalom zűrzavarában rajtunk, magyar kommunistákon kívül senki sem volt, aki világos, érthető és megvalósítható tanácsokat tudott volna adni.
Mint az éjben a világítótorony, mutatta ekkor Pártunk a jó utat. A magyar kommunisták az orosz forradalom tapasztalatai alapján helyesen követelték, hogy adják át a nagybirtokosok földjét annak, aki ezer éve verejtékével öntözte: a parasztnak, — a gyárat a dolgozók államának. A nemzetiségi kérdésben a Szovjetunió teljes nemzeti önrendelkezést biztosító példájára hivatkoztak s a nemzetközi kérdésekben, főleg a béke kérdésében rámutattak arra, hogy az osztrák iga alól felszabadult magyar nép a nyugati imperialistáktól semmi megértést nem várhat s csak a szovjet forradalomra támaszkodhat. Ezeket a nézeteket a fiatal magyar kommunisták a lelkesedésnek és a belső meggyőződésnek olyan hevével képviselték, melynek szinte lehetetlen volt ellenállni s melynek tüzét frissen táplálta az orosz forradalom éltető lángja és lelkesedése.
A magyar dolgozók e követelésekre azonnal és igenlően válaszoltak.
Rövid néhány hét alatt a magyar kommunista mozgalom hatalmas, országos politikai erővé fejlődött.
Egymásután csatlakoztak hozzá az ipari munkások, — az ifjak, kiket megkapott a kommunista lelkesedés, — a parasztok, akik megértették, hogy eljött a történelmi alkalom évszázados jogos követeléseik teljesítésére, a földosztásra, — a hadsereg, melynek katonái az imperialista háború vértengerén keresztül jutottak el a kommunista igazságok belátásáig. Kommunista befolyás alá került hamarosan a Szociáldemokrata Párt balszárnya is, melynek legjobbjai, Landler elvtárssal az élükön, nemsokára a Kommunista Párt élvonalbeli vezetőivé fejlődtek. Felénk vett irányt a magyar demokratikus polgárság egy része is, mely kezdte megérteni, hogy a magyarság jogos nemzeti érdekeit csak a dolgozó népre és a Kommunista Pártra támaszkodva lehet megvédeni. Mikor 1919 februárjában a magyar ellenforradalom a jobboldali szociáldemokraták segítségével fegyveresen akarta letörni a kommunista mozgalmat, s börtönbe vetette vezetőit, már késő volt. A kommunista gyökerek mélységben és szélességben annyira elterjedtek, hogy ez a kísérlet az ellenkezőjébe csapott át, s nem meglassította, de meggyorsította az események menetét. Egy hónappal később, 1919 március 21-én, a magyar dolgozók nagy lelkesedése közepette létrejött a Tanácsköztársaság.
(Részlet Rákosi Mátyás beszédéből. Nagybudapesti
pártfunkcionáriusok ünnepi értekezlete. 1948 nov. 20.)
Szociáldemokraták és kommunisták a Károlyi-forradalomban
(Részlet Rákosi Mátyás védőbeszédéből — 1935)
Rákosi Mátyás: … Volt egy parlament, a törvényhozás alapja, és ezzel együtt az alkotmány alapja. A képviselőháznak 413 tagja volt. Ebből a 413 tagból az utolsó parlamentben: 267 nagybirtokos. Sem az ipari munkásságnak, sem a mezőgazdasági munkásságnak, sem a törpebirtokosságnak egyetlen képviselője sem volt. A nemzetiségek képviselői csak töredékei voltak annak, ami az országban való számarányuknak megfelelő lett volna. Ez a helyzet csak úgy állhatott elő, hogy a választói jog 1867-től 1918-ig semmi néven nevezendő lényeges változáson nem ment keresztül és a felnőtt lakosságnak valamivel több, mint kilenctized részét kizárta a választójogból. Ezáltal az a helyzet állott elő, hogy elég volt a felnőtt lakosságnak öt százaléka ahhoz, hogy abszolút többség kerüljön be a parlamentbe.
Természetes, hogy ilyen szituációban úgy a nemzetiségi politika, mint a szocialista politika, az ipari munkásság felé űzött politika mind a parlamenten kívül játszódott le, rendőri karhatalmi kérdés volt, és nem véletlenség, hogy 1918-ig a szociális munkásmozgalmakról a rendőrség évenként ugyanolyan évi jelentést adott le, mint a prostitúcióról, vagy a bűnözésről. Ez a szituáció rendkívül kényelmes volt a burzsoázia számára, nem kellett vesződnie szocialista, nemzetiségi képviselőkkel, de megvoltak a hátrányai is. Az első, hogy maga a burzsoázia nem volt szociális kérdésekben járatos. Mikor egyetlen kártyája, a rendőrség, a hadsereg megbomlott, s mikor nem maradt más hátra, mint amit mi úgy hívunk, hogy ideológiai védekezési fegyver, nem volt felkészülve, hogy politikai érvekkel harcoljon. Súlyosbította ezt, hogy az utolsó választás 1910-ben volt, 1918-ig komoly politikai harcok nem voltak. Azonkívül a világháború alatt a békében meglevő 48-as és 67-es programok össze is zavarodtak, mert a világháború alatt úgy alakult, hogy csoportok részint a háború folytatása mellett, részint ellene foglaltak állást, ami a régi fogalmakat még jobban összezavarta.
Ebben a szituációban, amikor a burzsoázia évtizedeken keresztül nem szokott hozzá sem a szocialista kérdések kezeléséhez, de a messzemenő nemzetközi kérdések kezeléséhez sem, abban a pillanatban, amikor a hadsereg, rendőrség, csendőrség széttörött, vége volt a tudománynak.
1918 októbertől kezdve a magyar burzsoázia egyetlen használható politikai koncepciót, egyetlen használható tervet előállítani nem tudott.
Nézzük meg a szociáldemokrata pártot. A szociáldemokrata párt az európai szociáldemokratáknak volt magyarországi ága, a II. Internacionálénak volt a tagja, s ugyanazokat a tüneteket mutatta nagyban és egészben, mint a nyugati szociáldemokrata pártok. Márpedig ezeknek a pártoknak belső életében a háború előtti 30 év alatt igen jelentős változás állott be. Kialakult a munkások között egy felső réteg, egy, az átlagos munkásnál jobban szituált, jobban kereső és élő réteg, amelyet mi egyszerűen proletárarisztokráciának nevezünk. Ez a kispolgársággal volt életre nézve egy nívón, és mivel a marxisták szerint az élet szabja meg a gondolkozást, ezeknek életmódja lassanként befolyásolta szocialista gondolkodásukat, mégpedig oly irányba, hogy többé nem találták az életet annyira elviselhetetlennek, mint amikor még nem voltak ilyen megfelelő, megjavult gazdasági viszonyok között és ennélfogva ők, mint a proletariátus legfelsőbb rétege, gazdasági helyzetük következtében letompították az osztályharcot. Továbbra is megtartották, mint rendkívüli távoli célt a szocializmust, azonban gyakorlatilag a szocializmusért való harcról szó sem volt többé. Ennek azután elméleti kifejezése is akadt, mert hiszen az elmélet a tényleges állapotnak rendszerint követője és ez az az elmélet volt, amit röviden úgy fejezünk ki, hogy a mozgalom minden és a végcél semmi.
A világháború magára a szoc. dem. pártra óriási csapást mért. A bevonuláskor elvesztette tagjainak több mint felét. 1914-ben 107.000 szervezett munkás volt, 1915-ben 53.000, 1916-ban 65.000 volt, 1917-ben azonban anélkül, hogy a szoc. dem. párt valami különösebb akciót hajtott volna végre, a 65.000 régi tag mellé 160.000 új tag jelentkezett. Ez olyan óriási szám volt, amely maga mutatta, hogy a proletariátuson belül valami rendkívüli változás állott be. Ez az orosz forradalom magyarországi kisugárzása volt, amit a szoc. dem. párt nem vett észre, mert maga sem tudott a számokból olvasni.
