A KÖZPONTI BIZOTTSÁG KÁDÁR JÁNOS ÁLTAL
ELŐTERJESZTETT BESZÁMOLÓJA
AZ MSZMP ORSZÁGOS PÁRTÉRTEKEZLETÉN,
1957. JÚNIUS 27-ÉN
(idézet: 1956 júliustól – 1957 júniusig)
Tisztelt pártértekezlet! Kedves elvtársak, elvtársnők!
Pártértekezletünknek – amennyiben egyetért velük – meg kell erősítenie és jóvá kell hagynia a novemberi elhatározó lépéseket és azt a politikai vonalat, amelyet a Központi Bizottság az elmúlt év novembere óta követett. Meg kell tárgyalnia és jóvá kell hagynia a szervezeti szabályzat tervezetét, a párt vezető szerveinek kiegészítését. Ezekben foglalhatók össze pártértekezletünk feladatai.
Ha ezeket a feladatokat sikeresen megoldjuk, megszüntetjük pártunkban mindazt, ami eddig ideiglenes jellegű volt, és megteremtjük a pártkongresszusig a normális pártélet feltételeit.
Kedves elvtársak! Az ellenforradalmi felkelés rendkívül súlyos károkat okozott pártunknak, népünknek, az egész országnak. Ezek mellett a nagy károk mellett azonban ez a súlyos megrázkódtatás, ha drágán is, de olyan tapasztalatokat és tanulságokat adott a párt és a nép számára, amelyek – ha helyesen használjuk fel őket – lehetőséget adnak számunkra, hogy gyorsabban és több sikerrel menjünk előre a szocializmus építésének útján …
A párt a hatalomért folytatott harc időszakában, de még a hatalom meghódítása és teljes kiépítése után is sok nagy csatát vívott és minden nagy csatát győzelemmel fejezett be. A párt vezette a harcot a földreform megvalósításáért, az ipar államosításáért, a nagyipar fejlesztéséért, a falu szocialista átalakításának megindításáért. A párt ezeknek a nagy társadalmi célkitűzéseknek megfelelően vívta meg politikai harcait. A felszabadulás után Magyarországon tevékenykedő burzsoá pártokat politikai harcban, a politikai harc eszközeivel – a néptömegeket meghódítva és a burzsoá befolyást a néptömegekben egyre csökkentve – legyőzte. Végül pártunk a politikai küzdelem további időszakában, együttműködve a szociáldemokrata párt becsületes tömegeivel és e párt vezetésében dolgozó legjobb elvtársakkal, kiharcolta és győzelemre vitte a magyar munkásosztály nagy történelmi ügyét: a munkásegységet, a két munkáspárt egyesülését. Ezzel az aktussal fejeződött be tulajdonképpen a proletariátus diktatúrájának teljes kiépítése, a munkás-paraszt állam teljes kiépítése, a politikai hatalom teljes kézbevétele …
A mi tapasztalataink alapján úgy látjuk, elvtársak, hogy a munkásosztály forradalmi pártjára mint egészre is érvényes az a tétel, ami minden egyes kommunistára érvényes: a hatalom kézbevétele kritikus próbatétel alá veti a pártot és az egyes kommunistákat is. Mert ha végiggondoljuk a párt 1945-1949 között vívott harcát, akkor erre a harcra csak jó érzéssel lehet emlékezni. Hiszen ebben az időszakban a párt a politikai meggyőzés eszközével kivívta a dolgozó tömegek bizalmát és támogatását, és mivel ezt sikerrel megoldotta, azért tudta a többi feladatot is megoldani. Amikor a hatalom már kezünkben volt, jelentkezett az elbizakodottság. Bebizonyosodott, hogy a hatalom nemcsak nagy erő, hanem veszélyt is rejt magában mind a párt, mind az egyes kommunisták szempontjából …
Az önteltség és az elbizakodottság igen nagy veszélyt jelenthet a hatalom kivívása után a párt számára. Azt hiszem, túlzás nélkül állapíthatom meg, hogy a mi számunkra ez az egyik legnagyobb tanulság, ami különösen az októberi események során tűnt ki. A hatalom meghódítása után ugyanis a vezető posztokon dolgozó elvtársaknál – de az alsóbb szervekben dolgozó elvtársaknál is – olyan hamis illúzió kerekedett felül, hogy ha a hatalom minden eszköze, így a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a hadsereg és így tovább a kezünkben van – tehát, úgymond, az ellenséggel „el lehet bánni” -, a tömegek mindennapi megnyerése már nem olyan fontos. Én azt hiszem, hogy elsősorban ez volt a hibák gyökere. Ha ez a tudat nem kerekedett volna felül többé-kevésbé az egész párt tevékenységében, hanem állandóan figyelemmel kísértük volna a dolgozók, különösképpen a munkások véleményét és értékelését pártunk munkájáról – mint ahogy 1945-1948 között figyelemmel kísértük, amikor a tömegek minden kérdésére választ kellett adni -, akkor a hatalom meghódítása nem lett volna egyúttal a komoly hibák jelentkezésének időszaka.
Az 1949-1953-as években az iparfejlesztés terén óriási sikereket értünk el. Ugyancsak igen nagy eredményeink voltak a falu szocialista átalakításának megkezdése, valamint a kulturális forradalom terén is. Azonban ezek a nagy eredmények párosultak a személyi kultusz meghonosodásával és az ebből származó hibákkal, a törvényesség megsértésével, szervezési hibákkal, a munkásosztályhoz és a parasztsághoz való viszonyunk egészségtelen alakulásával. 1953 júniusában maga a Központi Vezetőség – és ez nagyon fontos -, tehát maga a párt tárta fel azokat a hibákat, amelyeket a párt gyakorlatában abban az időben fel lehetett lelni.
Maga a Központi Vezetőség állapította meg, hogy a személyi kultusz káros, hogy helyre kell állítani a kollektív vezetést, helyre kell állítani a párt életében a lenini szabályokat, véget kell vetni a törvénysértéseknek, ki kell javítani a szervezési hibákat, komolyan foglalkozni kell a munkásosztály életszínvonalának megjavításával. Tehát a párt Központi Vezetősége helyesen elemezte az akkori helyzetet, feltárta az összes lényeges hibákat és helyesen jelölte meg az utat: hogyan és miképpen kell azokat kijavítani. Ez az 1953-as júniusi határozatnak nagyon fontos momentuma, amire nekünk több okból is emlékeznünk kell. Az elemzés azzal fejeződött be, hogy a pártnak hozzá kell látnia a hibák kijavításához, mégpedig oly módon, hogy a hibák őszinte feltárása és gyökeres kijavítása által a párt tekintélye és a népi hatalom tekintélye növekedjen. Ez feltétlenül helyes volt. Azok az intézkedések azonban, amelyeket a hibák kijavításának megkezdésekor hoztak, már az első lépésnél sem voltak jók. Az elemzéssel kapcsolatban meg kell még állapítani, hogy teljesen hazug volt az az ellenség által nagy előszeretettel terjesztett propaganda, amely szerint a párt hibáit a Nagy Imre-féle csoport látta meg és tárta fel 1953 júniusában. Ezt nagyon fontos hangsúlyozni, mert Nagy Imrééknek a hibák feltárásához a világon semmi közük nem volt.
Ami a határozat végrehajtását illeti, annak két gyökeres hibája volt. Először az, hogy Nagy Imre óriási szerepet kapott a hibák kijavításában. Mint később kiderült, Nagy Imre erre a szerepre teljesen alkalmatlan volt, mert ő nem a párt tekintélyének helyreállítását és növelését, nem a népi hatalom tekintélyének helyreállítását és növelését tűzte ki céljául, hanem éppen ellenkezőleg, a párt tekintélyének és a népi hatalomnak a további gyengítését. Ez kitűnt abból az első és meg kell mondani, szerencsétlen aktusból, hogy a párt által feltárt hibákkal s a kijavításukhoz szükséges intézkedésekkel nem a párt Központi Vezetősége fordult a párttagsághoz és az ország népéhez – ami a párt életében addig a helyes gyakorlat volt -, hanem az akkor miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre az országgyűlésben bírálta1 állami oldalról a párt hibáit, és semmit sem szólt a párt érdemeiről, sem arról, hogy a hibákat is a párt tárta fel. Ez az indulási aktus – ismétlem – már szerencsétlen volt és magával hozta a későbbi bajokat is.
A helyes elemzés eredményes felhasználásának másik akadálya az volt – s ezt is meg kell mondani -, hogy egyes elvtársak, élükön Rákosi elvtárssal, egyáltalán nem voltak képesek vagy nem akartak a kellő időben és a kellő mértékben szakítani a régi hibáikkal. Tehát olyan helyzet állott elő, hogy az egyik oldalon Nagy Imre és politikai barátai egészen más politikai célt követtek, mint az 1953-ban feltárt hibák gyors, helyes és bátor kijavítása, a másik oldalon viszont Rákosi elvtárs és néhány más elvtárs vonakodott; attól, hogy szembenézzen saját hibáival. Mindez lehetetlenné tette, hogy a párt erőit mozgósítani tudjuk a párt munkájában és az állami munkában mutatkozó hibák kijavítására. Ennek következtében 1953. június és 1956 júliusa között a párt politikai vonalában cikcakkok és szélsőséges kilengések jelentkeztek.
Ezeknek a szélsőséges kilengéseknek mérhetetlenül romboló hatásuk volt. A munka sikerét elsősorban természetesen az dönti el, hogy a politikai irány jó-e vagy sem. De az ilyen szélsőséges kilengések még jó politikai irány esetén is mérhetetlen rombolást visznek végbe a tömegekben. Ezt nem is nehéz megérteni. Tudjuk jól, hogy a mi pártunk Központi Vezetősége és általában maga a párt 1953 júniusáig a párttagság, illetve az ország közvéleménye körében óriási tekintélynek és nagy bizalomnak örvendett. Amikor kiderült, hogy a munkában nemcsak eredmények, hanem hibák is vannak, ez feltétlenül bizonyos megrázkódtatást jelentett a közvéleményben. De ha a párt és az ország közvéleménye is látta volna, hogy a pártban olyan nagy politikai és erkölcsi erő van, amely képessé teszi, hogy maga tárja fel a hibákat és dolgozza ki a kijavításhoz szükséges módszereket, ha kissé csökkent bizalommal is, de a bizalom alapját megőrizve lehetett volna tovább dolgozni. Mert ahogy mutatkoztak volna a hibák kijavítása nyomán az eredmények, úgy növekedett volna a bizalom, s végső fokon a párt Központi Vezetőségének tekintélye a párttagság, s a párt tekintélye a pártonkívüliek szemében a régihez képest feltétlenül erősödött volna. Az a bizalom, ami még a hibák feltárása után is megvolt 1953-ban a tömegekben, azt jelentette, hogy az emberek egyetértettek a Központi Vezetőség értékelésével, és hozzáláttak, hogy a megadott új irányvonalnak megfelelően saját munkaterületükön is kijavítsák az előzőleg elkövetett hibákat. Eközben előfordultak az ilyenkor szokásos elcsúszások is: egyesek a párt újabb irányvonalát túlhajtották, s ezáltal követtek el hibákat. Mégis az volt az általános helyzet, hogy az emberek – a párttagok és a pártonkívüliek is – elfogadták az új irányvonalat, igyekeztek aszerint dolgozni. Amikor azonban ennek a fejlődésnek egy szakaszáig már eljutottak – egyszerre csak arról tájékoztatták őket, hogy a párt politikai irányvonala mégsem volt helyes, és lényegében vissza kell térni az előbbi útra. Ez már a második megrázkódtatás volt. Alighogy megértették és hozzákezdtek az új határozat megvalósításához, kiderült, hogy a párt politikai irányvonala most sem helyes. Ez mérhetetlenül romboló hatást keltett! Nyilvánvaló, hogy a tervezésben, a törvényesség megsértésében, a parasztpolitikában 1953 júniusában feltárt bizonyos hibák nagyon nagy kárt okoztak a pártnak, az országnak és a népnek is. De azt hiszem, kijelenthetem, hogy az eredeti hibáknál tízszer nagyobb kárt okozott az, ami a kijavításuk körül történt. Mert azt a párttagság is, az ország népe is minden körülmények között megértette és megérti, hogy a munka hibákkal, néha súlyos hibákkal is jár, de azt sohasem fogják megérteni és nem is fogják a vezetőknek megbocsátani, ha a felismert, megnevezett, ország-világ előtt ismert és látott hibákat újból megismétlik. Ez megsemmisíti a pártvezetés tekintélyét, az ország vezetésének a tekintélyét, és ezért mondom, hogy az 1953-ban feltárt hibáknál nagyobb károkat okozott a párt és a tömegek kapcsolatában az a huzavona, ami három esztendőn keresztül a hibák kijavítása körül folyt.
