(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
22
XXXVII.
Január 26. Délután négykor kilenc olasz tank nyomult előre Barcelonában, a Sarria felé vezető mellékutcák göröngyös macskakövein és megálltak a sugárúton és a Gracia-sétányon. Teljes csend volt. Összetépett és pernyévé hamvadt papírok hatalmas, örvénylő forgatagát sodorta a levegőbe a sarkokról és a keresztutcákból előtörő szél. Ez a látvány fogadta a „győzteseket”. A repülőgépek kora reggeltől kezdve egyfolytában szálltak a város felett anélkül, hogy bombát dobtak volna. A Barcelonában maradt lakosság nem mozdult ki a házakból, sem a földalatti lejáratokból, még órákkal később se, amikor a fasiszták már egészen a Katalónia-térig jutottak el. Amikor a kis olasz tankok a Sarrián és a város közepének más utcáin gördültek végig, a házak ablakából néhány lövés hangzott el. A tankok legénysége kiszállt, de nem sikerült megtalálniok azokat, akik tüzeltek.
Három napig maradtam Villadrauban, ahová Ignacio késő éjszaka érkezett, hogy megpróbáljon — hasztalanul — néhány órát aludni. A hajnal első jelére vissza kellett térnie Vich-be.
Örültem, hogy Márta mellettem volt. A rendelkezésünkre álló kevés anyagból együtt főztük az ebédet, és ezer apró háziasszonyi teendőt keresve magunknak, ekképpen igyekeztünk megnyugvást találni az elszigeteltség gyötrelmeire. Mert Barcelona elvesztése után nem láttunk újságot, de a rádiót se kapcsolhattuk be, hiszen nem volt villanyszolgáltatás.
Amikor Ignacio és Márta férje hazajöttek, igyekeztünk kihúzni belőlük a nap minden hírét. De csak nagyon nehezen sikerült megtudnunk tőlük mást is, minthogy minden „egyformán” folyik. Mi pedig már tapasztalatból tudtuk, hogy ezt miképpen értelmezzük.
Barcelona elestét ismerősöktől tudtuk meg, akik aznap Villadraun haladtak keresztül.
Január 29. Végre sikerült autót szereznem, amely Figuerasba vigyen. A légihaderők egy századosa utazott a francia határhoz közelfekvő falvakba, hogy ott helyet keressen a vezérkar különböző szolgálatainak elszállásolására. Én azt a feladatot is kaptam, hogy igyekezzem mindazok számára szállást találni, akik Villadrauban voltak velünk. Kénytelenek voltunk elhagyni a házat, mert az ellenség már jóval túlhaladt Barcelonán. Tudtuk, hogy a légihaderők vezérkara is átköltözik másnap Vich-ből egy Figuerashoz közelebb fekvő faluba.
Amikor a másodrendű utakat elhagytuk és a Franciaországba vezető országútra tértünk, azt vettük észre, hogy Barcelona eleste után három nappal az emberek ezrei menekülnek Franco és a külföldi támadók elől autókon, tehergépkocsikon, szekereken és gyalog, éhesen, fázva és hajléktalanul.
A szétrombolt autók, vagy azok, amelyeket utasaik egyszerűen benzin hiányában voltak kénytelenek az országút közepén hagyni, súlyosan akadályozták a közlekedést, éppen úgy, mint az öszvér által vont szekerek lassúsága a vonuló tömeg közepén. Parasztokat láttunk, amint kezüknél fogva vonszoltak éhes és síró kisgyerekeket. Az autók, állatok és emberi lények összetorlódása miatt kényszerű pihenőknél beszélgettünk néhány emberrel. Egy fiatalasszony, akinek a férje a fronton volt, négy gyerek anyja, elmesélte, hogy gyerekeivel és cókmókjával egy szekérre pakolt fel és úgy indult el Tarragonából. De az ellenség minden faluban, ahol meg akart pihenni, elérte. Folytatta az utat, cipelte magával a négy gyereket, de holmijából, ruhájából nem maradt más, csak az a kendő, amit a vállán viselt. Lassan-lassan, hogy könnyebbé tegye a menetelést, mindent elhagyott a falvakban. Amíg csak a kordét húzó szamár végleg meg nem tagadta az engedelmességet.
