(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
24
XLI.
Amikor Ignacio aznap éjjel hazajött, ott talált a tűzhely mellett ahol éppen egy kakast főztem.
Kezdetben úgy tett, mintha haragudna rám, de hamarosan magához ölelt és így szólt: — Milyen öröm, hogy újra láthatlak.
A vacsora alatt elmeséltem szökésem viszontagságait és Márta segítségével sikerült rávennünk férjeinket, engedjék meg, hogy mellettük maradhassunk mindaddig, amíg nem zavarjuk őket munkájukban.
— Az emberek úgy viselkednek, mint ahogy soha még — mondta Ignacio. — Modesto és Lister emberei veszik magukra a visszavonulás egész súlyát. De ez egyben szörnyű is, mert teljesen kimerültek és a Szovjetunióból érkezett, de Franciaországban feltartóztatott hadianyag még mindig nem jött meg.
A San Clemente-i házban a következő három nap volt a háború legszomorúbb, de mégis a legcsodálatosabb ideje. Ignacio késő éjszaka érkezett haza kimerülve és gondjaival elfoglalva. De én tudtam, az a tudat, hogy mellette vagyok ezekben az annyira nehéz pillanatokban, számára is nagy vigaszt jelent. Oly régen osztottuk már meg egymással örömeinket és reményeinket, semmiképpen nem engedtem volna, hogy ne lehessek mellette ezekben a napokban.
Napközben Mártával a háztartási munkálatokat végeztük. A házat úgy kicsinosítottuk, mintha örök életünkre ott akarnánk berendezkedni. A ruhákat a patak hideg vizében mostuk ki, vasaltunk és főztünk, De egyikünknek sem volt étvágya.
Február 3-án reggel sikerült kocsit szereznem hogy Figuerasba menjek. Nevetséges kalandjaim mindaddig megakadályoztak abban hogy munkatársaimat felkereshessem. De a propaganda-államtitkár tudta, hol vagyok és közölték velem, hogy Figuerasban semmi rendszeres szolgálati tevékenységet elkezdeni nem lehetett.
A kisváros hátborzongató látványt nyújtott. A háború elején tizenötezer lakosa volt és ez most legalább tízszeresére növekedett meg. Talán még többre, nem lehetett pontosan megállapítani.
Az épület, amelyben az államtitkár irodája volt és ahol a cenzúra vezetője igyekezett kielégíteni néhány újságírót, akik erősködtek, hogy onnan küldjék el távirataikat, ahelyett, hogy a határról adnák fel azokat — jellemző volt Figuerasra ezekben a pillanatokban. A tisztviselőknek nem volt semmi dolguk és azzal töltötték az időt, hogy szállást vagy valami kenyérfélét kerestek. Kimerült asszonyok, akik gyermekeiket a hátukon cipelve érkeztek Figuerasba, nem találtak helyet, ahol pihenhetnének és így a kapuk alatt vagy a lépcsőházakban rendezkedtek be. Ott aludtak, ott főzték szegényes ebédjüket és ott töltötték a napot várakozással.
Az utcákon katonák és polgári lakosság töltötte meg a járdákat, a terek padjait, a kapualjakat és minden olyan helyet, ahol meg lehetett állni vagy aminek neki lehetett támasztani fáradt testüket.
Benzinhiány miatt elhagyott autók s tehergépkocsik végtelen sora állt a járdák szélén, vagy az utca kellős közepén így akadályozva a forgalmat.
A várostól félkilométernyire a Szent Ferdinánd-kastély volt az egyetlen menedékhely abból az emberi hangyabolyból, amivé Figueras vált. Ezt a XVII. században épült erődöt tömör kőből emelték. A múltban kaszárnyának és lőszerraktárnak használták s egy időben itt lakott V. Fülöp is olasz feleségével.
Barcelona kiürítésének kezdete óta és noha kezdetben csak arról volt szó, hogy a kastélyban a miniszterelnökség és az államminisztérium kap helyet, az erőd lassanként szállást adott az állam minden hivatalának, többek között azért is, mert az egyetlen olyan nagy befogadóképességű épület volt, amely elég védettséget szolgáltatott a légitámadások ellen. Hiszen esztelen dolog lett volna nem várni minden pillanatban egy erős légitámadást!
