(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
25
XLIV.
Ignacio Spanyolországból teljesen kimerülten érkezett meg. Aznap éjjel nyugtalanul aludt a szállodai szobában és másnap reggel rögeszmével ébredt fel; — Vissza kell mennünk a Központi Zónába, a lehető leghamarabb vissza kell mennünk.
Elindultunk Toulouseba, hogy onnan készítsük elő a visszautazást. Az elkövetkező tíz nap a legidegesítőbb, leglehangolóbb volt, amit csak el lehet képzelni.
Tudtuk, hogy a Központi Zóna még hónapokig védheti magát. De ehhez szükségünk volt minden áron arra a csekély hadianyagra — repülőgépekre, ágyúkra, gépfegyverekre, lőszerre —, amelyet a néphadsereg oly nehezen mentett meg Katalóniából és azzal a jogos reménnyel hozott Franciaországba, hogy gyorsan tovább küldheti azt Valenciába. Mégis, mielőtt Toulouseba érkeztünk volna, Ignacio már meggyőződött arról, hogy a francia kormány minden lehetőt el fog követni, hogy a katalóniai összeomlásból megmentett hadianyag visszaszállítását Spanyolországba megakadályozza. Azt a néhány repülőgépet, amelyek az utolsó pillanatig Katalóniában maradtak — pilótáiknak Ignacio parancsot adott, hogy Franciaországba repüljenek —, a francia kormány lefoglaltatta azokon a repülőtereken, ahol leszálltak. A pilótákat internálták és Ignaciónak hatalmas fáradságába került, míg valamennyit megtalálta. Azzal, hogy a gépeket Franciaországba küldette, meg akarta menteni azokat, hiszen akkor már csak egy repülőterünk volt Katalóniában és a fasiszták azt is állandóan bombázták. Ami még ennél is rosszabb, legjobb egységeinket, azokat az embereket, akik a visszavonulás egész súlyát egyedül viselték és utolsókként rendezett sorokban lépték át a francia határt, azonnal koncentrációs táborokba zárták. A táborban erkölcsi és fizikai zaklatásnak voltak kitéve és rosszabb életkörülmények között kellett élniök, mint amilyent a spanyol háború legkeservesebb pillanataiban is valaha elviseltek. Daladier és kormányának magatartása világosan és kertelés nélkül megmutatta ezeknek az embereknek, hogy ha vissza akarnak térni Spanyolországba, módjuk van rá, megtehetik, amikor akarják … Franco határain át. Az első perctől fogva közvetett és közvetlen módon kényszerítették erre az embereket. Mi lehet nagyobb kényszerűség, mint a koncentrációs táborokban kezdettől fogva rájuk mért rossz bánásmód: csak azért, hogy Francóhoz térjenek vissza. Csalást, ravaszságot és ígéreteket alkalmaztak, de katonáink hatalmas többsége még így is azt remélte, hogy tovább folytathatja a küzdelmet.
Dr. Negrin a kormány néhány tagjával február 11-én indult el a Központi Zónába, ugyanazon a napon, amikor mi Toulouseba érkeztünk. Éppen ezért a legfontosabb az volt, hogy gyorsan összegyűjtsük mindazokat, akiknek szintén Madridba kell menniök és biztosítsuk számukra a szállítási eszközöket. Számtalan kísérletet tettünk, hogy hajókat béreljünk, amelyeken Valenciába juthatnánk, de a francia kormány által emelt akadályok és tilalmak áthághatatlanok voltak.
Ignacio szinte a haját tépte a francia kormány újabb árulásának láttán.
Amikor Negrin Madridba érkezett, szintén nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. A Központi Zóna néhány katonai parancsnokának magatartása jel volt arra, hogy megkezdődött a bomlás a Központi Zóna tisztjei között, az a bomlás, amely kezdete lehetett az oly gondosan előkészíteti árulásnak. Számos tiszt egyszerűen nem teljesítette a vezérkar határozott narancsait. Az Estremadura—andaluziai offenzívát hirtelen leállították és nem kezdtek haditevékenységet ott, ahol azt a parancsnokság megjelölte — többek között Motrilban —, hogy ezzel az ellenség tartalékait lekössék. Ha ezeket a hadműveleteket kielégítő módon végrehajtják, Katalóniát meg lehetett volna menteni.
