(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
23
XXXIX.
Másnap reggel, míg mi reggeliztünk, a férfi kiszaladt az utcára, hogy újságot hozzon. A lap megerősítette azt, amit mi már előző nap gyanítottunk: Gerona továbbra is a Köztársaságé volt. Az országutat nem vágták el. Ignacio bizonyára Figuerasban van, talán San Clemente-ben és nem érti, hogy mi történhetett velem!
Antóniával együtt gyorsan határoztunk. A háború nem fejeződött be, még Katalóniában sem. A hadsereg Figuerastól délre új állásaiban ellenáll. A mi helyünk Spanyolországban van. Igyekszünk találni egy biztos otthont, ahol a kislányt hagyhatjuk és visszatérünk hazánkba.
A francia munkás, aki az egyik környékbeli gyárban dolgozott, egy munkanapját vesztette el, hogy rólunk gondoskodjék. Könnyű volt megértenünk, mit jelentett ezeknek az embereknek egyetlen munkanap elvesztése. Nem fogadtuk meg tanácsaikat, hogy ne menjünk ki az utcára és elhatároztuk, hogy jelentkezünk a polgármesternél, akit barátunk mint „elég rendes szocialistát” írt le nekünk.
A városháza előtti tér tele volt menekültekkel, férfiakkal és asszonyokkal. Ott ültek vagy dőltek végig a padokon és az út szélén, néhányan egy darab kenyeret majszoltak, dideregtek a hidegtől és éhesek voltak.
— Ezeket az embereket gyalázatosan becsapták, — mondtam a polgármesternek, miután bemutatkoztam neki. — Az egyik határmenti falu vámőrségének parancsnoka keltette a pánikot és valószínűleg a határ mentén más községekben is visszhangot találtak szavai. Nézze meg, ezek az emberek mind távol éltek a fronttól. Meg kell magyarázni nekik a helyzetet és meg kell győzni az embereket, hogy vissza kell térniök Spanyolországba, ahol a háború még korántsem fejeződött be.
A polgármester felvonta a vállát. — Mondják meg nekik maguk, ha akarják.
Antoniával elhatároztuk, hogy cselekedni fogunk. Odamentünk a csoportokban álló emberekhez, akik között katonák is voltak. Megmutattuk nekik az újságot és felolvastuk nekik, amit a mi háborúnkról írt. Néhányan a férfiak közül vitatkozni kezdtek, mások megtörten félrevonullak tőlünk.
Ahogy haladtunk fel és alá közöttük, mögöttünk mindenütt mint a meggyújtott puskapor lobbant fel a beszélgetés. Mintha csak sokukat felébresztettük volna abból a nemtörődömségből, amelybe az előző napi ijedelem vetette őket. Egy francia csendőr, aki a városháza előtt sorban álló férfiakat és asszonyokat őrizte — egyenkint mentek be az épületbe, ahol egy karéj kenyeret és két szardíniát kaptak —, odajött Antóniához és hozzám.
— Ha még egy szót haltok, eltávolítom magukat innen, — mondta kertelés nélkül.
Kihúztam azt a bizonyos híres útlevelet. — Okmányaim rendben vannak és annyit beszélgetek a honfitársaimmal, amennyit akarok.
— Ezt mondja el a parancsnoknak — felelte.
A parancsnokhoz fordultam. — Sokan ezek közül az emberek közül vissza akarnak térni Spanyolországba, hogy folytassák a harcot. Csak most tudták meg, hogy becsapták őket, Vissza akarnak térni és senkinek nincs joga, hogy ezt megakadályozza.
— Asszonyom — felelte hidegen az őrnagy —, ha ismét zaklatna engem vagy ezeket az embereket ilyen szándékokkal, kénytelen leszek intézkedéseket foganatosítani önök ellen. A maga diplomáciai útlevele pedig, ennyit sem jelent nekem, — mondotta és ujjaival tett egy mozdulatot. — Azt sem tudom, hogy érvényes-e és valószínűleg át kell adnia nekem, hogy megvizsgáljam.
— A katonák akarnak visszatérni Spanyolországba. Én nem tettem mást, minthogy az újságot olvastam fel nekik, — erősködtem. De láttam, hogy hasztalanul. Az őrnagy jelt adott egy őrmesternek és mikor láttam, hogy azzal fenyegetnek, hogy elveszik az útlevelemet, inkább visszavonultam.
