Történeti áttekintés

(idézet: 1956 júliustól – 1957 júniusig)

Az 1956 júliusától 1957 júniusáig eltelt egy év néhány dokumentumát tartja kezében az olvasó. Ez az év fordulatokban bővelkedett, s a történtek fontos tanulságok levonását teszik lehetővé és szükségessé. E kötet célja, hogy segítse megvilágítani az eseményeket és a tanulságokat.

Ismeretes, hogy a huszonöt évi ellenforradalmi uralom betetőzéseként Horthyék a szovjetellenes háborúban való részvétellel szakadékba taszították Magyarországot. Népünket a Szovjetunió Vörös Hadserege szabadította fel a németek és az őket kiszolgáló magyar fasiszták uralma alól. A dolgozó nép felemelkedése előtt megnyílt az út, ám az ország rendkívül súlyos helyzetben volt. Az újjáépítésért vívott nehéz küzdelemben, a Magyar Kommunista Párt által előterjesztett újjáépítési programot elfogadva és valóra váltásán munkálkodva, a magyar dolgozók a hatalom részeseivé, majd kizárólagos birtokosaivá lettek. A munkásosztály két pártja: a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt a marxizmus-leninizmus eszméi alapján 1948 júniusában egyesült: létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, amely a szocialista építés útjára vezette az országot. A párt átfogó programot dolgozott ki a szocialista társadalom alapjainak lerakására. E programot az MDP programnyilatkozatban fogalmazta meg; első nagy eredményei az első hároméves terv sikeres végrehajtásában jelentkeztek.

Népünknek a Szovjetunióval és a kialakuló szocialista világrendszer más országaival való egyre erősödő barátsága szilárd nemzetközi támaszt jelentett függetlenségünk védelmében és a szocialista építőmunkában. A Magyar Népköztársaság is hozzájárult a fejlődő új világ erejének növekedéséhez a nemzetközi porondon, s lehetőségei szerint támogatta más haladó erők antiimperialista harcát is. Kudarcot vallott az imperialista hatalmak minden kísérlete, hogy meggátolják a szocializmus világrendszerré válását és megszilárdulását; nem tudták megállítani a régi gyarmatrendszer fellazulásának és széthullásának folyamatát sem.

A népgazdaság gyorsan fejlődött. A határidő előtt megvalósult első hároméves tervben újjáépült a háborúban lerombolt ország, és 1950-ben hozzákezdtek az első ötéves terv végrehajtásához. Ennek során a gyáripari termelés mintegy háromszorosára emelkedett. Az ország elmaradott agrár-ipari országból közepes fejlettségű iparral rendelkező ipari-agrár országgá vált. A lakosság egészségügyi ellátása jelentősen fejlődött, a társadalombiztosításba a nép többségét bekapcsolták. Az iskolába és főiskolákba járók száma azelőtt soha nem tapasztalt mértékben nőtt; igen gyors volt a könyvkiadás, a könyvtár- és mozihálózat fejlődése, a kulturális értékek viszonylag gyorsan terjedtek.

A kibontakozott szocialista építés folyamatában hazánkban nagy átalakulás ment végbe. A földbirtokos osztály felszámolása még 1945-ben megtörtént. A bányák, a bankok, majd a gyáripari, közlekedési és nagykereskedelmi vállalatok nemzeti tulajdonba vételével az iparban, a kereskedelemben, a forgalmi szférában lényegében megszűnt a kizsákmányolás. A munkásosztály a társadalom vezető erejévé emelkedett, létszáma, általános és szakmai kultúrája gyorsan nőtt. Megkezdődött és gyorsult a falusi burzsoázia korlátozása is, és megindult a mezőgazdaság kiszabadítása a kisparcellás zsákutcából. A termelőszövetkezeti mozgalom szilárd gyökeret eresztett a magyar faluban.

A szépen indult s nagy lendülettel folyó építőmunkában azonban rövidesen súlyos zavarok keletkeztek. Ezek forrása a párt politikájának eltorzulásában rejlett, melynek hatása kiterjedt a társadalmi élet egészére. A szövetségi politika szektás beszűkülése, az ötéves terv előirányzatainak irreális felemelése, a falusi politika rendkívül súlyos hibái, a dogmatikus szemlélet következtében a kulturális fejlődésben tapasztalható zavarok mind a párt politikájának eltorzulásából következtek.

Abból a helyes elvből kiindulva, hogy Magyarországot csak az iparosítás, a nehézipar elsődleges fejlesztése indíthatja el a felemelkedés útján, olyan mértékű és tempójú iparfejlesztést valósítottak meg, ami gátolta a többi népgazdasági ágazat fejlődését és az ipar szerkezeti fejlődésében is súlyos aránytalanságokhoz, zavarokhoz vezetett. Az irreálissá vált tervek teljesítését a kormányzat mindinkább adminisztratív nyomással próbálta biztosítani, de ezek így is csak részben, bizonyos területen pedig sehogy sem teljesültek. Az életszínvonal az ígért jelentős emelkedés helyett 1951-1952-ben visszaesett. A párt politikájának torzulása a párt belső életében is súlyos zavarokat teremtett. Rákosi és szűk csoportja önkényes vezetési módszert honosított meg. Rákosi Mátyás, a párt főtitkára körül, korábbi nagy tekintélyét felhasználva, őt gátlástalanul dicsőítve személyi kultuszt teremtettek; a kollektív vezetés a Központi Bizottságban háttérbe szorult. Mindezt súlyosbították a törvénysértések, amelyek különösen fájdalmas sebeket ütöttek és mély morális megrendülést idéztek elő.

Ebben az időben a szocialista építés éles osztályharc közepette folyt, a nemzetközi és a hazai porondon egyaránt. Ez azonban nem magyarázhatja s még kevésbé mentheti a súlyos hibákat, tévedéseket és törvénytelenségeket, amelyek maguk is hozzájárultak az osztályharc éleződéséhez, és kedvező talajt teremtettek a szocializmustól idegen hatások megőrződésére, felelevenedésére, valamint a külső és belső ellenséges erők zavarkeltő tevékenységéhez.

Az MDP politikájának eltorzulásában nagy szerepet játszottak Sztálin helytelen tételei arról, hogy a proletárdiktatúra időszakában az osztályharc nem csupán esetenként, hanem állandóan éleződik, hogy az osztályellenség mindenekelőtt a pártba befurakodva tudja kártékony tevékenységét kifejteni, tehát mindenekelőtt a pártban kell keresni a nép ellenségeit, az árulókat, igazolva e tétellel a józan éberség beteges bizalmatlansággá válását és a törvénysértéseket.

Sztálin halála után, a Szovjetunió Kommunista Pártjának a személyi kultuszt és a vele kapcsolatos torzulásokat elítélő állásfoglalása által ösztönözve, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1953 júniusában nagy jelentőségű határozatot fogadott el. Az elkövetett hibák jelentős részét önkritikusan feltárták. Elítélték a személyi kultuszt, a kollektív vezetés hiányát, a túlzott iparosítást, a mezőgazdaság elhanyagolását és az átszervezésekor alkalmazott gazdasági nyomást s adminisztratív erőszakot, a törvénytelenségeket. A határozat intézkedéseket irányzott elő a hibák kijavítására, a szocialista építés eredményesebb folytatására. Ezzel lehetőséget teremtett arra, hogy a párt a társadalmi élet különböző területein követett politika további felülvizsgálatával visszatérjen a lenini útra, leküzdje a hibák és bűnök nyomán elkerülhetetlenül fellépő megrendülést.

Az 1953. júniusi határozatot több olyan lépés követte, amely a dolgozók helyzetének javítását, a szocialista építés eredményesebb folytatását szolgálta. Béremelés, árleszállítás, az alapvető cikkekből javuló ellátás, különféle adminisztratív intézkedések feloldása könnyítette meg az emberek életét. Megkezdődött a túlfeszített tervek mérséklése, és kísérlet történt a termelőszövetkezeti mozgalom egészségesebb alapokra helyezésére.

Az 1953. júniusi határozat értelmezésében azonban a pártvezetés nem volt egységes, s ez lehetetlenné tette a következetes végrehajtást. A pártvezetésben bennmaradtak – Rákosi Mátyással az élen – azok, akik felelősek voltak az elkövetett hibákért, a torzulásokért. Ugyanakkor a határozat végrehajtásában nagy szerephez jutott a miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre, aki felelevenítette korábban kifejtett, majd visszavont jobboldali nézeteit, és egyre inkább a revizionizmus útjára tért.

A pártvezetésben háttérbe szorultak azok, akik fájdalmas önvizsgálattal keresték a szocialista kibontakozás nehéz és keserves útját. A Központi Vezetőség tevékenységére mindinkább a két frakció – a Rákosi vezette szektás-dogmatikus és a Nagy Imre vezette jobboldali, egyre inkább revizionista útra lépő csoport – harcai s időnkénti elvtelen kompromisszumai nyomták rá a bélyegüket. Ez megmutatkozott az ártatlanul elítéltek ügyének felülvizsgálatában jelentkező huzavonában is.

1955 márciusában a Központi Vezetőség határozatot hozott, amelyben elítélte az 1953. júniusi határozat végrehajtása során elkövetett jobboldali hibákat, a nehézipar indokolatlan háttérbe szorítását, a termelőszövetkezeti mozgalom visszafejlesztésére irányuló törekvéseket, az elért eredmények lebecsülését. Helyesen állapították meg, hogy ezért a fő felelősség Nagy Imrét és támogatóit terheli. Ugyanakkor a határozat csak formálisan tett említést arról, hogy „baloldali” szektás magatartás és tevékenység is van, és ez ellen is hatékony fellépés szükséges. Ezért ez a határozat nem válhatott alapjává a kibontakozásnak.

A jobboldali elhajlás leleplezése együtt járt az egyszer már csődöt mondott szektás módszerek egyes vonatkozásainak újjáéledésével. Ugyanakkor elmaradt a revizionizmus elleni nyílt eszmei-politikai küzdelem, amit Rákosiék a jobboldal ellen adminisztratív intézkedésekkel próbáltak helyettesíteni. 1955 áprilisában Nagy Imrét visszahívták a Politikai Bizottságból és kizárták a Központi Vezetőségből. Ezután ő formálisan önkritikát gyakorolt. A Központi Vezetőséghez intézett levelében ígéretet tett, hogy teljes erejével támogatja a pártot „bárhonnan jövő minden olyan szándék vagy törekvés gyors felszámolásában, amely antimarxista-antikommunista jobboldali hibáimat a párt elvi és szervezeti egységének, valamint fegyelmének lazítására vagy megbontására, avagy népköztársaságunk és szocialista építésünk érdekei ellen akarná kihasználni”.

Miközben ezt a levelet megírta, Nagy Imre már egy titokban szervezkedő revizionista frakció vezető személyisége volt, s megkezdte az idézett levelében foglaltakkal szögesen ellentétes irányvonal részleteinek kidolgozását. Pártellenes frakciós tevékenységéért 1955. december elején a pártból is kizárták, de nézeteinek elvi-eszmei bírálatára ekkor sem került sor. Erre Rákosiék, a dogmatikus és szektás hibákkal terhelten, képteleneknek bizonyultak. A vezetés döntően az ő kezükben összpontosult, és ehhez makacsul ragaszkodtak. Az MDP vezetése meghasonlott, a pártvezetés válsága mélyült, s azzal fenyegetett, hogy a párt válságává növekszik, a párt válsága pedig a rendszer válságává válik. Ebben a helyzetben találta Magyarországot a Szovjetunió Kommunista Pártja nagy jelentőségű XX. kongresszusa.* A továbbiakban rövidítve közöljük „A magyar forradalmi munkásmozgalom története” című mű vonatkozó részét. *

*

1956 februárjában összeült az SZKP XX. kongresszusa, amely nemcsak a Szovjetuniónak, hanem a kommunista világmozgalomnak is kiemelkedő eseménye. Tanácskozásainak idején a szocialista tábor szoros egységet alkotva állt szemben az imperialista világgal. „Korunk fő jellegzetessége – állapítja meg a kongresszusi határozat -, hogy a szocializmus túlnőtt egy ország keretein és világrendszerré vált, a kapitalizmus pedig erőtlennek bizonyult e világtörténelmi folyamat megakadályozására.” A nemzetközi erőviszonyok változásának, az imperializmus gyöngülésének másik történelmi jelentőségű eseménye a régi gyarmatrendszer gyors széthullása.