Mindazok, akikkel megálltunk beszélgetni, átkozták a spanyol és idegen fasisztákat, akik arra kényszerítették őket, hogy otthonukat elhagyják. Ezek az emberek nem törtek meg és nem voltak gyávák.
— Visszatérünk még, de még mennyire visszatérünk! — mondta egy asszony és a körülötte lévő gyerekek visszhangként ismételték szavait és hozzátették: — De még mennyire visszatérünk és készülhetnek a fasiszták, egyszerre fognak mindenért megfizetni!
A kiürített családokat az aggasztotta legjobban, hogy esetleg elszakadnak egymástól az úton, elveszítik egymást. Ezért inkább együtt maradtak és mentek gyalog vagy váltogatták egymást a szekéren a szalmazsákok fölött, mindent inkább, minthogy elváljanak és felhasználjanak egy üres helyet valamelyik mellettük elhaladó teherautón.
Minél jobban közeledtünk Gerona felé, a zsúfoltság annál nagyobb lett. Az utcákon a Barcelona környéki gyermekkolóniákról kiürített csöppségekkel megrakott teherautók álltak és benzinre vártak, vagy arra, hogy jelezzék nekik, hova vigyék a gyerekeket. Mert az igazat megvallva, itt északon senkit nem vártak kész szállással. Én csak folyton az eget kémleltem. Bombázzák-e majd Geronát? E kis tartományi székhely látványa, ötszörösére nőtt lakosságával, járhatatlan utcáival, melyeket szinte befalaztak a sárbaragadt szekerek, félelmet keltett bennem. Férfiak, nők, gyerekek ültek a járdák szélén, ott aludtak, fáradtan, éhesen. Ez a kép akaratomon kívül is azt a gondolatot ébresztette bennem, mivé lenne mindez, ha most lecsapnának a bombák.
A város egyetlen benzinkútjában sem volt benzin. El kellett hagynunk az országutat, hogy az autó tartályát egyik közeli repülőtéren töltsük meg. Sofőrünk nagyon ügyes volt és sikerült kijutnia Geronából.
Később visszatértünk a főországútra. A zsúfoltság még most is nagy volt, de már mindenesetre kisebb, mint Gerona előtt. Geronát csak a gyors és új autók tudták elhagyni. Amikor Figueras bejáratához közeledtünk, három ellenséges bombavetőrepülőgép szállt el a fejünk felett. Megállítottuk az autót. A repülőgépek a város felett keringtek. Vártunk és láttuk, mint hullnak le a bombák és mint emelkedik az égre nyomukban számos hatalmas füstoszlop. Mielőtt Figuerasba bementünk volna, elhatároztuk, hogy a környék falvait látogatjuk végig, azokban keresünk szállást.
Harminc kilométer körzetben az összes falvakat és községeket végigjártuk. A főútvonalból elágazó kisebb ösvényeket végigkutattuk, csakhogy egy akármilyen kis falut is találjunk, ahol valami lakatlan ház akad. De mindenütt már valamilyen hivatalos szerv vagy számos menekült család lakott. Csaknem egészen a francia határig jutottunk el.
Visszafordultunk. Figuerasba hasztalan mentünk volna, mert tudtuk, hogy ott még nehezebb lenne szállást találni és nem oldottuk volna meg a szinte megoldhatatlannak látszó problémát. Amikor már le akartunk mondani tervünkről, egy az átlagosnál nagyobb faluba érkeztünk, egy másodrangú országút mentén, vagy tizenhárom kilométernyire Figuerastól.
Már esteledett, amikor a kapitány újra elindult és otthagyott engem egy katona kíséretében, a ház ajtaja előtt, amelyet a vámőrség parancsnoka szerzett számunkra. A falu neve San Clemente volt és itt találtunk végül is szállást.