— A külföldi ügynökök most biztos megteszik a magukét, — mondta Ignacio, míg idegesen sétált fel és alá a toulousei vendégfogadó szobájában és azon törte a fejét, hogy tudna leggyorsabban a Központi Zónába jutni.
— Még csak gondolni sem akarok arra, mit forgathat fejében „Madrid hős védője” és Casado, aki még nála is sokkal veszélyesebb …
— Elérkezett a pillanat, amikor az összes árulóknak színt kell vallaniok … Hacsak a vezérkar Madridba való visszatérését elég gyorsan biztosítani tudnánk …
Ezek az aggodalmai szinte már teljesen rögeszméjévé váltak. Tudtam, hogy elkeseredettségének alapja az a meggyőződés, amelyet a hadsereg néhány legfelelősebb vezetőjével folytatott beszélgetésekből merített: az, hogy ezek nem voltak hajlandók visszatérni a Központi Zónába. Ez a magatartás persze kénytelen-kelletlen befolyással volt az alacsonyabbrangú tisztek lelkiállapotára is, azokéra főleg, akik Spanyolországban tartózkodtak.
A legsürgősebb az volt, hogy olyan szállítási rendszert szervezzünk meg, amely bizonyos szabályossággal és a lehető leggyorsabban szállítja a Központi Zónába a katonai parancsnokokat az államtitkárokat, a politikai és szakszervezeti vezetőket, akiknek jelenlétére azért volt ott szükség, hogy a hadsereg és Katalónia elvesztése által kétségtelenül lehangolt polgári lakosság hangulata megjavuljon. A Központi Zóna lakossága tájékozódni sem igen tudott a hírszolgálat nehézségei miatt.
A Köztársaság kormányának sikerült megőrizni saját rendelkezésére négy utasszállító Douglas repülőgépet, azt a négy hős veteránt amely azelőtt a légiszolgálatot, teljesítette Katalónia és a Központi Zóna között.
Ignacio mellett voltam Toulouseban akkor, amikor megkapta a végleges választ, hogy a többi harminc gép közül, amelyek épen és sértetlenül szálltak le Franciaországban, egy se kap engedélyt arra, hogy Spanyolországba elinduljon. Láttam, mint sötétednek el szemei a dühtől. Arcán a ráncok mélyebbek lettek és megértettem, hogy ez az elutasító válasz mit jelent Madrid népének védelmi lehetőségeire lefordítva. És talán mivel nő vagyok, csak akkor értettem meg, hogy ha ennyire hiányoznak a közlekedési eszközök, a legkisebb lehetőség sincs arra, hogy én is vele mehessek a Központi Zónába.
— Ignacio elmegy Madridba és nekem itt kell maradnom Franciaországban … Nyolc napon át éltem ebben a rögeszmében. Igyekeztem minden lehető módon elvonni a figyelmemet erről, megkíséreltem, hogy valami hasznos dolgot műveljek, megkíséreltem, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot az újságírókkal; küzdöttem az álhírek ellen, amelyek szüntelenül szállingóztak mindarról, ami Spanyolországban történt és mindarról, amit a Köztársaság kormányának szándékában állt cselekedni. Egy délután mikor azokkal az újságírókkal voltam együtt, akik az utolsó pillanatig Spanyolországban maradtak és akik talán inkább megszokásból, mint más okból továbbra is felkerestek engem, abban a reményben, hogy valami híranyagot kaphatnak tőlem, megmagyaráztam nekik a helyzetet úgy, amint azt én láttam és igyekeztem tolmácsolni számukra e nehéz pillanatokban kormányunk politikáját.
— Az első, amiről meg kell, hogy győződjenek, az — kezdtem szavaimat —, hogy a háború nem fejeződött be: a küzdelem folyik tovább. A kormány visszatért Madridba készen arra, hogy megvédelmezze azt a zónát, amely még megmaradt nekünk. Nem kisebb ember, mint egy nemzeti szocialista tiszt, von Xylander szavait idézem, aki szakértő hadikérdésekben. Maguk ismerik, a spanyol háborúról közzéadott írásaiból: ő is azt állítja, hogy a Központi Zóna képes megvédeni magát.