Az imperializmus azonban még fennáll, s léte a háborús veszély állandó forrása; az imperialista hatalmak „új véres háborúkra készülődnek” – hangsúlyozza a kongresszus. Megállapítja azonban azt is, hogy megnövekedtek és gyarapodnak a békéért és a népek biztonságáért küzdő erők. Értékelve a nemzetközi erőviszonyok változását, a kongresszus először mondja ki a nagy jelentőségű tételt, hogy a háború többé nem végzetszerűen elkerülhetetlen: van reális lehetőség a harmadik világháború megakadályozására. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság elleni agressziónak, valamint a francia imperializmus vietnami háborújának kudarca és a Vietnami Demokratikus Köztársaság elismerése a tények erejével támasztja alá a XX. kongresszus e megállapítását.

Az SZKP XX. kongresszusa sokoldalúan foglalkozott a Szovjetunió belső fejlődésével és nemzetközi feladataival. Tanácskozásain igen fontos helyet foglalt el a személyi kultusz okozta hibák bírálata, a párt- és társadalmi élet továbbfejlesztése. Megbélyegezték a Sztálin vezetése alatt elkövetett törvénysértéseket. Hangsúlyozták, hogy a pártban szigorúan érvényesíteni kell a kollektív vezetés elvét.

A XX. kongresszus mély hatást kelt Magyarországon is. A párt tagsága, amely a vezetés válságának megoldását és a politikai hibák határozott kijavítását várja és sürgeti, jogos reményeket fűz a XX. kongresszus tanulságaihoz. Rákosiék azonban meghiúsítják e remények valóra váltását. Nyilatkoznak a kollektív vezetésről és elismerik, hogy ez – két és fél évvel az 1953. júniusi határozatok után – még a Központi Vezetőségben sem érvényesül „eléggé”; elhallgatják viszont, hogy ennek éppen ők állják útját. Nyilatkoznak arról is, hogy a rehabilitációkat következetesen végre kell hajtani, miközben ők akadályozzák ezt is. Ilyen körülmények között még az olyan megállapításaiknak sincs hitele, amelyek különben helyesek.

Rákosi a korábbi évtizedekben jelentős érdemeket szerzett a forradalmi mozgalomban, de 1948 utáni tevékenységével nagy károkat okozott a szocializmus ügyének. Vezető szerepe volt a párt politikájának szektás eltorzításában, a pártélet lenini szabályainak megsértésében, a Központi Vezetőség szerepének rendkívüli leszűkítésében. Őt terheli a fő politikai felelősség a törvényesség megsértéséért, úgyszintén a huzavonáért a rehabilitációk terén. S ugyanő, a dogmatikus szemlélet és szektás politika vezető képviselője, nemegyszer tett elvtelen engedményeket Nagy Imréék jobboldali követeléseinek is. A párt politikájának helyes útra vitele, a pártvezetés tekintélyének megerősítése azt követeli, hogy Rákosit és szűkebb csoportját távolítsák el a vezetésből. Annál is inkább, mert hamar kitűnik, hogy Rákosi és társai korábbi politikájukat folytatják.

A XX. kongresszus tanulságait illetően nemcsak Rákosiék kétszínűek, hanem a Nagy Imre-Losonczy-frakció is. Önmagukat nyilvánítják a XX. kongresszus „igazi” híveinek. Eközben kapcsolataik a különféle ellenforradalmi csoportokkal egyre intenzívebbek. Élénkül a jobboldali szociáldemokraták és a polgári demokráciát követelő más csoportok tevékenysége; ezek bizonyos összekötő láncszemmé válnak a revizionisták és az ellenforradalmi erők horthysta szárnya között.

A kapitalista restauráció polgári erői egyre nyíltabb szocialistaellenes propagandára használják fel azt az elégedetlenséget, amit Rákosiék politikája előidézett. Nagyék viszont a „hibák kijavításának” szószólóiként, a „demokratikus szocializmus” jelszavával folytatják akciójukat a rendszer ellen.

A burzsoá ellenforradalmi csoportok és a revizionista frakció propagandájának közös vonása a nyugati tőkés viszonyok szépítése, a Szovjetunió meg a többi szocialista ország becsmérlése. Idealizálják a polgári demokráciát, kiemelik a nyugati tőkésországok gazdagságát, árubőségét, és hallgatnak az ottani visszásságokról, osztályellentétekről, az imperialista hatalmak népellenes, háborús veszélyekkel terhes politikájáról. Elhallgatják a Szovjetunió és a többi szocialista ország igazi szerepét a béke védelmében, a népek felszabadító harcainak támogatásában, de kiemelik eme országok hiányosságait és lekicsinylik fejlődésük történelmi eredményeit.

A burzsoá ellenforradalmi csoportok és Nagy Imréék politikájának közös vonása az a törekvés, hogy elszakítsák az országot a szocialista tábortól. Nagy Imre és társai politikai platformjának egyik fő pontja a „tömbpolitika” elleni harc; a platform elködösíti a különbséget a NATO agresszív tömbje és a béke védelmét szolgáló Varsói Szerződés között. A „semlegesség” jelszavát használja fel arra, hogy követelje a Varsói Szerződésből való kilépést, ami elszakítaná az országot a szocialista országok védelmi szövetségétől. S ezt éppen abban a helyzetben teszik, amikor a NATO-hatalmak szélesre tárják a kapukat a nyugatnémet revansisták újrafegyverkezése előtt. A nyugati rádiók, valamint a reakció hazai csoportjai messzemenően ösztönzik ezt a „semlegességet”, mert szeretnék megfosztani a szocialista Magyarországot legfontosabb nemzetközi támaszától.

A burzsoá ellenforradalmi csoportok és Nagy Imréék propagandájának közös vonása az 1945-1947. évi koalíciós rendszer idealizálása, a koalíciós kormányzat idején zajlott osztályküzdelmek elhomályosítása. Ez a propaganda a demokrácia jelszavával a szocialista forradalom győzelme előtti állapotokhoz való visszatérés ideológiai előkészítését szolgálja. A burzsoá restaurációhoz vezető út propagálásának ez a fő formája. Ennek jegyében előállnak a többpártrendszer visszaállításának követelésével is.

Nagy Imre – a revizionizmus eszmei „megalapozása” során – szembeállítja a munkásság osztályérdekeit a nemzet érdekeivel. Szerinte a munkásosztály „a nemzet egyetemes érdekeit nem rendelheti alá a maga osztály érdekeinek”. A történelem bebizonyította, hogy éppen a munkásosztály érdekei esnek egybe a legmesszebbmenően a nemzet egyetemes érdekeivel, a munkásosztály forradalmi céljainak valóra váltása szolgálja a legjobban az egész nép ügyét. A munkásság természetesen csak akkor valósíthatja meg a dolgozó nép egészét szolgáló nagy céljait, ha megnyeri a dolgozó parasztság és az értelmiség támogatását, képviseli az ő érdekeikből is mindazt, amit a nemzet általános érdeke követel. Az ország szocialista fejlődése tehát messzemenően függ a munkásosztály és a többi dolgozó társadalmi réteg szövetségének fejlődésétől. Aki azonban „a nemzet egyetemes érdekeinek” jelszavával alárendeli a hatalomra került munkásosztály érdekeit más osztályok érdekeinek, az a proletárdiktatúra elvetésének útjára tér. Ez pedig – bármennyire is bizonygassa valaki, hogy ő a népi demokrácia és a szocializmus híve – egyet jelent a szocializmus ügyének feladásával.

A munkásság forradalmi képviselői éppen azért léphetnek fel nyíltan osztályuk érdekeinek védelmében, mert ezek egybeesnek a nemzet általános érdekeivel. A burzsoázia képviselői viszont a „nemzeti érdekek” szószólóiként fellépve tagadják, hogy a tőkésosztály érdekeit képviselik. A revizionisták, mikor igazolni próbálják a proletárdiktatúra elvetését, szintén a „nemzet egyetemes érdekeire” hivatkoznak, átvéve a nacionalista propaganda fenti módszerét.

A burzsoá ellenforradalmi csoportok és revizionista szövetségeseik messzemenően kihasználják propagandájukban a Sztálin ügyet. A XX. kongresszus zárt ülésén Hruscsov külön referátumban foglalkozott Sztálin szerepével a törvénysértő perekben. E bizalmas beszámoló csakhamar a nyugati hatalmak kezébe kerül, amit azok rögtön heves szovjetellenes kampány indítására használnak fel. Azt remélik, hogy ennek révén visszavethetik a nemzetközi helyzetben mutatkozó enyhülési folyamatot. Ezzel együtt az összes jobboldali erők kihasználják a Sztálin-kérdést a kommunista pártok és a kommunistákkal együttműködők ellen. A testvérpártoknak különösen a tőkés világ országaiban rendkívüli erőfeszítéseket kell tenniük, hogy megvédjék eszméiket s politikájukat a mindenfelől megindult támadásokkal szemben. Nagy politikai tűzpróbát állnak ki, s eközben folytatják harcukat a marxi-lenini alapelvek védelméért, a dogmatikus szemlélet felszámolásáért, politikájuk továbbfejlesztéséért.

Magyarországon a Sztálin-ügy egybekapcsolódik az itt elkövetett törvénysértések miatt keletkezett – és a rehabilitációk körüli huzavona által is megnövelt – elkeseredéssel. A Sztálin-kérdés tehát tovább növeli a törvénysértések által kiváltott morális megrendülést, valamint az eszmei és a politikai zavart. A reakciós erők és revizionista szövetségeseik mindezt felhasználják saját céljaikra. Ebben messzemenő támogatást kapnak a nyugati rádióktól, mindenekelőtt az amerikaiak Münchenben működő „Szabad Európa” nevű hírhedt adójától, amelyet a szocialista országok elleni propaganda céljaira hoztak létre.

A müncheni amerikai rádió elsősorban a revizionisták, az „ellenzéki kommunisták” tevékenységét serkenti; dicsőíti őket mint a szocializmus „igazi híveit”. Az illegálisan működő burzsoá ellenforradalmi csoportokat arra ösztönzi, hogy a proletárdiktatúra elleni nyílt politikai küzdelemben engedjék előtérbe Nagy Imrééket, „hadd törjék át ők a frontot”.

A helyzet egyre súlyosbodik.

A pártvezetés képtelen megfelelő eszmei és politikai harcot kibontakoztatni az „antidogmatizmus” és az „antisztálinizmus” jelszavaival támadó revizionizmus ellen. Ennek fő akadályozói Rákosi és társai. A proletárhatalom ügyét féltő kommunisták mind szélesebb köre, különösen a párt régi tagjai, sürgetik, hogy a Központi Vezetőség hozza meg a szükséges döntéseket, újítsák meg a Politikai Bizottságot, váltsák le Rákosit.

Rákosiék távozását különféle emberek különféle céllal követelik. A munkáshatalmat féltők azért, hogy a szektás hibákat is kijavítsák és a revizionisták tevékenységét is visszaszorítsák. A jobboldaliak viszont azért, hogy a pártvezetést a Nagy-Losonczy-frakció ragadja magához.

A kétfrontos harcot sürgetők – a pártegységet féltve és a pártszerűtlen fellépésektől óvakodva – tartózkodnak attól, hogy a párt hivatalos vezetői ellen nyilvános propagandát folytassanak. A Központi Vezetőségtől követelik a megfelelő döntéseket. A revizionisták viszont a párton kívül működő szövetségeseikkel együtt nyilvános agitációt folytatnak, nagy demagógiával igyekeznek népszerűségre szert tenni és tömegakciókat szervezni. Agitációjuk hatására a szocializmus ügyét féltő emberek közül sokan kerülnek a befolyásuk alá, közöttük nem kevés párttag is.