Ennek következtében természetesen mély és jogos elkeseredettség élt 1956 tavaszán a párttagság és az ország dolgozó népének nagy részében. A hibák kijavításában mutatkozó késlekedéseket és a tömegek efölötti jogos elkeseredését, amely a három esztendő alatt nagymértékben növekedett, az itthoni osztályellenség és a nemzetközi imperializmus nagyszerűen és mesteri módon kihasználta. Ilyen körülmények közt került sor a Központi Vezetőség 1956. júliusi határozatára.2
A Központi Vezetőségnek ez a határozata fordulópontot jelenthetett volna a párt és az egész ország életében. Ez a határozat jó volt. A Központi Vezetőség júliusi határozata – és ennek helyes értékelése szintén nagyon fontos kérdése jelenlegi harcunknak – minden politikai feltételét megteremtette annak, hogy a párt, az ország és a néptömegek életében megmutatkozó hiányosságokat és hibákat normális úton kijavítsuk és kiküszöböljük. A határozat az elvtársak előtt ismeretes, azt itt részleteznünk nem kell. De szükséges utalnunk arra, hogy ezt a határozatot nemcsak az a Központi Vezetőség értékelte pozitívan, amely megalkotta, hanem a párttagság tömegei és a párton kívüli dolgozók tömegei is. Emlékezzenek vissza az elvtársak a júliusi határozattal kapcsolatos tömegrendezvényekre, gyűlésekre. Azt hiszem, minden jelenlevő pontosan emlékszik rá, hogy mi történt. Engem például Nógrád megyébe küldött ki akkor a Központi Vezetőség. Emlékszem, hogy Salgótarján főterén 18 000 dolgozó jött össze, kommunisták és nem kommunisták. Minden hibáról szó volt ott, ami korábban a párt gyakorlatában előfordult, de szó volt ott arról is, hogy a Központi Vezetőség júliusi határozatában megteremtette a feltételeit a hibák normális úton való kijavításának.3 Kijelentem, elvtársak, hogy a tömegek felszabadult ujjongással üdvözölték a júliusi határozatot. Körülbelül három hét alatt zajlottak le a nagygyűlések. A tömegek megismerkedtek a határozattal és kifejezésre juttatták szándékukat, hogy készek a júliusi határozat végrehajtását teljes erővel támogatni. Ez volt a politikai helyzet a múlt év augusztusának első felében. Az ellenség bizonyos mértékig meg volt zavarodva. Talán emlékeznek rá, hogy a Központi Vezetőség júliusi ülése után, három év óta végre először két vagy három hétig sem kombinációk, sem rémhírek, sem újabb Nagy Imrével kapcsolatos vagy más természetű követelések nem voltak. Az ellenség zavarban volt. Nyilván ő is felmérte a helyzetet, megértette: ránézve súlyos politikai csapás lenne, ha a párt szívós munkával, mondjuk egy esztendőn át, a Központi Vezetőség júliusi határozatának irányvonala szerint dolgozna, s ezalatt kijavítaná a hibákat, s így megerősödne a párt és a népi hatalom tekintélye. Az ellenség akkor megértette, hogy ebben az esetben neki nagyon kevés keresnivalója volna Magyarországon. Azért gyűjtötte össze erőit a támadásra, rohamra, hogy megakadályozza a pártot és az ország népét abban, hogy normális úton rendbe hozza a hibákat, és természetesen őrizze és továbbfejlessze a pozitív vívmányokat. Éppen azért csaptak le, mert megértették, hogy ha a Központi Vezetőség júliusi határozata megvalósul, hónapról hónapra realizálódik, akkor a párt tekintélye nem fog tovább csökkenni, a dolgozók elkeseredettsége nem fog növekedni, hanem a folyamat megfordul, és akkor az ellenség elveszti a talajt a lába alól.
Ez igen fontos politikai kérdés a revizionisták megítélése szempontjából. Az amerikai imperialisták vagy a Horthy-fasiszták nem is csináltak nagy titkot abból, hogy meg akarják ölni, el akarják pusztítani a Magyar Népköztársaságot. De a Nagy Imre-féle revizionisták azt állították, hogy ők csak a hibák kijavításán akartak dolgozni. Ha ez igaz lett volna, akkor hogyan lehet az, hogy nem a Központi Vezetőség júliusi határozatát támogatták, hanem szépen átballagva az ellenség táborába, segítettek fegyveres ellenforradalmi lázadást kirobbantani a Magyar Népköztársaság és a párt ellen? Ez elég fontos momentum.
Beszélnünk kell az október 23-a és november 4-e közötti időszakról is. A párt számára és a népi hatalom számára is válságos, visszavonulásokkal és vereségekkel teljes időszak volt ez. Rátámadtak a pártra az imperialisták, a Horthy-fasiszták, az újra feléledt volt polgári pártok jobboldali vezérei, a jobboldali szociáldemokraták, és sajnos, velük együtt támadtak a párt és a népi hatalom ellen azok a megzavart fejű fiatalok – diákok és nem diákok – s azok a megtévesztett dolgozók, akik nem tudták, hogy az ellenforradalom ügyét támogatják, azonban fellépésükkel valójában az ellenforradalmat támogatták. Nagy erő vonult fel a párt és a népi hatalom ellen. De a Központi Bizottságnak az a véleménye, hogy ez az erő nem tudott volna fölibe kerekedni a pártnak és a népi hatalomnak, ha a párt vezetésében nem következett volna be árulás. Ennek az árulásnak – a Nagy Imréék, Losonczyék, Donáthék4 és mások áruló magatartásának – következtében kerültünk olyan helyzetbe, hogy amikor a várunkat kívülről ostromolták, ők belülről összejátszottak az ostromlókkal, és végeredményben megnyitották előttük a kaput.
Az október 24-ére virradó éjszaka Nagy Imre a miniszterelnöki székbe, Donáth és Losonczy pedig a Központi Vezetőségbe a Központi Vezetőség határozata alapján került.
Mit kell ezzel a döntéssel kapcsolatban mérlegelni? Először a következőt: a Központi Vezetőség, amikor ezt a határozatot hozta, tudta, hogy Nagy Imre, Losonczy és a többiek különböző hibákkal terhelt emberek. De az ismert, kevésbé súlyos és nagyon súlyos hibák ellenére a Központi Vezetőség e döntés meghozatalakor feltételezte, hogy mégis kommunisták, akik nagy hibákat követtek el, de most majd segítenek leküzdeni azt a bajt, amit részben ők maguk zúdítottak a pártra és a magyar népre. Ez vezette a Központi Vezetőséget, és ezt fontos tudni. Hogy Nagy Imréék átmentek az ellenség táborába, azt csak az események menetében, lépésről lépésre lehetett felismerni.
Október 24-ére virradóra a Központi Vezetőségnek volt harci programja. Ha e harci programhoz tartjuk magunkat, az ellenforradalmi lázadás nem tudott volna ilyen mértékben kibontakozni és ilyen károkat okozni. Miből állt a Központi Vezetőség harci programja? Abból, hogy aki fegyverrel támad a magyar állam intézményeire, az ellenforradalmár, és azt fegyverrel kell megsemmisíteni. Tömöríteni kell az erőket, mozgósítani kell a hadsereget, az államvédelmi karhatalmi erőket és minden mozgósítható erőt, fel kell fegyverezni a munkásokat. A Szovjetunióhoz kell fordulni, hogy szükség esetén – mert látszott, hogy nem csupán belülről kezdeményezett ellenforradalomról van szó – a Szovjetunió katonai segítségét is kérjük. Ez volt a Központi Vezetőség határozata 24-ére virradó éjjel, amikor ezeket a kérdéseket tárgyalták. Ezen a központi vezetőségi ülésen, ahol a harci programot kidolgoztuk, jelen volt Nagy Imre is. Nagy Imre ezzel a programmal egyetértett.
A Központi Vezetőség ülését követően a Politikai Bizottság ülésén, ahol mindezek a célkitűzések – tehát többek között az, hogy a magyar kormánynak a szovjet kormányhoz hivatalos levelet kell írnia, mert addig a szovjet kormánynak nincs módjában katonai segítséget nyújtani, továbbá, hogy a Honvédelmi Minisztériumot utasítani kell: bocsásson fegyvereket a pártbizottságok rendelkezésére és a többi – konkrét kidolgozásra kerültek, ezen az ülésen Nagy Imre részt vett, ismételten felszólalt, és kereken kijelentette, hogy az ellenforradalmárokat le kell törni, statárium kell, a Szovjetunióhoz kell fordulni és így tovább. Nagy Imréék tehát úgy tettek, mintha egyetértenének a párt harci programjával, amelynek segítségével az ellenforradalmi lázadást le kell verni. Ez igen fontos körülmény. A későbbiekben azután kiderült, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy Nagy Imréék átmentek az ellenség táborába.
Nagyon fontos ismerni Nagy Imréék módszereit. Az ő módszerük az volt, hogy összekapcsolták a külső nyomást és a vezető szerveken belüli fellépést. Ezenkívül alkalmaztak még bizonyos titkos frakciós módszereket is. A Központi Vezetőségben, a Politikai Bizottságban különböző követelésekkel léptek fel. Rendszerint az történt, hogy a Központi Vezetőség, a Politikai Bizottság ezeket a követeléseket az első felvetésnél visszaverte. Ekkor különböző küldöttségeket szerveztek, és a fegyveres csoportok képviselőinek követeléseit, az Írószövetség követeléseit, az Újságírók Szövetsége meg egyéb létező és nem létező szervezetek követeléseit hozták a párt vezető szervei és a kormány elé, és ennek a külső és belső nyomásnak a kombinálásával erőszakolták ki a saját platformjuk érvényesítését.
Milyen követeléseik voltak?
Miután a vezetésbe való bevonulásukkor ellenforradalminak nevezték a népköztársaság elleni támadást és késznek nyilatkoztak az abból adódó összes szükséges intézkedések megtételére, amint a Központi Vezetőség és a kormány szerveiben bent voltak, megkezdték a harcot, elsősorban azért, hogy ezt a felkelést a párt „nemzeti forradalomnak” vagy valamiféle népi demokratikus megmozdulásnak minősítse. Ezért a követelésükért szívósan harcoltak mindaddig, amíg csak érvényesíteniük nem sikerült. Említettem, hogy a belső fellépésen és a külső nyomáson kívül még bizonyos titkos frakciós módszereket is alkalmaztak. Erre jellemzésül meg kell említenem a Szabad Nép két cikkét, amelyek annak idején olyan szörnyű erkölcsi csapást mértek a népköztársaságot védő erőinkre: a pártra is, a hadseregre is, az államvédelemre is és mindenkire. A Központi Vezetőség október 26-i ülésén azzal a követeléssel álltak elő, hogy ezt az egész megmozdulást nevezzük nemzeti demokratikus megmozdulásnak. A Központi Vezetőség ezt nem fogadta el. Nos, akkor nem lehetett tudni, de most már ismeretes, hogy mi történt a Központi Vezetőség ülése után. Az történt, hogy a Szabad Nép szerkesztőségében levő politikai barátaik segítségével a Központi Vezetőség határozatával ellentétes cikket írattak. Október 28-án olyan cikket írattak, amely a Központi Vezetőség határozatával szemben nemzeti felszabadító harcnak nevezi az ellenforradalmat. Ilyen titkos összejátszás eredményeképpen került be a Szabad Nép október 28-i számába az a bizonyos cikk, amely morálisan, mondhatni, majdnem teljesen tönkretette a népköztársaság védelmét. Ez a cikk nem a Központi Vezetőség határozatát tükrözte. A cikk megjelenése után a Központi Vezetőség nem volt valami könnyű helyzetben. Ország-világ előtt demonstrálja-e azt, hogy a Központi Vezetőség hivatalos lapja a szembenálló platformot képviseli? Nem egy kérdésben és nem egy alkalommal voltak hasonló helyzetben a párt vezető szervei.