Antóniával bementünk egy kávéházba ugyanazon a téren, ahol a városháza volt. A kávéházban Franco egyik ügynöke, anélkül, hogy bárki ebben megakadályozta volna, száz frankot és szabad fogyasztást ígért azoknak a katonáknak, akik hajlandók visszatérni harcolni a lázadó zónába. Néhány, az éhenhaláshoz közelálló legény, akinek egy fillér sem volt a zsebében és olyanok, akik meg voltak győződve arról, hogy mindennek vége, vagy arról, hogy ha Figuerasba visszatérnek, katonaszökevényként lövik őket agyon, hajlandók voltak bármire ígéretet tenni. Egy másik csoportot is láttunk. Ezek csendben hallgatták Franco ügynökének csábító szavait, majd hátatfordítottak neki és a katonák egyike így szólt:
— Ha valóban visszatérhetünk Spanyolországba, akármilyen módon is, akármilyen célból is, de a mi Spanyolországunkba …
Kimentünk a kávéházból, ahol már kezdtek gyanús szemmel nézni minket és beleütköztünk abba a repülőszázadosba, aki előző nap San Clement-be jött értem. Borzasztóan szégyelte magát és azonnal magáévá tette terveinket, ő és vele együtt egy csoport katona és tiszt hangosan be fogják jelenteni a tér közepén a városháza előtt, amikor az ebédet osztják, hogy megértették: becsapták őket és most készen állnak arra, hogy visszatérjenek Spanyolországba, hogy ott a háború végéig harcoljanak. Időközben Antóniával mi átmegyünk Cerbere faluba, amelynek polgármesteréről, noha személyesen, nem ismertem, tudtam, hogy Spanyolország barátja és igyekszünk elérni, hogy ne gördítsenek nehézségeket azoknak a katonáknak és tiszteknek útjába, akik vissza akarnak térni Spanyolországba. A Port Vendres-i csendőrök és a polgármester ugyanis nem akarták megengedni, hogy a menekültek a falut elhagyják.
Nehezen találtuk csak meg Monsieur Cruzelt. Cerbere polgármesterét. Nagyon el volt foglalva azzal, hogy élelmiszert és ruhát osztott ki azoknak az asszonyoknak és gyerekeknek, akik a tengerparti országúton ezrével lépték át a határt. Mialatt kerestük, találkoztunk a határszolgálattal megbízott repülőszázados kocsijával. Perpignanba indul — mondotta nekünk —, hogy szállást készítsen elő a légihaderő női tisztviselőinek és a pilóták kiürítésre váró családjainak. Megkértem, tudassa Ignacióval, hol vagyok és kérésemre megígérte, hogy másnap, amikor erre tér vissza, felvesz, hogy Spanyolországba vigyen.
Mikor így a visszatérést biztosítottam, most már könnyebb szívvel fordultam a Gerbere-i polgármesterhez.
— Hát persze, hogy az összes; férfiaknak vissza kell menniük Spanyolországba! — felelte. Ám amikor elmagyaráztam neki, hogy minden nehézség a csendőrség parancsnokától ered, arca elkomorult.
Monsieur Cruzel felvitt bennünket az irodájába és az ablakból több, új, zöldre festett mentőautót mutatott nekünk. A köztársasági hadsereg katonai egészségügyi szolgálatának kocsijai voltak. — Ezek mit csinálnak itt? — kérdeztem csodálkozva. — Nagyon nagy szükség van ezekre a fronton és a kórházak kiürítésénél.
— Azt hiszi? — felelte a polgármester gúnyosan.
— El kell intézni, hogy azonnal visszatérjenek Spanyolországba.
— Január 27-én érkeztek ide. Napokkal ezelőtt, mint látja. De nem hoztak sem sebesülteket, sem betegeket, sem hadirokkantakat, hanem a Largo Caballero és Don Luis Araquistain tulajdonát képező okmánytárat és egyéb tárgyakat. Egyik-másikban képek és szőnyegek jöttek, de nem akartunk semmihez sem hozzányúlni, mert egy nagyszerű személyautóban egyidejűleg ez a két „úr” is megérkezett, — folytatta a polgármester, különösen hangsúlyozva az utolsó szavakat —, a második uraság feleségével. Ez a hölgy nem spanyol, amennyire én tudom és azt hiszem helyesen. Igyekeznek módot találni, hogy mindent Párizsba küldhessenek vasúton, anélkül, hogy pénzükbe kerülne és közben nem akarnak lerakodni a mentőautókról.
Szégyent éreztem és valami hatalmas dühöt, hogy azok, akik oly nagylelkűen adták életüket Spanyolország hadszínterein, valaha is bizalommal lehettek e két ember iránt. A polgármesternek nem tudtam válaszolni.
Mentőautók papírok és szőnyegek szállítására, amikor sebesültjeink éppen mentőautók hiánya miatt nem tudnak elmenekülni a fasiszták barbársága elől!
— Ne essen kétségbe — mondotta a polgármester, látva szomorúságomat és felháborodásomat —, mi franciák ismerjük a spanyol nép hősiességét és az, hogy néhány hitelét vesztett politikus ilyen felháborító cselekedetet követ el, nem érinti a szabadságért harcoló spanyol nép iránt érzett tiszteletünket.