A forradalom kitörésekor, amikor a rendőrség szétfutott, a csendőrség elrejtőzködött, az egyetlen országos szervezet a magyar szociáldemokrata párt volt. Természetesen ez a tény a forradalom első pillanataiban nem jutott nyilvánosságra. A forradalom első pillanataiban a szociáldemokrata párt maga sem volt saját erejének tudatában. Annál kevésbé, mert Budapesten a forradalom 1918 október 31-én tört ki, amikor még sem Bécsben, sem Berlinben nem volt forradalom, márpedig a magyar szociáldemokrácia évtizedek óta ennek a két városnak példáját szokta követni. Emiatt kezdetben a szoc. dem. párt igen óvatos volt …
Hozzájárult még ehhez az, hogy a leszereléssel kapcsolatban a falvakban részben a visszatérő katonaság, részben az ottani lakosság spontán elkergette az antipatikus jegyzőt, csendőrt és nagyon sok helyen a kastélyok urait is, akik egyedül Budapesten érezték jól magukat. Meg tudták csinálni, hogy a szoc. dem. párt ugyanúgy, mint ahogy Budapesten rendet csinált, elment a vidékre is rendet csinálni. Budapestről akkor százával mentek ki a rendcsináló osztagok …
A szociáldemokrácia és ezzel a munkásság erejét növelte még az a körülmény is, hogy a burzsoáziának nemcsak a régi szerveit verték szét, de amint hallottuk, önmaguktól is szétestek: a parlament önmaga mondta ki, minden törvényes alap nélkül, feloszlását, a király lemondott, a főrendiház elnapolta önmagát stb., szóval a burzsoázia szervezetei, a régiek szétestek, — újat nem tudtak szervezni. A munkásság régi szervei mellé pedig lényeges új szervek kerültek. Idetartozik elsősorban a munkástanács és a katonatanács.
A munkástanácsnak tulajdonképpeni összehívói maguk a proletárok voltak, azt nem a szoc. dem. párt hozta létre, hanem spontán alakulás volt, az orosz tanácsköztársaságnak magyarországi kisugárzása.
Fel kell vetni a kérdést, amiről itt ismételten szó volt, hogy milyen volt az a Károlyi-forradalom? Szocialista forradalom-e, burzsoá forradalom-e? Erre én a következőt, válaszolom:
Kitörésekor kétségtelenül burzsoá forradalom volt, ami annyit jelent, hogy a termelőeszközök régi birtokosai a Károlyi-kormány kezdetén változatlanul megmaradtak birtokukban. A nagybirtokosok megmaradtak birtokukban. A nagybirtokosok megmaradtak nagybirtokuk birtokában, a gyárosok megmaradtak gyáruk birtokában, a bankárok megmaradtak bankjuk birtokában. Ugyanakkor ugyanúgy mint a Kerenszki-forradalomban, már jelen voltak a jövendő proletárállam szervei, a munkás- és katonatanácsok. Az első naptól kezdve a tényleges hatalom ezeknek a szerveknek kezében volt. De ezt a hatalmat ők önként a Károlyi-kormány rendelkezésére bocsátották. Hasonló dolog történt Oroszországban is. Nem véletlen, hogy a Károlyi-kormányt mint a magyar Kerenszki-kormányt szokták emlegetni. Ugyanúgy, mint Oroszországban, Magyarországon is a kommunista pártnak jutott az a történelmi feladat, hogy a munkás- és katonatanácsokat felhívja erre a körülményre és rábírja őket arra, hogy az önként átengedett hatalmat vegyék a maguk kezébe. Ennek elérésére természetszerűleg csak egy mód volt: a munkás- és katonatanácsok mögött álló munkás- és katonatömegek túlnyomó részének megnyerése. Ez volt a kommunista párt feladata, célja és ezt hajtotta végre.
A kommunista párt, mint itt megállapítottuk, november közepén kezdett működni. Sem a szociáldemokraták, sem a Károlyi-kormány miniszterei a mai napig nem tudják megmondani, mik voltak azok az eszközök és módok, amiknek segítségével a kommunista párt úgy a burzsoáziával szemben, mint a szociáldemokráciával szemben meghódította azokat a tömegeket, amelyek szervezetileg és formailag szociáldemokrata befolyás alatt állottak. Én megpróbálom ezt a képet megrajzolni.
Kétségtelen az, hogy a kommunista párt kezdettől fogva nagy előnyben volt a szoc. dem. párttal szemben, azért mert a kommunista párt az első pillanattól kezdve kész és kidolgozott programot tudott adni, úgy a megszálló hatalmakkal, mint az egész nemzetközi politikával szemben. Különösen választ és igen jó választ tudott adni a munkásokat legjobban érdeklő kérdésre, az orosz Tanácsköztársaság kérdésére. Ebben a kérdésben a szoc. dem. pártnak nem volt kialakult álláspontja. Voltak titkos helyeslők, hivatalosan azonban fanyalogva és visszautasítólag viselkedtek, holott a magyar munkások részben ösztönszerűen, részben hadifogoly-körökben, részben osztályöntudatuknál fogva a szovjettel az első perctől kezdve szimpatizáltak. Ez volt az első ütőkártyánk. De voltak a szoc. dem. pártnak békebeli hibái, amiket hirtelen nem tudott levetkőzni. Legfontosabb volt az, hogy az ipari proletariátus felső rétegét képviselte. Volt ennek a proletár arisztokráciának bizonyos gőgje és mikor a világháború után százezrével voltak leszerelt katonák és munkanélküliek, akik nem a maguk hibájából lettek munkanélkülivé, hanem részben az összeomlás, részben a viszonyok folytán, ezekkel a tömegekkel a szoc. dem. párt nem tudott semmit kezdeni. A kommunista párt ezeket a tömegeket is össze tudta fogni és testet tudott nekik nyújtani. Maga az a tény, hogy november és december hónapokban a szakszervezetbe félmillió új tag lépett be és így már háromnegyedmillió szervezett munkás volt, ez a tény lehetetlenné tette, hogy a szoc. dem. párt régi politikáját folytassa. A szoc. dem. párt azonban nem értette meg azt a dialektikus folyamatot, hogy ha valahol megváltozik a mennyiség, akkor megváltozik a minőség is és ezekkel a tömegekkel folytatta a régi, békebeli metódust, mégpedig nem is a legelső erejével, hanem másod- és harmadrendű erőkkel, mert az elsőrendűek, burzsoá miniszterek, államtitkárok, főispánok voltak, akiknek más dolguk volt, mint a proletariátus tömegeivel való foglalkozás. Így a nagy tömegekkel való foglalkozás automatikusan a kommunista pártra jutott. A kommunista pártnak a tömegekhez való fordulását maga a szoc. dem. párt kényszerítette ki azzal, hogy nem adott a kommunista pártnak újságot.
„Magyarország legközelebb áll Oroszországhoz.”
(Dr. Andics Erzsébet: Demokrácia és szocializmus 1918—19-ben)
A magyar munkásosztály abba a küzdelembe, amelyet az ország demokratikus átalakulásáért folytatott, tényleg belevitte a maga specifikus harci módszereit és mindenfajta kizsákmányolás ellen irányuló szocialista szellemét. Az 1918—19-es forradalmak vizsgálatánál ezt a sajátos körülményt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk. Ebben rejlik egyik mély gyökere annak, hogy a Károlyi-forradalomban a népi tömegek kezdettől fogva olyan törekvéseket nyilvánítottak, amelyeknek megvalósítása túl kellett, hogy vigye a mozgalmat a polgári forradalom hagyományos keretein. Nem véletlenség, hogy Magyar országon 1918 november 16-án a népköztársaságot proklamálták, a kormány pedig magát népkormánynak nevezte. A magyar nép széles rétegei, ha ösztönösen is, de népi uralom megteremtésére törekedtek, olyan politikai rend megteremtésére amely meg fogja szüntetni vagy legalább is korlátok közé fogja szorítani a kizsákmányolás minden fajtáját.
Hogy az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom igen erős szocialista törekvéseket hozott felszínre, nemcsak az segítette elő, hogy a munkásság került mint egyetlen szervezett erő a forradalom élére. A magyar nagyburzsoázia egészen nyílt ellenforradalmi egységfrontja 1918-ban a nagybirtokos arisztokráciával hozzájárult ahhoz, hogy a demokratikus népi tömegek már első forradalmi megmozdulásaikban nemcsak a feudalizmus, hanem bizonyos mértékben a kapitalizmus ellen is forduljanak.
