UTÓSZÓ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
Nem volt módom az amerikai népet megkérni, hogy a Központi Zóna védelméhez élelmiszereket és fegyvereket küldjön Spanyolországba.
Március 5-én, kevéssel érkezésem után, amikor mint minden éjjel, aggódva hallgattam a rádiót, eljutott hozzám annak a csapásnak a híre is, amelynek végső eredményeképpen a spanyol nép hóhérainak kezébe került.
A Spanyolországból érkező táviratok, amelyek a Madridban történt eseményeket részletezték, részben már a cenzúra által megcsonkítva, vagy a külföldi külügyminisztériumok sajtóirodáin és a nagytőke szolgálatában álló sajtón keresztül kerültek a világ közvéleménye elé. És mindenki világosan tudta azt, hogy ezek az árulók külföldi ügynökei voltak. Ám én könnyen olvastam a sorok között és megértettem a sajtó és a rádió híreinek jelentőségét. Ismertem a szóbanforgó személyeket és magatartásukat a háború két és fél éve alatt. Úgyszintén ismertem némelyikük több mint gyanús kapcsolatait azokkal a külföldi kormányokkal, amelyek a legarcátlanabbul demokratikusnak merték nevezni magukat és amelyek főcélja mindig az volt, hogy a háború a lehető leggyorsabban befejeződjék és … persze a valóban demokratikus spanyol erők vereségével.
Az összeomlás részleteiről csak sokkal később értesültem.
Tudtam persze, hogy a Központi Zónában nagy embertartalékunk van még. Csaknem egymillió katona állt fegyverben, tengerészetünk számbelileg nagyobb volt, mint a lázadóké (persze nem számítva a külföldi szövetségeseik által rendelkezésükre bocsátott hajókat), valamint nagykiterjedésű, bányászati és mezőgazdasági terményekben gazdag terület felett is rendelkeztünk.
És mindenekfelett tudtam, hogy Spanyolország végtelenül súlyos helyzetének ellenére is folytathatjuk az ellenállást mindaddig, amíg az ellenségre a szükséges békefeltételeket rákényszeríthetjük. De mindehhez az kellett, hogy a nép egységes legyen, szoros kapcsolatban maradjon a köztársasági hadsereggel és ne engedje megvalósítani azt a romboló aknamunkát, amelyet — mint már régen gyanítottuk — a kapitulálás hívei a háború kezdete óta folytattak.
Amikor a kormány Madridba érkezett, a következő üzenetet küldte egész Spanyolországnak:
„Hatalmas feladat vár a kormányra. El vagyunk szánva, hogy nem hátrálunk meg semmilyen erőfeszítéstől. Szembeszállunk a jelen helyzettel. Valamennyiünk együttműködése ma sokkal inkább szükséges, mint valaha. Hősies és szilárdan egységes nemzeti frontban felül kell emelkednünk a pártérdekeken.”
A kormány az összes spanyolokhoz is felhívással fordult: teljesítsék kötelességüket. A felhívásban hivatkozott hazaszeretetükre és létfenntartási ösztönükre: „Ha mindannyian — egyének, hadsereg, férfiak, asszonyok, szakszervezeti szövetségek, pártok és sajtó — összeolvadtok egyetlen erőfeszítésben, ha odaadjátok mindeneteket, amitek van, a kormány képes lesz az ellenállást vezetni, amíg csak el nem érjük azt a célt, amelyért a spanyol nép harcol. E CÉL NEM MÁS, MINT HOGY BIZTOSÍTSUK SPANYOLORSZÁG FÜGGETLENSÉGÉT ÉS ELKERÜLJÜK AZT, HOGY ORSZÁGUNK A VÉR, GYŰLÖLET ÉS ÜLDÖZÉS TENGERÉVÉ VÁLJÉK. EZ SZÁMOS NEMZEDÉKET AKADÁLYOZNA MEG ABBAN, HOGY MÁSKÉPPEN MINT KÜLFÖLDI ELNYOMÁS, ERŐSZAK ÉS ÖNKÉNYURALOM ALATT, EGYSÉGES HAZÁBAN ÉLJEN.”