A Központi Vezetőség 1956 júliusában végre meghozza az első döntéseket, amelyek a pártvezetés válságának megoldását és a politikai hibák kijavítását célozzák. A határozat megállapítja, hogy a pártvezetés az 1953 előtti hibák egy részét 1955-ben ismét elkövette, az SZKP XX. kongresszusának tanulságaihoz fűzött jogos várakozásnak a Politikai Bizottság nem tudott megfelelően eleget tenni, a hibák felszámolásában „tétovázás és huzavona” volt. A pártban „mélyek mind a szektásság, mind a jobboldali opportunizmus gyökerei”, s mindkettővel szemben „a legkövetkezetesebb eszmei-politikai harcot kell folytatni”.

A határozat állást foglal az ország fejlődésének számos fontos kérdésében.* Lásd e kötet 66-92. oldalán. *

Nagyon fontosak a Központi Vezetőség döntései személyi kérdésekben. Most messzemenően ezektől függ, hogy sikerül-e leküzdeni a vezetés válságát, megállítani a párt sorainak fellazulását és újra megszilárdítani a pártot, a pártvezetés és a kormányzat tekintélyét.

Rákosi Mátyást felmentették a KV első titkári tisztsége és politikai bizottsági tagsága alól. Farkas Mihályt – akinek súlyos felelősségét a törvénysértésekért a Központi Vezetőség különbizottsága állapította meg – kizárták a pártból.

A Központi Vezetőséget kiegészítik; ennek során beválasztják Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Marosán Györgyöt, Mező Imrét. A Politikai Bizottságba visszakerül Kádár János, Kiss Károly, Marosán György és Révai József. Kádár elvtársat a KV titkárává választják. A Központi Vezetőség első titkára Gerő Ernő lett.

A Központi Vezetőség határozata a párt lenini erőinek a sikere, amely bizalmat vált ki a proletárhatalomért és a pártért aggódok körében. A döntések politikai tehertétele azonban az, hogy a szektás irányzat képviselői továbbra is jelentős szerepet játszanak a vezetésben. Ez mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy Gerő lett a párt első titkára. Ő nyilatkozik ugyan a kétfrontos harc szükségességéről, de nem tud kellő alapossággal szembenézni sem a szektás hibákkal, sem a jobboldali veszéllyel. A kétfrontos eszmei harc helyett inkább a „kétfrontos megbocsátás” politikájával próbálkozik, „tiszta lap” nyitását hirdeti meg, remélve, hogy akkor a múltbeli hibákra fátylat lehet borítani. Azonban a párt sorainak megszilárdítása nem lehetséges a régi hibákat is feltáró eszmei és politikai harc nélkül. Annál kevésbé, mert az ellenforradalmárok szervezett erői és revizionista szövetségeseik fokozzák támadásaikat.

A Központi Vezetőség júliusi határozatai az első lépést jelentik ahhoz, hogy a párt a kétfrontos harc tényleges kifejlesztésével mozgósítsa erőit a munkáshatalom megszilárdítására, a szocialista építés feltételeinek biztosítására. A helyzet azonban bonyolult. A párt Központi Vezetősége és tagsága továbbra sem egységes, a jobboldal szervezett erői ugyanakkor érintetlenül maradtak, és gyorsítják előkészületüket a nyílt támadásra, a fegyveres felkelés kirobbantására.

*

Az MDP Központi Vezetőségének 1956. júliusi határozata a korábbi helyzethez viszonyítva kedvezőbb lehetőséget teremtett a megfelelő marxista-leninista politika kidolgozásához és érvényesítéséhez. A Központi Vezetőség azonban nem tudja helyreállítani a párt politikai és cselekvési egységét és biztosítani a júliusi határozatokhoz fűzött remények valóra váltását, mert hiányzik a súlyos helyzetben döntő fontosságú világos, egységes állásfoglalás a tennivalók megítélésében.

Augusztusban megjelenik a Központi Vezetőség határozata a párt értelmiségi politikájáról. Ez kísérlet arra, hogy kijavítsák e téren a szektás hibákat, nagyobb megbecsülést biztosítsanak az értelmiségnek, és visszaszorítsák a revizionista-nacionalista zavarkeltést, mely az értelmiség körében különösen nagyfokú. A Politikai Bizottság kezdeményezésére e határozatot ankétokon is megtárgyalják. Ebbe bekapcsolódnak a revizionista csoportok, s a hibák elleni harc jelszavával folytatják akcióikat a párt sorainak bomlasztására. Támadásaikat most már nemcsak a régi szektás politika vezető képviselőire összpontosítják, akik a Politikai Bizottságban továbbra is helyet foglalnak, hanem mindinkább kiterjesztik a párt, valamint az állami és társadalmi szervezetek alapvető kádereire; mint „sztálinistákat” igyekeznek lejáratni és megfélemlíteni őket.

Szeptember elején megjelenik a minisztertanács határozata a termelőszövetkezetek fejlesztéséről. Ez hiteltörlesztési könnyítéseket ad, további hitelt biztosít a közös gazdaságokba vitt állatok és más javak értékének kifizetésére, és járadék fizetését írja elő a bevitt földek után. Biztosítja a beadási kötelezettségeken felüli termékek szabadpiacra vitelét, szélesebb teret ad a termelőszövetkezetek kereskedelmi tevékenységének, s melléküzemek létesítését is ösztönzi. Lehetővé teszi számukra a traktorok vásárlását, elősegíti teherautó-, pótkocsi- és építőanyag-vásárlásaikat. A határozat egyben állást foglal az alacsonyabb típusú termelőszövetkezetek, szakcsoportok, alkalmi termelői társulások hatékonyabb fejlesztése mellett is.

A minisztertanács e határozata segítheti a termelőszövetkezeti mozgalomban elkövetett hibák kijavítását és a jobboldal termelőszövetkezet-ellenes agitációjának visszaszorítását. A revizionisták azonban, más jobboldali erőkkel együtt, folytatják agitációjukat a termelőszövetkezetek ellen.

A párt Központi Vezetőségének ösztönzésére a SZOT hozzáfog az üzemi demokrácia kérdéseinek vizsgálatához, s napirendre tűzi a szakszervezetek tevékenységének megjavítását. A revizionisták ebbe is bekapcsolódnak, demagóg hangulatkeltéssel igyekeznek nyomást gyakorolni a szakszervezetek vezető szerveire; „rákosistának” meg „dogmatikusnak” nevezik mindazokat, akik szemben állnak a jobboldali zavarkeltéssel.

A Központi Vezetőség napirendre tűzi a népfrontmozgalom kifejlesztését, hogy ennek révén is próbálja kiküszöbölni a szövetségi politikát eltorzító szektás hibákat. A revizionisták, más jobboldali erőkkel együttműködve, a népfront újjászervezésére irányuló kísérleteket is pozícióik erősítésére igyekeznek felhasználni.

Megélénkül az 1949 előtti koalíciós pártok különböző csoportjainak tevékenysége. Kéthly Anna és társai, titkos megállapodást kötve a Nagy-Losonczy-frakcióval, előkészületeket tesznek a Szociáldemokrata Párt újjászervezésére. Úgy vélik, elérkezett az idő a munkásság politikai és szervezeti egységének megbontására. Szerveződnek a volt kisgazdapárti és a volt parasztpárti jobboldaliak is, akiket a baloldal még 1948-1949-ben kiszorított, s akik most jó alkalmat látnak arra, hogy nyíltan felemeljék a kommunistaellenes lobogót. Aktivizálódnak a volt koalíciós pártok olyan képviselői is, akik 1948-1949-ben őszintén magukévá tették az MDP szocialista céljait, és készek voltak részt venni ezek valóra váltásában, de később a párt politikájának eltorzulása következtében passzívvá váltak. 1956 nyarán viszont nagy részük a revizionista frakcióhoz, illetve a régi jobboldaliakhoz csapódva keres „bűnbocsánatot” a kommunistákkal való korábbi együttműködésért.

Nagymértékben fokozódik az imperialista propaganda és aknamunka a szocialista országok ellen. Propagandatevékenységük fő irányítója az Amerikai Egyesült Államok európai propaganda-vezérkara, amely Nyugat-Németországban székel.

A szocialista országok elleni bomlasztó tevékenységben az angol és a francia uralkodó köröket ekkor különleges célok is vezérlik. Katonai akcióra készülnek Egyiptom ellen, s azt remélik, hogy a szocialista országok elleni bomlasztó munka sikere esetén a Szovjetunió nem nyújthat kellő segítséget az egyiptomi népnek. A kairói kormány ugyanis államosította a Szuezi-csatornát, melyet most az angol és a francia részvényesek – a csatorna korábbi birtokosai – vissza akarnak szerezni.

A nyugati antikommunista körök a fő tüzet ekkor Magyarország ellen irányítják. Állandó rádiópropagandájukat kiegészítik a népi demokráciát és a Szovjetuniót támadó röpiratokkal, amelyeket ballonok útján nagy tömegben juttatnak el országunk légiterébe. Taktikájukat továbbra is az jellemzi, hogy agitációjukban elsősorban a revizionistákat támogatják, és arra ösztönzik őket, hogy követeljék az MDP vezetésének átadását az ő kezükbe. Emellett bátorítják, segítik a volt koalíciós pártok aktivizálódó jobboldali köreit, s titokban messzemenő támogatást nyújtanak az illegális szélsőjobboldali ellenforradalmi szervezeteknek, hogy felkészüljenek a szocialista hatalom elleni fegyveres támadásra. Figyelmeztetik a burzsoá restaurációs erőket, hogy nekik most a revizionistákat kell támogatniuk, mert elsősorban azok hiúsíthatják meg a Központi Vezetőség kísérletét a pártegység helyreállítására.

Az imperialisták által titokban támogatott illegális szélsőjobboldali szervezetek egy része katonai jellegű. Legtöbbjüknek amerikai vagy nyugatnémet kémszervezetekkel van kapcsolatuk. Botond hadosztály, Hadapródok Szervezete, Nemzeti Ellenállási Mozgalom és egyéb néven horthysta és nyilas katona- és csendőrtisztek vezetésével működnek. A fegyveres akciókra való felkészülés mellett politikai terveket is készítenek a szocialista rendszer megdöntése esetére. Az illegális szélsőjobboldali szervezetek másik csoportja klerikális jellegű. Az antikommunista és nacionalista propagandát vallási propagandával kombinálják, s politikai tervük: vallási mezbe öltöztetett kapitalista restauráció, szélsőjobboldali diktatúrával. Keresztény Magyar Párt, Keresztény Front és más elnevezésekkel működnek, s jórészt a feloszlatott szerzetesrendek tagjai szervezik; illegális ifjúsági szervezeteket is létrehoznak Keresztény Ifjúsági Mozgalom és más néven. A klerikális szervezetek tagjai, különösen ifjúsági csoportjaik, bekapcsolódnak az értelmiség körében szervezett revizionista megmozdulásokba.

A pártbomlasztó tevékenység szervezői és vezetői a revizionisták. A szélsőjobboldali, burzsoá-fasiszta csoportok ekkor a háttérben működnek; a mélyülő politikai válságot a revizionista fellépések támogatására és saját illegális szervezeteik megerősítésére használják fel.

Az MDP Politikai Bizottsága különböző engedményekkel próbálja jobb belátásra bírni a revizionisták vezető csoportjait, de ennek az a következménye, hogy a Központi Vezetőség tekintélye tovább gyöngül, a revizionistákkal szemben állók elbizonytalanodnak, demoralizálódásuk fokozódik, a Nagy-Losonczy-frakció befolyása pedig növekszik.