Többek között így harcoltak Nagy Imréék az ellenforradalmi felkelésnek nemzeti forradalommá minősítéséért.
Harcoltak természetesen más kérdésben is, így a fegyveres felkelők megsemmisítésének a megakadályozásáért. Ismeretes, hogy a Corvin közbe5 befészkelődött ellenforradalmi banda megsemmisítésére megvolt a katonai terv. Azt hiszem, reggel 5 órára volt kitűzve a támadás. Fél 5-kor Nagy Imre felhívta Apró elvtársat, ő volt a Politikai Bizottság részéről a Honvédelmi Minisztériumban, s közölte vele, hogy ha a támadást 5-kor megindítják – lemond. Hát ilyen módon harcoltak: politikai zsarolással belülről, külső nyomással és frakciós összeesküvő módszerekkel. Hasonló módon követelték és harcolták ki a tűzszünet kimondását és az Államvédelmi Hatóság feloszlatását is. Lényegében ez történt a burzsoá pártok újra életre hívásánál is. Ez nem új, nem októberi kérdés, ilyesfajta elképzelés Nagy Imre koncepciójában már hónapokkal előbb is létezett. Imitt-amott már kifejtette, hogy véleménye szerint ilyen úton kell járnia a Magyar Népköztársaságnak. Hasonlóképpen harcoltak a semlegesség kimondásáért és a Varsói Szerződésből való kilépésért. Hasonló módszert alkalmaztak az MSZMP megalakítására vonatkozó párthatározat születésénél, amely a valóságban az MDP likvidálását jelentette, olyan körülmények között, amikor új párt szervezésével természetesen foglalkozni nem lehetett. Végül pedig e különféle követeléseiket betetőzték azzal a ténykedésükkel, hogy személy szerint maga Nagy Imre, továbbá Háy Gyula meg mások november 4-én hajnalban rádión keresztül ország-világ előtt harcra hívták fel ellenségeinket a szovjet csapatok ellen, imperialista segítségért kiáltoztak a szovjet csapatokkal szemben – ugyanazok, akik október 24-ére virradóra velünk együtt megszavazták a Szovjetunió és a szovjet csapatok segítségül hívását, és kijelentették, hogy az elkerülhetetlenül szükséges. Ilyen körülmények között állott tehát elő az országban az október 23-a és november 4-e közötti időszakot jellemző helyzet.
Számunkra nagyon fontos annak mérlegelése is, hogy vajon a burzsoá ellenforradalom és a szocialista forradalom erői – hogy úgy mondjam – nagyság szerint hogyan viszonylottak egymáshoz ebben az időszakban, október 23-a és november 4-e között. Azt hiszem, nem nehéz bebizonyítani, hogy Magyarországon október 23-a és november 4-e között is lényegesen nagyobbak és jelentősebbek voltak a szocialista forradalom, mint a burzsoá ellenforradalom erői. Csakhogy ezek az erők nem voltak egyforma állapotban. A szocialista forradalom erői a vezetésben működő árulás következtében dezorganizálva, a felbomlottság állapotában voltak, nem voltak mozgathatók, nem tudtak föllépni. A burzsoá ellenforradalom erői szervezettek, rendkívül aktívak voltak, vezetéssel is rendelkeztek, és a népköztársaságot védő szerveken belül is ott voltak az embereik. Ez idézett aztán olyan helyzetet elő, hogy a nagyobb erő hátrányos helyzetbe került a kisebbel szemben. Harcoltak természetesen a szocialista forradalomhoz hű erők is különböző helyeken, különféle eszközökkel: politikai fórumokon politikai eszközökkel, hadszíntéren fegyverrel. Azonban dezorganizálva, szétszórva, kellő támogatás nélkül, s ezért kellő hatékonyság nélkül harcoltak. Ismeretes az, hogy a párt erői: pártmunkások, egyszerű párttagok a fővárosban is, vidéken is, tanyákon is vívták a maguk harcát. Harcoltak az államvédelmiek is. Harcoltak a hadseregnek egészen jelentékeny egységei, volt egész hadosztály, amely harcolt az ellenforradalom ellen, harcoltak rendőrosztagok is és olyan emberek, akik akkor, alkalmilag szereztek maguknak valamiféle fegyvert. De ez az erő szét volt forgácsolva és nem tudott kellő hatékonysággal fellépni, nem tudta megsemmisíteni az ellenséget. Ez pedig azzal magyarázható, hogy a párt és az ország vezetésébe árulók fészkelték be magukat, a kormányban pedig egyenest a burzsoázia jutott erőfölényhez ezekben a napokban. Mindez megbénította a szocialista forradalomhoz hű erőket.
Felvetődik a kérdés, mit csináltunk mi, azok az emberek, akik ez alatt az időszak alatt a párt vezető szerveiben, illetve a kormányban voltunk. Mi volt a mi helyzetünk és mit cselekedtünk? Attól az órától kezdve, elvtársak, ahogy Nagy Imréék bekerültek részben a Politikai Bizottságba, részben a kormányba, a párthoz hű elemek már a Politikai Bizottságban is, de a kormányban még sokkal nagyobb mértékben, kisebbségi, alárendelt helyzetbe kerültek. Ez nemcsak a számszerűségen múlott, bár a számszerűség is gyorsan változott. A pártvezetésben is gyorsan történtek személycserék, a kormány átalakulását meg egyszerűen alig lehetett követni, oly gyorsak voltak a személyi változások, oly gyorsan csúszott a kormány jobbra. De már az első perctől volt a helyzetünkben bizonyos alárendeltség, mert Nagy Imréék nemcsak a saját erejükre, a saját szavukra támaszkodtak, hanem azokra az erőkre is, amelyek őket kívülről támogatták, amelyek segítségével nyomást gyakoroltak a pártra. Azonkívül bizonyos tekintetben befolyásolta és rontotta helyzetünket az a körülmény, hogy ameddig az elkerülhetetlenül szükséges nem volt, nem szántuk rá magunkat arra a súlyos elhatározásra, hogy ilyen helyzetben ország-világ előtt megmutassuk: a párt legszűkebb vezető szervében és a kormányon belül a kommunisták között nincs egység. Ez súlyos és roppant felelős lépés ilyen körülmények között. Vita természetesen folyt. Például az MDP-t likvidáló határozat kérdésében az történt, hogy körülbelül másfél napig vitatkoztunk. Amikor a javaslat felvetődött – négyen vagyunk most itt, akik akkor ott voltunk mint elnökségi tagok -, mind a négyen ellene szólaltunk fel. És a másfél nap folyamán aztán olyan változások történtek, hogy elkezdtük ezt a megbeszélést hatan, itt a Parlament valamelyik szobájában, és a végén befejeztük körülbelül 35-en. A végén már nem lehetett fölismerni, hogy ki politikai bizottsági tag és ki nem. Természetesen a külső nyomás mindenféle eszközét alkalmazták. Lukács György elvtárs is ötpercenként sürgetett, mondván, hogy valamelyik egyetemen együtt ülnek és már várnak a telefonra, s ha mi nem határozzuk el egy új kommunista párt megalakítását, akkor ott elhatározzák nélkülünk egy másik kommunista párt létrehozását. És így tovább. Másfél napig vitatkoztunk, míg végül belementünk ebbe a határozatba.
Hasonló vita volt a semlegesség és a Varsói Szerződés kérdésében. Dobi elvtárs ezt a parlamentben már említette. Erről is egy álló napig folyt a vita. Egy álló napig csak azért kellett harcolni, hogy semmi szín alatt ne hozzanak döntést – amit egyszerű szavazattöbbséggel keresztülvittek volna -, amíg legalább a Budapesten tartózkodó szovjet nagykövettel nem tárgyal a kormány ebben a kérdésben. És ez így ment számtalan esetben.
Miért mondom én mindezt itt el? A mi Központi Vezetőségünk döntését nem teszi jóvá az a körülmény, miszerint 24-ére virradó éjjel még nem lehetett tudni, hogy Nagy Imre már nem kommunista, hogy Nagy Imre már az ellenség táborába ment át. A mi későbbi döntéseinket nem menti, hogy milyen körülmények között születtek azok. De szükségesnek tartom, hogy az elvtársak ismerjék a történteket, lássák, mi volt a valóságos helyzet, hogy megérthessék azt is, ami később történt. Itt a párt vezető szerveiben, a kormányban és az Elnöki Tanácsban is volt azért néhány ember, aki látta, hogy a dolgok valahogy nem a népköztársaság megmentésének, hanem megsemmisítésének irányába mennek. S ezért elérkezett az az időpont – amikor elkezdődött a nyílt fehérterror és kezdték lemészárolni a kommunistákat -, amikor többé már nem lehetett várni a szakítással. Ehhez mindjárt hozzáfűzhetem: bár előbb szakítottunk volna!
A szakítás időpontja részünkről november elsején következett be. November elsején én Nagy Imréékkel megszakítottam az összeköttetést, habár ők még 2-án vagy 3-án egy kormánylistán az én nevemet is feltüntették. Ők már akkor régen nyomoztattak utánam és kutatták, hol is vagyok. A többiek, Münnich elvtárs és mások is azt tették, amit én. November 2-án mi már részben közvetve, részben közvetlenül megkezdtük a tárgyalást a szovjet elvtársakkal, a népi demokratikus országok vezetőivel és a nemzetközi munkásmozgalom más vezetőivel arról, hogy az ellenforradalom ellen fel kell venni a harcot, s arról, hogy ebben milyen támogatást nyújtanak a Magyar Népköztársaságnak. Ezek a tárgyalások 2-án megkezdődtek, 3-án készen volt az elhatározás, és hogy semmi időt ne veszítsünk, november 4-én megindult a támadás, mert minden nap derék kommunisták és hű magyar hazafiak százainak az életébe került. Amikor mi erre az elhatározásra jutottunk, célunk az volt, hogy az ellenforradalmat fegyverrel leverjük, helyreállítsuk a népköztársaság alkotmányos rendjét. El kellett hárítanunk az ország belügyeibe való imperialista beavatkozást, mert az imperialisták emberei már itt Budapesten nyíltan jöttek-mentek, grasszáltak. Az angol katonai attasé és a többiek beavatkoztak a magyar belügyekbe; az Egyesült Államok budapesti követsége két rádióállomást állított fel a felkelés szolgálatára, és mindarról, ami Budapesten történt, ha arra propagandaszempontból szükség volt, perceken belül informálni tudták a Szabad Európa Rádiót és a többi ellenséges rádióadót. Ezt is el kellett hárítani. És magától értetődően újjá kellett szervezni a pártot, mert párt nélkül nem lehet a népköztársaság ügyét megvédeni. Ezek voltak a célkitűzéseink.
Ezek megvalósításához szükséges volt olyan új pártvezetőség megszervezése, amelyből természetesen ki vannak rekesztve a Nagy Imre-féle árulók. Szükség volt olyan új kormány létrehozására, amelyből ugyancsak ki vannak rekesztve a Nagy Imre-féle árulók. Ezt azért kell itt ismét tárgyalnunk, hogy megmondjuk az elvtársaknak, amit egyébként is tudnak: hogy annak a pártvezetőségnek a létrehozása nem egészen a kongresszusi szabályok szerint történt. A párt szervezeti szabályzata szent és nagy dolog, elvtársak, de úgy gondolom, a szervezeti szabályzat azért van, hogy a szocialista forradalom ügyét védelmezze. És önöknek kell elbírálni, hogy bár azokban az órákban nekünk szervezeti szabályzatunk nem volt, és mégis megszerveztük ezt a pártvezetőséget, helyes volt-e ez? A kormány megalakításának a helyességét itt külön kérdésként azért nem vetjük fel, mert az ország törvényes rendje helyreállításának utolsó aktusaként ezt a kérdést az országgyűlés elé vittük, és ott a magyar nép képviselői azt egyetlen ellenszavazat nélkül jóváhagyták. A mi pártvezetőségünk és az új kormány létrehozása természetesen csak a munka kezdetét jelentette. Politikai vonalunkhoz hozzátartozott az, hogy a magyar munkásosztály és a magyar dolgozó nép szocializmushoz hű tömegeihez fordulunk és proletár internacionalista segítséget kérünk a Szovjetuniótól, a szocialista tábortól és a többi testvéri kommunista és munkáspárttól. Mert elveinkhez tartozott és célkitűzéseinkből adódott, hogy a népi hatalomért a néppel együtt kell harcolni, és a nemzetközi imperializmus ellen a nemzetközi proletárszolidaritás erejével kell a harcot felvenni.