Már éjszaka volt, amikor visszatértünk Port Vendresbe, hogy a Spanyolországba visszatérő katonákra vonatkozó terveinket befejezzük. A csendőrség őrizte lépteinket és néha kénytelenek voltunk bemenni egy kávéházba. Végre is sikerült jóbarátaink házába eljutnunk. Odajött a repülőszázados és egy nagyszámú spanyol csoport, akik vele együtt egy kárpitosműhelyben találtak szállást. Ezek a borotválatlan és piszkos emberek mély megbánást éreztek, hogy engedték magukat belesodorni a pánikhullámba.
— Katonaszökevények vagyunk. Ha Spanyolországba érkezünk, agyon kellene, hogy lőjenek bennünket, — ismételte szüntelenül az egyik tiszt.
XL.
Egy közel háromszáz emberből álló csoport a velünk kapcsolatban álló tisztek és katonák rábeszélésére hajlandó volt visszaindulni. Az volt a tervük, hogy ezt be is jelentik a téren a reggelinél és azt reméltük, hogy ez még többeket is megfontolásra késztet majd.
Másnap reggel már csaknem egy százas csoport állt a városháza előtt, arra várva, hogy a többiek is megérkezzenek. Míg Antónia és én beszélgettünk az emberekkel, lelket öntve beléjük, egy polgári ruhába öltözött férfi közeledett csoportunk felé, akit első percben nem tudtam felismerni, noha biztos voltam benne, hogy már láttam ezelőtt.
San Clemente vámőrségének parancsnoka volt, annak a pániknak okozója, amelynek mindannyian áldozatai lettünk.
— Ne hallgassatok rá, be akar ugratni benneteket! — kiabálta izgatottan. Ujjával mutatott rám és a katonákhoz beszélt. — Arra akar kényszeríteni benneteket, hogy a biztos halálba menjetek vissza, ahol mint katonaszökevényeket lőnek agyon benneteket, ha visszamentek, — kiabálta üvöltve. — Különben is Figueras már a fasiszták kezében van! Mindannyiotokat megölnek!
Az emberek kettőnkre néztek és nem tudták mit tegyenek.
— Hazudik! — kiáltottam én, nála is hangosabban. — Hazudik!
De a katonák már csoportokban álltak, hogy meghallgassák ennek az embernek aljas szavait, aki szüntelenül beszélt és hogy minél jobban meggyőzze a katonákat szavainak hitelességéről, szemeik előtt egy politikai párt tagsági könyvét lobogtatta.
Antonia felém fordult és azt mondta: — Én elindulok azokkal, akik hajlandók követni. Ha tovább várunk, csak rosszabb lesz.
— Ötös sorokba sorakozó! — hangzott fel a francia csendőrök hangja, akik hatalmas számban jelentek meg a téren.
— Ne hallgassatok rá. A halálba akar vinni benneteket! — erősködött a vámőrség parancsnoka.
A francia csendőrök csaknem bekerítették a teret. Antóniának még sikerült kimenni körülbelül harminc ember kíséretében. Akik a téren maradtak, azokat a csendőrök kényszerítették, hogy sorbaálljanak. A vámőrség parancsnoka polgári ruhájában mintegy varázsszóra eltűnt, de már késő volt. Az emberek kérdezősködtek, húzódoztak, de nem volt más hátra, sorba kellett állniok.
Amikor sorokban álltak, a csendőrök parancsot adtak az indulásra és a spanyol néphadsereg katonái csendőri őrizet mellett elindultak ismeretlen cél felé.
Egyidejűleg az asszonyok és gyermekek utolsó csoportjait erőszakkal nyitott teherautókba zsúfolták, amelyek szintén elindultak velük, nem tudni hová. Az asszonyok és a gyermekek elosztása már az előző napon megkezdődött és a legtragikusabb jelenetek játszódtak le, hiszen senkivel nem közölték, hova viszik és mindenki úgy vált el a családjától, hogy attól félt, talán soha többé nem látja őket. Azok a családok, akik szállást adtak nekik házaikban, felajánlották, hogy összekötőként fognak szerepelni a férjüktől elszakított asszonyok, a fivérek és nővérek, a lányok és az apák közt. De a parasztok nagyrésze írástudatlan volt. Én magam már csak arra gondoltam, hogy tudnék visszajutni Spanyolországba.
Aznap reggel, még indulás előtt, a mi kis Isabelitánkat barátunk egyik munkástársának házában helyeztük el.
— Mi szívesen itt tartanánk magunknál — mondta az asszony —, de a kis Marie is költséget jelent nekünk és a férjem béréből bizony nem telik. Nekik nem lehet gyermekük és nagyon szeretnének egy kislányt — tette hozzá a férfi. — Nagyon rendes házaspár, jó emberek, majd meglátja. — És így is történt. Amikor Isabelitát elvittük hozzájuk, megértettem, hogy sem jobb otthont, sem szeretőbb fogadott szülőket nem találhattunk volna számára.