Az újságírók szokás szerint papírdarabokra és levélborítékok hátára irkálták jegyzeteiket, mert amennyire emlékszem, soha nem láttam újságírót, aki egy tisztességes füzetet vagy blokkot használt volna jegyzetei számára.
— A német ezredes néhány nappal ezelőtt a következőket írta: „A németeknek nem szabad felkészülniük gyors győzelemre Spanyolország Központi Zónájának köztársasági csapatai ellen. Először is azért nem, mert a nemzetközi fasisztáknak meg kell szervezni erőiket, és másodszor, mert a köztársasági uralom alatt levő terület nagy kiterjedésű és nehéz terep.”
Az újságírók néhány megjegyzést fűztek a hitlerista ezredes kijelentéseihez, amíg csak egyikük kérdést nem tett fel nekem.
— Szabott-e dr. Negrin új békefeltételeket?
Tudtam, hogy ez a kérdés Franco és az angol külügyminisztérium ügynökei által elindított álhíreken alapszik. Ezek táplálták a sajtót hamis és tendenciózus hírekkel arról, hogy a spanyol nép és a kormány kapitulálni készül.
— Önök ismerik már azokat a békefeltételeket, amelyeket a spanyol kormány hajlandó elfogadni, — feleltem. — Dr. Negrin nyilvánosságra hozta ezeket a spanyol nemzetgyűlés utolsó ülésén. Figuerasban, február 1-én. Azóta semmi változás nem történt. Ezek a feltételek a következők: Spanyolország teljes függetlensége; a spanyolországi béke helyreállítása után azonnali népszavazás, hogy a nép szabadon, minden külföldi befolyástól mentesen dönthesse el azt a kormányformát, amelyet akar. A harmadik és talán legfontosabb békefeltétel: biztosíték arra, hogy nem hoznak megtorló intézkedéseket a köztársaságiak ellen.
Az egyik újságíró felemelte a tekintetét jegyzeteiből és így szólt:
— Megengedi, hogy egy másik kérdést tegyek fel?
Bólintottam.
— Olyan álhírek szállonganak, hogy Franciaország és Anglia rövidesen elismerik Francót. Tudna-e valamit erről nekünk mondani?
Igyekeztem megőrizni hangom nyugalmát.
— Csak álhírek ezek? — kérdeztem.
Az újságíró megértette aggodalmamat.
— Most még azok, álhírek és semmi más. De ha valóban megvalósulnak, lehet-e azt mondani, hogy a spanyol kormány azt várja, hogy Franco elismerése feltételekkel történik, azaz Negrin három pontjának alapján?
Egy pillanatig haboztam, mielőtt a válaszra elhatároztam volna magam.
— Nem felelhetek erre a kérdésre kormányunk nevében. De senki másnak a nevében sem, mert nem hihetjük el, hogy Franciaország és Anglia elismerjék Spanyolország két idegen hatalom által történt elfoglalását … Mindazonáltal …
Nem mondhattam többet.
— Helyes, van még valami? — kérdeztem azzal a reménységgel, hogy az újságírók kíváncsisága kielégítést nyert.
De az egyik újságíró, aki az egész beszélgetés alatt nagyon csendben volt, most hirtelen egész hangosan fordult felém:
— Kik térnek vissza Madridba?
Ez volt az a kérdés, amitől legjobban féltem és amit egész délután vártam.
— Ez elsősorban is a szállítóeszközök kérdése, — feleltem és igyekeztem elkerülni, hogy észrevegyék idegességemet. — Mindannyian tudják, hogy csak négy Douglas-gép felett rendelkezünk. Mindazonáltal dr. Negrin és az összes miniszterek már visszatértek a Központi Zónába …
— És a katonai parancsnokok közül kik mennek?