Ezek a szavak mintha a jövőbe láttak volna. Ám ahelyett, hogy megtették volna a kellő hősies és energikus intézkedéseket — s ezek azokban a pillanatokban megmenthették volna a helyzetet — a miniszterelnök cselekedetei és rendeletei habozok és bizonytalanok voltak. Lehetővé tették, hogy az árulók által előkészített események bekövetkezzenek. Az árulók kapcsolatban álltak azokkal a külföldi hatalmakkal, amelyek kívülről és Madridban tartózkodó ügynökeiken keresztül adták nekik utasításaikat.
Energikus kormánnyal, a katonai vezető pozíciókban kipróbált hűségű katonai parancsnokokkal, rombadönthettük volna az ellenség terveit, megakadályozhattuk volna arra irányuló politikai munkáját, hogy előkészítse a nép hangulatát a megadásra és sikerrel tarthattuk volna össze a nemzet egységét. Egyben olyan feltételeket kényszeríthettünk volna az ellenségre, amelyek legalább is megakadályozhatták volna Franco terrorjának szörnyűséges megtorló intézkedéseit. E megtorló intézkedések példáját már láttuk az Alicante kikötőjében lejátszódó idegtépő és aljas jelenetekben. Közel tizenötezer spanyolt vittek csalárd módon oda s ezek védtelenül hullottak el olyan zsoldos csapatok kezétől, amelyek között egyetlen spanyol katona sem volt.
A Politikai Felelősség Törvénye, amelyet Franco talált ki és amely nyilvánosságra hozatalakor, kegyetlensége és szigorúsága miatt mindenütt oly nagy szenzációt keltett, távolról sem közelítette meg a valóságot és a később bekövetkezett szörnyűségeket.
Casado árulásának több áldozata volt, mint a harminckét hónapos küzdelemnek!
Már azokban az 1936 júniusi napokban, amikor Martinez Barrio vezetése alatt akartak kormányt alakítani, bebizonyosodott, hogy komoly aknamunka folyik azért, hogy Francónak és az idegen támadóknak behódoljunk. Ezt az aknamunkát kívülről segítették, bent pedig szintén akadtak kiszolgálói.
A Martinez Barrio kormány megalakulását a népnek sikerült megakadályoznia, de az effajta kísérletek a háború legnehezebb pillanataiban mindig felütötték fejüket. Mindaddig, amíg végre Casado cinkosai segítségével a legszemérmetlenebbül gyakorlatban is megvalósította e terveket azzal, hogy feladta Madridot és elárulta a spanyol nép millióit.
Amikor a Negrin által vezetett köztársasági kormány a fővárosban való rövid tartózkodás után Levanteba utazott, azok, akik az államcsínyt előkészítették, megértették, hogy ha terveiket végre akarják hajtani, nincs veszteni való idejük. A kormány jelenléte ugyanis — Casadóék most, csakhogy a bomlást minél jobban elősegítsék, azzal vádolták a kormányt, hogy nincs, jelen a nehéz napokban — szétrombolta az árulóknak ezt az aknamunkáját, amelyet azok a katalóniai visszavonulás idején a Központi Zónában végeztek.
Julian Besteiro, ez a régi szociáldemokrata, mióta VI. György koronázási ünnepségéről visszatért Angliából (ahova Don Manuel Azana küldte el Spanyolország hivatalos képviseletében), csak erre a pillanatra várt. Abban sem lett volna semmi különös, ha a köztársasági elnök egyidejűleg más, bizalmasabb természetű feladattal is megbízta volna. Mert már akkor híresztelték, hogy Besteiro angliai tartózkodása idején tárgyalásokat kezdett a spanyol háború mihamarabbi befejezése érdekében. Ha e terveket akkoriban nem tudta még gyakorlatban megvalósítani, most végre elérkezett a pillanat.