Röviden szeretnék szólni arról a kollektíváról, amely a párt és a kormány vezetésében dolgozott ebben az időszakban, és azokról a körülményekről, amelyek között a munkáját végezte. Félreértés ne essék, mi semmiféle olyan tévedésben nem élünk, hogy minden, amit csináltunk, az tökéletes volt, hogy abban hiba nem volt. Mi, akik itt a vezetésben dolgozunk, mi tudjuk a legjobban, hogy hol hibáztunk, hol késtünk, hol kellett javítani és így tovább; és ha a körülményekre utalok, amelyek között dolgoztunk, ezt más okból teszem. Nekünk az utóbbi időszakban, mióta a viszonyok úgy általában konszolidálódtak és a párt élete a normális mederbe kezd visszatérni, sok szigorú kritikusunk támadt. Ezek megállapítják, hogy például novemberben az egyik rendelkezés nem volt helyes, vagy hogy decemberben volt a Népszabadság-ban egy rossz cikk és így tovább. Többek között rámutatnak olyan létező, tényleg megoldásra váró kérdésekre, amelyek még máig sincsenek megoldva. De azért, elvtársak, ne feledkezzenek meg a következőkről: hogyan szedtük mi össze az erőinket? Megmondom. Azok közül szedtük össze ezt az erőt, akik kéznél voltak. Aki élt, megvolt: no gyerünk, elvtársak, munkára. És november 11-én megtartottuk Központi Bizottságunk első ülését, ahol már megjelent a Központi Bizottság mind a 23, akkor meglevő tagja. És ezen a központi bizottsági ülésen emlékezetem szerint négy elvtárs – feltételezhetően teljes jóhiszeműséggel – a következőket javasolt: kezdjünk tárgyalni a jugoszláv követségen ülő Nagy Imre-csoporttal és egyezzünk meg velük, mert a mi bázisunk szűk. Felvetődött még olyan elgondolás is, amely szerint Nagy Imrének meg kellene engedni, hogy egy önálló parasztpártot alakítson, és így két párt lenne az országban, az MSZMP és valamilyen Nagy Imre-féle parasztpárt.
Hadd hozzak fel egy további példát annak szemléltetésére, hogyan mentek a dolgok. Mi fölvetettük februárban, hogy szükség lenne egy kommunista ifjúsági szövetségre. Ezt mi vetettük föl, az idősebb korosztály. Tudtuk, hogy akkori helyzetünkben egy kommunista ifjúsági szövetség létrehozásáért éles harcot kell folytatni az ifjúság körében. De abból a meggondolásból indultunk ki, hogy a mi számunkra még mindig jobb lesz, ha lesz egy kommunista ifjúsági szövetség több vagy kevesebb taggal – de azokról tudjuk, hogy egyetértenek a kommunista elvekkel -, mint ha nekünk csak olyan ifjúsági szervezeteink lesznek – egyetemi, középiskolás meg parasztifjúsági egyesületek-, amelyek ugyan tagjaik közé szervezhetik az összes fiatalokat, de senki nem tudja, hogy azt a szervezetet a burzsoázia vagy a proletariátus vezeti-e, és a szocialista forradalom hívei-e vagy pedig az ellenforradalmi felkelésé. Amikor mi ezt fölvetettük, akkor az ifjúság között dolgozó öt-hat vezető elvtársnak véleménye majdnem fele-fele arányban megoszlott. Voltak olyan aggályok, hogy nem fogja-e tőlünk még jobban elriasztani a fiatalokat az, ha mi kommunista ifjúsági szövetséget szervezünk?
Ezeket a kérdéseket azért említem meg, elvtársak, mert nekünk szükségünk van a pártértekezlet bizalmára és támogatásra. Amit nem jól csináltunk, mondják meg az elvtársak, hogy aztán jobban csináljuk, vagy tudjuk, mit kell kijavítani. De szükséges és kívánatos volna, ha megerősítést nyernénk abban, hogy a követett fő vonal helyes-e, hogy mi helyesen válaszoltunk-e például november 11-én, amikor azt mondtuk az elvtársaknak, hogy az ellenséggel nem állunk oda alkudozni és az árulókkal nem tárgyalunk, s éppen ezért fognak majd minket a tömegek támogatni. Az ifjúsági szövetséget illetően pedig azóta már azt hiszem, az élet igazolt minket. Azok a fiatal elvtársak is megnyugodtak, akiknek annak idején aggályaik voltak, s belátták, hogy igenis „meg lehet ijeszteni” az ifjúságot egy kommunista szövetséggel, és nem is ijed meg olyan nagyon tőle!
Ehhez a kérdéscsoporthoz tartozik – és ez is igen fontos kérdés -, hogy mi nem vontuk be a vezetésbe a régi vezetők közül azokat az elvtársakat, akik úgy voltak ismeretesek a közvélemény előtt is, és előttünk is, mint akik részesei a dogmatikus és szektás hibáknak. Mi személyileg valamennyiüket tisztességes embernek és kommunistának tartjuk, akik közül egyesek gyorsabban, mások kevésbé gyorsan tudnak megszabadulni a régi hibáiktól. Nekünk az volt az álláspontunk, hogy most ne legyenek a mi pártunk vezetőségében olyan emberek vagy olyan csoportok, akiket vagy amelyeket a régi hibák terhelnek, és ne legyünk kitéve annak a veszélynek, hogy hol jobbra, hol balra rángatnak minket. Szükséges, hogy az elvtársak ebben a kérdésben is megmondják a véleményüket, annál is inkább, mert ugyancsak az utóbbi időben különféle dolgokkal és különféle okokból elégedetlen elvtársak, persze nem nyíltan üléseken s gyűléseken, hanem elvtársi beszélgetések keretében vádként emlegetik a jelenlegi vezetéssel szemben azt, hogy a régi vezetőket távol tartottuk, és szerintük ez nem válik a párt javára. Mi abban a meggyőződésben élünk, hogy ez így jó a pártnak, ahogy most van, és jó ez azért is, elvtársak, mert – ezt nyugodtan merem állítani – jelenleg a pártvezetésben dolgozók olyan emberek, akik nem a pozíciót keresték. Olyan elvtársak ezek, akik a lelkiismeretük szavára hallgatva, kézbe vettek feladatokat, mert úgy érezték, hogy ha valamikor kommunistákká lettek, akkor most meg kell mutatniuk, hogy valóban azok. Nem szívességből vállaltunk funkciót, hanem kommunista kötelességünknek tartottuk, hogy ellássuk funkcióinkat. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha eljön a nap, amikor azt mondják a pártban: „te nem jól dolgozol, hasznosabb lesz, ha félreállsz”, hát mi nem ragaszkodunk majd a pozíciókhoz. Ezt jó, ha az elvtársak tudják. Akik ma a vezetésben vannak, azok nem a hatalom mániákusai, és nem valamiféle hatalmi okokból rekesztettek ki egyeseket a munka újjászervezésekor, hanem mert az ügy érdekéről volt szó. És ha az elvtársak ezzel egyetértenek, akkor a pártot ezután is így kell vezetni.
Kedves elvtársak! Amikor a Központi Bizottság politikai vonalának megerősítését és jóváhagyását várjuk ettől a pártértekezlettől, utalni kell arra, hogy ez a vonal nem elméleti elképzelésekből áll, hanem nehéz körülmények között a gyakorlatban megvalósított politikai vonalról van szó, amelynek a helyességét és gyengeségét le lehet mérni és meg lehet ítélni. Ezért kell röviden szólnom eredményeinkről.
Ami az eredményeket illeti, a döntő az, hogy az ellenforradalom erői részben megsemmisültek a fegyveres harcban, részben ártalmatlanná vannak téve és az igazságügyi szervek kezén vannak, részben kiűzettek az országból, s végül egy részük illegalitásba szorult. De ami tény, az tény: az ellenforradalomnak ma Magyarországon nincs hatalom a kezében. Ez az alapvető. Az állam erői, a néphatalmi szervek, az országgyűlés, a tanácsok, az igazgatási szervek, a minisztériumok, az ipari és kereskedelmi irányító szervek, a fegyveres erők, a hadsereg, a belügyi szervek újjá lettek szervezve, vagy – például a hadseregnél – a szervezés a fejlesztési terv szerint folyamatban van. Feltétlenül meg kell emlékezni arról, hogy tiszteletre méltó, nagy érdemeik vannak azoknak az elvtársaknak – legyenek volt államvédelmiek, honvédek, rendőrök vagy úgynevezett civil kommunisták -, akik a pártnak az ellenforradalommal szemben vívott harcában a karhatalmi egységekbe tömörülve, fegyverrel védték a magyar néphatalmat. Ugyanígy meg kell azt is mondani, hogy a jelenlegi közbiztonságnak és rendnek s az állam fegyveres erejének nagyon fontos tényezője a munkásőrség. Azt tartjuk, hogy a munkásőrség megszervezése is helyes kezdeményezés volt. A munkásőrségbe tömörült elvtársak önként vállalják, hogy fegyverrel is őrködnek szocialista eredményeink védelmén, s a munkásőrség részét, méghozzá teljesen egyenjogú részét képezi a Magyar Népköztársaság fegyveres erejének, amely jelenleg a honvédségből, a Belügyminisztérium fegyveres erőiből és a munkásőrségből áll.
Ugyancsak eredmények vannak a termelés helyreállítása terén. A magyar népgazdaság alapjában véve helyre van állítva – bár nem mentes egyes hibáktól, amelyekről még lesz szó. Szocialista iparunkat, kereskedelmünket megőriztük, mezőgazdaságunk szocialista része – ha a termelőszövetkezetek nem is töretlenül és hiány nélkül – alapjában véve él és fejlődik. És külön meg kell mondani, hogy a termelőszövetkezetek is sikerrel kiállták az ellenforradalmi vihart, olyan körülmények között, amikor nemcsak hogy presszió nem érvényesült irányukba, hanem amikor csak az ellenforradalom gyakorolt rájuk nyomást. Ilyen időszakban álltak helyt, és a felbomlottak közül mint 1100 ilyen körülmények között szerveződött újjá. A központi szervek pedig még azt a segítséget sem tudták nekik megadni, amire a termelőszövetkezetek az állami és a pártszervektől jogosan igényt támasztottak.
Az eredmények közé tartozik az is, hogy az ország életében a kulturális, közoktatási, tudományos és a többi intézmények és szervek is helyreálltak. A Der Abend című bécsi lap október 31-i cikkében azt írta, hogy „mire lemegy a nap, könnyen lehet, hogy a Magyar Népköztársaság nem létezik már”. Hát most mindenesetre elmondhatjuk, hogy a nap azóta már sokszor lement és föl is kelt, s a Magyar Népköztársaság itt van, létezik, és az ellenforradalmi támadás viharában megedződött, sőt bizonyos vonásokban most erősebb is, mint a támadást közvetlenül megelőző időszakban volt. És ha jól dolgozunk, még erősebb lesz, és akkor ilyesfajta ellenforradalmi támadást itt többé nem fognak tudni szervezni népi hatalmunk ellen.
Az eredmények között kell természetesen megemlíteni a magyar munkásosztály és a magyar nép fő harci fegyverének, a pártnak az újjászervezését. Ismeretes, hogy pártunknak június elsején kerek számban 346 000 tagja volt. A párt 346 000 tagja közül körülbelül 57%-a a munkás-párttag, az össz-párttagságnak kb. 30%-a a termelésben dolgozó munkás, 16,7 %-a a paraszti tagság. A párt szociális összetétele tehát jónak nevezhető. A Kommunista Ifjúsági Szövetség, amelynek a szervezése mindössze három hónappal ezelőtt kezdődött meg, június 15-én valamivel több mint 110 000 tagot számlált. Ha a pártnak és a párt ifjúsági szervezetének újjászervezését nézzük, akkor itt is emlékeznünk kell arra, amit az úgynevezett Szabad Európa Rádió 1956. november elsejei adásában gúnyosan kérdezett, hogy hol van a párt? Hát mi a Szabad Európa Rádiónak is, a hazai reakciónak is, a nemzetközi imperializmusnak is tudunk válaszolni erre a november elsejei kérdésre. Megmondhatjuk, hogy a párt itt van. A magyar munkásosztály forradalmi pártja él és betölti funkcióját, vezeti a munkásosztályt, vezeti a népet, védi a népköztársaságot és irányítja a szocialista társadalom felépítésének nagy és szép munkáját. Mielőtt lezárnánk a kérdéseknek ezt a sorát, amelyekben a megtett útról beszélünk, le kell szögeznünk, hogy az eredmények a következőknek köszönhetők:
1. A párt következetes marxista-leninista irányvonalának, és annak, hogy a párt vezeti a párton kívüli tömegeket;
2. a munkásosztály és a dolgozó tömegek támogatásának;
3. a Szovjetunió, a szocialista tábor, a nemzetközi munkásmozgalom internacionalista támogatásának.