A Politikai Bizottság és a párt akcióképességét az egyre súlyosbodó helyzetben közel két hónapon át bénítja az is, hogy Gerő Ernő szabadságra megy, Kádár Jánost kiküldik a kínai pártkongresszusra. A vezetés 1956 szeptemberében gyakorlatilag Kovács István és Ács Lajos KV-titkárok és Hegedűs András miniszterelnök kezébe kerül. Ez a vezetés a bizonytalanság és a tehetetlenség megtestesítője; ennek forrása jórészt a „kétoldalú megbocsátás” politikája, melyet a Központi Vezetőség júliusi ülésén Gerő hirdetett meg, s amely az előállt helyzetben mindjobban csődöt mond. A megtévedtekkel szembeni jóindulat érvényesülésének ugyanis nélkülözhetetlen feltétele a megtévesztők leleplezése, hatékony eszmei és politikai ellencsapás a jobboldali erőkre. A Politikai Bizottság azonban – miután tagjainak többsége a régi szektás hibákkal kellően szakítani nem tud – képtelen arra, hogy az egész jobboldal élvonalát alkotó revizionizmust eszmei-politikai harcban legyőzze.

A Politikai Bizottság tehetetlensége miatt a Központi Vezetőség tagjai körében nő a zavar és az elkeseredés. Egyes tagjai a revizionistákhoz csatlakoznak, mások a nyugalom reményében megegyezést sürgetnek Nagy Imréékkel.

A revizionistáknak sikerült vezetésük alá vonni az értelmiségi fiatalok Petőfi Kör néven még 1955 márciusában a Dolgozó Ifjúság Szövetségének keretében alakult vitafórumát. A kör 1956 tavaszától egyre inkább a revizionisták propagandaközpontja lett. Rendszerellenes agitációja miatt június végén a Petőfi Kört betiltották. Szeptemberben azonban a revizionisták, immár nyílt kampányt folytatva, ismét működtetik. Ennek során az osztályellenség jelenlétét és aktivizálódását hangoztató állásfoglalásokat „szektás” nézeteknek nyilvánítják. Ilyen módon is könnyítik a különböző polgári restaurációs erők tevékenységét, és igazolják együttműködésüket ezekkel az erőkkel.

A jobboldaliak a Petőfi Kör mintájára hasonló köröket szerveznek a fővárosban és vidéken, főleg az egyetemeken, hogy legális szervezeti hálózatot teremtsenek, amelyre támaszkodva mozgósítsák a befolyásuk alá került fiatalokat. Októberben fellépnek az egyetemi és főiskolai hallgatók külön, „önálló” országos szövetségének létrehozásáért, szervezetileg is megbontva a DISZ-t. Ürügyként az ifjúsági szövetség hibáit használják fel, de a támadás igazi oka az, hogy a DISZ a párt és a munkáshatalom mellett áll, és nem tudják ettől eltéríteni. A DISZ elleni akcióban a revizionisták mellett már előtérbe kerülnek a polgári restaurációs csoportok, közöttük az illegális szélsőjobboldali ifjúsági szervezetek képviselői. MEFESZ néven szervezik a DISZ-től elszakadó és a párttal szembeforduló egyetemi és főiskolai diákegyesületet, a revizionisták és más jobboldaliak politikai blokkjának támogatására.

A revizionistákhoz csatlakozó újságírók és írók messzemenően támogatják e pártellenes, rendszerellenes akciókat. Befolyásuk a lapok többségében és a rádióban mindinkább felülkerekedik. Ez nagymértékben segíti a különböző jobboldali erők szerveződését és felkészülését a támadásra. Az MDP Politikai Bizottságának és Központi Vezetőségének megosztottsága következtében a kormányzati szervek bizonytalansága ekkor már olyan fokú, hogy tétlenül nézik az újult erővel kibontakozó revizionista propagandát és nyílt szervezkedést. A párt és a kormányzat vezetői hatástalan kritikai észrevételekkel fejezik ki rosszallásukat, vagy éppen hallgatólagosan tudomásul veszik mindezt; képtelenek megállítani e folyamatot.

*

Az MDP Politikai Bizottsága még szeptember elején határozatot hozott arról, hogy a törvénysértő perek áldozatául esett elvtársaknak, Rajk Lászlónak és társainak hamvait méltó módon, díszsírhelyen kell elhelyezni. Ez fájdalmas feladat, de morális és politikai kötelesség, amely egyben demonstrálja, hogy a párt fel akarja számolni a személyi kultusz következményeit. A határozat végrehajtásában azonban zavar van a Politikai Bizottság tagjai között. Egy részük aggódik, hogy a temetést a jobboldali erők saját politikai céljaikra használhatják fel, és halogatni akarja, más részük a temetés kapcsán megegyezést sürget a Nagy-Losonczy-frakcióval. A Központi Vezetőség tagjai sem egységesek e kérdésben. A huzavonának és a megegyezési kísérletnek az a következménye, hogy a revizionisták léphetnek fel sürgetőleg a temetés megrendezéséért. Október 6-án kerül erre sor, de már olyan körülmények között, amikor a törvénytelenségek okozta morális megrendülést a hazai jobboldali erők, s természetesen a nyugati rádiók is, a politikai zavar elmélyítésére tudják felhasználni.

A revizionisták 1956 nyarától kampányt folytatnak Nagy Imre visszavételéért a pártba, a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba. Közben a revizionista frakció titkos központja, melynek ő az egyik vezetője, állandó kampányokat szervez a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság határozatai ellen, együttműködik a jobboldali szociáldemokraták és más rendszerellenes csoportok képviselőivel a kormányzat megbuktatására, a hatalom együttes megszerzéséért. Nagy Imre e tevékenységére azonban csak az ellenforradalom leverése utáni vizsgálat derít fényt, ezekben a napokban mindez a Központi Vezetőség tagjainak többsége előtt is rejtve marad.

Az MDP Politikai Bizottsága október 13-án visszaveszi őt a pártba; javasolja a Központi Vezetőségnek, hogy a közeljövőben vitassa meg a Nagy által „ténylegesen elkövetett hibákat, valamint azt, hogy a korábbi párthatározatokban mennyiben voltak túlzások vagy helytelen megállapítások”. E döntés annak a következménye, hogy a Központi Vezetőség többsége hitelt adott Nagy Imre lojalitási készségének, azt remélve, hogy mint párttag, majd elismeri tévedéseit, s ezzel segít elválasztani a megtévesztett embereket az ellenséges zavarkeltőktől. A revizionisták viszont e döntést a Nagy Imre melletti propaganda fokozására használják fel.

*

A fegyveres lázadás a revizionisták által szervezett tüntetés nyomán, a revizionisták vezetésével, október 23-án délután egyetemista megmozdulás formájában kezdődik. A felvonuló fiatalok többsége nem ellenforradalmat akar, hanem a hibák ellen tiltakozik, és sürgeti a szektás politika kijavítását akadályozók félreállítását. Azonban a hibák elleni harc jelszavait ügyesen kihasználó revizionista és nacionalista erők befolyása alá kerültek, amelyek jóhiszeműségükkel messzemenően visszaéltek. A szélsőjobboldali csoportok kezdettől fogva részt vesznek a tüntetésben, és fokozatosan átveszik az irányítást. Nacionalista és szovjetellenes demagógiájuk csakhamar nyílt szocialistaellenes uszítással párosul. Sárba tapossák, elégetik a vörös zászlókat, leverik a vörös csillagokat, a népköztársasági címert, meggyalázzák a forradalmi munkásmozgalom és a népi demokrácia szimbólumait, miközben nemzeti zászlót lobogtatnak, s hirdetik: „Aki magyar, velünk tart.” A revizionisták egy része megrökönyödve tapasztalja a nyílt ellenforradalmi hangulatkeltést, de nem mer szembefordulni vele. A revizionista vezérkar dicsőíti a megmozdulást, az antikommunista pogromhangulatot lényegtelen jelenségnek nyilvánítja, és propagandistái a szélsőjobboldaliakkal versenyre kelve folytatják a nacionalista és a szovjetellenes uszítást.

A rendfenntartó szervek passzívak; megbénítja őket a kormányzat bizonytalansága és a politikai zűrzavar saját soraikban. A budapesti rendőrség vezetőinek egy része a revizionista frakcióhoz csatlakozott, köztük a főkapitány (Kopácsi Sándor) is. A rendfenntartó szervek teljes passzivitása, a kormányzat ingadozása, az utca átengedése a rendszerellenes erőknek – mindez tovább növeli a politikai zűrzavart a párt soraiban, a társadalmi szervezetekben és az állami szervekben is. A fegyveres lázadásra felkészült erők pedig október 23-án este kirobbantják a felkelést. Támaszkodnak a tüntetésekkel keltett, s az utcát hatalmába kerítő jobboldali tömeghangulatra.

Az ellenforradalmi felkelők fegyveres csoportjai október 23-án este támadást indítanak a Rádió és a Szabad Nép székháza, valamint néhány nem kellően védett fegyverraktár és más fontos objektum ellen. E támadások szervezésében és irányításában volt horthysta és nyilas katona- és csendőrtiszteké a vezető szerep. A revizionisták, valamint a klerikális szervezetek segítségével egy időre sikerül néhány száz félrevezetett diákot és más fiatalokat is beszervezniük fegyveres csoportjaikba, s fiatalokból álló külön csoportokat is létesítenek; propagandájukban mindenekelőtt ezeknek a részvételét hangsúlyozzák, s ilyen módon rejtegetik a fegyveres harcra előre felkészített szervezeteiket. Gyorsan nőnek a népi demokráciával tudatosan szemben álló és a lázadás által aktivizált reakciósok csapatai. A fegyveres harcba mind nagyobb számban bekapcsolódnak a csőcselékelemek, úgyszintén a nyugatról részben előzetesen, részben menet közben ideküldött csoportok.

A Központi Vezetőség a lázadás kirobbanása után azonnal összeül. A súlyos helyzetben sem jön létre a szükséges politikai egység, de megállapítják, hogy ellenforradalmi megmozdulás kezdődött, s az ellenségnek nagy számmal sikerült bevonnia akciójába megtévesztett embereket, különösen fiatalokat. Miután fegyveres támadás indult a néphatalom ellen, fegyveres erőt kell bevetni a támadás visszaverésére, az ellenség ártalmatlanná tételére.

A fegyveres lázadás nagy megdöbbenést kelt a párt tagságában s a szocializmus minden hívében; várják, hogy a pártvezetőség és a kormány haladéktalanul mozgósítsa a szükséges erőket.

A revizionista vezérkar a hatalom átvételére készülve manőverezik. Nagy Imre a Központi Vezetőség előtt elismeri, hogy ellenforradalom kezdődött, vállalja, hogy segítenek rádöbbenteni a jóhiszemű embereket a valóságra és leverni a lázadást. A Központi Vezetőség – remélve, hogy Nagy Imre a válságos helyzetben, minden személyes momentumot félretéve, most kommunistaként akar segíteni – hitelt ad nyilatkozatának, sőt őt és néhány társát beveszi tagjai közé. Azt is elhatározzák, hogy Hegedűs Andrást a kormányelnöki tisztségről leváltják, s e tisztséget ismét Nagy Imre veszi át. Nagy Imre vállalja az ellenforradalom fegyveres leverésével járó feladatot; őt és Losonczyt beválasztják a Politikai Bizottságba is.

A fegyveres támadás elfojtására államvédelmi alakulatokat és egy harckocsizó egységet vezényelnek ki. Az utóbbi azonban olyan parancsot kap, hogy lőszer nélkül vonuljon a Rádióhoz, s csak pszichológiai hatással vessen véget a támadásnak. Az ellenforradalmárok ezt megtudják, a lőszer nélkül védekezésre is képtelen harckocsikat könnyen megszerzik, és gyorsan elhíresztelik, hogy a katonák „átálltak”.

A néphadsereg budapesti helyőrsége igen kis létszámú. Az ellenforradalmi lázadás kitörése előtt a Politikai Bizottság már foglalkozott azzal, hogy a mélyülő válság miatt jelentősebb katonai erőt kell a fővárosba vezényelni, de a vezetés megosztottsága következtében ilyen határozat nem született. A pártvezetőség és a kormány csak október 23-án a késő esti órákban hoz olyan döntést, hogy vidéki ezredeket kell azonnal a fővárosba vezényelni a rend helyreállítására. Ugyanekkor a kormány, a Központi Vezetőség javaslatára, segítséget kér a budapesti körzetben tartózkodó szovjet csapatoktól, amelyek e kérésnek rögtön eleget tesznek. Ennek eredményeként a Rádió környékét, a Szabad Nép székházát és az ellenforradalmárok által elfoglalt objektumok nagyobb részét október 24-én megtisztítják a lázadóktól.