Besteiro már évek óta elszigetelt életet élt (még a szocialista párt keretein beül is) és lassanként teljesen elvesztette azt a kevés tekintélyét is, amelyet a tömegek körében valaha élvezett. Nem tudott bízni a népben és kénytelen volt elfojtani magában irigységét és duzzogását mások iránt, különösen akkor, ha ezek véletlenül az ő pártjához tartoztak és magatartásuk vagy bármilyen más ok miatt népszerűek lettek és az ország többségének támogatását élvezték.
Míg dr. Negrin miniszterelnök volt, Besteiro egy pillanatig sem szűnt meg azon igyekezni, hogy a rábízott kapitulációs terveket gyakorlatban is megvalósítsa. A fel-felmerülő kormányválságok idején mindenféle ármányra hajlandó volt és igyekezett megnehezíteni minden egyes új kormány megalakulását.
A kormány birtokában bőségesen volt bizonyíték arról is, hogy Besteiro kapcsolatban állt azokkal a párizsi és londoni politikusokkal, akik a megalkuvás és „békülékenység” politikájának voltak hívei. A nagyravágyó professzor mégsem tudta volna megvalósítani terveit, ha nem számíthatott volna Segismundo Casado értékes közreműködésére.
Casado még a királyság ideje óta volt a hadsereg tisztje és körülbelül egy évvel ezelőtt nevezték ki a Központi Zóna parancsnokává.
Március 4-én, míg a kormány Levanteban volt, felkelés tört ki Cartagenában. Ez a tengerészeti támaszpont a köztársaságiak kezében volt, de a lázadók mohón vágyódtak arra, hogy birtokukba kerüljön. A cartagenai felkelés nyíltan fasisztajellegű volt és hamarosan az összes utcákat fellobogózták a királyi zászlóval, amelyet a felkelés szervezői, az Ötödik Hadoszloppal beszivárgott elemek vettek mindenütt elő.
Casado ezredes megtiltotta, hogy a madridi rádióleadón úgy adják le a hírt, mint az valójában megtörtént és erősködött, hogy a hírnek azt a változatát hozza nyilvánosságra, amely szerint azok a kormánycsapatok, amelyek a lázadás elfojtására Cartagenába sereglettek, „fellázadt kommunisták” voltak.
A köztársasági haditengerészet tisztjei Bruno Alonzo flottaparancsnok befolyása alatt ahelyett, hogy határozottan arra törekedtek volna, hogy a tengerészeti támaszpontot megvédjék a fasisztáktól, felhasználták az alkalmat és az egyik északafrikai francia kikötőbe szöktek át. A parancsnok egyetlen gondja az volt, hogy családját Spanyolországból elvihesse és a flotta indulását mindaddig elhalasztotta, ameddig meg nem bizonyosodott arról, hogy saját fia is felszállt az egyik hajóra. Semmibe sem vette, hogy milyen nehéz helyzetben hagyja a Központi Zónát és eszébe sem jutottak azok az emberek, akik végső esetben ezeken a hajókon elmenekülhettek volna, elkerülve ilymódon, hogy Franco kezére jussnak.
Amikor a fasiszta hajók Cartagenába érkeztek, hogy a felkelőknek segítséget nyújtsanak, a néphadsereg csapatai már leverték a felkelést és a parti ütegekből tüzelni kezdtek a lázadó hajókra. Sikerült számos csapatszállító gőzöst elsüllyeszteniök és nagy veszteségeket okozni az ellenségnek.
A nép a cartagenai eseményekkel szemben teljesen értetlenül állt, különösen azért, mert semmi hiteles tájékoztatást nem kapott a tényekről. Ezek az események váltották ki aztán azokat a nézeteltéréseket, melyek kapcsán az árulók döntő csapást mérhettek a demokratikus népi köztársaságra.
A cartagenai tengerészeti támaszpont felkelése meghiúsult. A miniszterelnök, aki egyben honvédelmi miniszter is volt, nem tehetett mást: teljesen megbízható hűségű parancsnokokat helyezett a felelős állásokba. Ezt látva, március 5-én Casado ezredes Madridban megalakította az úgynevezett Nemzetvédelmi Tanácsot.