Ezzel, elvtársak, én befejezem a beszámolómnak azt a részét, amellyel megpróbáltam megindokolni a Központi Bizottság politikai irányvonalát. Kérem a felszólalókat, hogy mondják meg véleményüket erről a politikai irányvonalról. Erősítsék meg ezt az irányvonalat úgy is, hogy egészítsék ki olyan vonásokkal, amelyek esetleg ebből a politikai irányvonalból hiányzanak, és úgy is, hogy hagyják jóvá. Mondják meg, hogy egyetértenek-e ezzel a vonallal és készek-e ezt támogatni …6
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a párt egységes és aktív. De ugyanakkor a párt életében sem múlt el nyomtalanul a megrázkódtatás, és a pártélet bizonyos elemi rendje, fegyelme még sok kívánnivalót hagy maga után. Ugyanakkor, és ezt mint nagyon fontos kérdést ajánlom a pártértekezlet figyelmébe, elbizakodottság jelentkezik a pártban is, s a szocialista forradalom ügyéhez hű tömegekben is. Jelenleg ez a legfőbb veszély, mert ez az elbizakodottság magával hozza, hogy tompul az éberség az ellenséggel szemben, és csökken a törekvés a tömegek támogatásának megnyerésére. Az, hogy az állam elemi rendje helyreállott, hogy a mi saját erőink jelentkeznek, olyan illúziókat kelt a párttagságban, pártfunkcionáriusainkban, de még a velünk rokonszenvező pártonkívüliekben is, mintha az ellenforradalmi támadás nem most hét-nyolc hónappal, hanem hét-nyolc évvel ezelőtt lett volna. Úgyhogy a legfőbb követelmény most: ezt az elbizakodottságot leküzdeni.
Meg kell azt is mondani, hogy mutatkozik bizonyos feledékenység is a múlt hibáival szemben. A párt hibáival szemben általában is, és külön-külön az egyes elvtársak hibáival szemben is. Ezeket a dolgokat, elvtársak, jól végig kell gondolni. Az elmúlt hónapokban bizonyos belső viszályok jelei is mutatkoztak az elvtársak között. Olyan viszályok, amelyek nem elvi alapon jelentkeznek, nem egyes személyek elvi alapon nyugvó bírálatát jelentik, hanem egyszerűen civakodásnak és vitának nevezhetők. Az elmúlt napokban a Központi Bizottság ülésén Cservenka elvtársnő elmondott egy érdekes epizódot. Az elvtársnő szemtanúja volt az utcán tíz-tizenkét éves gyerekek verekedésének. Arra jött egy felnőtt, és tréfásan azt mondta a gyerekeknek: gyerekek, ne veszekedjetek, legalább mi, pártonkívüliek tartsunk össze! Elvtársak, ebben a megjegyzésben a nép kritikája jelentkezik a kommunisták egy részének jelenlegi, nem helyes magatartásával szemben. Ide tartozik az is, hogy egy Nógrád megyei mérnök felutazott Budapestre a pártközpontba, beszélt az elvtársakkal, s azt mondta, hogy bár nem volt soha párttag, ma sem az, de ő úgy gondolja, hogy az ország érdekei szempontjából káros, amit most lát a kommunisták egymás közötti civakodásában. Ezek az észrevételek fontos figyelmeztetések számunkra.
A múlt hibáival kapcsolatos feledékenységet elősegíti a mi jelenlegi sajátságos helyzetünk. Most olyan helyzet van, elvtársak, hogy felszínesen gondolkodó emberek – akármilyen hibákat is követtek el – könnyen mondhatják, hogy nekik mindig igazuk volt. Mire gondolok itt? Mondjuk, vannak olyan elvtársak, akik korábban jó alaposan ludasak voltak bizonyos dogmatikus, szektás hibákban. Ha ezek az elvtársak felszínesen gondolkodnak, minden további nélkül mondhatják, hogy ugye, nekünk igazunk volt, mert mi mindig megmondtuk, hogy ezek a Nagy Imréék tönkre fogják tenni a pártot. Ez így magában véve igaz is, de a saját hibájukról elfeledkeznek, ez pedig nem jó. Megint más elvtársak, akik egy kicsit vagy talán nagyon is ludasak – bár nem bűnösek – a revizionizmusban, az osztályellenséggel való megalkuvásban, azok is mondhatnak ilyesmiket; ugye megmondtuk, hogy az a régi, dogmatikus, szektás vezetés hova fogja juttatni a pártot és az országot! Szóval a mi helyzetünk lehetőséget ad lelkiismeretlen embereknek arra, hogy a régi hibáikat elfelejtsék és letagadják. Ezt egyes emberek megtehetik – bár természetesen, őket sem lehet ebben a felfogásban meghagyni, elvtársiasan meg kell bírálni és ki kell józanítani őket -, de a párt ezt nem teheti meg! És én azt hiszem, hogy jelenleg a párt tagjainak és még inkább a funkcionáriusainak az a kötelességük, hogy most és még nagyon sokáig állandóan szemük előtt legyenek azok a szörnyű napok, és ne felejtsék el, mit élt át a párt és a nép október 23-a és november 4-e között!
Ne felejtsék el azokat a tanulságokat, amelyek a revizionizmusból, a megalkuvásból, az osztályárulásból adódnak, de azokat a hibákat sem, amelyek a szektás politikából és a tömegektől való elszakadásból erednek. Van persze, elvtársak, ebben a személyi intrikában jelentkező elvtelen vitában olyasmi is, hogy osztozunk az eredményeken és a dicsőségen. Mi azt ajánljuk párttagságunknak, hogy örüljön az eredményeknek, de ne felejtse el, hogy nemcsak a magunk erejéből, hanem a nemzetközi proletariátus segítségével értük el azokat. A dicsőségen osztozkodni viszont még korai. Nem tudom, hogy egy, két vagy három esztendő múlva ildomos lesz-e, helyes lesz-e, hogy a dicsőségen mi, kommunisták egymás között osztozkodjunk, de jelenleg – ismétlem – ez még nagyon korai.
Amikor tehát feladatainkat vizsgáljuk, igen nagy szükség van arra, hogy leszámoljunk az elbizakodottsággal, reálisan mérjük fel az eredményeket, és minden egyes kérdést abból az alapvető szempontból ítéljünk meg, hogy mindenekelőtt való a proletariátus diktatúrájának erősítése. Minden kérdéssel így kell foglalkozni. Első feladatunk a proletárdiktatúra, a munkás-paraszt állam erősítése. Ez megkívánja annak a fő elvnek maradéktalan érvényesítését, hogy hazánkban jog, szabadság és demokrácia jusson osztályrészül a dolgozó népnek, és ne legyen szabadság a nép ellenségeinek. Ez a mi hatalmunk megerősítésének ebben az időszakban a legfőbb elve, amit maradéktalanul érvényesíteni kell. Különösen fontos számunkra, hogy a proletárdiktatúra legfőbb politikai alapját: a munkás-paraszt szövetséget erősítsük.
Szeretnék röviden elvileg és a múltba visszatekintve foglalkozni a munkás-paraszt szövetséggel. Hazánkban e szövetség a párt megalakulása óta mindig jelentős politikai erőként létezett. Ennek a szövetségnek a közvetlen célkitűzése, a kerete, hogy kikre, milyen rétegekre terjed ki – változó, mert mindig a helyzettől függ …7
Jelenleg a munkás-paraszt szövetség a valóságban is erősödött az októberi ellenforradalmi felkelés következtében, azonkívül nagyon kedvező feltételeket nyert ahhoz, hogy most a legközelebbi esztendőkben még tovább erősödjön. Kiküszöbölődtek, megszűntek azok a hibák, amelyek korábban megvoltak – a termelőszövetkezeti mozgalom keretében az erőszakos módszerek, a begyűjtési rendszer hibái, a törvényesség megsértése és hatni kezdtek azok a tényezők, amelyek az alapvető vívmányok közös védelmezésében jelentkeztek az ellenforradalmi támadás időszakában. Az is fontos momentum, hogy a falun a tömegek számára bizonyos tekintetben hamarabb felismerhetően jelentkezett az ellenforradalmi támadás, mint a városokban vagy Budapesten. Budapesten az, hogy Losonczy-féle figurák léptek fel, szélesebb tömegeket is megzavart, és akadályozott annak felismerésében, hogy itt ellenforradalmi támadásról van szó. Falun az ellenforradalom azonnal nyersebben és leplezetlenebbül jelentkezett, mert ugye, ha a faluban a volt járási szolgabíró felbukkan, vagy a csendőr felteszi a fejére a 12 évig dugdosott kakastollas kalapját, ott minden paraszt megérti, hogy nem a szocializmus valamiféle reformjáról van szó, hanem a régi, horthysta feudális-kapitalista világ jelentkezéséről. A parasztság látja és becsüli azokat a lépéseket, amelyeket a párt részben a hibák kijavítása, de még inkább az alapvető vívmányok védelme érdekében tett, és döntő többsége helyesli ezeket a lépéseket. Ezért most közelebb került a párt által vezetett munkásosztályhoz, mint az ellenforradalmi lázadást megelőző időszakban volt. Ha a proletariátus diktatúráját erősíteni kívánjuk – és a pártnak most ez a központi célja és feladata -, akkor annak elengedhetetlen része a munkás-paraszt szövetség erősítése. A proletariátus diktatúrájának erősítéséhez hozzátartozik a munkás-paraszt szövetség érvényesülése olyan vonalon is, hogy bár a hatalmat a munkásosztály tartja a kezében, az a munkás-paraszt szövetségen nyugszik, és a munkásosztály a hatalom gyakorlásába bevonja a parasztság legjobb erőit. Ez igen fontos dolog. Ez azt jelenti, hogy bár a proletariátus diktatúrájáról van szó, népköztársaságunk államhatalmi, államigazgatási és más szerveibe a parasztság leghaladóbb, legjobb képviselőit be kell vonni. Ez részben így van most is, hiszen a tanácstagok, az országgyűlési képviselők között és más helyeken, például a katonatisztek között, a parasztság legjobb elemei nem kis számban szerepelnek. De a jövőben is törekednünk kell arra, hogy a hatalom gyakorlásába bevonjuk a dolgozó parasztok legjobbjait.
A népi hatalom erősítése ma megköveteli az ellenforradalom erőivel szembeni következetes harcot. Ami az ellenforradalommal szembeni harcot illeti, az első követelmény az éberség. Éberség a párt, a munkásosztály, az egész nép részéről. Tehát a párt feladata fenntartani, nem engedni ellanyhulni az éberséget az ellenséggel szemben. A népi hatalom erősítéséhez hozzátartozik az ellenség elleni közvetlen és konkrét harc is. De hogy az ellenséget állhatatosan és következetesen üthessük, annak feltétele, hogy a párton belül leküzdjük azt, ami az ellenség elleni következetes harcnak az akadálya lehet. Az ellenséggel szemben szükséges harcnak az akadályai a párton belül jelenleg a revizionista nézetek maradványai és a revizionista nézetekből fakadóan az ellenséggel való megalkuvás politikájának maradványai. Ezek a pártban most fellelhetők. S ezek ellen kell elsősorban harcolni ahhoz, hogy az országban az osztályellenség ellen általában sikerrel lehessen harcolni. Ami magát az osztályellenséget illeti, azt hiszem, hogy itt a legmegfelelőbb számunkra a nagy humanista proletárírónak, Gorkijnak az a tézise, amelyben elég határozottan és érthetően azt mondta, hogy az osztályharcban és általában a proletariátus harcában az ellenséget – ha nem teszi le a fegyvert – meg kell semmisíteni. Ehhez hozzátartozik, hogy a bűnösöket meg kell büntetni. Bűnösökön természetszerűleg elsősorban azok az elemek értendők, akik sok évi ténykedésüknél fogva a nép ellenségei közé tartoznak. De a megbüntetendő ellenség közé tartoznak azok az árulók is, akik átmentek az ellenség táborába.