Nyilvánvaló, hogy ilyen erőviszonyok és sajátosságok mellett, a magyar nép elképzelésében a demokratikus köztársaság nem fedte a francia vagy az amerikai köztársaság típusát, amelyeknek a tekintélyét a magyar nép szemében amúgy is alaposan megtépázta az antant hatalmaknak az országgal szemben tanúsított imperialista magatartása. A wilsonizmus, melyet megteremtői a bolsevizmus ellenszerének szántak, igen gyorsan elvesztette hatóerején a magyar munkásságra.
Annál nagyobb vonzóerőt gyakorolt a magyar népi tömegekre az 1917-es orosz októberi szocialista forradalom példája.
A magyar munkásság a forradalmi Oroszország iránt kezdettől fogva nagy rokonszenvvel viseltetett. Erről tettek tanúságot az 1918 januári tömegsztrájk jelszavai és lefolyása, nevezetesen illegális munkástanácsok megalakulása ezen sztrájk folyamán. A munkás- és katonatanácsok, amelyek a Károlyi-forradalomban olyan nagy szerepet játszottak, ugyancsak az orosz forradalom hasonló nevű szerveinek példájára jöttek létre.
Az 1917-es orosz októberi forradalom nagy hatással volt az összes rákövetkező forradalmakra és nem is lehetett másként. Magyarországra gyakorolt befolyása azonban egész sor objektív körülmény következtében különösen erős volt, hogy a „reakciós földesurak mindenhatóága tekintetében” … „Magyarország legközelebb áll Oroszországhoz” — erre Lenin már 1913-ban rámutatott (Lenin összegyűjtött művei XVI. kötet 557. old. oroszul). De más tekintetben is — jelentékeny különbség mellett — egész sor fontos vonatkozásban nagymértékű hasonlatosság állott fenn a forradalom előtt Magyarország és a cári Oroszország között. Ilyen hasonlatosság volt: a szociális ellentétek sokrétűsége (feudális plusz kapitalista elnyomás), amelyek élességét még erős nemzetiségi ellentétek fokozták, az ország félgyarmati függő helyzete, a rendkívül koncentrált nagyipari munkásság csaknem gyarmati méretű kizsákmányoltsága, amely lehetetlenné tette jelentősebb munkásarisztokrata réteg kialakulását. Mindezek a körülmények oda hatottak, hogy az 1917-es orosz szocialista forradalom problémáit a magyar munkásság és szegényparasztság igen közelieknek és érthetőknek, megoldásukat rokonszenvesnek találta. Ezzel magyarázható, hogy miért épp a magyar hadifoglyok vettek olyan nagy számban — tízezres tömegekben — és olyan nagy lelkesedéssel részt az orosz munkások és parasztok forradalmi küzdelmeiben az orosz polgárháborúban. A fogságból hazatértek azután – nemcsak az ismert vezetők, akik 1918 novemberében döntő szerepet játszottak a kommunista párt megteremtésében —, hanem a még előzőleg a bresztlitovszki különbéke következtében visszatért hadifogolytömegek lelkes hirdetői lettek az orosz forradalom eszméinek és különösen a földosztásnak a hírét elvitték az ország legtávolabbi zugaiba. Ez volt az alapja annak, hogy amint Jászi Oszkár írja: „a bolsevizmustól való félelem dominálta a magyar közéletet a háború utolsó hónapjaitól kezdve.” (Magyar kálvária — magyar feltámadás. 70. old.)
1918 november első felében, azaz még a kommunista párt megalakulása előtt, a Népszava szinte napról-napra hozza a cikkeket, amelyeknek az a céljuk, hogy a tömegeket óva intsék attól, hogy az orosz munkások és parasztok példáját kövessék; attól, hogy az adott forradalomtól szocialista rendszabályokat várjanak. A Népszavának minden oka megvolt arra, hogy olyan nagy figyelmet szenteljen ennek a kérdésnek; a tömegek szocialista törekvései nem hagytak kétséget maguk iránt.
Amikor hangsúlyozzuk, hogy a magyar népi tömegek, elsősorban a munkásság szükségszerűen erős szocialista törekvéseket mutatott fel már akkor is, amikor a KMP még meg sem alakult, ezt nem azért tesszük, hogy a magyar kommunista párt hatalmas felvilágosító, kezdeményező és szervező szerepét a munkáshatalomért folytatott harcban kisebbítsük. Kommunista Párt nélkül a magyar tanácsköztársaság megteremtésére nem került volna sor, vagy ha igen, az nem tudta volna magát négy és fél hónapon keresztül fenntartani. A fentiekre azért mutatunk rá, hogy világossá tegyük, milyen volt a magyar munkásság hangulata, milyenek voltak politikai és szociális törekvései akkor, amikor épp ezen törekvések következményeképp, mint ezeknek a törekvéseknek öntudatos képviselője, 1918 novemberének második felében, megalakult a magyar kommunista párt.
Itt van a forrása nemcsak a kommunista párt megalakulásának, hanem annak is, hogy a kommunista párt hihetetlenül rövid idő alatt hatalmas tömegbefolyásra tett szert. Önálló kommunista pártnak a megalakulása objektív szükségszerűség volt, hiszen az összes alapvető kérdésekben a munkásmozgalmon belül nyilvánvalóan két irányzat harcolt egymással, amelyek között az ellentétek a forradalom által felvetett problémákkal kapcsolatban különösen kiéleződtek: abban a kérdésben, hogy a forradalom milyen célokat tűzött maga elé, milyen erőkre támaszkodjék stb.
A Nemzeti Tanácsot alkotó három demokratikus párt, a Károlyi-párt, a Szociáldemokrata Párt és a Radikális Párt legismertebb vezetői tulajdonképpen — mint erről Garami Ernő, Weltner Jakab, Jászi Oszkár és mások emlékiratai tanúskodnak — nem óhajtották a forradalmat s ez bizonyos tekintetben akaratuk ellenére következett be. A forradalom győzelme után is minden módon azon vannak, hogy annak menetét, amennyire lehet, mérsékeljék. A népkormányban résztvevő három párt vezetőit sok tekintetben csak magával sodorta a nép mozgalmának az árja, mint ez a köztársaság kérdésében is történt. Ők a népi tömegektől eltérően az ország új politikai rendjét nagyjában a régi nyugati demokráciák mintájára képzelték el. Innen az állandó divergálás a tömegek törekvései és a vezetők politikája között, aminek a tényét a Károlyi-kormány vezető politikusai feljegyzéseikben kihangsúlyozzák.
A kommunista pártnak kétségtelenül nagy szerepe volt abban, hogy a polgári demokratikus kormány helytelen politikájának hatása alatt a tömegek nem a reakció karjaiba vetették magukat, hanem a demokratikus feladatok végrehajtásával, a forradalom továbbfejlesztésével és elmélyítésével igyekeztek a régi rendszer visszatérését megakadályozni. A forradalmi földfoglalások azonban éppúgy, mint a munkásellenes, a termelést szabotáló igazgatók elűzése a gyárak éléről, egyáltalában nem voltak a kommunisták pártakciói. A kommunista pártot sokszor csak közvetve, vagy egyáltalában nem ismerő tömegek ösztönös mozgalmai voltak ezek, de éppen azért különös súllyal bizonyították a kommunista párt igazát.
Ha a fiatal kommunista párt olyan bámulatosan rövid idő alatt hatalmas tömegbefolyásra tudott szert tenni, ha a magyar munkás- és szegényparaszttömegek egyre inkább felfigyeltek szavára, úgy ez nemcsak azért történt, mert a kommunista párt a széles népi tömegek legtitkosabb vágyát és óhaját fejezte ki azzal, hogy a szocialista forradalomra és a munkáshatalom megteremtésére törekedett, hanem azért is, mert napról-napra nyilvánvalóbbá lett, hogy a kommunista párt látja helyesen az erőviszonyokat és a forradalom törvényszerűségeit. A dolgozók azon rétegei is, amelyek eleinte kritikusan, sokszor ellenségesen álltak szemben a kommunistákkal, azokat „egységbontóknak”, „demagógoknak” stb. tartották és mint ilyeneket elítélték, rövid pár hónap alatt, meg kellett, hogy győződjenek arról, hogy a kommunista pártnak igaza volt, amikor éles bírálat tárgyává tette a népkormány ingadozó bel- és külpolitikáját, az ellenforradalmi erőkkel szembeni engedékenységét, és rámutatott arra, hogyha a munkásság nem veszi kezébe az ország gyeplőjét, az ellenforradalom győzelme kikerülhetetlen.