Cipriano Mera anarchistával, Wenceslao Carrillo szocialistával, Besteiróval és másokkal egyetértésben Casado demagóg eszközökkel megszerkesztett kiáltványt tett közzé. Ebben támadta a kormányt és igyekezett igazolni a Tanács megalakulását. A cartagenai események bebizonyították, mennyire jogos volt azoknak a félelme, akik a Központi Zóna katonai parancsnokait nem tartották hűeknek a Köztársasághoz. Kétség sem férhetett most már ahhoz, hogy saját sorainkban is nyüzsögnek az árulók.
Sürgősen olyan intézkedéseket kellett volna hozni — már abban a pillanatban, amikor a kormány a Központi Zónába tette a lábát —, amelyek a katonai vezetést biztosították volna. Sajnos, a miniszterelnök zavarba jött — valószínűleg amiatt, hogy nem ismerte jól a helyzetet és talán a Katalóniában elszenvedett vereség is nagy hatással volt rá —, habozni kezdett és ezt a habozást a spanyol népnek nagyon drágán kellett megfizetnie.
Dr. Negrin Alicante tartományban tudta meg a Besteiro által kigondolt államcsínyt, amelyet az néhány katonai parancsnok támogatásával, anarchistákra, a madridi Szocialista Szövetség néhány vezetőjére és egy-két köztársasági párti tagra támaszkodva hajtott végre.
Negrin azonnal megkísérelte, hogy kapcsolatot létesítsen a zóna városaival, de csakhamar észre kellett vennie, hogy a felkelést gondosan készítették elő. Casado csapatai az utak legnagyobb részét elfoglalták. Kezükbe kaparintották a távíró- és telefonszolgálatot, a stratégiai pontokat és főleg bebörtönözték vagy szoros őrizet alatt tartották azokat a nagy többségükben kommunista katonai és politikai vezetőket, akik ellenszegültek egyrészt annak, hogy a népet feltétel nélkül az ellenségnek átadják, másrészt pedig annak, hogy abbahagyják a küzdelmet. Ezek az emberek tudták, hogy ha ez bekövetkezik, Franco szörnyű öldöklést visz véghez és ez az öldöklés ezerszer kegyetlenebb és véresebb lesz, mint az a veszteség, amellyel az ellenállás folytatása járt volna.
A kormány Alicante tartományban gyűlt össze egy házban. A miniszterek között a Casado felkelésével kapcsolatos helyzet vizsgálatánál világosan két vélemény alakult ki. Negrin, aki Barcelona elvesztése után kezdett csüggedni, már akkor meg volt győződve arról, hogy nincs mit tenni tovább és csak emberi méltóságérzetétől hajtva tért vissza a Központi Zónába, azzal a szándékkal, hogy ha elkezdte, hát be is fejezi. A miniszterelnök most nyitva látta az ajtót, amelyen át tekintélyét megőrizve, vonulhat vissza. A kommunista földművelés- és munkaügyi miniszterek, Uribe és Moix, ellene voltak annak, hogy a terepet az árulóknak engedjék át. A többi miniszternek nem volt véleménye és mást sem kívánt, minthogy a lehető leghamarabb elhagyhassa azt a területet, ahol életét látta veszélyben forogni.
A vita még folyt, amikor megérkezett a hír, hogy Miaja tábornok a magát Nemzetvédelminek nevező, lázadó Tanácshoz csatlakozott.
Miaja árulását — amint azt az események is bebizonyították — a külföld nehezebben értette meg, mert ez a nem nagy katonai tudással rendelkező, politikai és kulturális elvek nélkül való és csekély képességű tábornok, amikor 1936 novemberének válságos napjaiban a Largo Caballero-kormány elhagyta Madridot, Madrid védelmének „hősévé” vált. Akkoriban senki jobban nem csodálkozott, mint maga Miaja, hogy a nép hősiessége ilyen magas polcra juttatta, de lassacskán maga is kezdett hinni hősiességében és játszotta a szerepet, amelyet oly alaptalanul osztottak ki rá és a külföld szemében továbbra is a háború összes csatáinak hőse maradt.