A légihaderők kocsija visszatért Vichbe és miután már túlkéső volt ahhoz, hogy én aznap éjjel bemenjek Figuerasba, néhány sort írtam a propaganda-államtitkárnak elmagyarázva neki a történteket és azt, hogy hol vagyok. A levelet átadtam a kapitánynak, hogy azt útközben adja le és bementem a házba, hogy kissé rendbehozzam azt.
XXXVIII.
A sötétben felmentem a kopott lépcsőkön, de előbb még keresztül kellett haladnom a pitvaron, ahol bor és olaj szaga érződött. Ráléptem egy öszvér nedves és piszkos szalmájára, mert a pitvar végén istálló volt.
Amikor felértem az emeletre, felgyújtottam a villanyt. Egy négyszögletes teremben voltam. A vöröskövezetű padlót föld és szemlét fedte. A közepén egy rózsaszínű és fehér üvegkristályokból összeállított lámpa alatt négyszögletű asztal állt, amelyet sötét és szakadt viaszkosvászonnal takartak le. A lámpát valami gyanús színű tüll borította és így csak gyengén világította meg a szobát. A falakon számos színes naptár függött és a kitépett lapokon a kiabáló színeket bőséges légypiszok feketéje enyhítette.
Végigjártam a házat és láttam, hogy a konyhán kívül három hálószobája is van. Ezekben kell mindannyiunknak helyet találnunk. Egy petróleumfőzőn melegítettem magamnak egy kis konzervkakaót és kinyitottam egy doboz szardíniát, hogy a katonával együtt megvacsorázzam.
A villanyfény egyre gyengült és csakhamar végigdőltem a ház egyik ágyán és csaknem azonnyomban el is aludtam.
Álmomban hangokat hallottam az ablak alatt és többször is teljesen felébredtem. De az elmúlt napok állandó feszültsége és szüntelen izgalmai után annyira kimerült voltam, hogy minden egyes alkalommal azonnal újra elaludtam.
Egyszer úgy tűnt fel nekem, mintha élesen vitatkoznának és hallottam, amint egy férfihang így szól: — Elvágták az országutat. Mennünk kell.
— Hazugság, a fenébe is! — felelte egy másik dörgedelmesebb hang. — Egyszerűen csak féltek. Gyáva disznók!
Minden, amit hallottam, úgy tűnt fel nekem, mintha csak annak a lidércnyomásnak volna része, amely akkor kezdődött, mikor Barcelonát elhagytuk. Már alig tudtam különbséget tenni valóság és álom között!
Sárga téli napsugár szűrődött be a szoba erkélyén, amikor mély álmomból és a gyötrő lidércnyomásból arra riadtam fel, hogy a katona dörömböl az ajtón.
— A pilótaszázados, aki tegnap velünk jött, újra itt van és azt mondja, hogy beszélni akar önnel.
— Mondja meg neki, legyen szíves várjon egy pillanatig, míg felöltözöm — feleltem. Nyugtalan voltam, mert az jutott eszembe, hogy talán Ignacióval történt valami. Egy lázas éjszaka utáni kellemetlen ébredés rosszullétét éreztem.
Egy másodperccel később, mielőtt még az ágyból felkeltem volna, ismét hallottam a katona hangját.
— A kapitány azt mondja, hogy nagyon siet és nem tud várni. Hogy élet és halál kérdéséről van szó.
Megrettenve ugrottam ki az ágyból. Már arra sem mertem gondolni, hogy mi történhetett Ignacióval. Felvettem a szoknyát, a pulóvert, bebújtam a cipőmbe és kimentem a szobából.
— Mi történt? — kiáltottam le a lépcsőn.
A százados hangja hisztérikusan csengett.
— Jöjjön azonnal! Indulunk! Elvágták a figuerasi országutat, és be vagyunk kerítve. Siessen!
— Hogyan? — kérdeztem anélkül, hogy egy szót is értettem volna abból, amit mondott nekem. Tapogatózva mentem le a sötét lépcsőn, igyekeztem nem elesni.