A tények kérlelhetetlen logikával a kommunista pártnak adtak igazat. A gyárosok szabotálták a termelést és tömegesen lökték ki a munkásokat az utcára, fokozva ezáltal a leszerelés és a menekültbeáramlás következtében amúgy is roppant nagy munkanélküliséget. A földbirtokosok húzták a tavaszi mezőgazdasági munkálatok megkezdését. Ellen forradalmi jellegű politikai tömegszervezetek (Ébredő Magyarok, MOVE stb.), sőt fegyveres alakulatok jöttek létre, amelyek a polgárháború elemeit szították. A régi világ emberei kezdtek újra színpadra lépni és nyíltan szembehelyezkedni a demokratikus renddel. (Lásd gr. Károlyi József, Bethlen István és mások ellenforradalmi fellépését a demokratikus köztársaság ellen.) Ugyanezek a körök gondoskodtak arról is, hogy messze elágazó külföldi kapcsolataikat felhasználva minél ellenségesebbé hangolják a győztes antanthatalmakat a demokratikus Magyarországgal szemben. Ez annál inkább sikerült nekik, mert Anglia, Franciaország és Amerika kezdettől fogva nem jó szemmel nézték a Magyarországon végbemenő komoly népi forradalmat — Franchet d’Esperay tábornok ezt tudomására is hozta a magyar fegyverszüneti delegációnak 1918 novemberében Belgrádban – és egyre szemérmetlenebb és teljesíthetetlenebb követeléseket támasztottak a fiatal demokratikus köztársasággal szemben, míg végül is a hírhedt Vyx-jegyzék átadására került a sor.
A belső és külső ellenforradalmi erőknek ez az egyesített támadása 1919 márciusában olyan méreteket öltött, amelyek a fiatal magyar demokráciát immár létében fenyegették. A népkormány, amely felemás politikával egyrészt lehetővé tette a reakciós erők önbizalmának visszatérését és csatasorba való felsorakozását, másrészt ugyanezen politikájával egyre inkább eltaszította magától a népi tömegeket és egyre inkább elszigetelődött, semmiképp sem tudta volna átvészelni azt a csapást, amelyet a Vyx-jegyzék átadása jelentett: akár elfogadta volna az antant feltételeit, akár visszautasította volna, a nacionalizmus hullámain felülkerekedő ellenforradalom kétségtelenül elsöpörte volna. A közvetlen ellenforradalmi veszéllyel szemben egyetlen biztos hátvéd volt az országban, és ezt a dolgozó tömegek alkották, elsősorban a politikailag iskolázott, jól szervezett, jogaiért folytatott évtizedes harcokban megedződött magyar ipari munkásosztály.
A szakszervezetek egységéért
(A KMP felhívása — 1918 dec.)
Elvtársak!
A kapitalizmus válságba jutott. A burzsoá-állam legfőbb hatalmi szerve, a hadsereg, fölmondta a szolgálatot. A központi hatalmaknál szétzüllött, Olaszországban, Franciaországban és Angliában a fegyelem felbomlott, és ezekben az országokban is sorra alakulnak a forradalom előhírnökei — a katonatanácsok.
Munkanélküliség van mindenfelé. Az éhség, a nyomor, a szenvedés egyre nő, és munka nincsen sehol.
Az állam, a burzsoá-állam, úgy nálunk, mint másutt, csődbejutott. A kapitalizmus roncs, romokban hever. Nem képes a termelést újra felvenni, a munkanélkülieket munkába állítani, államgépezetét működésbe hozni és vezetni.
Ennél a pontnál állunk! És a magyarországi proletárság eddigi pártja, a szociáldemokrata párt, ahelyett, hogy készülne a harcra, ahelyett, hogy a proletariátust történelmi hivatásának a teljesítésére szervezné és vezetné, nyíltan elárulja a proletariátus ügyét. Ahelyett, hogy a proletariátus érdekében a forradalmat tovább fejlesztené, az őszirózsás burzsoá-forradalom úgynevezett „vívmányait” védelmezi a proletariátussal szemben. Ahelyett, hogy a burzsoázia erőszakos megbuktatásával az utolsó halálos csapást mérné a magyarországi kapitalizmusra, a burzsoáziával szövetkezett és vele együtt csinál politikát. Ahelyett, hogy a kapitalizmusnak megadná az utolsó haláldöfést, ahelyett, hogy kisajátítaná a gyárakat, a földet, a bányát, a bankot, a házat stb., és így megszüntetné a proletariátus kizsákmányolását, a kapitalizmus talpraállításán, a kapitalizmus megszilárdításán fáradozik, hogy továbbra is fenntartsa, hogy továbbra is biztosítsa a proletariátus kizsákmányolását.
De a proletariátus résen áll. Az a fénylő csillag, amely elindult keletről, vezeti őt történelmi hivatása teljesítésének az útján. A győzelmes orosz proletárforradalom tisztára mosta a proletariátus felszabadításának a különféle kormányszocialisták által elhomályosított és bemocskolt útját. Minden ország proletariátusa harcban áll, hogy leszámoljon saját kormányszocialistáival, hogy azután lerázva magáról az árulókat, egységesen, teljes erővel indulhasson el a burzsoázia ellen az utolsó harcra.
Ennek az utolsó harcnak nálunk, Magyarországon is útjában állanak azok, akik gyűléseiken és lapjukban, a „Népszavá”-ban nem tesznek egyebet, mint gyalázzák és mocskolják a győzelmes orosz proletárforradalmat. Minden burzsoát megszégyenítő módon rémmeséket tálalnak föl, hogy letérítsék a munkásságot felszabadításának forradalmi útjáról. Azok, akik a németországi bolsevikoknak a burzsoáziával és az ellenforradalmi csőcselékkel folytatott élet-halál küzdelmét testvérharcnak bélyegezték és gyalázták, akik a németországi proletárforradalom vezéreinek, Liebknecht és Luxemburg elvtársaknak a legyilkoltatójával — Vilmos császár lakájával — az áruló Scheidemannal egy vízen eveznek, azok itt nálunk a forradalom, a proletariátus árulói.
A magyarországi proletariátus fölvette ezekkel az árulókkal szemben a harcot. Figyeli minden lépésüket, vizsgálja minden tettüket. Minden árulásukra rögtön rásüti a júdás-bélyeget. Amíg a kapitalizmus erős és a burzsoázia hatalmas volt, addig elleplezhették igazi lényüket, addig tompíthatták a munkásság osztályharcát. Addig leszerelhették a forradalmi sztrájkokat, addig cserben hagyhatták a munkásságot. De most nagy tétről, a proletariátus végleges felszabadításáról van szó. Ezt a harcot kell megvívni, ezt a harcot kell győzelemre emelni az egész világon.
Ennek a harcnak az útjából a magyarországi proletariátusnak is el kell takarítania az utolsó akadályt — a kormányszocialistákat. A kispolgári pártegység feláldozása árán meg kell teremteni a forradalmi proletárság egységét, amely lerázva magáról a hozzátapadt ellenforradalmi kispolgárok kölöncét, lesz csak képes megvívni fölszabadító osztályharcát. Ez a tisztulás, ez a kiválási folyamat hatalmas lépésekben halad előre. A proletárok nagy tömegei sorra hagyják el a burzsoáziával szövetkezett, a kapitalizmus talpraállításán, a kizsákmányolás fenntartásán mesterkedő kispolgári politikát űző kormányszocialisták pártját. Zárt sorokban csatlakoznak a Kommunisták Magyarországi Pártjához, hogy így megteremtsék a proletariátus egységét, megszervezzék a maguk forradalmát a kapitalizmus megdöntésére. Elfordulnak tőlük, és csatlakoznak hozzánk, hogy ne a burzsoáziával folytatott ölelkezés és alkudozások, hanem a burzsoázia legyőzése árán, forradalom útján a proletariátus kezébe ragadhassa a politikai hatalmat, és megvalósítsa a proletariátus diktatúráján keresztül a szocializmust.