Míg hű maradt a köztársaság ügyéhez, nem tartotta szükségesnek, hogy a „Madrid védője” címének hamis legendáját szétrombolja. Most úgy csatlakozott a lázadókhoz, amint csatlakozhatott volna egy vándorcirkusz tagjaihoz is, akik Madridon való átvonulásuk idején kényelmes jövőt biztosítottak volna neki valamelyik külföldi városban.
A miniszterelnök erősen kitartott álláspontja mellett és azt hangoztatta, hogy az összes lehetőségek kimerültek. Ennek következtében néhány órával későbben a kormány csaknem minden tagjának kíséretében repülőgépen elhagyta az országot.
Másnap hajnalban egy másik repülőgépen távozott az a két miniszter, akik amellett kardoskodtak, hogy a kormány szálljon szilárdan szembe Casadóval és híveivel. Egyedül azonban, azok után, hogy a miniszterelnök elhagyta Spanyolországot, képtelenek voltak bármit is tenni. Ezen az utolsó repülőgépen indult el több katonai parancsnok, köztük Ignacio is. A repülőteret, ahonnan elindultak, már körülvették a lázadók csapatai és csak az ottmaradó bátor és önfeláldozó partizánoknak köszönhették, hogy a repülőgép fel tudott szállni.
Minderről hetekkel, sőt hónapokkal a történtek után értesültem. De azokban a napokban, amikor Casado és Besteiro államcsínyének hírei elérkeztek hozzánk, valamint az ezt követő időkben, semmi máshoz nem hasonlítható keserű perceket éltem át. Figyeltem a hírekre, olvastam a sajtót, hallgattam a rádiót, hogy tudjam mi történik Spanyolországban és sikerüljön megtudnom, mi történt a férjemmel.
A newyorki újságok madridi utcai harcokról írtak és igyekeztek elhitetni olvasóikkal, hogy kommunista felkelés történt. Nem kellett Spanyolországban lennünk ahhoz, hogy tudjuk, mennyire valótlan ez a hír. A kommunista vezetők, de maguk az egyszerű kommunista párttagok is Casado parancsára letartóztatásba kerültek, még mielőtt ez fellázadt és megalakította volna az oly szomorúan hírhedt Nemzetvédelmi Tanácsot. Tudtam: anélkül, hogy döntő csapást mérjenek arra a pártra, amely az egész háború alatt mindig szilárdságával és határozottságával tűnt ki, nem lehet a bomlás magvait elvetni a nép között. Pedig ahhoz, hogy a Nemzetvédelmi Tanács működni tudjon, erre volt szükség. A kommunista párt hivatalos lapjának, a Mundo Obrero-nak betiltása is elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy Besteiro és Casado tervei a gyakorlatban megvalósulhassanak. Ez az újság ugyanis azonnal megmagyarázta volna a népnek a Tanács megalakulásának jelentőségét. Lerántotta volna a leplet azokról a célokról, amelyek a Tanács vezetőit — teljesen eltérően mindattól, amit demagóg módjára kiáltványaikban és rádiószózataikban hangoztattak — irányították. Madrid népe éppen úgy, mint a Központi Zóna tartományainak lakossága — mint az a későbbi események folyamán bebizonyosodott — az első perctől fogva szembeszállt volna a lázadókkal és a kapitulálni akarók államcsínyje nem sikerülhetett volna. De ezek idejében gondoskodtak arról, hogy az ellenállást megakadályozzák és amikor a nép észrevette, mi történik, a lázadók már kezükben tartották a hatalom gyeplőit.
A kevésbé öntudatos embereken erőt vett a reménytelenség érzése. A többiek pedig megértették, hogy nincs más lehetőségük a menekülésre, mint az ellenállás: ezek azután fegyverrel és minden eszközzel védekeztek. Ezt nevezte a nagy nemzetközi sajtó „kommunista felkelésnek”.