A kastély ezenkívül a nemzeti műkincsek nagyrészének, valamint a bankokban magánszemélyek által elhelyezett ékszerek és más értéktárgyak őrzésére is szolgált. A kormány ugyanis még Valenciában rendeletet adott ki, hogy a köztársaság területén élő lakosság helyezze el a bankokban ékszereit, nemesfémjeit és drágaköveit.
Én már sokkal a háború előtt letétbe helyeztem az egyetlen ékszert, ami birtokomban volt, azt a gyöngysort, amelyet Luli számára őriztem.
Amikor Barcelonát kiürítették, minden, ami a katalán fővárosban maradt még, Figuerasba került. Miért is hagytunk volna Francónak ilyen hatalmas kincset és ékszereket, amelyeket minden bizonnyal arra használt volna fel, hogy azokkal külföldi támogatóinak fizesse meg adósságát.
A letétbe helyezett tárgyak között nagy értékek is voltak, de akadtak órák, aranygyűrűk és hasonló kisebb értéktárgyak, amelyeket bizony hátra lehetett volna hagyni ebben a nagy szükségben. De ki vállalkozott volna arra, hogy ezekben a pillanatokban szétválassza az értékes darabokat az értéktelenektől. Ez történt Figuerasban is és amikor a kastélyt elhagyták, lehetetlen volt elvinni az egész kincset, mert ehhez hatalmas tömegű teherautóra lett volna szükség.
Amikor Lister, aki a visszavonulás védelmére rendelt csapatok parancsnoka volt ebben a körzetben, megtudta, hogy mi maradt a kastélyban és rájött, hogy mindez az érték, ha otthagynák, az ellenség kezébe kerülne, elhatározta, mindent megtesz, hogy amit lehet, megmentsen. De a francia határon azokat a katonákat, akikre Lister a kincs őrizetét bízta, a francia hatóságok lefogták, lopással vádolták és többéves börtönbüntetésre ítélték. Természetesen ugyanezek a hatóságok megtartatták maguknak azokat az ékszereket, amelyek a spanyol nép tulajdonát képezték.
Az igazat megvallva azonban aznap reggel Figuerasban nagyon keveset törődtem én a kastélyban őrzött kincsekkel. A kis városban összezsúfolt emberek látványa akárkiben rémületet ébresztett volna Ez a sokezer ember nagyszerű célpontot szolgáltathatott a fasiszta repülőgépek számára. Ha elkezdenek bombázni, a mészárlás szörnyű lesz. Elborzadtam, ha arra gondoltam, hogy az egész város és a kastély védelmére csak két légelhárító ágyunk van. Még harmincnégy használható repülőgépünk maradt Katalóniában és húsz a Központi Zónában. A harmincnégy használható repülőgépből hat kivételével mind a fronton volt, igyekezve védelmezni csapataink visszavonulását. A fennmaradó hat gép Figueras közelében várt egy repülőtéren készen arra, hogy a várost megvédje, ha az elkerülhetetlen légitámadás mégis bekövetkezik, Ignacio azt mondta nekem, reméli, hogy a hat vadászgép tehet valamit, hogy megakadályozza az öldöklést; azt mondta, hogy reméli …
Munkatársaim a minisztérium által kijelölt vonaton hagyták el Barcelonát. A vonat nem az előre meghatározott időpontban, hanem csak délután hat órakor indult el. Annyira megtelt, hogy noha az ellenséges bombavető repülőgépek állandóan fölötte keringtek, még a vonat tetején is utaztak emberek. De így is épségben megérkezett másnap, azaz január 25-én Figuerasba. Lehetetlen volt azonban újra elkezdeni a munkát, mivel ahhoz, hogy az emberek felférjenek a vonatra, az irodák minden anyagát Barcelonában kellett hagyni, de még ha nem így történt volna is, Figuerasban nem találtunk volna helyet, ahol berendezkedjünk.