Miután a nagy proletártömegeknek kispolgári pártjuktól való elszakadását megakadályozni nem tudják, csendőr, rendőr és aktív tiszt elvtársaikat uszítják ellenünk. Miután a munkások nem akarják eltűrni az árulást: a burzsoá-állam közigazgatásával és minden hatalmi szervével üldözik a proletárforradalom útján a szocializmusért küzdő munkásokat. Miután fegyver, géppuska, csendőr és rendőr segítségével sem képesek megakadályozni a munkásság nagy készülődését a fölszabadító proletárforradalomra, a kispolgári pártegység után kiabáló kormányszocialisták a proletárok egységét akarják megbontani.
A munkásságnak ezek a közönséges árulói a pártegységet nem úgy akarják helyreállítani, hogy azokat, akik nem proletárok, a született ellenforradalmárokat, a kispolgárokat, csendőröket, rendőröket és aktív tiszteket szorítják ki pártjukból, hanem olyképpen, hogy a burzsoázia megbuktatására törekvő és szervezkedő forradalmi munkásságot zárják ki, és szakítják kétfelé. De nem a pártból, nem a szociáldemokrata pártból zárják ki őket, hisz a forradalmat akaró munkások önként szakították el magukat kispolgári pártjuktól és csatlakoztak a forradalmi munkásokat egyesítő Kommunisták Magyarországi Pártjához. A szakszervezeteket — ahova a boltosok és aktív tisztek nem tehetik be lábukat —, a színtiszta proletárszervezeteket akarják szétrobbantani.
De Magyarországon a szociáldemokrata pártnak nincsenek kiépített pártszervezetei. Pártszervezet nélküli párt volt mindig, és az ma is. A szakszervezeteket tették meg pártszervezeteknek! Aki belépett a szakszervezetbe, egyúttal tagja lett a szociáldemokrata pártnak is.
A munkásság 15 esztendőn át sürgette a párt és a szakszervezetek kettéválasztását. Nem volt olyan pártkongresszus, amelyik ne határozta volna el a pártszervezetek kiépítését. De hiába! A pártvezetőség és a szakszervezeti bürokrácia ellenállásán megtört a munkásság akarata. A szakszervezetek továbbra is pártintézmények maradtak, mert a vezérek szakszervezeti és pártvezérek akartak lenni egyszemélyben.
És mert a párt- és szakszervezeti vezetők elérték céljukat, most miniszterek és kormánybiztosok — tehát a szakszervezetek tagjainak meg akarják tiltani, hogy kommunisták lehessenek. Miután nincsenek kiépített pártszervezeteik, tehát a szakszervezeteket akarják továbbra is leigázni. Azt akarják, hogy a munkásságnak csak az lehessen a politikai akarata, amit ők rájuk erőszakolnak.
A szociáldemokrata párt azonban csak a saját pártszervezeteivel rendelkezhetik, de a szakszervezetekhez ne merjen hozzányúlni. Ezek nem a burzsoá-állam védelmét szolgálják, hanem a proletárok forradalmi erőiből tevődtek össze. Azoknak a proletároknak a forradalmi erőiből, akik majd nyakára lépnek annak a burzsoá-államnak, melyet a kormányszocialisták most ellenük védelmeznek, és éppen ezért akarják onnét őket kizáratni. De a szakszervezet nem a kormányszocialistáké. A szakszervezet a munkásoké, akik között napról-napra nő a kommunisták és napról-napra apad a szociáldemokraták száma.
Éppen ezért akarják széjjelverni, tönkretenni a szakszervezeteket, a proletároknak azokat a gyűjtőhelyeit, melyekben a munkások osztályharca edződik. Egymásra uszítják a munkásokat, gyűlöletet szítanak közöttük, hogy széjjelveressék velük azokat a szakszervezeteket, melyek állandóan közvetlen, éles osztályharcban állanak a kapitalistákkal. Széjjel akarják veretni a munkásságnak a kapitalisták ellen küzdő szakszervezeteit azért, hogy a burzsoáziát, mellyel szövetkeztek, melynek megmentésére vállalkoztak, megszabadítsák egyik legfélelmesebb ellenfelüktől — a szakszervezetektől. A levegőbe akarják röpíteni a szakszervezeteket azért, mert most a rettenetes munkanélküliség idején a szakszervezet az a hely, ahol a munkások találkoznak, összejönnek. Itt folytatnak eszmecserét és tisztázzák nézetüket. Fölvilágosítják egymást, és értesüléseket szereznek külföldi munkatársaiknak a kapitalizmussal folytatott élet-halál harcairól. Megvitatják saját helyzetüket a saját burzsoáziájukkal szemben folyó osztályharcaikban. Megállapítják munkanélküliségüknek igazi okát, a kapitalizmus összeomlását, a burzsoá-állam teljes csődjét. Széjjel akarják rombolni, a levegőbe akarják röpíteni a szakszervezeteket azért, mert itt tudja meg a munkás azt, hogy kizsákmányoltatása, elnyomatása és nyomorúságos helyzete megszüntetésének csak egyetlen útja van: ha kizsákmányolójának, a kapitalizmusnak és a kormányszocialisták által körömszakadtáig védelmezett burzsoá-államnak a nyakára lép. Csak úgy, ha készül és forradalomra szervezkedik, hogy kicsavarhassa kizsákmányolóinak kezéből a kizsákmányoltatás eszközeit, ha forradalom útján kisajátítja a gyárat, a földet, a bányát, a bankot, a házat stb. Ha megvalósítja a proletariátus diktatúráját, és ezen keresztül a proletariátus végcélját: a szocializmust, a kommunizmust. Széjjel akarják rombolni, meg akarják semmisíteni a szakszervezeteket azért, mert ezek ma a kapitalizmusnak és a burzsoá-államnak a legfélelmetesebb, a legrettenetesebb ellenségei. A szakszervezetekben gyülekezik a kapitalizmusnak és a burzsoáziának a sírásója, a munkanélküliség, az éhség, a nyomor, a szenvedés. Itt állapítja meg jogait, itt állítja föl követeléseit a munkanélküliek nagy tömege. Itt fojtogatja halálos ellenségét: a kapitalizmust, a burzsoá-államot. És mert a kormányszocialisták most a burzsoá-államot féltik, a burzsoá-államot védik, természetes, hogy a kapitalizmus és a burzsoá-állam halálos ellenségére, a proletariátusra akarnak lesújtani. A proletariátusnak a kapitalizmusra és a burzsoá-államra forradalmi tüzet szító szervezeteit — a szakszervezeteket — ezért akarják széjjelrombolni.
A munkásság juttatta őket hatalomhoz, és most a munkásságra akarnak lecsapni. Ki akarják zárni a szakszervezetekből a „rendbontókat”, akik nem a szakszervezeteknek, de a burzsoá-államnak a rendjét akarják megbontani, melynek most ők a miniszterei és kormánybiztosai. Ki akarják zárni a szakszervezetekből azokat, akik egy pillanatig sem felejtettek, és akik minden terrorral szemben hirdetik, hogy a kapitalizmus akkor is a munkásság kizsákmányolásán épül fel, és a burzsoá-állam akkor is a kapitalisták osztályállama marad, ha azt a szociáldemokrata miniszterek és szociáldemokrata kormánybiztosok kormányozzák. Akik tehát nem akarják elhinni az ő tantételüket, hogy a proletariátus nagy osztályharcának a végcélja a burzsoá-államban a kormányszocializmus, hanem nyíltan és bátran hirdetik, hogy a proletariátus felszabadítása a kapitalizmus és a burzsoá-állam ledöntése és minden hatalmi szervének a lerombolása árán, egyedül forradalom útján lehetséges: azokat ki kell lökni a szakszervezetekből!