Casado katonai főtámaszául az anarchista Cipriano Mera által vezetett Negyedik Hadtestet használta fel. Több mint kétezer katonát, politikai vezetőt és egyszerű hazafit tartóztattak le és kínoztak meg azért, mert szembeszállt az árulással és néhány olyan kiváló és a köztársasághoz hű tisztet, mint Barcelo ezredest, igaz köztársasági hazafit és nagyszerű katonát, agyonlőttek. De még mielőtt valamennyit bebörtönözhették volna, azok a vezetők, akik tudták, hogy szinte perceken belül elfogják őket és akik el voltak szánva, hogy a végletekig harcolnak a fasiszták és az idegen támadók ellen, ellentámadásba mentek át. A Nemzetvédelmi Tanács által elárult tisztek és katonák, akik elhitték az első kiáltvány hamis szavait: — hogy az ellenállást addig folytatják, amíg Francótól teljes biztosítékot nem kapnak —, magukhoz tértek, amint az ígéretek hamisságáról meggyőződtek és rájöttek a valóságra.
A Tanács tagjai kénytelenek voltak a pénzügyminisztérium pincéjébe menekülni, mert azok a csapatok, amelyek továbbra is ellenállni akartak a fasisztáknak, sikerrel verték le az új lázadókat. De az államcsínyt ügyesen időzítették. Míg Franco csapatai nem támadtak a guadalajarai fronton, ahonnan Mera visszavonta csapatainak nagyrészét, hogy a Nemzetvédelmi Tanácsot juttassa uralomra Madridban és ahonnan a fasiszták könnyen és gyorsan nyomulhattak volna előre, támadásba kezdtek az egyetemi város frontján, amelyet a kapitulálással és a Casado által tervezett megadással egyet nem értő csapatok védelmeztek. Ugyanazok a tisztek, akiknek fegyverrel kellett védekezniük Casado árulása ellen, ismét parancsot adtak katonáiknak, hogy tartóztassák fel az ellenséges támadást. Ezek a valóban hűséges csapatok megállították az ellenség előrenyomulását ezen a fronton, sőt még hadianyagot is sikerült zsákmányolniuk tőle.
És míg utoljára álltak szemtől szemben, nyílt küzdelemben a fasisztákkal, hátuk mögött az árulók a felételnélküli megadás utolsó részleteit készítették elő.
A Köztársaságot egyidejűleg aknázták alá és fegyverezték le nagy ügyességgel.
A zavar, a pánik és a rendbontás, mint meggyújtott puskapor terjedt el mindenütt. Amikor a nép észrevette az árulás nagyságát, már késő volt. Az egységet, legjobb fegyverét, kitépték kezéből és tehetetlenül képtelen volt védekezni.
A Nemzetvédelmi Tanács tagjai számára már csak arról volt szó, hogy gyakorlatban valósítsák meg a „meneküljön, aki tud” elvét. Segismundo Casado ezredes hirtelen és rangrejtve hagyta el a fővárost, hogy Gandia kikötőjében a Galatea nevű angol hadihajóra szálljon, amelyről később a Maine nevű kórházhajóra költözött, mivel ez kényelmesebb volt. Közben Alicante kikötőjében tizenötezer spanyol hasztalanul várt hajóra hogy Spanyolországot elhagyja: harcosok, asszonyok és gyerekek, akiknek a gaz árulók megígérték, hogy a Nemzetvédelmi Tanács egyetlen tagja sem hagyja el a spanyol területet, amíg nem kapnak biztosítékot a köztársaságiak számára. Egyidejűleg a börtönök zsúfolva voltak olyan ismert hazafiak ezreivel, akikről tudták, hogy Franco bosszúja le fog csapni rájuk.
A bel- és külföldi reakció szolgálatában álló áruló és gyáva spanyolok egy csoportja mindennél jobban félt attól, hogy Spanyolországban valóban demokratikus és népi rendszer kerülhet uralomra és megnyitotta a hős Madrid kapuit, átadta a főváros népét és a többi köztársasági tartományok lakosait — miután kezüket, lábukat megkötözte — Francónak, Hitlernek és Mussolininek.