Az államtitkárral hosszú beszélgetést folytattam és tájékoztattam őt arról a bánásmódról, amelyben a francia hatóságok Franciaországba menekült honfitársainkat részesítik. Alig akart hinni szavaimnak. Az államtitkár közölte velem, hogy szerinte a leghasznosabb, amit tehetnék, az volna, ha Perthus-ban, a határ mentén (abban a helyiségben, amelyet az államtitkárság nemrégiben kibérelt), berendeznék egy kis sajtóirodát. A külföldi újságírók tudósításait motorkerékpárosokkal juttatnák el hozzám Figuerasból és én küldeném azokat tovább. Ezekben a pillanatokban okvetlenül szükséges volt, hogy tájékoztassuk a világ közvéleményét a Spanyolországban történtekről.
Határozott utasítást kaptam arra, hogy fenntartsam a kapcsolatot egyidejűleg Perpignannal is és egyben összekötő legyek Perthus-ban Figueras és Perpignan között minden olyan ügyben, amely a propaganda-államtitkárság tevékenységével áll kapcsolatban. Oly pontosan megbeszéltünk” mindent, mintha Figueras a kormány állandó székhelyévé lett volna és a geronai front fennmaradására számíthatnánk. De ez volt az egyetlen mód arra, hogy háborús időben dolgozhassunk. Másképpen soha nem lehetett volna megszervezni vagy gyakorlatilag megvalósítani valamit, amihez idő szükséges, ha folyton az a félelem élt volna bennünk, hogy az események gyorsabban haladnak majd, mint terveink gyakorlati megvalósítása.
XLII.
Délután egy óra felé tértem vissza San Clemente-be. Össze kellett még szednem néhány megmaradt holmimat és még Ignációtól is el akartam búcsúzni. Alig haladtunk öt kilométert, amikor hatalmas robbanásokat hallottunk. Láttuk, mint száll fel hat vadászgépünk, hogy megküzdjön a hatalmas bombavető repülőgépekkel … A légicsata egész délután tartott és a mi vadászgépeink csak nagyon keveset tudtak tenni az ellenséges gépmadarak fekete felhői ellen, mert ezek eltűntek és ismét visszatértek, altár a hollók, hogy zsákmányukkal végezzenek.
Soha nem tudtam meg, hányszor bombázták Figuerast aznap délután, sem az összeszedett halottak számát, sem azokét, akik ottmaradtak örökre eltemetve a romok alatt.
Figuerast most már ki kell üríteni. Aznap éjjel a kastély falain belül több mint négyezer ember aludt és sokezren mások kimentek a várost környező rétekre, mert inkább viselték el a hideget és az időjárás viszontagságait, minthogy a védtelen városban egy újabb légitámadás áldozatául essenek.
Másnap reggel, noha csapataink még továbbra is tartották Geronát, a kormány elrendelte, hogy a polgári lakosság hagyja el Figuerast. Irány: Franciaország, Az országutakat és a falvakat, melyeken a menekülő emberek ezrei kellett, hogy végighaladjanak, az ellenséges repülőgépek szünet nélkül egész nap bombázták.
Mártával San Clemente-ből hallgattuk a szörnyű robbanásokat és remegtünk, ha arra gondoltunk, hogy mi lesz Figueras összezsúfolt és hangyabolyként nyüzsgő lakosságával.
Éjjel férjeink még a szokottnál is későbben térték haza. A hosszú órák óta készen álló vacsora kihűlt, a tűz kialudt és nem volt több fánk … Amikor Ignacio megjelent a konyhaajtó keretében, megértettem, hogy elérkezett az a régen rettegett pillanat, amikor el kell hagynunk Spanyolországot. Márta férje odament a feleségéhez. Elmozdultunk a kihűlt tűzhely mellől, éreztem, hogy remegnek a lábaim.
— Azonnal megvacsorázunk — mondta Ignacio olyan hangon, amely igyekezett természetes lenni. — X. százados még ma éjjel vissza kell, hogy menjen a határra és ti felhasználjátok az alkalmat, hogy vele menjetek.
— El kell mennünk? — kérdeztem én halkan.
— Ne légy csacsi, Connie — felelt Ignacio és leült az asztalhoz. — Nem csinálunk most tragédiát. A kormány egyszerűen elhatározta, hogy kiüríti Figuerast és én holnap indulok Agullanába, ahol a szárazföldi hadsereg vezérkara székel.