Az ellenséggel szembeni harchoz tartozik, hogy az ellenforradalomnak olyan elemeit, akik most ugyan törvénybe ütköző népellenes bűncselekményt nem követtek el, vagy ilyen rájuk nem bizonyítható, de beállítottságuk, magatartásuk és fellépésük arra vall, hogy – ha arra alkalom adódik – mindenkor készek ellenséges cselekményre a néppel szemben – az ilyen embereket szigorúan korlátozni kell. Ez a meggondolás vezetett minket arra, hogy újra intézményesítettük az internálást és a rendőri felügyeletet. Szükség van továbbá az ellenforradalmi elemek és a reakció elnyomása céljából olyan korlátozó intézkedésekre is, amelyeknek kidolgozása még csak részben történt meg, amelyeket még teljesebbé tenni és érvényesíteni kell, ez pedig a burzsoázia általános korlátozása. Feltétlenül szükség lesz arra, hogy bizonyos elemeket bizonyos jogoktól megfosszunk, bizonyos tisztségektől eltiltsunk, és ezt a legkülönbözőbb területeken érvényesítenünk kell. Tehát az osztályellenséget el kell nyomni és korlátozni kell. Ezt parancsolja számunkra a helyzet. Itt néha nagyon különös kérdések is fognak jelentkezni. Például a tapasztalat azt mutatja, hogy az összes gyárakba beépültek a deklasszált elemek, és ott mindenféle demagógiával befolyásra tettek szert a dolgozók elmaradottabb rétegei körében.
Mit lehet itt tenni? Az ilyesfajta deklasszált elemek léteznek. Ez ellen nem lehet mást tenni, mint hogy korlátozni kell őket, és ha rászolgáltak – büntetni. De igenis elképzelhető, és a tapasztalat alapján meg kell valósítanunk azt, hogy bizonyos üzemekben, mondjuk hadifontosságú, honvédelmi fontosságú üzemekben deklasszált elemek ne dolgozhassanak. Elképzelhető, hogy például olyan foglalkozási ágak gyakorlásától, amelyeknek katonai jelentőségük is van, mint például a gépkocsivezetés, az októberi tapasztalatok alapján bizonyos kategóriákat eltiltsunk. Senki sem kötelez bennünket arra, hogy a volt horthysta vezérkari őrnagyok meg századosok és hasonló elemek legyenek a tehergépkocsik vezetői, feketézzenek vagy manipuláljanak, és az első adandó alkalommal megszervezzék őket a népköztársaság elleni támadás szolgálatára.
Át kell tehát az egész rendszert gondolni. Ezzel kapcsolatban felvetődik a kérdés: hát ma rosszabb a helyzet, mint azelőtt volt? Erre mi nyugodtan válaszolhatjuk, hogy a párt és a nép álláspontja teljesen igazságos, mert a kihívás nem a párt és nem a nép részéről, hanem a burzsoá reakció részéről történt. Ha ők a bőrükbe fértek volna és megbékéltek volna a rendszerrel, akkor nem szenvednék ezeket a korlátozásokat, de mivel nem fértek a bőrükbe, nem békéltek meg a rendszerrel, hanem a rendszer ellen támadtak, hát maguknak köszönjék azt, ha most a proletárdiktatúra retorzióval él.
Ami a büntetést illeti, elvtársak, nekünk nagyon kell vigyáznunk, hogy ítélkezéseink igazságosak legyenek. Szigorúak, de igazságosak. Nekünk a törvényesség mindkét oldalát be kell tartanunk. Azt is, hogy aki a törvény ellen támad, azt büntetés sújtsa, s azt is, hogy aki a törvényt betartja, azt a törvény védi. Mi semmiféle törvénytelen eszközt nem engedünk meg most sem és nem engedhetünk meg a jövőben sem. A törvényesség védelme a nép érdekeinek védelmét, a proletárdiktatúra védelmét jelenti. A büntetéseknél is igazságosnak kell lenni. Szigorú, de igazságos legyen az ítélkezés. El lehet mondani, hogy a mi igazságügyi szerveink most általában jól dolgoznak. Persze, mindenféle zökkenővel ment ez a dolog, mert novemberben bizony a bírók sem nagyon szívesen voltak szolidárisak a kormánnyal. Általában azt gondolták, a legjobb semmit sem csinálni, abból származik a legkisebb baj rájuk nézve. Aztán, amikor az ilyenkor szokásos döcögéssel nekilendültek – kicsit túl is csúsztak, s most megint valahogy helyre kell őket igazítani. Most nincs olyan gyakorlat – s ez nem is lenne helyes -, hogy a bírókat utasítjuk: ezt és ezt ennyire és ennyire kell ítélni. De azt a segítséget, hogy a gyakorlatban szigorúan és elvi alapon megbíráljuk őket, mind az ügyészeknek, mind a bíróknak meg kell kapniuk a párttól ahhoz, hogy munkájukat a jövőben helyes irányban tudják végezni.
A Központi Bizottság előtt is megtárgyaltuk, hogy a büntetésben olyan elvnek az érvényesítése is szükséges, amely szerint még a bűnt elkövetők, vagy jelenleg bűnös szövetkezésben résztvevők is bocsánatot nyerhetnek a rendszertől, ha jelentkeznek a hatóságnál és segítenek a bűnszövetkezetet felszámolni. Miért szükséges ez, elvtársak? Ez a mi sajátságos helyzetünkből adódik. Ez, persze, nem tízezreket érintő kérdés, de nagyon sokan tulajdonképpen csak belesodródtak az ellenforradalmi eseményekbe. S most maguk sem tudják, hogy amit elkövettek, amnesztia alá esik-e vagy sem. Ezért ellenforradalmi elemek lecsapnak rájuk, megzsarolják és belevonják őket mindenféle bűnös szövetkezésbe. Azt hiszem, helyesen szolgáljuk az állam érdekét, ha megbocsátunk olyanoknak, akik ugyan aktívan részt vettek az ellenforradalomban, de most önként jelentkeznek, segítenek felszámolni az ellenséges szervezkedést, s így igyekeznek jóvá tenni bűnüket.
Nagyon fontos az ellenség elleni harcban, hogy a megtévedteket ne kezeljük ellenségként, mert akkor magunk növeljük az ellenség táborát. A megtévedteket nem büntetni, hanem segíteni kell, hogy visszataláljanak a helyes útra. Ez a munka megkívánja az állam védelmi szerveinek erősítését. Ide tartoznak elsősorban a belügyi szervek, az ügyészség, az igazságügyi szervek, másodsorban a hadsereg és egyéb szervek is. Ezeknek a szerveknek az erősítése a jelenlegi időszakban nem elsősorban számbeli növelést jelent – bár a hadsereget számbelileg is fejlesztenünk kell hanem azt jelenti, hogy nagyon alaposan használják fel a rendelkezésre álló tapasztalatokat, és javítsák munkájuk minőségét. Foglalkozzanak azonkívül nagyon sokat az állami fegyelem megszilárdításával, a fegyelmezett rend megteremtésével, mert e téren még lazaságok vannak.
Az ellenség elleni harcnak nagyon fontos része az ellenség politikai elszigetelése. A fegyveres ellenség megsemmisítése is könnyű, ha politikailag el van szigetelve. De rendkívül nehéz, ha politikailag nincs elszigetelve, és bizonyos tömegbázissal rendelkezik. Azt hiszem, ezt az elvtársak az októberi események menetében személyesen is tapasztalták. Az ellenség támadásának nagyon gyakori módszere volt, hogy 50-60 ellenforradalmár, fegyvert elrejtve, 300-500 főnyi elbolondított tömegbe vegyülve ment tüntetni, kiabálni, s aztán az elbolondított tömeg fedezete mögül kezdte meg a fegyveres harcot. Ha az 50-60 géppisztolyos maga jön, könnyen elbánhattunk volna velük. A tömegben elrejtőzve azonban sokkal nehezebb harcolni ellenük. Ezt csak példaként említettem, de még inkább érvényes ez a tétel ellenséges politikai támadások és provokációk esetén. Ha az ellenség el van szigetelve, nem tud hatásosan támadni ellenünk. S ha támad, meg tudjuk verni. De ha nincs elszigetelve, ha van bizonyos bázisa, nagyon nehézzé válik az ellenforradalom elleni harc. Ezért az ellenforradalmi veszély megszüntetésének is fontos feltétele az ellenforradalom politikai elszigetelése.
A következő fontos feladat: a proletárdiktatúra erősítése a tömegek megnyerésének útján.
Elvtársak! Ez rendkívül lényeges kérdés, és ne okozzon az elvtársaknak optikai csalódást, amit az utca képe mutat. Emlékezzenek csak vissza, azokban a sötét napokban sokszor az volt a látszat, hogy nincs az országban más ember, csak olyan, aki a párt, az Államvédelmi Hatóság, a népköztársaság megsemmisítését, a szovjet csapatok eltávolítását követeli. De azért a valóságban más volt a helyzet, mert a szocialista forradalomhoz hű tömegek az említett okoknál fogva nem voltak láthatók, mint aktív tömegek. Ehhez képest most a helyzet gyökeresen megfordult. Tessék most kimenni a városban az utcára, vagy falun a főtérre akár ünnep-, akár hétköznapon, vagy vegyenek részt pártrendezvényen, ezrek és ezrek mondják, hogy éljen a párt, éljen a népköztársaság, éljen a szovjet-magyar barátság. S a tömegek ezt meggyőződésből mondják. De ha annak idején az ellenség elfelejtette, hogy Magyarországon százezrek vannak a szocialista forradalom mellett – ha nem is láthatók -, mi ne kövessük el ugyanazt a hibát. Tudnunk kell, hogy ha április 4-én vagy május elsején 700 000-800 000-900 000 ember tüntetett céljaink és elveink mellett, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan tömegek az országban, amelyek még az ellenség ideológiai, politikai befolyása alatt vannak. Csak ma nem annyira aktívak és nem annyira láthatók. Ez is arra figyelmeztet, hogy ne bízzuk el magunkat.
Az elbizakodottsággal egy másik hiba, bizonyos fajta álradikalizmus is együtt jár. Engedjék meg, hogy sértés nélkül szóvá tegyem: előfordult, hogy nagyon rendes elvtársak is helytelen álláspontot foglaltak el egyes kérdésekben. Emlékezzünk csak a címer körüli vitára. Milyen helyzetben volt akkor a kormány? Bizonyos korábbi rendelkezések törvényesítették a Kossuth-címert. Ugyanakkor volt egy növekvő nyomás alulról a tömegek részéről: követelték a régi népköztársasági címer visszaállítását. Ez egészséges és helyes követelés volt, mert abból indult ki, hogy a régi népköztársasági címert az ellenforradalom likvidálta, s miután az ellenforradalommal leszámoltunk, állítsuk vissza a régi címert. Vizsgáljuk meg ennek az egyébként nem kifogásolható álláspontnak politikai hatását. Nekünk, elvtársak, gondolnunk kell az olyan dolgozó rétegekre is, amelyek belül, a szívük mélyén még nincsenek meggyőződve arról, hogy a régi népköztársasági címert vissza kell állítani. Azt hiszem, ebben a kérdésben a központi szervek foglaltak el helyes álláspontot, amikor olyan címert javasoltak, amely pontosan kifejezi a népköztársaság eszméjét, s bizonyos tekintetben számol azoknak a dolgozóknak a véleményével, akik szerencsére most nem tüntetnek az utcán, de azért nincsenek meggyőződve, hogy a régi népköztársasági címer volt a helyes.