Madrid elárulásának első hatása után visszatértem az Egyesült Államokban munkámhoz. Haraggal töltött el, mikor megtudtam, hogy Spanyolország washingtoni követe, don Fernando de los Rios — szintén jellegzetes képviselője a kényelmes megalkuvó szociáldemokratáknak —, táviratilag csatlakozott a Madridban megalakult úgynevezett „Nemzetvédelmi Tanácshoz”. Eggyel több volt hát azoknak az eseteknek a száma, amikor Spanyolország egy képviselője, aki kényelmes és ingyen életet élt külföldön, jó fizetéssel, részben nem is tudta, részben nem is törődött azzal, hogy mi történik az országban.
Nem engedhettem, hogy ilyen tevékenységek és példák befolyásolhassanak munkámban. Noha már nem kérhettem az Egyesült Államok népét, hogy fegyvereket és élelmiszert küldjön Spanyolországba, mégis kérhettem segítséget annak a félmillió spanyolnak, akik szörnyű körülmények között éltek a franciaországi gyűjtő táborokban.
Azóta hónapok múltak el, a háború végétért, Franco „generalisszimusz” és „az ő” olasz csapatai bevonultak Madridba.
Ma már senki sem kételkedik abban, amit mi két és fél éven át szüntelenül ismételtünk: a spanyol háború nem volt polgárháború, sem pedig ideológiai összecsapás, hanem egyszerűen egy olyan békés nemzet megrohanása Hitler és Mussolini által, amely független és demokratikus akart maradni. Senki nem kételkedhetik ma már abban, hogy mindez Anglia és Franciaország reakciós kormányainak tudtával és beleegyezésével történt. A háború befejezése után Hitler és Mussolini szóban és írásban dicsekedett el a fasizmus diadalával, azzal a diadallal, amit „ők” arattak Spanyolországban. Minden részletében tudtára adták a világnak azt a döntő szerepet, amelyet hazánk letiprásában 1936 júliusának első napjaitól kezdve vállaltak.
Ma sokkal inkább, mint valaha, meg vagyunk győződve arról, hogy a szabadság és igazság iránti szeretet nem halt meg a spanyol népben, hanem él és továbbra is élni fog.
Franco, a spanyolok ezreit gyilkolta meg. Míg ezeket a szavakat írom, a kivégzési osztagok egyre gyilkolják azokat a férfiakat és asszonyokat, akiknek egyetlen bűne: kívánják, hogy hazájuk független és szabad legyen, és szabaduljon fel végre a feudalizmus és az évszázados elmaradottság igája alól. Spanyolok százezrei élnek állandó kínzás és megalázás közepette Franco börtöneiben és koncentrációs táboraiban. Spanyolok ezrei szenvedik el a megaláztatást, kényszerülnek tétlenségre és nyomorra Daladier Franciaországának szöges drótjai mögött.
Mégsem lehet elfelejteni, hogy tizenkétmillió spanyol élt két éven át egy valóban népi rendszerben, miközben az idegen ellenség városainkat bombázta. Franco nem gyilkolhat le tizenkétmillió spanyolt, azokat, akik soha nem fogják elfelejteni, milyen volt életük egy szabad Spanyolországban és milyen lesz életük ugyanott.
Azok a hírek, amelyek ma jutnak el hozzánk, mind arról a süket, néma, de percre sem szűnő küzdelemről beszélnek, amely a Franco-rendszer ellen szakadatlanul folyik. Illegális újságok és röplapok járnak nagyszámban kézről-kézre és az emberek mohón olvassák azokat utcán, börtönökben, és otthon, férfiak, asszonyok és gyermekek kiáltják, dalolják és gondolják:
— SPANYOLORSZÁG A SPANYOL NÉPÉ LEGYEN!
A fasisztáknak nem fog sikerülni Spanyolországot és népét fasisztákká tenni. Egy maroknyi bűnöző még nem Spanyolország.
Mi, spanyolok, szeretjük az igazságot és mindenek fölé helyezzük hazánk függetlenségét.
Semmi nem akadályozhatja meg, hogy visszanyerjük elvesztett szabadságunkat, mert spanyolok ezrei és milliói állnak készen arra, hogy ha kell, ezért a szabadságért életüket is feláldozzák.
Az egységes spanyol nép vérével és hősiességével felépít majd magának egy új hazát.
ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG!
New York, 1939 július.
Vége
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!