Kérdésemre válaszolt, mielőtt még azt feltehettem volna.
— Nem, ez lehetetlen Nem jöhetsz velem.
Mártával mindketten hallgattunk.
— Ne légy szomorú Connie — mondta Ignacio néhány perc múlva. — Ez még nem a vég …
Fél órával később a határszolgálattal megbízott százados autója — ugyanazé, aki három nappal azelőtt San Clemente-be hozott engem —, Port-Bou-ba vitt bennünket. Az országút néma tanúja volt annak, hogy itt haladtak el a menekültek. Az éjszaka nagyon sötét volt és az utak csaknem kihaltak. De az autó fényszórói az út minden hajlatánál az árokban hagyott tárgyakat világították meg; egy bőröndöt, egy zsákot, egy ruhacsomagot, egy babát, valami döglött állatot. Elromlott autók és szekerek álltak tucatjával az országút szélén, a közeli mezőkön, törött tengellyel, beszakadt hűtővel, vagy egyszerűen csak benzin nélkül.
Az otthonukból elűzött férfiak, asszonyok és gyermekek elhagyott tárgyai Mártában éppúgy, mint bennem, csak még erősebbé tették az elhatározást: folytatjuk a harcot.
Törött járművek, döglött öszvérek, elhagyott babák voltak szerény és néma emlékei egy népnek, amely szabad akart lenni, egy nemzetnek, amely független kívánt maradni. Egy népnek, amelyet üldözött a fasizmus és amelyet magára hagytak a „demokráciák.”
Hajnali három órakor érkeztünk a határra és nagy nehézségek után végre engedélyezték átkelésünket. Az autó, amelyben ültünk, csaknem naponta kelt át a határon és eddig még soha nem támasztottak semmi nehézséget.
Már Cerbere-ben megtudtuk, hogy a spanyol rendszámmal ellátott autók közlekedését megtiltották a Perpignan-i országúton. Ez azt jelentette, hogy nem juthatunk tovább az első francia falunál és ez a falu is hasonló látványt nyújtott, mint Figueras az előző papon. Emberek aludtak a padokon, a járdaszélén, az ajtók küszöbén, a tengerparti fövényen, az állomáson és csak egy nagy különbség volt: Cerbere-ben nem kellett attól félniök, hogy bombák tépik őket széjjel!
Megadtam a Port Vendres-i család címét és nevét, akiknél előzőleg laktam és így elértem, hogy a csendőrség parancsnoka engedélyt adjon, hogy a kocsin odáig elmehessek. Elhatároztuk, az éjszaka hátralevő részét egy szállodában töltjük, közel barátaink házához, hogy ne kelljen ilyen szokatlan órában zavarnunk őket.
Másnap reggel hasogató reumatikus fájdalmakra ébredtem. Szerencsére a háború egész ideje alatt egyszer sem fordult ez elő velem Most azonban képtelen voltam felkelni.
Másnap Mártával felszálltunk a Perpignan-i vonatra. Az ülésen magunk mellett vittük csekély poggyászunkat, amely mindazt tartalmazta, amit magunkénak mondhattunk. Néha csendben egymásra mosolyogtunk, az utasokkal túlzsúfolt vagon zsibongásában, ha arra gondoltunk, hogy milyen keveset tartalmaznak bőröndjeink, és hogy minden pénzünk összesen 350 frank.
A Perpignan-i spanyol konzulátus őrültek házához hasonlított. Tele volt emberekkel és valami kellemetlen és ellenszenves érzést keltett bennünk. A Katalóniából elsőnek elmenekülök a konzulátus rendelkezésére álló minden lehetőséget kimerítettek, úgyhogy az már nem tudott befogadni sem elszállásolni spanyolokat. Az eredmény az volt, hogy akik tovább kitartottak helyükön hűségesen, most csaknem teljesen segítség nélkül álltak. Lehetetlen volt szobát kapni a város jobb szállodáiban, de még kevésbé a szerényebbekben. Csak annak a különleges szerencsének köszönhettük, hogy volt hol aludnunk az éjjel, hogy az utcán beleütköztünk egy holland hölgybe, aki a Spanyol Segélybizottság tagjaként előző évben Barcelonában járt. Ő adott helyet nekünk szobájában. Másnap, amikor ez a hölgy elutazott Párizsba, az az utolsórangú 16. számú szállodaszoba, amely piszkos volt és amelynek falairól hullott a vakolat, lett az a hely, ahová ismerősök és ismeretlenek özönlöttek, miután meggyőződtek arról, hogy milyen keveset törődik velünk a konzulátus. Mondanunk sem kell, hogy a szálloda tulajdonosa hatalmas összeget kért tőlünk a szobáért.