Némileg hasonló a helyzet a párt elnevezése tekintetében. Akárhány értekezleten vettünk részt – és ahol nem vettünk részt, tudjuk a jelentésekből -, ha egy elvtárs felállt és indítványozta, hogy változtassuk a párt nevét Magyar Kommunista Pártra, mindig egyöntetű dörgő tapsvihar volt a válasz. Bűn ez? Ez önmagában nem bűn. Az intenció világos: szeretnék, ha kommunista párt lenne pártunk neve. De közben az elvtársak elfeledkeznek arról, hogy a mi pártunk a magyar munkásosztálynak olyan forradalmi pártja, amely történelmileg nagyon rövid idővel ezelőtt, a két munkáspárt egyesülése útján jött létre.
Erről nem szabad megfeledkeznünk. Ha jól megnézik majd a párt újjászervezésének munkáját, láthatják, hogy van annak egy bizonyos negatív vonása, mégpedig az, hogy a volt szociáldemokrata elvtársak, akik az egyesülésnél becsületesen viselkedtek, az MDP-ben részt vettek és dolgoztak – most november 4-e után az újjászervezésnél aránylag kisebb számban léptek vissza a pártba, mint azok az elvtársak, akik az egyesülés előtt a kommunista pártban voltak. Ennek természetesen különböző okai vannak. Ilyen például az, hogy a volt szociáldemokrata elvtársak közül sokkal nagyobb arányban voltak köztisztviselők, alkalmazottak és hasonlók. A megrázkódtatás mélyebben hatott rájuk. Talán – nem tudom, lehet-e ezt mondani – kissé jobban bizonytalankodtak.
Elvtársak! Az október 23-a és november 4-e között szervezett összes burzsoá pártok – beleértve az ellenforradalmi pártokat is – együttvéve nem jelentettek olyan veszélyt a proletárdiktatúrára, mint a szociáldemokrata párt. Mert ha a munkásosztályt sikerül kettészakítani, akkor nincs néphatalom Magyarországon. És most, amikor a párt nevét fontolgatjuk, gondoljunk arra is, hogy a pártnak szüksége van azokra a volt szociáldemokratákra is, akik 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártja tagjai lettek. És nem pusztán mint párttagokra van szükségünk rájuk, hanem politikailag is, mert fontos, hogy a párttagságnál lényegesen nagyobb párton kívüli tömegek támogassák a pártot. Ez tehát a helyzet a párt elnevezését illetőleg. Vitatkozhatunk róla. De hát mondják meg őszintén, nem az a lényeg, hogy a párt elmélete, politikája, gyakorlati tevékenysége kommunista legyen? Az a lényeg. Mit nyerünk a más elnevezéssel? Kiírjuk a kapufélfára is, hogy kommunista – de ez önmagában nem eredményez semmit. Sőt illúziókat kelt. Azt hisszük, ha pártunkat kommunista pártnak hívják, attól már tetőtől talpig át van hatva a kommunizmus szellemével?! Ugyanakkor a kommunista elnevezés távol tarthat tőlünk olyan szociáldemokrata nevelésű dolgozókat, akiknek a politikai támogatása – akár párttagok, akár pártonkívüliek – a párt harca szempontjából elengedhetetlenül szükséges. Tehát nagy körültekintésre van szükség munkánkban, mert csak nagyon reális gondolkodással növelhetjük a proletárdiktatúra erejét.
A tömegekért, a tömegek támogatásáért minden vonalon és minden vonatkozásban küzdünk és harcolunk. Hozzátartozik a tömegek megnyeréséhez az is, hogy a pártban olyan szellemnek kell érvényesülnie, amelyben uralkodó a tömegek iránti bizalom és az ellenséggel szembeni bizalmatlanság. Tehát ne féljünk a tömegektől, nyugodtan támaszkodjunk rájuk, bízzunk abban, hogy a tömegek megértenek és támogatnak bennünket.
A másik ugyanilyen fontos kérdés, hogy a tömegek megnyeréséért folytatott harc első feltételét ugyancsak a pártban kell megteremtenünk, mégpedig azáltal, hogy leküzdjük és megsemmisítjük a tömegek megnyeréséért folytatott harc akadályát. Mi ez az akadály? A párton belül ma is meglevő dogmatikus gondolkodási mód és szektás politika maradványai. Tehát a párton belül ez ellen harcolni kell és ezt le kell küzdeni. Egyes elvtársak megszokásból helytelen, rossz módszereket alkalmaznak. Felhívják a járási rendőrkapitány vagy tűzoltóparancsnok figyelmét valamire, és azt hiszik, hogy ezzel minden szükséges intézkedést megtettek a célkitűzés megvalósítása érdekében, s azt hiszik, hogy ez a módszer a jó, az igazi. Ezt a tévedést ki kell verni az emberek fejéből. Aki a tömegek iránt bizalmatlan, aki a tömegektől elszigeteli magát, aki nem teljes tudásával dolgozik a tömegek meggyőzéséért és megnyeréséért, a legnagyobb kárt okozza a pártnak és következésképpen a proletariátus diktatúrájának. Proletárdiktatúra nem állhat fenn a tömegek támogatása nélkül. Ha a tömegek támogatása nélkül ütjük az ellenséget, az sajnálkozást fog kelteni a tömegekben. De ha mi a tömegekkel együtt ütjük az ellenséget, akkor az semmiféle sajnálkozásra, szimpátiára, tömegbázisra nem számíthat.
Szükség van a tömegszervezeti munka másfajta kezelésére is. A transzmisszióról, a párt és az osztály kapcsolatáról szóló régi, klasszikus lenini tételek teljes egészükben érvényesek a mi jelenlegi viszonyainkra is.
Ha korábban lehetett is úgy dolgozni, hogy elég volt a pártot mozgósítani – hiszen az is közel egymillió embert számlált – és nem kellett a tömegszervezetekkel foglalkozni, az akkor is hiba volt, most azonban egyszerűen lehetetlen. Most, ha valamilyen harci célkitűzésről van szó, a párt mozgósítása az első, de a tömegszervezetek tagjainak megnyerése és csatlakoztatása nélkül a párt nem tud harcolni. A pártnak 350 000 tagja van, a szakszervezetnek 1 900 000; a munkásosztály nagy többsége tehát tagja a szakszervezeteknek, de nem tagja a pártnak. Hasonló a helyzet természetesen az ifjúsági szövetséggel, a nőmozgalommal és más tömegszervezetekkel is.
Külön feladat a Hazafias Népfronttal való foglalkozás. A Hazafias Népfronttal is valahogy úgy vagyunk, mint a munkás-paraszt szövetséggel. A Hazafias Népfront fejlődéséhez is nagyon kedvező feltételek vannak. Az ellenforradalmi támadás hatása alatt nemcsak a kommunisták eszméltek fel, hanem a pártonkívüliek, sőt a más pártban nevelkedett emberek is. Tehát a Hazafias Népfrontra szükség van. Amikor november 4-e után megállapítottuk – és azt hiszem, helyesen állapítottuk meg hogy a jelenlegi sajátos magyarországi helyzetben nálunk a többpártrendszer nem realizálható,8 hanem a kormányzás egypártrendszerét kell fenntartanunk; ezzel kimondottuk azt is, hogy ehhez szükséges egy nagyon erős és nagyon széles Hazafias Népfront, amely az adott viszonyok között a kormányzat egypártrendszerének szerves kiegészítője. Enélkül nem lehet jól dolgozni. És ezért most igyekeznünk kell a Hazafias Népfrontot központilag is, helyileg is aktivizálni, állandó feladatokba bekapcsolni, és bevonni oda még több olyan embert, akik ebben az időszakban becsületesen álltak a Magyar Népköztársaság mellett.
A tömegek megnyerése érdekében szükséges a szocialista demokrácia elmélyítése és fejlesztése is. Ennek különböző területei vannak. A gyárakban a munkásellenőrzést, a dolgozók beleszólási és ellenőrzési jogát az üzem vezetésébe a múlthoz képest erősíteni kell. Ezzel a kérdéssel még kell majd foglalkoznunk. A szakszervezetek jogkörét, beleszólását a dolgozók ügyébe ugyancsak növelni kell az eddigiekhez képest. Hasonlóképpen erősíteni kell a termelőszövetkezetek, a termelőszövetkezeti csoportok önállóságát, demokratikus vonásait is. Szükség van az általános földművesszövetkezetek igazi szövetkezeti vonásainak és belső demokráciájának erősítésére és fejlesztésére is. Szükség van arra, hogy a tudományos és kulturális élet minden területén az összes dolgozók – párttagok és pártonkívüliek – kifejthessék véleményüket lehetőleg még a döntések meghozatala előtt, vagy pedig akkor, amikor a párt megbeszéli a határozatok végrehajtásának tapasztalatait. A demokratizmust tehát szélesíteni, növelni és erősíteni kell.
A tömegek megnyerésének feladata egyébként magában foglalja a gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldását is. Ha a gazdasági és kulturális kérdések nincsenek helyesen megoldva, akkor nem beszélhetünk arról, hogy a tömegeket teljesen megnyertük és a tömegek követnek bennünket. Miért? A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása. Véleményüket a pártról, a rendszerről nem a politikai kérdések alapján, hanem a gazdasági vagy a kulturális eredmények alapján alakítják ki …9
A párt a mi viszonyaink között a munkásosztály, a nép életfontosságú fegyvere. A mi viszonyaink között párt nélkül a nép nem élhet szabadon. De a párt nem öncél, s a népnek érezni kell, hogy amikor a kommunisták a nép érdekeiért harcolva erősítik a pártot, akkor a nép számára kovácsolják a fegyvert.
Sokat árthat a párt ügyének az a funkcionárius, aki esetleg visszaesik abba a régi hibába, hogy nem törődik a dolgozók véleményével, fitymálja, sértegeti őket, vagy ridegen, elutasítóan, gorombán, durván viselkedik velük szemben.
Őriznünk kell a párt politikai és erkölcsi tisztaságát. A karrieristákat, bűnözőket tartsuk távol a párttól, s el kell érnünk, hogy az osztályellenségnek ne legyen befolyása pártunk politikájára. Nehogy megismétlődjön az, ami Nagy Imréék működése idején történt, hogy még a párt szívében is rendelkezett befolyással az osztályellenség. S el kell érnünk, hogy egyetlen pártszervezetünkben se érvényesülhessen az ellenség befolyása.
A magyarországi ellenforradalmi lázadásnak van egy sajátságos tanulsága, amiről nem szabad megfeledkeznünk. Nálunk egypártrendszer van. Más párt, mint a Magyar Dolgozók Pártja nem létezett. Az ellenség közvetlen és közvetett módon a pártra próbált befolyást gyakorolni, és a néphatalom ellen úgy tudott rohamot intézni, hogy a párt bizonyos szervezeteit a maga befolyása alá vonta. Ezt semmi szín alatt sem engedhetjük meg többé! Például az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karának pártszervezetében voltak olyanok, akik ugyan kommunistáknak nevezték magukat, de november 4-e után is a Nagy Imre-féle politikát folytatták, s harcoltak a pártszervezet megalakítása ellen is. Január közepe táján létrehoztak valami szervezet-félét, amit „szocialista tömörülésnek” neveztek. Két hónappal később ezek az úgynevezett „elvtársak” látták, hogy a párt és a kormány még mindig a helyén van. Mérlegelték a helyzetet és elhatározták, hogy ilyen körülmények között a legokosabb belépni a pártba. Tehát átkeresztelték eddigi szervezetüket, s megalakították az ottani MSZMP-szervezetet. A pártszervezetbe mások is beléptek, de a döntő befolyás ezek kezében volt. Sőt, egyes elvtársak, akik már novemberben meg akarták alakítani az MSZMP-szervezetet, nem is juthattak be a pártba. Vajon egy ilyen pártszervezet fenntartható azért, mert MSZMP-szervezet a neve? A Központi Bizottság helyesen járt el, amikor feloszlatta, mert nem tűrhetjük – sem a párt, sem a magyar munkásosztály -, hogy az osztályellenség bázist teremtsen magának egy pártszervezetben a párt, az osztály elleni harcra.