A Központi Vezetőség október 24-én felhívással fordult a lakossághoz. Ebben megállapítja, hogy a nép ellensége „kezet emelt a nép államára, megtámadta a főváros középületeit, ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva gyilkolt, rabolt, rombolt és gyújtogatott. A népi demokráciánk elleni aljas támadás célja, hogy népi demokratikus rendünket megdöntsék”, meghiúsítva a párt és a kormányzat „legfőbb törekvését, hogy gazdasági és politikai életünk fogyatékosságait kiküszöbölve az eddiginél jobb életet biztosítsunk népünknek”. Az ellenforradalmárok „piszkos rágalmakkal meg akarják ingatni népünkben a Szovjetunió iránt érzett bizalmat, és el akarják szakítani országunkat a szocialista országok családjától. Sötét terveiknek célja az, hogy szembeállítsák hazánkat barátainkkal, és védtelenné tegyenek bennünket az imperialisták ármánykodásaival szemben, hogy megfosszák népünket szabadságától, hogy visszaállítsák újból a tőkések és földbirtokosok hatalmát.”

A felhívás hírül adja, hogy a budapesti munkások számos üzemben meghiúsították a lázadók behatolását. Az ellenforradalmi bandák ugyanis a befolyásuk alá került diákok közreműködésével megpróbáltak behatolni több nagy gyárba, hogy ott szétverjék a pártszervezeteket, megszervezzék az üzemekben meghúzódó s a lázadás által aktivizált reakciós elemeket, valamint a hozzájuk sodródókat. A pártszervezetek gyorsan megszervezik a gyárőrségeket; fegyvereket kérnek, hogy az ellenforradalmárok újabb támadásait, ha kell tűzharc árán is, visszaverjék. A Központi Vezetőség határozatot hoz arról, hogy fel kell fegyverezni a kommunistákat, ezt azonban nem hajtják végre. A hadsereg vezérkarában fejetlenség uralkodik és szabotázs folyik, s a budapesti főkapitányság revizionista vezetői is szabotálják a határozat végrehajtását.

A felkelők nagyobb részének szétszórása katonailag kedvezőbb helyzetet teremtett a lázadás gyors felszámolására, a politikai feltételek azonban vészesen romlanak. Az összeesküvők revizionista vezérkara, Nagy Imrével és Losonczyval az élen, bekerült a párt Központi Vezetőségébe, ahol így két centrum létesült. Az egyik a Politikai Bizottság, amelyben ott ülnek a revizionisták vezető képviselői. A másik a revizionista centrum, amelynek léte tapasztalható, de tevékenysége rejtve marad a Politikai Bizottság előtt. A második centrum, beépülve a Központi Vezetőségbe, fenntartja és szélesíti kapcsolatait más jobboldali erőkkel, a felkelők egy részének a képviselőivel is. Miután Nagy Imre elfoglalta a kormány elnöki posztot, gyorsan növekszik a revizionisták és segítségükkel más jobboldaliak hatalmi befolyása a kormányzati szervekben, továbbá a sajtóban és egyéb területeken is. A revizionisták ellen küzdő erők körében viszont tovább nő az eszmei és politikai zavar, valamint a szervezeti bomlás, a szétesés.

Nagy Imre első miniszterelnöki rádiónyilatkozatában október 24-én még elismerte a lázadás ellenforradalmi jellegét, s a Központi Vezetőség megbízását teljesítve felhívta a felkelőket a fegyverletételre. Közölte a kormány rendeletét a statárium bevezetéséről, amnesztiát biztosítva azoknak, akik néhány órán belül leteszik a fegyvert. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy a megtévesztett embereket könnyebben leválasszák a tudatos ellenforradalmárokról. A felkelőkhöz sodródott diákok zöme – miután megdöbbenve látta, hogy kikkel került egy táborba – csakhamar otthagyja őket.

A lázadás fegyveres leverésének irányítására egy bizottság kap teljhatalmat, amelynek vezetésével Apró Antalt bízzák meg; tagjai között van Fehér Lajos és Münnich Ferenc is. E bizottság október 25-re kijárási tilalmat rendel el, hogy meghiúsítsák az ellenforradalmi tüntetéseket és megkönnyítsék a megmaradt, s részben még gócokban tömörülő fegyveres csoportok felszámolását. Nagy Imre azonban kormányelnöki hatalmával meggátolja a kijárási tilalom kihirdetését; ezt „népellenesnek” nyilvánítja azzal az ürüggyel, hogy a lakosság nem végezheti el napi bevásárlásait. A Központi Vezetőségben pedig a megerősödött revizionista csoportnak sikerül olyan hangulatot teremtenie, hogy Nagy Imre lépését tudomásul veszik. A meghirdetett rögtönbíráskodás bevezetésére nem kerül sor: Nagy Imréék keresztülviszik, hogy ennek időpontját mindig halasszák. A revizionista vezérkar ezzel keresztülhúzta a védelmi bizottság által tervezett tisztogató akciót, és lehetőséget adott arra, hogy a jobboldal szervezetei – amelyek szélesednek – október 25-én újabb tömegmegmozdulásokat szervezzenek.

Az ellenforradalmárok összes szervezetei, köztük a revizionisták, a nyugati rádióadók messzemenő közreműködésével, eszeveszett uszításba kezdenek az államvédelmi alakulatok és az őket támogató szovjet egységek ellen. Október 25-én különböző jobboldali centrumok tüntetést szerveznek, követelve az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) feloszlatását és a szovjet csapatok kivonulását. A Földművelésügyi Minisztérium padlásán elrejtőzött fegyveres csoportjuk a Parlament elé vitt tüntető tömegre tüzet nyit, s azonnal elhíresztelik, hogy „az ÁVH-sok lövik a népet”. Alig dördültek el a provokátorok gyilkos fegyverei, a müncheni Szabad Európa Rádió összes hullámhosszán már ezt harsogja. E véres provokációt az ÁVH elleni pogromhangulat szítására használják fel.

Az újabb tüntetésekre támaszkodva a szétszórt fegyveres csoportokat újjászervezik, s tevékenységüket kiterjesztik vidékre is. Megrohanják a börtönöket, kiengedik mind a politikai, mind pedig a köztörvényes bűncselekményekért elítélteket, s ezek részvételével újabb fegyveres egységeket szerveznek. A felkelőket otthagyó több száz fiatal helyét több ezer bűnöző foglalja el.

A párt Központi Vezetőségében éles vita folyik a további tennivalókról. Nagy Imre és társai már október 25-én nyíltan fellépnek a lázadás fegyveres leverése ellen. Két nézet csap össze. A lázadás felszámolását követelők tiltakoznak amiatt, hogy Nagy Imre meghiúsította a kijárási tilalmat és a szükséges katonai intézkedéseket. Nagy Imréék viszont a felkelőkkel való tárgyalások mellett szállnak síkra, azt a reményt keltve, hogy ez esetben vérontás nélkül is felszámolható a lázadás.

Gerőt felmentik az első titkári tisztségből, hiszen személye súlyos morális és politikai tehertétel, és alkalmatlan is arra, hogy vezesse a bonyolult küzdelmet. Leváltásának késedelme azt eredményezi, hogy a jobboldali erők ezt a döntést saját politikai sikerüknek nyilváníthatják.

A Központi Vezetőség Kádár Jánost választja meg a párt első titkárának. Kádár elvtárs iránt bizalommal van a Központi Vezetőség tagjainak többsége, amit mind a szektásoknak, mind a revizionistáknak tudomásul kellett venniük. A politikai széthúzás azonban továbbra is igen nagy, sőt növekszik. Nagy Imréék ugyanis tovább lépnek az ellenforradalmi lázadás segítésében.

Október 26-án a Nagy-Losonczy-frakció a Központi Vezetőség ülésén már nyíltan azt követeli, hogy változtassák meg a felkelésről adott korábbi értékelést, s nyilvánítsák az ellenforradalmat „nemzeti demokratikus forradalomnak”. Nagy Imréék ezzel átveszik azoknak a követeléseit, akik a kapitalista restaurációt polgári liberális formában vélték keresztülvinni. A burzsoá erők a tőkés restaurációt tekintik „nemzeti” és „demokratikus” ügynek; az ellenforradalom megjelölést politikai számításból kerülik, ezért „forradalomnak” próbálják átkeresztelni. Ezt harsogják a nyugati rádiók is, az egekig magasztalva a lázadókat.

A Központi Vezetőség október 26-i ülése visszautasítja a veszedelmes javaslatot, amely az ellenforradalmi lázadás feldicsőítését, a munkáshatalom védelmezőinek megbélyegzését és további demoralizálását jelentené. Hozzájárul azonban ahhoz, hogy a kormány hirdessen amnesztiát mindazoknak, akik 26-án este 10 óráig leteszik a fegyvert, s tárgyaljon a felkelőkkel, teljesítse azok „jogos követeléseit”.

A Központi Vezetőség állást foglal a kormány átalakítása és politikai kiszélesítése mellett. Ennek alapján többek között beveszik a kormányba Tildy Zoltánt és Kovács Bélát, a volt Kisgazdapárt két vezetőjét. Október 27-én a Szabad Nép közli a Központi Vezetőség nyilatkozatát a helyzetről.* Lásd e kötet 96-98. oldalán. *

A revizionisták nem nyugodtak bele a Központi Vezetőség október 26-i döntésébe. A rögtönbíráskodás bevezetését ismét meghiúsították, és a Központi Vezetőség állásfoglalása ellen támadást indítottak a Szabad Népben is. A párt hivatalos lapjának október 28-i vezércikke hátba támadja a Központi Vezetőség határozatát és felhívását. Kijelenti, hogy az ellenforradalmi lázadás nem ellenforradalom, amelybe belesodródtak megtévesztett, becsületes emberek is, hanem „nemzeti” és „demokratikus” felkelés, amelybe bekapcsolódtak „ellenforradalmi elemek is”. A Szabad Nép cikke nagy megrökönyödést kelt és tovább fokozza a zavart a párttagok, a munkáshatalmat védelmezők táborában, viszont ujjongást vált ki a jobboldal frontján.

Ilyen körülmények között ül össze az MDP Központi Vezetősége október 28-án. A Szabad Nép vezércikkével elkövetett árulás demoralizáló hatására felülkerekedik az a vélemény, hogy meg kell próbálni, hátha az események értékelésének megváltoztatásával lecsillapíthatok a felkavart kedélyek.

Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatában már nyíltan dicsőíti a lázadást, és bejelenti az ÁVH feloszlatását. A jobboldali erők a korábbi törvénysértéseket használták fel az ÁVH elleni általános gyűlölet szítására, s ürügyül arra is, hogy a közrendet védelmező államvédelmi alakulatok feloszlatását követeljék, mert restaurációs törekvéseik útjában állnak. Nagy Imre kormánynyilatkozata éppen azokat bélyegzi meg politikailag, akik védelmezik a munkáshatalmat, s dicsőíti azokat, akik fegyverrel támadnak rá. Ez még súlyosabb demoralizálódást idéz elő a munkáshatalom híveinek táborában.

Nagy Imre most már kormányprogrammá nyilvánítja a lázadók követeléseit, amelyek a munkáshatalom felszámolására irányulnak. Programba veszi és hírül adja, hogy a felkelők osztagait beillesztik az állam fegyveres testületeibe. Ezek képviselőit gyorsan be is vonják a fegyveres testületek vezetésébe, sőt azok élére helyezik őket. Mindez fokozza a hadsereg tisztikarában és alakulataiban előállt nagy megdöbbenést és politikai zűrzavart. Annál is inkább, mert a tűzszüneti nyilatkozat az államvédelmi alakulatok feloszlatásával egyidőben megtiltja az állam fegyveres erőinek a felkelők elleni fellépést.