— A feleségem és a lányom várnak kint a kocsiban — kiáltott a százados ugyanazon az éles hangon. — Nem akarjuk itthagyni egyedül. De miattuk nem veszthetek egyetlen pillanatot sem. Azonnal el kell indulnunk.
— De hát, hol van Ignacio? — kérdeztem én.
— Azt mondták, hogy elment Olot-ba és Agullaná-ba. Ott állították fel a szárazföldi hadsereg vezérkarát.
Már kezdtem érteni. San Clemente Figuerastól keletre feküdt a Franciaországba vezető főországút és a tenger között. Olot viszont Figuerastól délnyugatra terült el. Ha igaz, hogy az ellenségnek sikerült elvágni az országutat, Ignacio és én csak Spanyolországon kívül tudunk újra találkozni.
— De hát, hogy lehetséges, hogy elvágták az országutat? — erősködtem én bután —, ha most azt mondja, hogy éjjel még azon tért vissza.
A százados kezdte elveszteni a türelmét és én, aki még soha nem láttam senkit ilyen ijedtségben, szintén megrettentem. Arca elsápadt, szemei véresek voltak.
— A vámőrség parancsnoka, amikor ma reggel idejöttem, hogy a családom számára szállást kérjek tőle, azt kérdezte, hogy megbolondultam-e. A geronai országutat elvágták és a főparancsnokságtól utasítást kaptak, hogy San Clemente-t azonnal ürítsék ki. Vagy nem hisz nekem? Hát nem látja, hogy nincs már senki a faluban? Siessen, siessen, nem veszthetünk el több időt …
Kimentem az utcára és láttam hogy néhány asszony álldogál csoportban egy-két férfival és sok gyerekkel. Mind zsákokkal és batyukkal voltak megrakodva és indultak felfelé az országúton. Néhányan szaladtak. Szinte gépiesen ültem be az autóba, amely már zsúfolásig tele volt asszonyokkal, gyerekekkel, batyukkal, szalmazsákokkal és gyerekjátékokkal. A százados hevesen becsapta a kocsi ajtaját és elindultunk a poros országúton. Keresztül mentünk egy másik falun, amelyre az előző napról emlékeztem. Onnan is kocsik és autók karavánja indult és a lakosság többi része gyalog menekült. Végre is egy szekérútra értünk, amely már a Pireneusok közé vezetett.
— A Franciaországba vezető főországúton lehetetlen menni a túlzsúfoltságtól — mondta a százados a kocsi utasainak, szinte magyarázatképpen, hogy erre a furcsa útra tértünk. Hangjában még mindig különleges izgalom csengett.
— És ezt honnan tudja — kérdeztem, mert egyre dühösebb és nyugtalanabb lettem amiatt, hogy engedtem magam így meglepni.
— San Clemente vámőrségének a parancsnoka mondta, őneki csak tudnia kell, vagy nem? — felelte idegesen.
Kezdtem nyugodtan gondolkozni. A körülöttem lévő emberek izgatottsága olyan volt számomra, mint egy hideg fürdő. Az autó nagyokat zökkent az út kövein. Számtalan paraszt és gyereket cipelő asszony mellett haladtunk el. Ahhoz, hogy ilyen messze eljussanak, még az éjjel kellett elindulniok. Eszembe jutottak a hangok, amelyeket éjjel az ablakom alatt hallottam.
— Ez a vámőrparancsnok biztos áruló és magának ezt meg kellett volna értenie — pattantam fel, mert nem tudtam már türtőztetni magam. — Honnan tudjuk, hogy nem akart csak becsapni bennünket és pánikot kelteni a falvak lakossága közt? És magának nincs más tájékozódási lehetősége, mint az, amit a vámőrség parancsnoka mondott?
A pilótaszázados teljesen kijött a sodrából.
— Nem fogunk itt most vitatkozni azon, hogy kinek van igaza — mondta. — Az országutat elvágták. Egy vámőr-összekötő jött San Clementebe néhány perccel mi előttünk és jelentette a parancsnoknak, hogy Figuerast feladták. Senki nem tudta, hogy hol van a vezérkar és elérkezett az a pillanat, amikor a jelszó az lett: meneküljön aki tud.