A párt egysége csak ideológiai, politikai cselekvési és szervezeti egység lehet. Egyik a másiktól elválaszthatatlan. Az ideológiai egység azt jelenti, hogy minden fontos kérdésben a marxizmus-leninizmus igazságának kell érvényre jutnia, ennek alapján kell kialakítanunk politikánkat, s ennek megfelelően kell végeznünk a szervező munkát. Ez a mi egységünk alapja. De ahhoz, hogy a helyes álláspont kialakuljon, meg kell vitatnunk a kérdéseket. Azt hiszem, a Központi Bizottság november 4-e óta többet vitázik, mint az elmúlt öt évben összesen. Ha 23-an ülünk össze, akkor 21-en felszólalnak a vitában. A decemberi központi bizottsági határozat elkészítése például – még az utólagos vitát is beleértve – tulajdonképpen tíz napig tartott. Helyes, hogy vita van, mert a kérdéseket tisztázni kell, s a téves nézeteket érvekkel kell legyőzni. Módot kell adnunk a párton belül a különböző nézetek, vélemények kifejtésére, ne csak a párton kívül lehessen ellentétes véleményt hangoztatni. De ha egy kérdést megvitattunk, megegyeztünk és határozatot hoztunk, akkor az mindenkire kötelező. A pártban fegyelemnek és rendnek kell lenni. Ahhoz, hogy egészséges alapon legyen pártegység, harcolnunk kell a revizionizmus ellen, le kell lepleznünk a dogmatikus hibákat, és harcolnunk kell a demokratikus centralizmus helyreállításáért. Ehhez az kell, hogy a demokratikus vonások megőrzése mellett érvényesítsük a centralizációt is. Nagyon fontos követelmény ez!
Ami az ifjúságot illeti, itt csak azt szeretném megemlíteni, hogy az ifjúságnak adósa a párt, s az ifjúság is adósa a pártnak és a népnek. Mivel adós a párt? Az ifjúság nagyon hosszú ideig túlságosan magára volt hagyatva, nagy politikai és lelki krízisen ment át. A párt ekkor nem állt az ifjúság mellett. Az elmúlt évek alatt több pártfórum megállapította ezt. Az idősebb munkások is nemegyszer hangoztatták, hogy baj van az ifjúsággal, panaszkodtak a mai ifjúság laza erkölcse miatt, de lényegében a párt és a felnőtt nemzedék nem segítette eléggé az ifjúságot, hogy helyes útra térjen. Ez a párt és a felnőtt munkásnemzedék adóssága az ifjúsággal szemben.
Az ifjúság adóssága pedig az, hogy a fiatalok nem adták meg a pártnak és a felnőtteknek a jogos tiszteletet és megbecsülést azokért a nagy vívmányokért, amelyeket a párt, a munkásosztály és a néphatalom harcolt ki az ifjúság számára. Fiataljainkat figyelmeztetni kell erre az adósságra.
Talán jobban megértik ezt, ha azokra a szerencsétlen, elbolondított fiatalokra gondolnak, akik egy hét alatt rájöttek arra, mit vesztettek, amikor elhagyták hazájukat, a Magyar Népköztársaságot. Például a belgiumi magyar követségen Horváth Imre elvtárs találkozott egy fiatal disszidált munkással, aki felháborodva panaszolta, hogy a belga gyárakban még ebédlő sincs. Még rá is támadtak a belga munkások, hogy mi az ördögnek jött ide, ha otthon munkásebédlő is van.
Nyíltan és őszintén kell beszélnünk az ifjúsággal. Nem helyes, ha udvarlással akarunk az ifjúságra hatni, mint ahogyan például a Magyarország című lap egyik cikkében az égig magasztalják azokat az egyetemi ifjakat, akik a rendszer ellen harcoltak.10 Komoly és őszinte emberi szóval érhetünk csak el eredményt. Rá kell nyíltan mutatni a hibára, s arra, hogyan kell a hibát kijavítani. A Kommunista Ifjúsági Szövetségnek kettős feladata van: mozgósítsa a fiatalságot a szocialista építés érdekében, s ugyanakkor új kommunista nemzedéket neveljen a párt számára. A korhatár felemelését azért javasoltuk, hogy a komolyabb fiatalok is az ifjúsági szövetségben dolgozzanak, és csak azután legyen belőlük párttag, amikor már kijárták a mozgalom iskoláját. A Kommunista Ifjúsági Szövetség három hónapos tapasztalata is bizonyítja, hogy a kommunizmus igazságai képesek meghódítani a fiatalokat. S a fiatalok túlnyomó többsége mozgósítható lesz a szocialista építés céljaira …11
Az ellenség csapást akart mérni a nemzetközi proletárszolidaritásra a magyarországi ellenforradalom kirobbantásával is. Ez nem sikerült, az ellenforradalom és az imperialista provokáció leküzdéséért vívott harcban inkább mélyült a nemzetközi proletárszolidaritás.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója, amit ebben az évben ünnepelnek Moszkvában és szerte a világon, méltó demonstráció lesz a proletár internacionalizmus, a nemzetközi munkásmozgalom és a szocialista tábor országainak egysége mellett. Ezen a nagy és szép nemzetközi ünnepen – nem utolsósorban a proletár internacionalista segítség eredményeképpen – a mi pártunk, a mi országunk, a mi népünk is képviselve lesz.
Végezetül elvtársak, visszatérek a bevezető gondolathoz. Ha a párt egész harcát vizsgáljuk, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy a kommunizmus ügye nem volt válságban az októberi ellenforradalmi támadás idején. A párt vívta a harcát, amely együtt jár előretörésekkel, időnként megtorpanásokkal és néha visszaesésekkel is, de ez a harc kétségtelenül a párt, a kommunizmus ügyének erősödését eredményezi. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt másfél esztendőben komoly nehézségei voltak pártunknak és a nemzetközi mozgalomnak is. De most már láthatjuk, hogy a nehézségeket leküzdjük, és ennek nyomán erősödni fog hazánkban is a kommunizmus ügye. A kommunizmus nincs válságban! A kommunizmus az emberiség reménye és jövője! S a szocialista tábor, amely most is megbonthatatlannak bizonyult, fejlődni, erősödni és növekedni fog. Népünk döntő többsége – ezt nyugodt lélekkel állíthatjuk – saját nemzeti és társadalmi fejlődésünket, tehát a függetlenség megőrzését is csak a szocializmus építésének és a szocialista társadalom felépítésének útján biztosíthatja. Pártunk helyzetét vizsgálva – anélkül, hogy még meglevő gyengeségeinket szem elől tévesztenénk -, biztos vagyok abban, hogy a párt erősödni fog. Ez nem feltétlenül azt jelenti, vagy abban jelentkezik majd, hogy még százezrek lépnek be a pártba. A párt erősségét az ideológiai tisztánlátás, a politikai, ideológiai és szervezeti egység, a fegyelem és talán leginkább a párton kívüli tömegekre gyakorolt befolyás jelenti.
Minden feltétel megvan ahhoz, hogy erősödjön pártunk, a Magyar Szocialista Munkáspárt, amely lényegében az a párt, amely 1918 őszétől kezdve, a Horthy-korszakban, a felszabadulás után, és az októberi ellenforradalom idején is harcolt a munkáshatalomért. Ez a párt – a burzsoázia óhaja, reménye és aknamunkája ellenére – nem gyengült, és a jövőben is virágozni fog. De ehhez hozzátartozik, hogy ne legyünk önteltek és semmit se felejtsünk. Sem a bűnöket, amelyeket az ellenség és az árulók követtek el velünk szemben, sem a hibákat, amelyeket mi magunk követtünk el.
Megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt Országos Értekezletének jegyzőkönyve, 1957. június 27-29. Kossuth Könyvkiadó 1957. 9-68. old. Közli: Kádár János: Válogatott beszédek és cikkek. Kossuth Könyvkiadó 1974. 51-93. old.
JEGYZETEK
1 Az MDP 1953. június 27-29-i központi vezetőségi ülésének határozatán alapuló kormányprogramot Nagy Imre 1953. július 3-án terjesztette az országgyűlés elé. Beszéde a Szabad Nép 1953. július 4-i számában jelent meg.
2 Lásd e kötet 66-92. oldalán.
3 Kádár elvtárs salgótarjáni beszéde kivonatosan megjelent a Szabad Nép 1956. augusztus 13-i számában.
4 Donáth Ferenc 1934 óta tagja volt a kommunista pártnak. 1951-ben letartóztatták s hamis vádak alapján elítélték, 1955-ben rehabilitálták. 1956-ban a Nagy Imre-csoport összeesküvő tevékenységének egyik vezetője. 1958-ban elítélték, amnesztiával szabadult 1960-ban.
5 Corvin köznek a Corvin mozi körül húzódó Kisfaludy közben álló házakat nevezték. Itt volt az ellenforradalom fegyveres erőinek egyik központja.
6 A beszámoló ezután megállapítja, hogy az ellenforradalom erői szét vannak szórva, de nem teljesen semmisültek meg, s figyelmeztet az imperialista meg a hazai reakciós elemek folytatódó zavarkeltő kísérleteire. Ezután a párt helyzetére tér át.
7 A következő részben a munkás-paraszt szövetség történelmi útjáról, majd adott helyzetéről van szó.
8 A többpártrendszer kérdéséről Kádár elvtárs május 9-i parlamenti beszédében kifejtette, hogy a szocializmus építése egy és több párt működésével is lehetséges. Majd így folytatta: „Nálunk, Magyarországon, a különböző szövetséges pártok még 1948 után is bizonyára sok hasznos segítséget nyújthattak volna építőmunkánkban. Úgy gondoljuk, hogy ezeket a lehetőségeket nem használtuk ki kellően. De most, majdnem tíz évvel későbben, a történelmet nem lehet visszaforgatni.
A koalíciós pártok kérdésének vizsgálatánál ezenkívül semmiképpen nem mellőzhetjük az októberi negatív tapasztalatokat … Ilyen körülmények között, a mi politikai viszonyainkban a többpártrendszernek mint kormányzati rendszernek megvalósítása nem időszerű. Mint minden más kérdés, ez a kérdés is alá van rendelve a magyar nép alapvető érdekeinek, és ezek az érdekek most semmi esetre sem kívánják a pártharcokat, pártviszályokat, az eszmei zűrzavart, a minden becsületes ember által hőn óhajtott nemzeti egység szétszaggatását.
Magától értetődően ez az alapvető elvi állásfoglalás, amely a koalícióra vonatkozik, nem zárja ki, ellenkezőleg, feltételezi és megkívánja, hogy a közügyek intézésében ne csak kommunisták vegyenek részt.”
9 A beszámoló ezután a párt gazdaságpolitikájával, a gazdaságirányítás kérdéseivel, a pártépítés módszereivel, a szakszervezetek feladataival, a munkástanácsok kérdésében követendő állásponttal, az értelmiség szerepével foglalkozott.
10 A Magyarország 1957. június 12-i számában jelent meg a bírált cikk. (Az 1957-es Magyarország című lap nem azonos a jelenlegi hasonló című hetilappal.)
11 A következő rész a párt nemzetközi kapcsolatairól szól.
A pártértekezlet a Központi Bizottság beszámolója után meghallgatta Marosán György referátumát a Szervezeti Szabályzat módosításáról. A referátum megállapította, hogy az MDP által elkövetett hibák okai nem a Szervezeti Szabályzatban keresendők, hanem abban, hogy az ott megfogalmazott lenini elveket nem tartották be. Ezért az új Szervezeti Szabályzat megtartotta mindazt, ami az MDP szabályzatában helyes volt, és kiegészítette, továbbfejlesztette. A párt szerepét, a tagok jogait és kötelességét pontosabban, konkrétabban határozta meg. Kötelességévé tette minden párttagnak a pártellenes nézetek, a revizionizmus, a dogmatizmus elleni harcot. Az új szabályzat pontjai közé bekerült: ha a párttag nem ért egyet bizonyos határozatokkal, fenntarthatja különvéleményét és azzal felsőbb pártszervhez fordulhat, a döntésig azonban kötelessége azt legjobb képessége szerint végrehajtani. Előírta, hogy a döntésekbe a párttagságot be kell vonni: a Központi Bizottság, a pártbizottságok egyes kérdéseket nyilvános vitára bocsáthatnak és párton kívüli szakértőket is bevonhatnak a döntések előkészítésébe. A Szervezeti Szabályzat lehetővé teszi a pártból való kilépést is.
A két beszámoló felett együtt indult vita, amelyre Kádár elvtárs válaszolt. A pártértekezlet ezután elfogadta a következőkben közölt határozatot, az új Szervezeti Szabályzatot és megválasztotta a párt vezető szerveit.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!