80 éve – Gyilkosságok a nácizmus kínjában
1944 novemberétől a fasiszta rezsim a terrorrezsim brutalizálásával reagált a megszállt területeken, de magában a Német Birodalomban is. Ennek legszembetűnőbb kifejezése Karl Hermann Frank, az SS-Obergruppenführer és a cseh-morvaországi birodalmi protektor által kiadott parancs volt a politikai ellenállás terrorizálására. A helyi hatóságokhoz intézett parancsában elrettentésül elrendelte a partizánok nyilvános kivégzését. A náci zsarnokság számára a nemzeti szabadságharcosok csak „banditák” voltak, ezért a parancs szó szerint kimondta:
„A határ menti banditák elrettentésére a határterületen nagyobb számú banditát, valamint az ilyenek támogatóit rögzítették. a banditákat vagy a munkaszerződés megszegőit, akikről feltételezhető, hogy csatlakozni akarnak a banditákhoz, rendkívüli bánásmódban kell részesíteni, és nyilvánosan fel kell akasztani olyan helyeken vagy helyek közelében, ahol a banditák. támadások fordulnak elő. A kivégzett személyeket 48 órán keresztül az akasztófán kell kiállítani, és a cseh csendőrség megfelelő kontingensének kell őriznie őket, nehogy elvágják őket. A különleges bánásmódra vonatkozó engedélyt személyesen tőlem kell telefonon haladéktalanul kérni. A határ menti hatóságokat kifejezetten értesíteni kell, hogy a következő napokban politikailag kívánatos az így kivégzett személyek nagyobb száma, ezért nem adják ki őket bíróságnak.
Hollandiában ekkoriban is voltak nyilvános kivégzések, például amikor a Leeuwarden körzetében egy ellenállási csoport kisebb szabotázsakciót szervezett Menaldumadeelben. 1944. november 19-én a biztonsági rendőrség és az „SD” tagjai lelőttek három férfit a Rijksstraatwegen. Ez a két nappal korábban történt szabotázscselekmény megtorlása volt: a szögek szétszórása az utcán. Ennek az volt a célja, hogy akadályozza a német kerékpáros járőröket, akik rejtőzködőket kerestek. A német megszállók brutálisan leverték az ilyen ellenállást. A leeuwardeni börtönből három férfi, akiknek semmi közük nem volt az akcióhoz, a bosszú áldozatai lettek. Dirk de Vries és Jan Zorn voltak, akiket letartóztattak a vasúti sztrájkban való részvételük miatt, és Hans Goudsmit, egy bujkáló zsidó férfi, akit felfedeztek. A nyilvános kivégzést egy SS-Untersturmführer vezette. Parancsára a holttesteknek 24 órán át ott kellett feküdniük. Elrettentőként.
A terrort a német antifasisztákkal szemben is fokozták. A legismertebb példa 1944 novemberéből tizenhárom ember nyilvános kivégzése Kölnben. Napokkal korábban már tíz külföldi kényszermunkást végeztek ki, akik elmenekültek munkahelyükről. 1944. november 10-én nyilvánosan kivégezték az úgynevezett „Edelweiss Pirates” tagjait a Köln-Ehrenfeldben található Hüttenstraße-n. A „katonai erő aláásásával” és robbanóanyag-lopási kísérlettel vádolták őket. A kivégzést azonban ahelyett, hogy várták volna a tárgyalásra, kizárólag a Gestapo utasítására – bírósági ítélet nélkül – hajtották végre. A felakasztottak között volt öt fiatal: Barthel Schink, Franz Rheinberger, Gustav Bermel, Adolf Schütz és Günther Schwarz. Több mint 400 bámészkodó nézte a kivégzést.