Nagy Imre rádiónyilatkozata tehát nem a „kedélyek lecsillapodását” eredményezi, hanem azt, hogy a jobboldal gátlástalanabbul folytathatja uszítását, az ellenforradalmi szervezkedés új lendületet vesz, s új rohamot indítanak a munkáshatalom ellen. Az ellenforradalom fegyveres alakulatai gyorsan kiegészülnek, korábban szétvert osztagaik is újjászerveződnek; visszatér soraikba azoknak a fiataloknak egy része is, akik 24-25-én otthagyták őket.

Az ellenforradalmárok fegyveres csoportjainak irányítói, bár vezető szerepet kapnak az állam fegyveres testületeinek élén, külön alakulataikat is megőrzik. A szélsőreakciósok vezetésével, a nyugati imperialista taktikai útmutatásokat követve, támadásokat indítottak a rendőrkapitányságok, a pártbizottságok, a gyárak és más objektumok ellen. Budapesten egymás után elfoglalják a rendőrőrszobákat és a kerületi kapitányságokat; ezt nem nehéz megtenniük, mert a fővárosi rendőr-főkapitányság vezetője azt a parancsot adta ki, hogy ne álljanak ellent a felkelőknek, s ha követelik, adják át fegyvereiket. Azokat a fegyvereket, amelyeket a kommunista védelmi csoportokhoz kellett volna eljuttatniuk, a felkelőknek adták. A fegyveres bandák megtámadták, elfoglalták és szétdúlták a pártbizottságokat, az ellenforradalmárokkal szembeni ellenállás gócait. Budapestről felfegyverzett bandák már korábban mentek vidékre is, ottani csoportjaik erősítésére, kommunistaellenes pogromok rendezésére. Véres provokációkat robbantottak ki Magyaróvárott, Miskolcon, Ózdon és másutt is.

A Budapesti Pártbizottságon október 28-29-én tervet készítenek a forradalmi erők tömörítésére és ellenakció indítására a munkáshatalom védelmében, s hozzáfognak megvalósításához. Ezt azonban még Nagy Imréékkel együttműködve gondolják, őket informálják, s ennek következtében tervük a lázadók katonai vezetőinek is tudomására jut. Október 30-án különböző ellenforradalmi osztagok összpontosított támadást indítanak a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székháza ellen. Több órás tűzharc után, immár ágyúk bevetésével, a székházat elfoglalják, feldúlják, védőik közül 25-öt legyilkolnak, köztük Mező Imrét, a pártbizottság titkárát.

A közrend felbomlása október 23-án este kezdődött és 28-ára teljessé vált. A közlekedés megbénult, a termelés mindinkább leállt. A munkások zöme ezekben a napokban nem jut el vagy el sem indul az üzemekbe. Elmennek a kommunisták még szervezett üzemi csoportjai; viaskodnak a saját soraikban is meglevő súlyos morális és politikai zavarral, de szervezik a gyárak védelmét az utcát hatalmukba kerítő ellenforradalmi erők fegyveres csoportjainak behatolása, valamint a gyárakban is fellépő jobboldaliak támadásai ellen. Színre lépnek ugyanis az üzemekben az osztályidegen elemek különböző csoportjai, amelyek a kizsákmányolással szerzett vagyonukat és kiváltságaikat elvesztve kerültek az iparba, s most úgy vélik, visszatér az ő idejük. Ezek összefognak a revizionista és a jobboldali szociáldemokrata elemekkel, valamint anarchista akarnokokkal, igyekeznek maguk mellé állítani a „bűnbánatot” tanúsító MDP-tagokat, felhasználni az ő segítségüket is. Harcot indítanak a kommunista pártszervezetek feloszlatásáért, a kommunisták kiszorításáért.

A gyárakon belüli küzdelem egyik fontos területévé válik a munkástanácsok létesítése és ezek összetétele. Szervezésük még október 25-26-án megkezdődött. Ekkor többnyire kommunisták vezetésével, a Központi Vezetőség ösztönzésére alakultak meg; arra törekedtek, hogy a munkástanács jelszavát ne használhassák fel az ellenforradalmárok a saját céljaikra. Október 28-a után azonban a gyárakon belüli ellenforradalmi csoportok, nemegyszer a behatoló fegyveres bandák terrorja segítségével, ahol csak tudják, feloszlatottnak nyilvánítják az első munkástanácsokat; többnyire kis létszámú gyűléseken bejelentik és „jóváhagyatják” az általuk összeállított munkástanácsokat, amelyekből a kommunistákat már csaknem teljesen kiszorították. A kommunisták által 23-a után szervezett gyári őrségeknek alig volt fegyverük, hiába sürgették a felfegyverzésüket. Az ellenforradalmi bandák behatolása után szervezett jobboldali őrségek viszont kaptak fegyvert, s terroruralmat teremtettek az üzemekben.

Mindezek ellenére a kommunisták az üzemek egy részében, rendkívül szívós küzdelemmel, megőrzik a vezetést. A gyárak többségében azonban teljesen labilis helyzet alakul ki, melyet az jellemez, hogy a kommunisták megtartanak jelentős pozíciókat, de a jobboldali elemek is számottevő pozíciókra tesznek szert, és mindinkább mint várható győztesek tevékenykednek. Az üzemek jelentős hányadában pedig, különösen a fővárosban, az ellenforradalmi elemeknek sikerült teljesen kézbe kaparintaniuk a vezetést, mely feladatát elsősorban abban látja, hogy egyelőre ne engedje a munka újraindítását.

A Nagy Imre-kormány segítségével a volt koalíciós pártok, túlnyomórészt régi jobboldali vezetőkkel az élükön, újjászerveződnek. Célul tűzik ki a vezető szerep megszerzését és a polgári restaurációt. Az újjáalakuló Kisgazdapártban, Szociáldemokrata Pártban, Parasztpártban (mely most a Petőfi Párt nevet veszi fel), viták folynak arról, hogyan menjen végbe a restauráció, mit tarthatnak meg a szociális vívmányokból, kikkel menjenek együtt stb. Dominál soraikban az a törekvés, hogy kiveszik a munkásosztály kezéből a politikai vezetést, felszámolják a munkáshatalmat, a proletárdiktatúrát, ismét meghonosítják a tőkés vállalkozás rendszerét, a kapitalizmust.

Színre léptek Katolikus Néppárt, Keresztény Nemzeti Párt és más néven szerveződő klerikális-fasiszta jellegű pártok, továbbá Országos Nemzeti Bizottmány és egyéb nevek alatt létesített, fegyveres terrorcsapatokkal rendelkező vagy azokkal szoros kapcsolatban álló szervezetek. Ezek sürgetik Nagy Imréék és mindazok félreállítását, akik valaha is kommunisták voltak vagy együttműködtek a kommunistákkal. Október 28-tól néhány napig az amerikai propaganda is az ő fellépéseiket támogatja. Siettetik a kommunistaellenes terrort, az általános véres leszámolást. Ennek jegyében dúlják fel a pártbizottságokat, rendezik meg a Köztársaság téri vérengzést és hajtják végre más gaztetteik egész sorát. A tucatnyi „katolikus”, „keresztény” és „keresztényszocialista” néven szerveződő párt közös Keresztény Front létesítését kezdi el. A számukra megfelelő politikai vezért most Mindszenty bíborosban vélik megtalálni.

A revizionisták vezető értelmiségi csoportjaiban is sokakat megdöbbentett az események ilyen alakulása, a fehérterror növekedése. Ezek a felkelés „tisztaságának” magasztalásával, szemérmetlen feldicsőítésével próbálják rábeszélni a felkelőket arra, hogy hagyják abba a gyilkosságokat és fosztogatásokat, várják meg a „törvényes felelősségre vonást”. A szélsőjobboldal részben szintén ezt sürgeti, de azonnal szemükre hányja a revizionistáknak, hogy nekik is szerepük volt a kommunista rendszerben, hallgassanak, mert őket is felelősségre vonják korábbi tetteikért. Legtöbbjüket kiszórják a „forradalmi” és a „nemzeti” bizottságokból, a különböző szervezetek vezetéséből. A Nagy Imre-féle vezérkar ezt is tétlenül nézi.

A Kéthly-Kelemen vezetésével újjászerveződő Szociáldemokrata Párt vezérkara a szélsőreakciós terrorcselekményekkel szemben néma marad, de a miniszterelnök, Nagy Imre és társai is ugyanezt teszik. A szovjetellenes és nacionalista uszításban viszont versenyre kelnek a szélsőjobboldaliakkal. A terrorcselekmények elítélésében egyes népi írók lépnek előtérbe, köztük Németh László, aki bizonyos szocialista vívmányok megőrzése mellett is szót emel. A Petőfi Párt tagjaiként lépnek fel, de saját pártjukban sem az ő szavuk a döntő, hanem a tőlük jobbra állóké, akik a messzebb menő kapitalista restauráció hívei.

Az ellenforradalmi terror pedig növekszik. Fegyveres bandáik kiengedtek a börtönökből mintegy háromezer politikai és tízezer közönséges bűnökért elítéltet. Az általuk elfoglalt börtönökbe hurcoltak több ezer kommunistát, s a különítmények általános véres leszámolásra készülnek. A későbbi vizsgálatok során derül fény arra, hogy november 5-ére tervezték a nagy mészárlás egyidejű elkezdését Budapesten és néhány vidéki városban.

*

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Nagy Imréék az ellenforradalmárok cinkosai, eljutottak a proletárhatalom nyílt feladásáig. Még nem volt világos, hogy előzetes összeesküvés részeseiként avagy az események által opportunisták módjára sodródva jutottak idáig. Részvételüket az ellenforradalom előkészítésében és a lázadás leverésének tudatos elszabotálásában csak a későbbi vizsgálat deríti fel. De az, hogy a munkáshatalmat feladták, elárulták, a közreműködésükkel november 2-án összeállított új kormánylistából már teljes mértékben kitűnik.

A november 2-i kormány a tőkés restauráció kormánya. A jobboldali erők Nagyot, a nyugatiak tanácsára is, meghagyják miniszterelnöknek. Ugyanis ekkor már aggódnak amiatt, hogy új forradalmi centrum alakul, a forradalmi erők újjászerveződnek, és a Szovjetunió segítségét kérve ellentámadást indítanak. Ettől félve hagyták meg Nagyot miniszterelnöknek. Rajta kívül a revizionisták két képviselője kap miniszteri tárcát. A jobboldali szociáldemokraták három képviselője, köztük Kéthly Anna, három, korábban félreállított kisgazdapárti politikus és a parasztpárti jobboldal két képviselője kap helyet ebben a kormányban.

Ennek a Nagy Imre-kormánynak az összetétele nem hagy kételyt afelől, hogy a revizionista vezérkar végigjárta a proletárhatalom elárulásának, a tőkés restauráció erői előtti teljes behódolásnak az útját, s még arra is képtelen, hogy a klerikális-fasiszta erők nyílt színrelépését s a fehérterrort megakadályozza. A magyarországi revizionizmus, a proletárdiktatúra elvét megtagadva, magáévá tette az 1945-ös koalíciós rendszer visszaállításának követelését, segítette a tőkés restauráció pártjainak újjászerveződését, és tétlenül nézte még a szélsőreakciós pártok tevékenységét is. A szocialista rendszer védelmezőinek harcát bénítva, a szovjetellenes nacionalista propagandához csatlakozva jutott el a munkáshatalom nyílt feladásáig. A november 2-i Nagy Imre-kormány – parlamenti felhatalmazás nélkül – önhatalmúlag bejelenti, hogy felmondja a Varsói Szerződést. Szembefordul a szocialista Magyarország függetlenségének alapvető nemzetközi biztosítékával: a szocialista országok védelmi szövetségével. Ez is a burzsoá restaurációs erők egyik legfőbb, a nyugati rádiópropaganda által messzemenően támogatott követelése, s meghirdetése újabb bátorítás a szélsőjobboldali erőknek.