Most nem ugyanazt mondta, mint az előbb, amikor meg akart győzni arról, hogy el kell mennem vele és családjával. Elkezdtem komolyan gondolkozni.
— Mindez hamis. Sem Figuerast nem adhatták fel, sem az nem lehet igaz, hogy nem tudják, hol van a vezérkar.
— A vámőrség parancsnoka mondta.
A felháborodástól szólni sem tudtam. Ez a tiszt gyáva gazember. Másképp nem lenne itt ezekben a pillanatokban. Azonkívül azt is tudtam, hogy az előző nap azt a konkrét megbízást kapta, hogy térjen vissza a repülőtérre, amint csak szállást talál a légihaderő parancsnoksága számára.
— Nem igaz, hogy elvágták az országutat, — kiáltottam az arcába.
A nagymama, aki az autóban ült, elkezdett szipákolni. A százados felesége zokogva kapaszkodott belém. A kislány szörnyen ijedten nézett rám és az apját hívta. Az autó egyre gyorsabban haladt a göröngyös és szűk úton és minden zökkenésnél egymásba ütköztünk. Egy meredek elé érkeztünk. A százados először második, majd az első sebességre állította be az autót: a motor nehezen bírta a meredek lejtőt.
Felhasználtam a viszonylagos nyugalmat, amelyet a rossz út kényszerített az autó utasaira, hogy ismét feszegetni kezdjem a kérdést.
— Meg vagyok győződve arról, hogy a vámőrparancsnok áruló, aki Franciaországba akar átszökni és azért keltett pánikot a falu lakossága körében, hogy a saját szökésé ne tűnjön fel. De maga — mondottam kiáltva a századosnak —, maga áruló és katonaszökevény, ha azután, hogy a családját leteszi a határon, nem tér vissza a csapattestéhez.
A százados nem felelt.
— Álljon meg! — parancsoltam olyan hangon, hogy azonnyomban fékezett és az autó megállt, hogy leszállhassak.
Ott álltam egyedül több mint száz ember között. A szűk utat teljesen belepték a járművek, amelyek kénytelenek voltak megállni vagy kétszáz méterre onnan, ahol én leszálltam az autóról. Ott befejeződött az országút és csak egy keskeny ösvény haladt felfelé a hegyre. Tévednék talán és ezeknek az embereknek volna igazuk? Vissza lehet térni gyalog Figuerasba? Egyre több férfi és asszonycsoport érkezett a járművekkel telezsúfolt országútra. Mind ugyanazt felelte: — Azt mondják, hogy a fasiszták Figuerasba érkeztek és el fognak vágni bennünket …
Azok közt, akik körülöttem voltak, akadtak néhányan, akik ismertek engem.
— Hol van a férje? — kérdezték tőlem.
Beleharaptam a szám szélébe és csaknem az arcukba kiabáltam a választ:
— Ott, ahol mindenkinek lennie kell, aki nem gyáva … — És legnagyobb csodálkozásomra sírvafakadtam.
Ebben a pillanatban felzúgott közel hozzánk a motorok ismert berregése. Három repülőgépet láttunk szállni nagyon magasan nyugat felé. Az emberek csoportjai mintegy varázsütésre szétszéledtek és a fák alatt kerestek menedéket. Én ülve maradtam az út egyik kövén.
— Constancia! — hallottam, hogy nevemen szólítanak. Visszafordultam és láttam, hogy a légügyi államtitkárság egyik gépírónője szalad felém.
Kezénél fogva vezetett egy körülbelül hároméves kislányt. A gyermeknek göndör fekete haja volt és egyik hajfürtjét nagy kék szalag fogta össze.