Azelőtt a kapitalisták úgy büntették a munkástársaikért küzdő előharcosokat, hogy feketelistára tették, kilökték a gyárból, nélkülözésre, szenvedésre, nyomorra és éhezésre ítélték. De a munkásság nem hagyta őket! Most más módszer járja. A gyár áll, és munka nincsen. A harc nem is egyes kapitalisták, hanem az egész kapitalizmus, és annak elnyomó- és erőszakszerve, a burzsoá-állam ellen és annak megdöntéséért folyik. A feketelista tehát nem ér semmit. De meg a kapitalistáknak most egészen más dolguk van. Ők most szervezkednek. Gyűjtik erőiket, hogy megmentsék önmagukat, uralmukat, a kapitalizmust és a burzsoá-államot. Szervezkednek, hogy a kellő pillanatban leverhessék az őket és uralmukat fenyegető proletariátust. Ők most nem érnek rá, mert készülnek az ellenforradalomra. Munkájukat nyugodtan, zavartalanul abban a biztos tudatban végezhetik, hogy közben megmentőik, a miniszterséget és kormánybiztosságokat betöltő szociáldemokraták hol vérbefojtják, hol bebörtönzéssel, hol a szakszervezetekből való kizárással letörik a munkásság készülődését a fölszabadító proletárforradalomra.
A burzsoá-állam megmentése, a kapitalizmus talpraállítása, a kizsákmányolás biztosítása csak ellenforradalom, csak a proletariátus leverése, forradalmi erőgyűjtő medencéinek, a szakszervezeteknek szétrombolása útján lehetséges. Ezt a célt szolgálja a kommunisták tervbe vett kizárása a szakszervezetekből. Igen, ezt akarják és ezt a célt szolgálják, mert ezt kívánják tőlük, a burzsoá-kormány és a kormányt támogató burzsoá pártok. A miniszterség és a kormánybiztosság azok viselői számára nagy érték, a munkásság bőrére megkötötték az üzletet. De olyan üzletet kötöttek, melyet nem tudnak majd lebonyolítani, végrehajtani. A munkásság őrt áll és nem engedi majd nehezen felépített szakszervezeteit a polgári pártok megrendelésére a kormányszocialisták által megbontani. A szakszervezeteket nem sajátíthatják ki maguknak a kormányszocialisták. Önmagukat igen, de a munkásság politikai meggyőződését nem vihetik vásárra. Hasztalan erőlködnek, a kommunista mozgalom terjedését a párt és a szakszervezeti bürokraták, a miniszterek és a kormánybiztosok nem tudják megakadályozni. Ha útjába próbálnak állni, a tömeg akarata el fogja őket söpörni.
A kapitalizmus összeomlott, a burzsoá-állam csődbe jutott. Az egész világ proletariátusa elindult fölszabadító útjára, szervezi, hogy megvívhassa a maga nagy forradalmát, hogy a burzsoá-állam romjain, a proletárdiktatúrán keresztül megvalósítsa a szocializmust, a kommunizmust.
A Kommunisták Magyarországi Pártja.
Űzzétek el őket!
(Szamuely Tibor — „Szociális Forradalom” 1918 dec. 11)
„… Ha önök úgy találnák, hogy nem töltjük
be hivatásunkat, űzzenek el bennünket …”
Magyarország „közjóléti” ügyeinek szociáldemokrata minisztere, dr. Kunfi Zsigmond mondotta e szavakat, egy hónappal ezelőtt a budapesti katonatanács alakuló ülésén.
Egy hónap valóban nem nagy idő, de a „forradalmi” magyar kormány e rövid hónap leforgása alatt is oly nagyokat művelt, hogy önkéntelenül is mérlegelésre késztet bennünket: miként is töltötték be a nemes férfiak magasztos hivatásukat? Előre kell azonban bocsátanunk, hogy adataink hiányosságáért nem bennünket terhel a felelősség, mert az kizárólag a magyar kormány bűne, hogy értékes tevékenységéről oly mélységes szerénységgel hallgat a világsajtóban. De még így is, a hiányos, sovány adatok sivárságából is teljes határozottsággal rajzolódik a kép, a pusztulás, a nyomor, az elkeseredés és kétségbeesés képe, vagy, ha úgy tetszik: a magyar koalíciós demokrata kormány alakításának képe.
Íme a száraz tények:
A forradalmi munkásságot lefegyverezték.
A rendőrséget összes kémeivel és spiclijeivel előbbi hatalmukba visszahelyezték, sőt megerősítették.
Beláthatatlan hosszú időre rabszolgasorsra vetették a Szerbiában, Olaszországban és Franciaországban már évek óta sínylődő hadifoglyokat, átengedve őket a vérszomjas francia-angol tőkések kénye-kedvének. Még csak az Oroszországban szenvedő hadifoglyok visszatérése érdekében sem tettek egyetlen lépést sem. Éhező Magyarország élelmiszerkészleteinek utolsó morzsáit is odadobták a nyugat imperialistái zsákmányának.
Szárazföldi és vízi utakon a francia és angol az úr s minden bányában és minden gyárban értük verejtékeznek, értük pusztulnak a megláncolt munkásmilliók.
Kenyér nincs, de ezentúl még kevesebb lesz, mert megállítják a malmokat a teljes szénhiány miatt.
És hamarosan megállnak a gyárak is, bezárják a műhelyeket, mert nincs szén és nincs nyersanyag. És a proletárok százezrei kerülnek éhen, munkanélkül az utcára, amelyet már úgyis vészes tömegben leptek el a leszerelt katonák munkanélküli milliói.
A minimumra csökkentett vasúti forgalom utolsó napjait éli, mert a szénhiány miatt a forgalom teljes beszüntetése csak órák kérdése.
Éhes emberek félholtra fagyva dideregnek a fűtetlen lakásokban, ahol még csak a lámpa barátságos fénye sem ad meleget. Mert nemcsak a fa, meg a szén hiányzik, hanem nincs gyertya és nincs petróleum sem. A rendkívül korlátozott villanyvilágítást is a teljes beszüntetés réme fenyegeti a fűtőanyag hiánya miatt, — rablók, betörők, útonállók igaz örömére.
Soroljuk még tovább a borzalmakat? Nem, azt hiszem ez túlságosan is elég! Magyarország közjólétének szociáldemokrata minisztere és többi bűntársa mesés jólétet teremtettek egy rövid hónap alatt! Ha a közjólét szervezése terén kifejtett érdemekre lenne Nobel-díj, — bátran odaítélhetné az internacionalista rablók választmánya ezt a díjat dr. Kunfi Zsigmond miniszter úr őexellenciájának, aki egy ország jólétét így felvirágoztatta.
Ne felejtsük el: Kunfi volt az, aki a forradalom leglázasabb napjaiban üvöltötte a Népszava hasábjain, hogy „a mi ideálunk a polgári demokrácia, a mi eszményképünk a polgári szabadság, a mi utunk a békés fejlődés, az óvatos, de biztos előrehaladás útja.” Kunfi és áruló vezértársai voltak azok, akik a borzalom legfeketébb színeivel mázolták be az orosz forradalmat — azt állítván, hogy az orosz bolsevikok csak pusztítani tudnak, de építeni nem, mert az építés munkájánál nélkülözhetetlen szükség van a burzsoázia támogatására.
A szocializmust eláruló, a marxizmust meghamisító magyar szocialista vezérkarnak a piros bársonyszék volt az ideálja, az államtitkárság az eszményképe; ezért borultak testvéri csókkal a burzsoázia nyakába, a helyett hogy a sárba tiporták volna őket. A betegsegélyző-pénztár csúszó-mászó férgei képviselői mandátumról álmodoztak s hogy ezt elérhessék, megtagadtak mindent, a hitüket, sőt önmagukat is és saját pillanatnyi előnyeikért zsákmányul dobták a proletariátus egész jövőjét.
Békés fejlődés? Biztos előrehaladás? Hát lehet még gondolni is erre egy országban, ahol megállnak a malmok, a gyárak, sőt megállnak még az utolsó vonatok is?