A jobboldali erők még a november 2-i kormány megalakítása előtt Budapestre hozták a népellenes bűnökért elítélt Mindszenty bíborost, akit a „nemzeti szabadságharc” vezérének kiáltanak ki. Ő holmi államfőjelöltként lép fel, készen arra is, hogy egy, a horthysta ellenforradalomból jól ismert „keresztény nemzeti” kormány alakításában közreműködjön. A Nagy Imre-kormány hozzájárulásával november 3-án rádióbeszédet tart, amelyben irányelveket ad a restauráció végrehajtásához. Állást foglal mindazok félretolása és felelősségre vonása mellett, akiknek a népi demokratikus rendszer létrehozásában bármilyen részük volt. Kijelenti: „magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű” rendszert kell teremteni. Az általa képviselt „kultúrnacionalista szellem” az 1920-as „keresztény kurzushoz” hasonló uralom új címkéje lenne. Fellépése hozzájárult ahhoz, hogy lehulljon a hályog a megtévesztett emberek szeméről, hogy világosan lássák az ellenforradalom valódi arculatát, a szocialista hatalom elvesztésének s a fehérterror elhatalmasodásának nagy veszélyét.

Az ellenforradalmi erők nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy a magántulajdont magasztaló agitációjukkal maguk mellé állíthatják a parasztokat, szembefordíthatják őket a munkáshatalommal, megismételhetik azt, ami 1919-ben a Tanácsköztársaság elleni aknamunkájuk során a falvak nagy részében sikerült nekik. E számításaikban azonban csalódniuk kellett. A kulákságot és a régi földesúri rendszer addig meglapult híveit mozgósíthatták, s ez is jelentős szervezett erőt biztosított részükre, amíg a forradalmi erők a szétesés állapotában voltak. Azonban az előbújó régi urak és kiszolgálóik, valamint a kulákság fellépése, szervezett csoportjaik garázdálkodásai és gaztettei a parasztság alapvető tömegeiben nagy nyugtalanságot váltottak ki. Nem lehetett velük feledtetni, hogy a munkásosztály segítségével hajtották végre és védték meg a földreformot, hogy a munkáshatalom szabadította meg őket véglegesen a földesuraktól. Ezért a munkáshatalom meggyengülése, az ellenforradalom, a földjeiket visszakövetelő urak feltűnése okozta aggodalmuk erősebb volt, mint a magántulajdon melletti jobboldali agitáció hatása. Mindszenty rádiónyilatkozata csak fokozta nyugtalanságukat, mert megérezték benne, hogy a magántulajdon szószólói mögött a földjeiket visszakövetelő kizsákmányoló osztályok erői húzódnak meg. Ezért maradt meddő az ellenforradalomnak az a kísérlete, hogy a parasztságot a szekerébe fogja.

A munkáshatalom, a népi demokratikus rendszer hívei mind a városokban, mind a falvakban még a legkritikusabb időben is nagy többségben vannak az ellenforradalmárokkal és az árulókkal szemben; ezt a későbbi szocialista kibontakozás meggyőzően bizonyítja. Azonban a forradalmi erőket átmenetileg megbénította a politikai zavar és a morális megrázkódtatás, a megfelelő forradalmi vezetés hiánya és a szervezeti szétesés, miközben az ellenforradalmi erők szervezettsége gyorsan növekedett; sikereik hatását saját propagandájuk és a nyugati rádiók propagandája is nagyította. Mindezek következtében a szocializmus, a népi demokratikus rendszer nagyobb, de vezetés nélkül maradt és szervezetlenné vált erőivel szemben átmenetileg felülkerekedett a revizionisták és az ellenforradalmárok más áramlatainak kisebb, de szervezettebb s a munkáshatalommal szemben egyesült tábora. Így reális, közvetlen veszéllyé vált a munkáshatalom megsemmisülése, az ellenforradalom győzelme.

A szocializmus sorsa, a nemzet jövője, szabadsága és békéje függ attól, hogy magukra találnak-e a forradalmi erők, képesek-e új harci központot létrehozni, tömörülnek-e a tömegek az új forradalmi központ mögé, amely kibontja a munkáshatalom megvédésének zászlaját.

Az 1956. október 23-át követő napok eseményei, az ellenforradalom mind nyíltabb és brutálisabb fellépése s ezzel együtt a revizionizmus teljes lelepleződése új helyzetet teremtett. Sokan felismerték a helyzet teljes veszélyességét, és országszerte növekedett azoknak száma, akik világos eligazításra, hívó szóra, vezetésre várnak, hogy harcba szálljanak a munkáshatalomért. A kommunistákban, a népi demokratikus rendszer szilárd híveiben az ellenforradalom okozta megdöbbenés és elkeseredés tettvággyal párosul. Ennek jegyében működtek helyi centrumok. Budapesten főleg a külső kerületekben, vidéken pedig a nógrádi és a dorogi bányakörzetben küzdő forradalmi szervezetek a legjelentősebbek; megkezdték fegyveres egységek alakítását is. Működnek helyi forradalmi csoportok sok gyárban és számos termelőszövetkezetben is, különösen a Tiszavidéken. Létkérdéssé vált egy új, szilárd és harcképes vezetés létrehozása, s október végén megindul ennek szerveződése.

Az új forradalmi központ Kádár János vezetésével november 1-2-án létrejön, Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal és Kiss Károly, Marosán György, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kállai Gyula és más elvtársak vesznek részt benne. Velük harcol Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjének, a hatalom jogfolytonosságának megszemélyesítője.

Az új centrum létrehozói megállapítják, hogy a Nagy Imre-kormányt el kell mozdítani, s olyan kormányt kell alakítani, amely vállalja a harcot az ellenforradalom leveréséért, a törvényes rend helyreállításáért.

Az új forradalmi központ kezdeményezésére november 3-án megalakul a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, elnöke Kádár János. Rajta kívül részt vesz benne a november 1-e előtti kormány négy másik minisztere – Apró Antal, Horváth Imre, Kossa István és Münnich Ferenc -, továbbá Rónai Sándor; a képviselőház elnöke, valamint Dögei Imre és Marosán György. Az új kormány november 4-én Szolnokon bocsátotta ki első kiáltványát a magyar néphez. Harcba hívta az ország dolgozóit a népi demokratikus hatalom védelme, a rend helyreállítása és az építőmunka folytatása érdekében.

Az új kormány az ellenforradalmi bandák lefegyverzését tekinti legsürgősebb feladatának, s emellett egyik alapvető célja, hogy tevékenységével elősegítse a megtévesztett emberek elválasztását az osztály ellenségtől és az árulóktól.

A november 4-i kiáltványban közölt program 1. pontja a nemzeti függetlenség védelme. A program 2. pontja: „Népi demokratikus és szocialista rendszerünk megvédése minden támadó ellen, szocialista vívmányaink védelme és előrehaladásunk biztosítása a szocialista építés útján.” E két programpont szoros egységet alkot, s ezt meg kell értetni a revizionista és a nacionalista propaganda hatása alá került, megtévesztett emberekkel. Tudatosítani kell bennük, hogy a munkáshatalom megdöntése a nemzeti függetlenséget is eltemetné, a nemzeti szuverenitás jelszavait hangoztató ellenforradalom a nyugati imperialista hatalmaknak rendelné alá az országot. Egy szocialista ország csak szocialista rendszerének megszilárdításával biztosíthatja nemzeti függetlenségét is.

A program 3- pontja a „testvérharc megszüntetéséről” szól. Mert testvérharc is folyik, annak következtében, hogy az ellenforradalmárok a revizionisták segítségével felhasználtak céljaikra nagy számban jó szándékú embereket is, akik fegyvereiket a munkáshatalom védelmezői ellen fordították. Hogy ennek vége legyen, ahhoz le kell verni az ellenforradalmat és meg kell birkózni az eszmei és politikai zavarral is.

A program néhány pontban foglalkozik az életszínvonal emelésének, a gazdaságpolitika módosításának, az államigazgatás megjavításának feladataival és a kormány más tennivalóival is. Ezek között fontos helyet foglal el a begyűjtési rendszer eltörlése és a parasztpolitika módosítása, amelynek célja, hogy a megrendült munkás-paraszt szövetséget ismét megerősítse.

A program egyik pontja megállapítja, hogy a kormány feladatának tekinti „a baráti viszony megteremtését minden szocialista országgal”. A legdöntőbb a Szovjetunióval való barátság megőrzése, amely egyik fontos feltétele a munkáshatalom megerősítésének. A magyar munkáshatalom, bajba jutva, elsősorban a Szovjetunióhoz fordulhatott segítségért, elsősorban tőle kaphatott védelmet. A forradalmi kormány nem is késlekedett, hogy éljen ezzel a lehetőséggel.

Az újabb kori magyar történelem világosan tanúsítja az osztályharc nemzetközi jellegét. 1919-ben a tőkések és a földbirtokosok az imperialisták segítségét kérték, s az antant fegyveres erői verték le a Magyar Tanácsköztársaságot. 1956-ban az egész nemzetközi imperializmus támogatta az ellenforradalmi felkelést. A magyar munkásosztály, a dolgozó nép állama, a Magyar Népköztársaság viszont a szocialista országoktól és a nemzetközi munkásosztálytól kaphat támogatást az ellenforradalmi támadással szemben. A forradalmi kormány a kiáltványban bejelenti, hogy „munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a Szovjet Hadsereg-parancsnoksághoz: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállítsuk a rendet és nyugalmat hazánkban”. E segítség biztosíthatja, hogy az ellenforradalmárok fegyveres erőit gyorsan szétverjék, az ország elkerüljön egy hosszabb polgárháborút s különösen azt, hogy a nyugati hatalmak fegyveres erői betörjenek hazánkba.

A segítséget az új kormány azonnal meg is kapja, s amikor kiáltványa november 4-én hajnalban a rádióban elhangzik, a szovjet egységek is akcióba lépnek.

A forradalmi kormány megalakulása és kiáltványa talpra állítja a munkáshatalom harcosainak tíz- és tízezreit. Világos harci programjával politikai irányítást és kellő politikai biztonságot ad a forradalmi ellenállás helyi centrumainak.

Az új forradalmi központ, kibővítve sorait, a párt Ideiglenes Központi Bizottságává alakul, és hozzáfog a párt átszervezéséhez. November 6-án megjelenik első felhívása a magyar kommunistákhoz, a Magyar Dolgozók Pártja tagjaihoz.

A felhívás kétfrontos elvi harcot hirdet, mert enélkül nem lehet a pártot újra erőssé tenni és a munkáshatalmat megszilárdítani.* Lásd e kötet 101-103. oldalán. *

A Magyar Szocialista Munkáspárt harcba indul, hogy az új forradalmi központ politikáját érvényesítve győzelemre vezesse a forradalmi erők ellentámadását. Ebben a küzdelemben kell megtisztítani a pártot a dogmatikus és szektás hibáktól, és megszabadulni a revizionista árulóktól, valamint az ingatag, sikerek esetén rokonszenvező, de nehéz helyzetben megriadó, könnyen ellenséges behatás alá kerülő emberektől.

A párt újjáalakuló szervezeteinek az a legfontosabb feladatuk, hogy segítsék a forradalmi kormányt a néphatalom mielőbbi megszilárdításában. Ennek része a tanácsok hatalmának helyreállítása, a fegyveres testületek újjászervezése, az ipari termelés és a közlekedés megindítása.

A kormány november 7-i ülése kimondja, hogy „a törvényes állami végrehajtó szerv mindenütt a tanácsok végrehajtó bizottsága”. Az ellenforradalom támadásának napjaiban ugyanis a jobboldali erők „forradalmi bizottság”, „nemzeti bizottság” és egyéb hangzatos nevek alatt ellenforradalmi szerveket hoztak létre, s ezek segítségével sok helyen eltávolították a tanácsok vezetőit, saját ellenőrzésük alá vették, illetve megbénították vagy szétverték a tanácsok apparátusát. E „forradalmi” és „nemzeti” bizottságokban eleinte néhol kommunisták is részt vettek, hogy mérsékeljék tevékenységüket; kényszerű engedményt téve a jobboldalnak, igyekeztek vezető pozíciót is szerezni e bizottságokban. Részvételüknek azonban az lett a következménye, hogy a jobboldali erők használták fel a kommunisták bizottsági jelenlétét vagy egyszerűen a nevüket e szervek ellenforradalmi jellegének leplezésére; október 28-a után már eltávolították a kommunistákat ezekből a szervekből. November 4-én rögtön megkezdődik az ellenforradalom e bizottságainak szétesése; az új kormány november 7-i határozata e folyamatot meggyorsítja. A tanácsok hatalma az ország legtöbb helységében napok alatt helyreáll.