Nem volt titok, hogy a miniszterelnök Madridból elrendelte, kiknek kell visszatérniök és ezt az újságírók is tudták. Éppen ezért tették fel ezeket a kérdéseket nekem, mert hírek szállingóztak néhány tábornokról. De én semmiképpen nem mondhattam meg a külföldi újságíróknak, hogy hadseregünknek vannak olyan tagjai is, akik nem hajlandók visszatérni Spanyolországba.
— Amennyire én tudom, az első repülőgépeken a Keleti- és az Ebro-hadsereg parancsnokai és politikai komisszárjai indulnak, valamint néhány pilóta. Amint csak lehet, a többiek is mind mennek.
Legnagyobb csodálkozásomra azt vettem észre, hogy az újságírók megelégedni látszottak válaszommal. Nem tudtam visszafojtani a megkönnyebbülésnek egy kis mozdulatát. Már csaknem sikerült elérnem, hogy befejeződjék a beszélgetés anélkül, hogy feltegyenek egy másik kérdést, amelytől nagyon féltem: azt a kérdést, amelyre lehetetlen volt válaszolnom.
Hang szólalt meg mellettem és rombadöntötte minden derűlátásomat:
— És tulajdonképpen, a köztársasági elnök, Don Manuel Azana, Madridba megy-e, hogy ott csatlakozzék a kormányhoz?
A beszélő felé fordultam, hogy megtudjam, vajon a kérdést ártatlanul vagy csupán rosszakaratból tette-e fel. Úgy tűnt fel nekem, hogy ez az ember becsületesen meg van győződve arról, hogy a nemzet legmagasabb közjogi méltóságának nincs is más lehetősége, minthogy ott legyen a fővárosban.
Éreztem, hogy ég az arcom:
— Persze … Igen … Természetesen … De nem azonnal. Először néhány nagyon fontos ügyet kell elvégeznie Franciaországban, mielőtt Madridba elindulhatna.
Kiejtett szavaim jobban fájtak nekem, mintha tüskét szurkáltak volna belém. A düh és a felháborodás csaknem sírni késztetett. De tudtam, hogy kötelességem mindig megőrizni, azoknak az embereknek a tekintélyét, akik a világ szeme előtt Spanyolországot képviselik és kénytelen voltam kimondani ezeket a szavakat, amelyekről tudtam, hogy hamisan és bután csengenek. Képzeletemben már láttam az egész világ újságjaiban a hatalmas főcímeket: „AZANA ELHAGYJA A KÖZTÁRSASÁG ÜGYÉT. KEVÉS LEHETŐSÉGÜK LEHET A KÖZTÁRSASÁGIAKNAK, HOGY MADRIDBAN VÉDEKEZZENEK, HA MAGA A HŐS HARCOSOK KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE SEM AKARJA ÉLETÉT KOCKÁZTATNI.” Talán így is lett volna, ha valóban látni engedem az újságíróknak Don Manuel Azana valóságos lelkiállapotát.
Az órára néztem és mintha csodálkoznék, hogy már ilyen későre jár az idő, elbúcsúztam az újságíróktól.
XLV.
Sem Ignacio, sem én nem akartunk beszélni az elválás pillanatáról. Egy reggel táviratot kaptam, amelyben meghívnak, hogy menjek az Egyesült Államokba.
Ignacio számára nagy öröm volt ez. 1938 tavasza óta állandóan kaptam táviratokat barátoktól és a Spanyolországot segélyező bizottságtól, mind arra kértek, hogy tartsak előadásokat az amerikaiak előtt a spanyol nép ügyéről. De minden meghívást visszautasítottam, mert foglalkozni sem akartam azzal a gondolattal, hogy míg a háború tart, oly messze menjek Spanyolországtól és azonkívül is barcelonai munkámat hasznosabbnak és szükségesebbnek tartottam.