— Nem, nem az enyém — felelte Antonia néma kérdésemre. — Egy vasúti munkás kislánya, a szülei abban a házban laktak Barcelonában, ahol én. Öt gyermekük van és amikor Barcelonát kiürítették, én magamra vállaltam ezt a kicsit. Azóta is cipelem magammal, mert nem találom a szüleit. De hát megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá …
Elmosolyodtam. Ezekben a pillanatokban hatalmas vigasz volt számomra, hogy ismerőssel találkozom. Antónia szeretete a csöppség iránt, aki talán soha nem fog találkozni a szüleivel, olyan volt számomra, mint egy balzsam.
Magamhoz vontam a kislányt, hogy megsimogassam. — Jónapot asszonyom — mondta komolyan. Antóniával alig tudtunk elfojtani egy mosolyt.
Körülnéztünk és már csak az utolsó embereket láttuk, akik Franciaország felé a hegy lejtőjén távolodtak el.
Antóniával csendben elhatároztuk, hogy mi is ezt az utat követjük. A hegy ezen a ponton nem volt nagyon magas, de az ösvény kavicsai hegyesek voltak s a talaj nedves. A kislányt felváltva vittük a karunkban. Nagyon jól viselkedett, az egész úton nem sírt. Kíváncsian nézte a fákat és az ágakat és gyakran bökte meg a vállunkat, hogy valamilyen kis madarat nézzünk meg.
A többieket elvesztettük szem elől, de a hegy csendjében beszédjük visszhangja néha-néha hozzánk is elért. Feljutottunk a csúcsra és elkezdtünk leereszkedni egy kis völgybe. Még egy másik hegyen is át kellett mennünk, hogy Franciaországba érjünk. Rövid pihenő után folytattuk utunkat. Gondolatainkkal voltunk elfoglalva és az egész úton alig váltottunk szót egymással. Már fájt a hátam és a derekam attól, hogy a kislányt vittem a vállamon. De Antónia még nálam is fáradtabb volt és valószínűleg kevesebb gyakorlata volt abban, hogy a hegyekben sétáljon.
Az ösvény a második völgynél váratlanul járható úttá változott és ott, ahol kiszélesedett, egy nagyon öreg, fával megrakott piros autó állt. Mikor a gépkocsi mellé értünk, egy törékeny, szénfeketehajú asszonyt láttunk a vezető mellett ülni. Ölében egy, a miénknél kisebb, fiatalabb kislány ült. A férfi igyekezett elindítani az autót. Ők is megláttak bennünket.
— Spanyoloknak látszanak, — szólt oda a férfi franciául az asszonynak.
Az asszony ránk nézett, majd katalánul szólt hozzánk:
— Asszonyok, nem akarják, hogy a kislányt bevigyük a faluba? Még kilenc- kilométer van hátra és maguk nagyon fáradtaknak látszanak.
Antóniával mind a ketten igenlőleg válaszoltunk. Valami a torkomat fojtogatta és éreztem, hogy szörnyű fáradtság kúszik fel lábamon és hátamon.
— Majd letesszük a városházán — folytatta az asszony, míg elvette tőlünk a kislányt és beültette az autóba maga és férje közé. — A legközelebbi helység neve Port Vendres.
A kislány nem tiltakozott és láttuk, amint elégedetten távolodik el az ócska autóban.
Már nem kellett terhet vinnünk és az a tudat is segített, hogy kilenc kilométerre távolabb lesz hol megpihennünk, de az is, hogy most sima úton haladtunk, a menetelés gyorsabb és könnyebb lett. Csak kilenc kilométer! Már sötétedett és mióta előző este szardíniát és kakaót vacsoráztam, egy falat sem ment le a torkomon. Éhes voltam. Kabátom zsebében találtam egy szelet csokoládét. A felét Antóniának adtam és mindketten mohón ettünk.
Az út egyik hajlatánál egy országútba torkollottunk. Ott, pontosan a keresztútnál találkoztunk az első garde-mobil-*lal. * Francia csendőr.*
— Fegyverük van? — kérdezte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Antonia pénztárcájában egy csepp kis gyöngyház- és aranybetétes revolvert vitt. Habozva elővette és a francia csendőr kitépte kezéből. Nálam nem volt semmi.