A rombolástól irtózok leromboltak, pusztulásba, veszendőbe sodortak mindent s megsemmisítették azt a csekély bizalmat is, amelyet a megcsalt, elámított proletariátus kölcsönzött nekik s amellyel ők oly csúful visszaéltek.
Egy hónap nagyon rövid idő, de mégis elég volt ahhoz, hogy lerántsa a leplet a magyarországi proletariátus előtt a szocialista vezérek szédítő csalásairól, mélységes aljasságáról. Lehetetlen, hogy akadjon még józaneszű ember, akinek a szégyen és a harag pírja ne borítaná el az arcát, a gyűlölet és megvetés ökölbe ne szorítaná a kezét az „alkotómunka” láttára. Lehetetlen, hogy mind e sok gonoszság és hitvány árulás föl ne nyitná az eddig vakon bízó munkásosztály szemét és vétót ne kiáltsanak a válogatott gonosztevők kormánybandája felé.
Magyarország proletariátusa csalásra, kijátszásra, tévútra-vezetésre fölépített munkás- és katonatanácsai nem felejthetik el Őnagyméltósága, dr. Kunfi Zsigmond szociáldemokrata miniszter úr ajánlatát: „… Ha önök úgy találnák, hogy nem töltjük be hivatásunkat, űzzenek el bennünket! …”
Proletárok! Nem mi mondjuk — áruló vezéreitek gonosztetteiből ordít felétek a biztatás: Űzzétek el őket!
Űzzétek el őket, a Júdásokat, a csalókat, a szélhámosokat!
Űzzétek el a hazugokat, akik a proletariátus felszabadítását hirdették és ígérték, de akik csak a rabságnak újabb és még elviselhetetlenebb láncait rakták vállaltokra.
Űzzétek el a szemfényvesztőket, akik a jövő boldogságáról festettek előttetek színes álomképeket, de akik szenvedés és pusztulás feneketlen óceánjába vezettek benneteket!
Űzzétek el a kufárokat, akik francia és angol rabszolgakereskedőknek adták el testeteket, lelketeket!
Még nincs késő, még nem veszett el minden: ragadjátok ki kezeik közül a hatalmat, űzzétek el őket!
Valódi munkástanácsokat
(Vörös Újság 1918 dec. 18)
Minden intézmény, mely beilleszkedett a burzsoá-állam keretébe, előbb-utóbb válságba kerül magának a burzsoá államszervezetnek válsága folytán. Válságban a termelés, a kormányzati szervek, válságban a pártok — nem véve ki a burzsoá-állam kereteihez alkalmazkodott szociáldemokrata pártot sem —, s válságba kerül előbb-utóbb a budapesti munkáskiküldöttek tanácsa is. Válságba kell kerülnie, mert a munkástanács jelenlegi többsége ezt az intézményt is a burzsoá-állam egyik szervévé akarja változtatni, holott a munkástanács hivatása éppen az, hogy a vagyonos osztály közös végrehajtó szervét: az államot szétrombolja, s helyette saját magát ültesse, mint átmenetet az osztályállamból a szocializmusba.
A munkástanácsoknak éppúgy, mint a kizsákmányoltak többi rétegeit képviselő katona- és paraszttanácsoknak kettős a feladatuk: egyesíteni a dolgozókat, a kizsákmányoltakat. Mindazokat, akik bérmunkából élnek, akár elhelyezkedtek már eddigelé is osztályharc alapján álló szervezetekben, akár nem. A munkáskiküldöttek tanácsa ebből a szempontból olyan gyűjtőmedencéje a proletariátus erőinek, amely egyesíti a harcra a munkásosztályt, úgy a gazdasági, mint a politikai harcra. A munkáskiküldött tanács a proletár osztályharc ama korszakának szervezeti formája, amely korszakban a munkásság már nemcsak előre taszítgatja a különböző burzsoá pártokat a demokráciáért való küzdelemben, hanem végső leszámolásra készül minden erejének összeszedésével, döntő harcra minden hatalmának megfeszítésével a tőkés termelési rend s a tőke uralmának erőszakszervezete: a burzsoáállam ellen.
Anélkül, hogy feleslegessé tenné a szakszervezeteket vagy a munkásosztály politikai pártjait — melyekben továbbra is szervezkedniök kell a harcra a proletároknak, akik az első sorokban akarják szolgálni felszabadulásuk ügyét —, a munkástanácsok azok a szervek, amelyekben a munkásosztály éppúgy érvényesíti gazdasági hatalmát, mint ahogy felhasználja őket a politikai hatalom elfoglalására. Ezért a legfontosabb harci eszköze a munkásosztálynak, mint harci egésznek, a munkástanács.
A másik szerepe a munkástanácsnak, hogy kereteket adjon a proletariátus korlátlan hatalmának, diktatúrájának, szerve legyen az államhatalom utolsó formájának a proletárállamnak, melyben a munkásság kiragadja urainak kezéből a tőkét, megszünteti az osztálykülönbségeket s felépíti a termelés szocialista szervezetét, mint a kommunizmus első fokát.
Mind a két szerepét tekintve, a munkástanácsnak közvetlenül a tömegekre kell támaszkodnia. A tanácshatalom alapja, éppúgy, mint a munkások harci készségéé, éppen az a körülmény, hogy a munkástanácsokban helyet foglaló kiküldöttek közvetlen összeköttetésben vannak választóikkal. Bármely pillanatban visszahívhatók s maga az egész szervezet, a gyárral, a műhellyel közvetlen összeköttetésben van. A munkásság tömegszervezetei, a szak- és pártszervezetek, a szövetkezetek szintén képviselve kell legyenek a munkástanácsokban, de maga a szervezet nem ezeken alapszik, hanem közvetlenül a munkásság tömegein.
Ezért volt az, hogy Oroszországban a forradalom kezdetétől olyan félelmetes hatalmat képviseltek a munkás-, katona- és paraszttanácsok, s hogy a munkássággal való közvetlen kapcsolat és hatáskör hiánya süllyesztette árnyékhatalommá a budapesti munkástanácsot.
A budapesti munkástanács ugyanis nem más, mint egy kibővített bizalmi testülete a szociáldemokrata pártnak, s a szakszervezeti választmányoknak. Az új elem, melyet a proletariátus forradalmi mozgalma termelt s mely a régi keretekben nem helyezkedhetett el, alig találhat helyet, éppen mert az új elemek nem törhettek még utat a szakmai szervezetek nehezen fejlődő intézményeibe.
Ennek következménye azután, hogy a munkástanács állandóan önmagát heréli ki, önmagát, mint hatalmi szervet. Hatalma ma nem a forradalmat, nem a forradalom továbbfolytatását szolgálja, s csak arra jó, hogy fedje az oroszországi proletárforradalom dicsőségeiből e névhez tapadó tekintélyével a burzsoá-kormányt.
A kommunistáknak, akiknek legközelebbi célja a proletárdiktatúra és a tanácshatalom, minden erővel arra kell törniök, hogy a munkástanácsokból valóban harci és hatalmi szervezeteket alkossanak, ne engedjék azt semmiféle nemzeti tanács alkotó elemévé, semmiféle demokrata kormány támaszává, semmiféle párt bizalmi szervezetévé tenni.
Proletárok fegyverkezzetek!
(Szamuely Tibor — „Vörös Újság” 1919 febr. 6)
A „Vörös Újság” ellen pogromot rendezett Nagy Vince belügyminiszter, ez a pimasz ifjú. Székesfehérvárott az ő államtitkára: Ágoston Péter, az ellenforradalmároknak, akik nyíltan akarják visszaállítani a királyságot, a hajszálát sem érintette meg.
Az ellenforradalom nyíltan felütötte a fejét. Határozottan munkásellenes formában. Nem válogat, nem kérdi, vajon a szociáldemokrata párthoz tartozik-e a munkás, vagy a kommunista párthoz. Nem nézi, vajon az osztályegyüttműködés apostolainak szavaira hallgat-e a munkás, avagy a forradalmi osztályharcot akarja s a burzsoá-osztály fölött meg akarja kondítani a halálharangot. A burzsoázia tömegei nem akarják már az együttműködést, terhes már a demokrata állam is, nyíltan akarják saját diktatúrájukat.