Vagy hat másik spanyol asszony, akik körülbelül ugyanabban az időben lépték át a határt, mint mi és akik szintén férjüket várták, sorsukat a miénkhez kötötték és mindannyian ott éltünk, mosakodtunk, aludtunk és főztünk a szálloda-szobában, többek között azért is, mert nagyon kevés pénzünk volt.
XLIII.
A három nap, amelyet Ignacióra várva Perpignan-ban töltöttem, három évszázadnak tűnt nekem. Tudtuk, hogy a néphadsereg parancsnokai vissza fognak térni a Központi Zónába, amint a katalóniai visszavonulás befejeződött. Komor reménységgel néztünk a jövő elé. A kormány Spanyolország területének még több mint a negyedrészét mondhatta magáénak, beleértve Madridot és Valenciát, valamint a félsziget egyik legfontosabb kikötőjét is. Hozzávetőlegesen még nyolcmillió spanyol állt készen arra, hogy folytassa a harcot Spanyolország szabadságáért és függetlenségéért.
Ha a francia kormány nem akadályozza meg a Szovjetunióból érkezett hadianyag szabad bevitelét a köztársasági spanyol területre, súlyos csapást mérhettünk volna még az ellenségre, olyan csapást, amely nagy hatással lett volna a fasiszta front mögött elterülő hátország spanyol lakosságára.
Azokban a napokban várnunk és remélnünk kellett. Nem tudtuk pontosan, mi történik Spanyolországban, és minden hírecskére fülünket hegyeztük. A konzulátus, eltekintve attól, hogy rosszul működött, — diplomáciai testületünkben alig történt változás a háború két és féléve alatt, — olyan hely volt, amelynek közelébe menni veszélyes lehetett. A francia hatóságok, látva, hogy a menekültek egyenesen oda igyekeznek, hogy személyi igazolásukra valami okmányt szerezzenek — hiszen legnagyobb részük útlevél nélkül érkezett Franciaországba —, erős őrizetet rendeltek a konzulátus környékére. A már hírhedtté vált francia csendőrök kihasználták azokat az órákat, amikor a spanyolok legnagyobb számban tolongtak a konzulátus kapuja előtt, hogy letartóztassák azokat, akik még nem kapták meg okmányaikat, valamint mindazokat, akiket bármilyen képzeletbeli oknál fogva a francia csendőröknek kedve támadt letartóztatni.
A „koncentrációs tábor” kifejezés, amelyet mindeddig a fasizmussal hoztunk kapcsolatba, és amelyet jellegzetesen a hitleri brutalitás kifejezésének tartottunk egyre gyakrabban szerepelt beszélgetéseinkben. Tudtuk persze, hogy léteznek koncentrációs táborok Németországban, Olaszországban és a Franco uralma alatt lévő Spanyolországban, de a „Szabadság-Egyenlőség-
A 16-os szoba mindig tele volt férfiakkal és asszonyokkal, akiknek sikerült megszökniük a francia kormány figyelmes vendégszeretete elől. Férfiak és nők, akik minden veszélynek kitették magukat, hogy megszökjenek a koncentrációs táborokból, amelyekről felháborodott és remegő hangon meséltek szörnyűségeket. A koncentrációs táborban úgy kezelték őket, mint az állatokat, vagy még rosszabbul. Két szögesdrót-sövény közé voltak beszorítva, szabad ég alatt, a tengeri szél és a Pireneusok hidege közepette. A nedves tengerparti fövenyen a szél az emberek szemébe fújta a homokot, amely behatolt mindenüvé és kín volt számukra a hideg és kín volt az éhség. Egyik oldalon a tenger, a másik oldalon a szenegáli katonák, akiket külön e célból küldtek Dél-Franciaországba. És ha mindez még nem lett volna elég, ott voltak a francia csendőrök is puskákkal és gépfegyverekkel, hogy ellássák a spanyol „vörösök” baját …
Amikor Franciaországba érkeztem, igyekeztem kapcsolatot létesíteni a külföldi újságírókkal. Akkor hagyták el Spanyolországot, amikor a köztársasági kormány parancsot adott Figueras kiürítésére. Perpignanban telepedtek le és onnan küldték híreiket, amelyet úgy szereztek, hogy napjában egyszer-kétszer elmentek a határig, hogy a visszavonulás részleteiről tájékozódjanak.