— Folytassák az utat és ne térjenek le az országútról — utasított bennünket durván — amíg csak a többiekkel nem találkoznak.
Szavainak hallatára elképedtünk. Folytattuk az utat fáradtan és a francia csendőr magatartása és hangja miatt nyomott hangulatban.
Az országút egy fordulójánál, egy híd előtt összetalálkoztunk sok olyan paraszttal, akiket reggel láttunk. Nálunk jobban ismerték a hegyen át Franciaországba vezető utat és hamarabb odaértek, mint mi. Az országút szélén és a híd karfáján üldögéltek, türelmesen és szinte nyugodtan várták, hogy a francia hatóságok döntsenek sorsukról. Gyorsan sötétedett. Egy másik francia csendőr tűnt elő. Most már nem volt valószínű, hogy hajnal előtt újabb menekültek érkezzenek. Akiket a sötétség meglepett a hegyekben, nem fogják megkockáztatni, hogy hajnal előtt leereszkedjenek.
A hatóság képviselője durván és egyben közönyösen szólt hozzánk.
— Gyerünk, gyorsan! Asszonyok és gyerekek az egyik oldalra, férfiak a másikra! …
A parasztok, akiket a hosszú gyalogolás kifárasztott és még szinte magukhoz sem tértek aznap reggeli ijedtségükből, továbbra is ülve maradtak a hídon s a francia csendőrt nézték. Lefordítottam szavait azoknak, akik hozzánk legközelebb álltak. De a parasztok csak nem mozdultak. Azok a családok, akik mindent eltűrtek azért, hogy együtt maradhassanak, nem voltak hajlandók elválni most, hogy Franciaországba érkeztek. Kezdtem megérteni és aznap először félelmet éreztem. Zsebemben volt a diplomáciai útlevelem még az utolsó utazásról, amikor Genfben voltam és ez még érvényes volt, hogy Franciaországba belépjek, de elhatároztam, hogy nem használom fel, hacsak nem okvetlenül szükséges. De hát mit jelentett ez, hogy el akarják választani az asszonyokat a férjüktől, a gyerekeket az apjuktól?
Míg a parasztok megmakacsolták magukat és a családok csoportjai közelebb húzódtak egymáshoz, ismét láttuk, hogy feltűnik az országúton a piros autó és felénk közeledik. Ezúttal már nem volt fával megrakodva. A férfi odament a csendőrhöz. Láttuk, hogy energikus mozdulatokkal kíséri szavait.
— Engedje meg, hogy néhányat bevigyek a kocsimon a faluba — erősködött. — Nézze, ezt a két öregembert és ezt a két hölgyet. Ah! Ez a két hölgy ismerősünk — mondotta természetesen és Antóniára meg rám mutatott. — Nálunk van a kislányuk.
A francia csendőrnek engednie kellett. Fogai között morgott, de barátunk szavai úgy látszik, meggyőzték és megengedte, hogy más asszonyokkal, két öregemberrel és több gyerekkel felszálljunk a kocsiba. Az öreg kivénhedt autó csaknem összecsuklott súlyunk alatt. De a kormány mellett ülő férfi és felesége örömtől sugárzó arccal néztek ránk, boldogok voltak, hogy kínos utunk utolsó szakaszát elviselhetőbbé tehetik.
Az autóban ülő egyik fiú, olyan tizenkétéves-forma, beteges arcú, szomorúszemű gyerek, elmondta, hogy teljesen egyedül maradt. Szüleit elvesztette, amikor Barcelonát elhagyta és azóta sem tud róluk.
— Nagyon fog örülni a kovács — jegyezte meg vezetőnk —, a spanyol háború kezdete óla szeretne örökbefogadni egy spanyol gyereket és soha nem engedték meg neki. Most …
A szegény kisfiú szomorúsága felengedett egy kicsit, amikor barátunk szavait lefordítottam neki.
Az autó beért Port Vendres utcáira. A falu jellegzetes partmenti halászközség volt. A tenger sós szaga erősen érződött. Egy szűk kis utcában álltunk meg, egy lámpa mellett.