Bartholomäus Schink családja 1952-ben kérelmezte a náci rezsim politikailag üldözött személyeként való elismerését. A hatóságok azonban ahelyett, hogy elismerték volna ellenállási tevékenységét, megtagadták az elismerést, amit 1958-ban egy több évig tartó jogvita is megerősített a kérelem benyújtásakor. a bíróságok elutasították. A nyugatnémet hatóságok követték a Gestapo érvelését. 1972-ben az antifasiszták felállították az első emléktáblát az 1944. november 10-én meggyilkoltaknak, amelyet a Kölni Ifjúsági Gyűrű finanszírozott. Az elkövetkező néhány évben vita alakult ki körülötte. Valójában Köln városa néhány év után eltávolította az emléktáblát. Csak az 1980-as évek közepén ismerték el a kölni „Edelweiss Pirates” ellenállási harcosokat. (Ulrich Schneider)
„A határ menti banditák elrettentésére a határterületen nagyobb számú banditát, valamint az ilyenek támogatóit rögzítették. a banditákat vagy a munkaszerződés megszegőit, akikről feltételezhető, hogy csatlakozni akarnak a banditákhoz, rendkívüli bánásmódban kell részesíteni, és nyilvánosan fel kell akasztani olyan helyeken vagy helyek közelében, ahol a banditák. támadások fordulnak elő. A kivégzett személyeket 48 órán keresztül az akasztófán kell kiállítani, és a cseh csendőrség megfelelő kontingensének kell őriznie őket, nehogy elvágják őket. A különleges bánásmódra vonatkozó engedélyt személyesen tőlem kell telefonon haladéktalanul kérni. A határ menti hatóságokat kifejezetten értesíteni kell, hogy a következő napokban politikailag kívánatos az így kivégzett személyek nagyobb száma, ezért nem adják ki őket bíróságnak.
Hollandiában ekkoriban is voltak nyilvános kivégzések, például amikor a Leeuwarden körzetében egy ellenállási csoport kisebb szabotázsakciót szervezett Menaldumadeelben. 1944. november 19-én a biztonsági rendőrség és az „SD” tagjai lelőttek három férfit a Rijksstraatwegen. Ez a két nappal korábban történt szabotázscselekmény megtorlása volt: a szögek szétszórása az utcán. Ennek az volt a célja, hogy akadályozza a német kerékpáros járőröket, akik rejtőzködőket kerestek. A német megszállók brutálisan leverték az ilyen ellenállást. A leeuwardeni börtönből három férfi, akiknek semmi közük nem volt az akcióhoz, a bosszú áldozatai lettek. Dirk de Vries és Jan Zorn voltak, akiket letartóztattak a vasúti sztrájkban való részvételük miatt, és Hans Goudsmit, egy bujkáló zsidó férfi, akit felfedeztek. A nyilvános kivégzést egy SS-Untersturmführer vezette. Parancsára a holttesteknek 24 órán át ott kellett feküdniük. Elrettentőként.
A terrort a német antifasisztákkal szemben is fokozták. A legismertebb példa 1944 novemberéből tizenhárom ember nyilvános kivégzése Kölnben. Napokkal korábban már tíz külföldi kényszermunkást végeztek ki, akik elmenekültek munkahelyükről. 1944. november 10-én nyilvánosan kivégezték az úgynevezett „Edelweiss Pirates” tagjait a Köln-Ehrenfeldben található Hüttenstraße-n. A „katonai erő aláásásával” és robbanóanyag-lopási kísérlettel vádolták őket. A kivégzést azonban ahelyett, hogy várták volna a tárgyalásra, kizárólag a Gestapo utasítására – bírósági ítélet nélkül – hajtották végre. A felakasztottak között volt öt fiatal: Barthel Schink, Franz Rheinberger, Gustav Bermel, Adolf Schütz és Günther Schwarz. Több mint 400 bámészkodó nézte a kivégzést.
Bartholomäus Schink családja 1952-ben kérelmezte a náci rezsim politikailag üldözött személyeként való elismerését. A hatóságok azonban ahelyett, hogy elismerték volna ellenállási tevékenységét, megtagadták az elismerést, amit 1958-ban egy több évig tartó jogvita is megerősített a kérelem benyújtásakor. a bíróságok elutasították. A nyugatnémet hatóságok követték a Gestapo érvelését. 1972-ben az antifasiszták felállították az első emléktáblát az 1944. november 10-én meggyilkoltaknak, amelyet a Kölni Ifjúsági Gyűrű finanszírozott. Az elkövetkező néhány évben vita alakult ki körülötte. Valójában Köln városa néhány év után eltávolította az emléktáblát. Csak az 1980-as évek közepén ismerték el a kölni „Edelweiss Pirates” ellenállási harcosokat. (Ulrich Schneider)