Az ellenforradalom megmutatja, mit ér a demokrácia. A belügyminiszter pogromot rendez a kommunista forradalmárok ellen s a szociáldemokrata államtitkár anélkül jön vissza Székesfehérvárról Budapestre, hogy láncraverve hozza Károlyi József grófot, Prohászka püspököt, a Széchenyi, a Ciráky grófokat, a plébánosokat és a kormánybiztosokat.
Tanulság: A proletárok csak maguk szabadíthatják fel önmagukat, csak saját tömegeik végezhetnek a burzsoázia minden ellenforradalmával. Az ellenforradalommal szemben csupán egy biztosíték van: a forradalom továbbfolytatása, szakadatlan forradalmi osztályharc a burzsoázia teljes leveréséig, a proletárdiktatúráig és azon is túl addig, amíg megszűnik minden osztálykülönbség: a szocializmusig. A forradalom védelme: csak az osztályharcát vívó proletariátus felfegyverzése.
Fegyverkezzetek fel! Állig fegyverbe proletárok!
Csírájában már nem lehet elfojtani az ellenforradalmat, amely már a legszebb virágait hajtja. De vágjátok ki a gyökerét is. Vágjátok ki és ne kíméljétek, pusztítsátok, hogy írmagja se maradjon, pusztítsátok ki az ellenforradalmi burzsoáziát, mert különben titeket pusztít el. Ha nem akarjátok, hogy csak a ti véretek pusztuljon, ontsátok vérét az ellenforradalmi banditáknak.
Proletárok fegyverkezzetek!
Salgótarján, Tiszadob, Makó még nem volt elég intőjel nektek. Íme, Székesfehérvárott már nyíltan követelik a régi rendszer visszaállítását, támaszkodva arra, hogy a kormány, amely a munkásmészárlásokat rendezte, megvédi őket a proletárok ellen. Nem is csalódtak, mert a kormánybiztos szóhoz sem engedte jutni Székesfehérvárott a vármegyeházban azokat, akik nem azt akarták, amit a grófok és püspökök, akik nem akarták a királyság visszaállítását. A kormánybiztos megakasztotta a szónokot, aki a köztársaság mellett akart beszélni, s a belügyi államtitkár, Ágoston Péter hazajött Pestre, hogy jelentést tegyen a pogromot csináló Nagy Vincének, a székesfehérvári kormánybiztos főnökének.
Pokolba a burzsoá-demokráciának evvel a rendszerével, amely az ellenforradalmat táplálja! Pokolba a parlamentáris köztársasággal, amely lehetetlenné teszi a proletártömegek önálló cselekvését, éljen a munkások, katonák, parasztok és földmíves-szegények tanácsainak köztársasága, amely egyedül biztosítja a kizsákmányoltak hatalmát. Fegyverben álló proletárok állama: ez az ellenforradalom határa!
Fegyverbe proletárok: az ellenforradalom ellen: a munkások, a katonák és földmíves-szegények hatalmáért!
Fegyverbe proletárok!
Csepel munkássága határozott
(„Vörös Újság” 1919 márc. 20)
A Párisi Komműn évfordulóját Csepel munkássága hatalmas népgyűlésen ünnepelte. Kedden d. u. 3 órakor a gyárból egyenesen a Templom-térre, a gyűlés helyére özönlöttek a proletárok.
A téren példásan fegyelmezve helyezkedett el a gyár munkássága, a csepeli vörösgárda és a gyári tisztviselők.
Több, mint ötezer proletár jött el, hogy háláját lerója a párisi proletárhősök iránt, akik mártírhalálukkal megmutatták a proletariátus felszabadításának az útját, a fegyveres lázadással megteremtett proletárdiktatúrát. Még a gyűlés megkezdése előtt:
— Le a nemzetgyűléssel! – Éljen a proletárdiktatúra!
— Akasztófára a szociáldemokrata árulókkal! — kiáltások hangzottak és elvtársaink haragos kiáltásai, mint a háborgó tenger zúgása morajlott végig egész Csepelen.
Molnár elvtárs lelkes hangulatban nyitotta meg a népgyűlést. A komműn jelentőségét pártunk küldöttje ismertette és a komműn tanulságait a mai politikai helyzetre alkalmazta. Utána Varga elvtárs rövid, talpraesett beszéd kíséretében beterjesztette az alábbi határozati javaslatot:
A csepeli munkásság 1919 március 18-án megtartott gyűlése kimondja a következőket:
„A Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőségének fogvatartása, agitátorainak, röpiratterjesztőinek, plakátragasztóinak elfogatása, kitoloncoltatása mélyen sérti a munkásmozgalom érdekeit.
A Kommunista Párt és a Népszava ellen intézett támadás közötti összefüggés nemcsak nem volt megállapítható, de a vizsgálat ki sem terjedt erre a letartóztatottakkal szemben, minthogy mindjárt a letartóztatás után kiderült, hogy a gyűjtőfogházban őrzött kommunisták javarésze csak a letartóztatás után értesült erről a támadásról.
Megállapítható, hogy a kommunisták fogvatartása tisztán politikai üldözés jellegével bír, s csupán azt célozza, hogy a munkásmozgalomnak a kommunista párt által képviselt irányzata vezetőitől és agitátoraitól megfosztassék. A letartóztatottak nagyrészt olyanok, akik a nemzetközi proletárforradalomban és a háború alatt a magyarországi antimilitarista és forradalmi propagandában tevékeny részt vettek, azért börtönt és üldöztetéseket szenvedtek, üldözésük tehát egy forradalmi kormány részéről kétszeresen fel kell, hogy háborítsa a csepeli proletariátust.
Erre való tekintettel kimondja a népgyűlés, hogy a csepeli összmunkásság a fogvatartott kommunisták azonnali szabadonbocsátását követeli s ennek a határozatnak minden erejével érvényt is szerez.
A határozathoz való csatlakozásra felhívja a budapesti gyárak munkásait.”
Ezt a határozati javaslatot a népgyűlés óriási lelkesedéssel egyhangúlag elfogadta.
Rabi szociáldemokrata, a csepeli Munkástanács nevében a fenti határozati javaslathoz hozzájárult. Beszédében élesen ostorozta a szociáldemokrata párt vezetőit, akik letértek az osztályharc álláspontjáról és kizárólag a burzsoázia szolgálatába szegődtek.
Majd Molnár elvtárs a következő határozati javaslatot terjesztette elő:
„A csepeli gyár munkássága tapasztalva azt, hogy a szociáldemokrata párt vezetősége letért az osztályharc útjáról, kijelenti, hogy nem azonosítja magát a szociáldemokrata párt ilyetén álláspontjával, mert a polgári pártokkal szemben követett megalkuvó politikája a proletárság felszabadulását megakadályozza és késlelteti.
Egyben tiltakozik a nemzetgyűlés egybehívása és a választások megtartása ellen. Ez a kísérlet időt ad és alkalmat enged a burzsoáziának arra, hogy politikailag megszerveződjék, lehetővé teszi számára a termelés további szabotálását és a termelőeszközök megrongálását. Kitolja a termelés tervszerű megszervezésének határidejét. Időt enged a fehérgárdáknak a megerősödésre. Egyszóval fokozza a munkásság nélkülözéseit, gyöngíti ellenállóképességét, ugyanakkor, mikor ellenségeit erősíti. A választási manővernek csak az lesz az eredménye, hogy a proletárság csupán rettenetes sok vér és szenvedés árán juthat majd a felszabadításához. Ennélfogva a csepeli munkásság követeli, hogy azonnal hagyják abba a választási előkészületeket és kiáltsák ki a proletárdiktatúrát.
A gyár proletársága elhatározta továbbá, hogy a kommunista párt programját teljes egészében magáévá teszi és elfogadja.”
Ezt a határozati javaslatot a népgyűlés három szó ellenében leírhatatlan örömujjongással elfogadta. A gyűlés befejezése után a munkásság forradalmi hangulatban fegyvereket követelt, hogy a proletárdiktatúráért és a burzsoázia összezúzása végett haladéktalanul akcióba léphessen. Elvtársaink az Internacionálé hangjai mellett, a szovjetköztársaságot éltetve, távoztak a gyűlésről.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!