— Az utca végén van a Fő-tér és a városháza, — mondta az autó vezetője azoknak, akik velünk jöttek a kocsin. — Menjenek oda jelentkezni. Sok szerencsét mindannyiuknak.
— Most pedig siessenek fel a Házba — mondja —, amikor a többiek már eltávoztak. — Tudja, nincs fent hely mindannyiuknak. De maguk … mivel már a kislány is itt van …
Sietve beléptünk a kapun. Fölmentünk a szűk, de tiszta lépcsőn és hallgattunk. Az utolsó lépcsőfoknál a férfi előrement és kinyitotta az ajtót. Munkások voltak, és mi a ház konyhájába léptünk be, amely szerény volt, de tiszta és rendes. Az asszony most néhány fahasábot emelt fel, hogy tüzet gyújtson. Leültettek bennünket az asztal mellé.
— Érezzék otthon magukat — mondotta az asszony.
— Ez a ház a maguk hajléka is, mindaddig amíg szükségük van rá, — tette hozzá a férj.
— A kislány az anyám házában van, az enyémmel együtt. Ha elkészítettem a vacsorát, majd átmegyek értük — mondta az asszony, míg két bögre párolgó tejeskávét tett elénk az asztalra. — Pihenjenek egy kicsit és igyák meg a kávét, jót fog tenni. És ne törődjenek semmivel, ne aggódjanak. Itt nálunk úgy vannak, mint otthon.
Antóniával egymásra néztünk és hirtelen mindkettőnk szeme megtelt könnyel.
A férfi folytatta: — Ne féljenek, hogy átadjuk magukat a rendőrségnek. Boldogok vagyunk, hogy itt vannak nálunk.
A meghatottságtól nem tudtunk válaszolni. — Nekem érvényes útlevelem van — mondtam végre. — Nem hiszem, hogy nehézséget okozhatnak nekünk és Antóniáért én felelek.
A francia munkás megingatta a fejét. — Nem számit, hogy van-e útlevelük vagy nincs. Másokat is elfogtak előbb, mint magukat. Mindazokat, akik gyalog a hegyeken át érkeznek, egyformán kezelik. — És káromkodott egyet a francia kormányra, hogy az így fogadja a spanyolokat, mintha bűnözők volnának, noha azok két éven át küzdöttek hősiesen.
— Ne törődjenek semmivel, — erősködött az asszony kedves hangján, katalán kiejtéssel. — Egyenek. Most csak egyenek.
A konyha tisztára súrolt asztalára a párolgó kávé mellé nagy karéj kenyeret és friss vajat tettek. Azt hiszem, soha az életben olyan jól étel még nem esett. Amikor befejeztük az evést, megérkezett a nagymama a két kislánnyal. A „miénk” nagyon elégedett volt, egy babával játszott, amit a nála fiatalabb másik kislánytól vett el és valahányszor Marie igyekezett visszakövetelni tulajdonát a mi Isabelitánktól, az egész család rákiáltott: — Add oda a kis spanyol lánynak! De hát nem látod, hogy ez egy kis spanyol lány? Add oda neki!
És Marie szegényke megzavarodva a dorgálástól, visszaadta a babát Isabelitának, aki egyre erősebbnek érezte magát, büszkén a váratlan figyelemtől, amelyben részesítették és amelyhez kétségtelenül nem volt hozzászokva.
Barátunk testvére jött a házba, miközben mi a gyerekeket figyeltük, amint játszanak. Egy szalmazsákot és egy dupla ágyat hozott, hogy a lépcsőházból nyíló egyik üres szobában állítsák azt fel nekünk.
Soha nem fogom elfelejteni aznap éjjeli pihenésünket. Isabelita a hatalmas ágyban feküdt Antonia és köztem. Mindig emlékezni fogok a hideg és tiszta lepedőkre, a puha matracra és arra a bánásmódra, amelyben ez a francia munkáscsalád bennünket részesített.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!