A légügyi határszolgálat autója délután háromkor érkezett meg. De ahelyett, hogy fel akart volna venni, levelet hozott Ignációtól, amelyben utasít, hogy várjak néhány napot Franciaországban. Persze nem hallgattam a levélre, és az autó vezetőjének minden erősködése ellenére felszálltam a kocsira és megkértem, hogy vigyen San Clementbe.
Határtalan örömet éreztem, amikor újra Spanyolországba érkeztünk. A francia sajtóban olvasott néhány hír még reményt csillogtatott meg előttem és úgy éreztem, hogy Katalóniában még sokáig tudunk ellenállni. Gerona a miénk volt és ezenkívül a Központi Zónában hatalmas földterület állt még rendelkezésünkre. A sok menekült, legnagyobb részükben asszonyok, gyermekek és aggastyánok, akik Franciaországba értek, csak annyit jelentett, hogy néhány szájjal kevesebbet kell majd etetnünk Katalóniában. Még sok lehetőség állt rendelkezésünkre. Ellenállunk!
Ezt gondoltam, míg az autó a tengerparti országúton haladt előre, hogy később olyan másodrangú utakra térjen, ahol a forgalom aránylag csekély. Néha hatalmas menekültcsapatokkal találkoztunk. Szekereik az országút egyik „oldalán álltak, pihentek. Itt töltötték az éjszakát, rendszerint valami tanya vagy elhagyott épület közelében.
Már alkonyodott, amikor San Clementebe érkeztünk. Annak a háznak a kapujában szálltam le az autóról, ahonnan három nappal azelőtt oly hirtelen menekültem el. Nagyon szégyellem magam, ha arra gondoltam, hogy engem is magával sodort a pánikhullám. Most legalább tudtam, hogy mi az, és igyekeztem tanulni a kapott leckéből …
Az őrtálló katona örömmel fogadott, de figyelmeztetett:
— Azt hiszem, a tábornok nem fog nagyon örülni, hogy visszajött. Ha látta volna, milyen nyugodt volt, hogy Franciaországban tudta! …
Felmentem a lépcsőn és Mártával találkoztam, az én szeretett Mártámmal. Ott ült a ház egyetlen hintaszékében, az ablak mellett és a délutáni napfény utolsó sugarai mellett kötött.
— Connie, mondta — de hát miért jöttél vissza? Ignacio szörnyen dühös lesz …
— Dehát miért ne jöttem volna vissza? — feleltem kissé zavartan, mert nem ilyen fogadtatásra vártam. — Őrültség volt, hogy hallgattam annak a századosnak a szavára. Mit gondolnának rólam a propaganda-államtitkárságon? Hát nem látod, hogy nem tudom, mi történt az újságírókkal és a Sajtóirodával?
Márta úgy nézett rám, ahogy egy anya nézi kis gyerekeit, akik azon erősködnek, hogy meghalt apjukkal akarnak menni.
— Connie, Katalónia helyzete tarthatatlan. Nincs fegyverünk, nincs lőszerünk, nincs semmink. Most az egyetlen feladat az, hogy megszervezzük csapataink rendszeres visszavonulását, hogy a kiürítést kockázat nélkül hajthassuk végre. Néhány napon belül ebben a zónában mindennek vége és akkor elmegyünk Madridba, hogy ott folytassuk a harcot. — Egy kis szünetet tartott. — Ignacio azt mondja, hogy a Központi Zónában még sokáig tudunk ellenállni és sok fejtörést okozhatunk a fasisztáknak.
— Hogy van Ignacio? — kérdeztem Mártát.
— Nagyon fáradt, nagyon ideges, de derülátó és tele van bizakodással, mint mindig — válaszolta barátnőm.
Elgondolkoztam. Szóval Katalóniát rövidesen elveszítjük. Valójában most először gondoltam végig hidegen mindezt és először éreztem át tragédiánk nagyságát.
— Nekem tegnap el kellett volna mennem egy teherautón a légügyi minisztérium tisztviselőnőivel és a pilóták családjával. De sikerült elérnem, hogy ma estig maradhassak, amikor egy másik csoport indul — folytatta tájékoztatását barátnőm.
— De hát ki fog törődni a férfiakkal, ha valamennyien elmegyünk? Ki fog főzni és takarítani rájuk?
Márta nagyon örült, hogy szövetségest talált bennem, aki csak megerősíti saját érvelését, míg férje visszatér. Bementünk a konyhába. Az utolsó napokban már könnyebben lehetett élelmiszerhez jutni. Mikor a menekültek otthonukat elhagyták, már inkább voltak hajlandók feláldozni azt a csirkét vagy nyulat, amit a háború egész ideje alatt tartogattak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!