Február 8-án éjjel felajánlották, hogy magukkal visznek Perthusba, hogy végignézzük, mint vonul át Franciaországba a még Katalóniában tartózkodó hadseregünk zöme.
Az újságírók kíséretében biztonságban voltam. Szükség esetén azt mondják majd, hogy én is hozzájuk tartozom. Diplomáciai útlevelem ugyanis a semminél is kevesebbet ért. Olyan spanyolok százait is internálták erőszakkal, akiknek okmányai, akárcsak az enyém, rendben voltak. Még azt sem engedték meg nekik, hogy a külvilággal bármiféle kapcsolatot felvegyenek.
Éjfél elmúlt, amikor Perthusba érkeztünk. A falu egyes házai spanyol területen állanak s ezeket a kormány és a vezérkar foglalta el. Ott maradtak, amíg az utolsó köztársasági katona is át nem jutott Franciaországba. A hadsereg zöme ugyanis ezen a határrészen vonult vissza francia területre. Az egyik ház előtt a légihaderő egy katonája állott fegyvertelenül, éppen úgy, mint egy másik szomszédos ház előtt — ahol a miniszterelnök tartózkodott —, a vámőrök álltak fegyvertelenül őrséget. Noha még spanyol területet védelmeztek, a franciák, amint a nemzetközi hídon átkeltek, lefegyverezték őket s fegyvereiket nem adták vissza.
— Hol találom Hidalgo de Cisneros tábornokot? — kérdeztem a katonát.
Maga Ignacio válaszolt. Kijött a ház erkélyére, hogy nagy csodálkozással megkérdezze tőlem: mit csinálok én ott ebben a késői órában?
Amikor megnyugtattam, visszafordult a szobába, míg ezzel búcsúzott el tőlem: — Holnap vagy holnapután találkozunk Perpignanban.
Az út egy részét gyalog kellett megtennünk, mert a teherautók és más járművek teljesen elfoglalták az országutat. Az éjszaka félhomályában, hosszú oszlopokban menetelve, hadseregünk hatalmasnak látszott. Néha-néha az országút két oldalán elterülő mezőkön az emberek tábortüzet gyújtottak, hogy melegedjenek. A lángok megvilágították néhány katona fáradt és borotválatlan arcát.
Egész éjjel jöttek a sebesültekkel és betegekkel megrakott tehergépkocsik és mentőautók. Csapataink egész éjjel szállították Franciaországba azt a néhány ágyút, gépfegyvert, lőszert és bombát, ami megmaradt, nehogy Franco kezébe kerüljön. Azt is reméltük, hogy a fegyvereket a Központi Zóna védelmére Valenciába tudjuk majd küldeni.
Láttuk katonáinkat átjönni Franciaországba. Fáradtan, de nem legyőzve, rendben, egyszerre léptek, emelt fejjel. Néhány egység énekszóval menetelt. Menetoszlop menetoszlop után haladt el mellettünk, nem mint letört és megvert hadsereg, hanem az elvégzett kötelesség tudatában lévő katonák, akik egymaguk védelmezték két idegen hatalom által megtámadott hazájuk függetlenségét. A nemzetközi brigádok egy menetoszlopa, akiket még Barcelonában fegyvereztek le, a legteljesebb rendben lépte át a határt. A nemzetköziek brigádjuk indulóját énekelték.