Katalónia elvesztése után a helyzet nagyon sokat változott és soha talán annyira szükségünk nem volt a külföldi segítségre, mint akkor. A Köztársaság kormánya elhatározta, hogy még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy meggyőzze az Egyesült Államokat határozza el magát és küldjön nekünk több élelmet és mindenekfelett fegyvereket, fegyvereket! Tudtára kellett adnunk amerikai barátainknak, hogy nem álltunk el a küzdelemtől, hogy Spanyolország Központi Zónája megvédhető. A félszigetnek ezen a darabján még az igazi Spanyolország él. Ezt be kellett kiáltanunk a világba. Elhatároztuk, hogy amint Ignacio felszáll a repülőgépen Madrid felé, én elindulok az Egyesült Államokba.
— Tetszeni fog neked Amerika, — mondta Ignacio, de én nem tudtam felelni neki. Attól féltem, hogy szavaim elárulják érzéseimet és hogy nem fogom tudni visszafojtani a könnyeket.
1939 február 20. A Douglas indulásának időpontja, amelyen Ignacio Madridba készült, aznap éjjelre volt kitűzve. A sötétben gépeink nagyobb biztonsággal repülhettek az ellenséges terület felett.
Érkezésünk óta mindig a legolcsóbb éttermekben étkeztünk, közel szállodánkhoz. Aznap éjjel Ignacio egy olyan vendéglőt választott, ahol 16 frank volt a teríték. Ez valóságos eseményszámba ment. Gondosan tanulmányoztuk az étlapot és egy üveggel rendeltünk a legjobb borból.
Mindketten igyekeztünk természetesnek látszani. Azt mondtam neki, hogy Madridban ne dohányozzék sokat, hiszen tudja, hogy mennyire árt neki.
— Ne aggódj emiatt, úgysem lesz elég dohány, — válaszolt és mosolyogni próbált. Beszéltünk madridi lakásunkról, bútorainkról, könyveinkről. A háború első napjai óta mindez Madridban maradt felhalmozva. — Okvetlenül menj el és nézd meg, mi van a dolgokkal, — kértem. Megígérte, hogy megteszi.
A vacsora nagyon rövid ideig tartott. Kértük a számlát. Visszamentünk a szállodába. Kinyitottam a bőröndöket hogy becsomagoljam csekély poggyászunkat. Külön választottuk dolgainkat és mindegyik a magáét csendben a saját bőröndjébe tette.
Amikor Ignacio becsukta bőröndjét, a zár kis kattanása visszhangzott a szobában és jelezte, hogy elérkezett az utolsó pillanat.
Úgy határoztunk, hogy én nem megyek ki a repülőtérre. A francia rendőrség továbbra is razziázott a spanyolok után, hogy koncentrációs táborokba küldje őket. A repülőtér nem volt biztonságos hely.
Kifizettük a szállodaszámlát. Egy percig sem akartam eltávozni Ignacio oldala mellől, erősen néztem őt, igyekezve emlékezetembe vésni arcvonásait, haját, kezeit, utolsó mozdulatát.
Taxit hívtunk. A két bőröndöt előre tettük a sofőr mellé és mindketten beültünk, csendben. Úgy éreztem, hogy fejemben egymásra halmozódnak a szavak: „Soha nem látom többé, soha nem látom többé.” Minden szótag a halántékomat ütötte, mintha kalapács lett volna.
Ignacio törte meg a csendet.
— Nem tehettem másképpen. Te magad sem akartad volna, hogy ne menjek …
Igaza volt. Soha egy percre eszembe nem jutott, hogy ezekben a pillanatokban Ignacio meg is szökhetne. Soha egy pillanatig eszembe nem jutott, hogy erre felhívjam a figyelmét.
Ha nem látom többé, ha elesik Madridban, éppen úgy bele kell ebbe törődnöm, mint annyi más spanyol asszonynak. Nem volt más választása, vissza kellett térnie Spanyolországba.
A taxi megállt, Ignacio felémhajolt, hogy megcsókoljon.
— Ne sírj. — mondta, mikor a könnyeimet érezte. — Néhány nap múlva New Yorkban leszel és annyi repülőgépet küldesz, amennyi ahhoz szükséges, hogy megnyerjük a háborút.
Az állomás fényei egy pillanatra elvakítottak. Ignacio már elment. Fél órával később a gyorsvonaton ültem, amely Párizs felé vitt, hogy Le Havreban hajóra szálljak az, Egyesült Államok felé.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!