Február 9-én délután háromkor terjedt el Perpignanban a hír, hogy a királyi lobogót — amelyet hivatalos zászlójuknak választottak a lázadók —, kitűzték a perthusi határőrségen. Kisiettem az utcára, hogy megtudjam, mi igaz a hírből, és megláttam Ignaciót, aki épp abban a pillanatban haladt el arra egy autóban.
Ő, a vezérkar más parancsnokai és a komisszárok fél órával azelőtt hagyták el Perthus házait, hogy a lázadók megérkeztek. Ők voltak az utolsók, akik ezen a ponton átlépték a határt.
Ignacio gondolatait annyira foglalkoztatta a visszavonulás, hogy nem volt ideje arra gondolni, mint fogadják a spanyolokat, amikor azok Franciaországba érkeznek. A határon a francia hatóságok nemcsak a revolverét vették el tőle, hanem a látcsövét is, amely évek óta volt tulajdonában és amelyet minden más személyi tárgynál jobban szeretett. Ezt is azzal a megokolással, hogy „hadicélokat szolgál.”
A vámőrök és a csendőrök virágzó üzleteket kötöttek a védtelen menekültektől könyörtelenül elvett tárgyakkal.
Bele kellett törődnünk abba, hogy rádiónk és a Zeiss látcső a francia kormány, e méltó képviselőinek egyike számára lett kívánatos zsákmány. Ezek a kicsinyes gazságok nem okoztak meglepetést nekünk, ha számításba vesszük, hogy Daladier és Bonnet kormánya sokkal nagyobb méretű rablásban volt bűnös, mint az, amelyet a rádió és a látcsövek elvesztése jelentett: elraboltak a spanyoloktól 41,850.000 arany frankot.
A Spanyol Bank franciaországi fiókjaiban ugyanis a köztársasági kormány ismételt és indokolt tiltakozása ellenére ezt az összeget — amelyet maguk a franciák is a köztársasági kormány tulajdonának ismertek el —, befagyasztották.
Amikor a Spanyol Köztársaság elhatározta, hogy a bírósághoz fordul azért, hogy a Spanyol Banknak visszaadják azt az aranyat, amely jogos tulajdona volt és amelyet 1931-hen küldtek Franciaországba, nagyon érdekes ajánlatot kapott Barcelonában a szomszédos köztársaság kormányához nagyon közel álló személyektől.
A spanyol bíróságok előtt már évek óta húzódott egy per, egy bizonyos kártérítés ügyében. Ezt a kártérítést a spanyol államnak kellett volna kifizetnie egy kőolaj-vállalatnak. Az összeg, amelyet a vállalat követelt a spanyol államtól, 35 millió frank volt, sokkal nagyobb, mint amennyit Spanyolország hajlandó volt fizetni. A kőolaj-vállalatban francia kormánykörökhöz tartozó politikusok és pénzemberek egy csoportja is erősen érdekelve volt.
Amikor a bíróság elé került az a kérelem, hogy a Spanyol Bank aranybetétjét visszaadják, ugyanez a csoport azt javasolta: intézzék el azonnal a kőolaj-vállalat még folyamatban lévő kártérítési ügyét. Fizessen a spanyol kormány 250 millió frankot a kőolaj-vállalatnak és akkor a francia kormány kedvezően fogja elintézni az arany visszaadásának a kérdését, vagy legalább is 400 millió frankos hitelt nyit aranyfedezettel a Köztársaság kormánya számára, ha a bíróság úgy döntene, hogy az aranyat a háború végéig nem lehet visszaadni.
A francia kormány és a pénzemberek és politikusok csoportjának szóvivői bizonyára nem voltak megelégedve a spanyolok válaszával. A vesztegetés, noha tapasztalatból tudtuk, az egyetlen mód arra, hogy a francia hatóságoktól valamit is elérjünk, ilyen végletekig hajtott módon túlságosan káros lett volna a spanyol nép számára.
Ezért nem kaptuk soha vissza az aranyat és ezért nem nyithatunk hitelt Franciaországban ennek az aranynak a fedezetével, hogy élelmiszert vásároljunk. Pedig nagy szükségünk volt rá.
Az igazat megvallva tehát, a rádió, a látcsövek, töltőtollak, karórák és írógépek alig jelentettek valamit a 41.850.000 aranyfrank mellett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!