A fegyveres erők újjászervezése önkéntes forradalmi karhatalom létrehozásával kezdődik. A gyorsan szerveződő karhatalmi egységekbe pártmunkások, üzemi és termelőszövetkezeti dolgozók, közöttük a felszabadulás előtti párttagok ezrei lépnek be, valamint a néphadsereg több ezer tisztje és a felbomlasztott államvédelmi és rendőri alakulatok sok harcosa kerül a soraikba. A szovjet csapatokkal vállvetve verik szét a fegyveres ellenforradalmi osztagokat, teszik ártalmatlanná szétszóródott és menekülő csoportjaikat. A karhatalmi ezredekre hárul egyben a közrend helyreállításának és védelmének feladata, amíg ezt az újjászervezett rendőrség át nem veszi tőlük.

Ezzel párhuzamosan végbemegy a néphadsereg újjászervezése is. A Honvédelmi Minisztériumban, valamint egyes katonai intézményekben és alakulatokban Nagy Imréék emberei és a nyíltan színre lépő volt horthysta tisztek által szervezett „forradalmi” bizottságok november 4-e után letűnnek a színről. Azt ugyan elérték, hogy a hadsereg korábbi vezérkara – amelyet a szektások politikai és katonai tehetetlensége és az árulás megbénított – szétesett. Az események alakulása, valamint a saját tétlenségük miatt is a néphadsereg egységei demoralizálódtak, számos alakulat fegyelme meglazult, felbomlott. Azt azonban a jobboldali erők hiába remélték, hogy a néphadsereg bármelyik ezredét mozgósíthatják az új forradalmi kormány és a segítségül hívott szovjet csapatok ellen. Minden ilyen kísérlet meddőnek bizonyult.

A néphadsereg több alakulata a legnehezebb napokban is megőrizte intaktságát. Ezekből szerveződött a november 4-e utáni napokban az 1., a 2. és a 3. Honvéd Forradalmi Karhatalmi Ezred. A néphadsereg más egységei is bekapcsolódtak a karhatalmi feladatok ellátásába.

Az ellenforradalom fegyveres erőit hamar szétverik. Néhány hét alatt a szétszóródott, bujkáló bandákat is ártalmatlanná teszik. A politikai konszolidációnak ez nélkülözhetetlen, de nem egyetlen feltétele. Nem kevésbé fontos követelmény a nacionalista és revizionista eszmei fertőzés leküzdése, az ellenforradalmárok politikai leleplezése és elszigetelése, a megtévesztett emberek felvilágosítása és megnyerése. Ez kellő eszmei és politikai határozottságot és bizonyos türelmet is igényel.

*

November 4-én a tőkés restauráció két nappal előbb alakult kormánya szétesett.

Az imperialista hatalmak kampányt indítanak a forradalmi munkás-paraszt kormány ellen, a november 2-i Nagy Imre-kormány visszaerőszakolására. Tudják ugyan, hogy ez hiú kísérlet, de igyekeznek felhasználni a magyarországi eseményeket antikommunista és szovjetellenes propagandára.

A nyugati hatalmak kampányát bonyolulttá teszi az, hogy Izrael hadserege Anglia és Franciaország ösztönzésére október végén betört Egyiptomba; az angol és a francia légi és tengeri erők ugyancsak megtámadták Egyiptomot, amely nem hajlandó visszaadni nekik a Szuezi-csatornát. E két NATO-hatalom s izraeli cinkosaik egyiptomi agressziója sok embernek megmutatja, miféle hívei ők a nemzeti függetlenségnek.

A Szovjetunió, a magyar népnek nyújtott segítséggel egy időben, a nyugati hatalmak megdöbbenésére, felemelte tiltakozó szavát az angol-francia-izraeli agresszió ellen, kilátásba helyezte a szükséges katonai segítséget az egyiptomi népnek is. Az agresszorok kénytelenek megállni.

A „magyar ügy” kapcsán folyó propaganda-hadjárat a tőkés világban igen nagy nehézségeket okoz a kommunista pártoknak. Az eseményeket pontosan nem ismerő rokonszenvezők széles köre, de még a kommunisták nagy része is értetlenül tekint a történtekre. A testvérpártok nehézségeit fokozza, hogy bekapcsolódik a reakciós kampányba a szociáldemokrata pártok többsége. A kommunista pártok azonban szilárdan állnak, a burzsoá propaganda pergőtüze nem rettenti meg őket, szívósan küzdenek ellene. Teljes egységben támogatják a magyarországi ellenforradalom leveréséért indított harcot, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, és a proletár internacionalizmus tetteként üdvözlik a Szovjetunió segítségét. Fellépésüknek nagy erőt ad az, hogy a szocialista tábor ekkor egységes: a szocialista Magyarországot fenyegető veszély is sorainak szorosabbra zárására készteti. A testvéri országok és pártok bíznak abban, hogy a forradalmi erők ellentámadása hamar megszilárdítja a Magyar Népköztársaságot, s kiveri a nemzetközi reakció kezéből a „magyar ügyből” kovácsolt propagandafegyvert.

*

A kormány az első napokban a közrend helyreállítása mellett az ellenforradalom által szétzilált termelés és közlekedés, valamint a városi élelemellátás gyors újjászervezésére összpontosította erőit. A közlekedés rendbe hozása és a városi élelemellátás biztosítása rövid idő alatt sikerül, amit a tanácsok munkájának újjászerveződése, valamint a testvéri szocialista országoktól kért és kapott azonnali jelentős segítség tesz lehetővé.

Az ipari termelés lassabban áll helyre. Azokban a gyárakban, ahol a kommunisták a legnehezebb napokban a helyükön tudtak maradni, s az üzemvezetést minden nyomással szemben kezükben tartották, november 4-e után rögtön megkezdődik a munka, különösen vidéken. Ahol az ellenforradalmi elemek november 4-e előtt megteremtették a maguk „munkástanácsi” egyeduralmát, valamint azokban az üzemekben is, ahol a jobboldaliak túlsúlyra jutottak a munkástanácsokban, de a kommunistákat nem sikerült teljesen kiszorítaniuk, éles belső harc bontakozik ki. Ennek előterében a munka megindítása és a párt üzemi szervezeteinek újjászervezése áll. E területen kell megvívni a fő küzdelmet a sorai újjárendezésével kísérletező, utóvédharcokat folytató jobboldali erőkkel. Ezek november 4-e után a „munkástanácsok” révén remélnek jelentős pozíciókat megőrizni, különösen Budapesten. A dolgozók nagy része még illúziókat táplál a munkástanácsokkal kapcsolatban. A jobboldaliak ezt arra akarják felhasználni, hogy itteni pozícióikra támaszkodva szervezzék újjá erőik egy részét. A revizionista értelmiségi körök ehhez készséggel nyújtanak segítséget.

A jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre-csoport megbízásából illegálisan létrehoztak egy második revizionista centrumot, amely a meginduló kormányellenes akció egyik fő szervezője. Az ellenséges megmozdulások irányításában és szervezésében részt vesznek különféle antikommunista, kispolgári és polgári nacionalista csoportok, amelyek részben illegálisan, részben az Írószövetségben, az Újságíró Szövetségben és más értelmiségi szervezetekben legálisan is tevékenykednek. Messzemenő reményeket fűzve a befolyásuk alatt álló munkástanácsokhoz, ezek nevében támadják a forradalmi kormányt.

A munkástanácsok tagjainak jelentős hányada – főleg az október 28-a utáni „újjászervezések” eredményeként – osztályidegen.

A munkástanácsok jobboldali vezetői nem egy helyen fegyveres fenyegetésekkel kergetik el a gyárakból azokat, akik a munka felvételét sürgetik. A fenyegetéseket egybekapcsolják nacionalista uszítással és különféle anyagi kedvezményekkel is, hogy népszerűséget szerezzenek és tömegbázist biztosítsanak maguknak. Jelszavuk: „Ne legyenek pártszervezetek az üzemekben!” Így akarják biztosítani „munkástanácsi” egyeduralmukat, remélve, hogy helyzetük megszilárdul, ha sikerül kierőszakolni a kormány „átalakítását”. A kommunisták szervezik azonban a pártszervezeteket, s ezt egybekapcsolják a termelés rendbe hozását célzó erőfeszítésekkel. A munkástanácsokban hamar éles határvonal alakul ki a munkáshatalom hívei és ellenfelei között.

A munkástanácsokban tevékenykedő szélsőjobboldaliak a szakszervezetek üzemi tevékenységét is megpróbálják „betiltani”. „Se párt, se szakszervezet” – hangoztatják, nehogy bármilyen szerv létezzen, amely ellenőrizhetné működésüket.

A munkástanácsi jobboldal a Szabad Európa Rádió és más nyugati rádiók propagandájára támaszkodva és útmutatásait követve hirdet sztrájkot és bénítja a termelést.

A munkástanácsokban – azokban is, amelyekben a vezetést a jobboldali erők ragadták magukhoz – nagy számban vannak a munkáshatalom őszinte hívei, akik azonban az eszmei és politikai zavar hatására átmenetileg jobboldali befolyás alá kerültek. Az MSZMP és az új kormány fontos politikai feladatának tekinti, hogy ezeket elválassza az ellenséges elemektől. A párt nem tartja eleve kizártnak, hogy a munkástanácsok, ha a jobboldali elemektől megtisztulnak, s hatáskörüket megfelelően állapítják meg, elősegíthetik a termelés helyreállítását és a politikai konszolidációt.

A kormány november 13-án, a SZOT vezetőinek egyetértésével rendeletileg szabályozza a munkástanácsok működését. Biztosítja részvételüket az üzemek vezetésében, így a munkaszervezés, valamint a bérrendszer kialakításában is, egyben hangsúlyozza feladatukat a munkafegyelem erősítésében, a termelés fejlesztésében. Messzemenő a jogkörük az üzemi szociálpolitikában. A rendelet ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a munkástanácsok bármilyen határozatát az üzemek vezetői csak akkor fogadhatják el, „ha az nem ellentétes az általános érvényű törvényekkel és rendeletekkel”. Előírja továbbá a munkástanácsok újjáválasztását, „az üzem összes dolgozóinak a részvételével”.

A munkástanácsokról szóló kormányrendelet segít felszámolni a jobboldali erők pozícióit az üzemekben, helyreállítani a termelés rendjét s a munkafegyelmet. Az ellenforradalmárok kampányt indítanak e rendelet ellen, egybekapcsolva ezt fő kormányellenes követeléseikkel.

Az összehangolt kormányellenes akció november közepén indul, amikor a munkástanácsok jobboldali erőinek összefogásával, ha csak rövid időre is, szélesebb szervezeti hálózatot sikerült teremteniük. November 14-én 20-25 fővárosi üzem munkástanácsának képviselői, valamint különféle revizionista és nacionalista értelmiségi csoportok „küldöttei” megalakították az úgynevezett Nagybudapesti Központi Munkástanácsot. E vegyes testület első dolga az, hogy „kimondja a sztrájkot” a kormány ellen. Az erről szóló felhívást az üzemekben levő jobboldali elemek arra igyekeznek felhasználni, hogy ahol a munka megindult, ismét leállítsák. Miközben a kormány a rendnek és a lakosság ellátásának biztosítására összpontosítja erőit, az ellenforradalom a budapesti központi munkástanács nevében ennek meghiúsítására indít akciót. Szervezeti hálózatuk megerősítésére a főváros kerületeiben, valamint a megyékben kerületi, illetve megyei munkástanácsokat igyekeznek létrehozni.

A központi munkástanács küldöttsége felkeresi a kormányt és követeli, hogy Nagy Imre legyen újra a miniszterelnök, a szovjet csapatok vonuljanak ki, állítsák vissza a többpártrendszert és az 1945-ös koalíciós kormányzást. A tőkés restauráció erőinek szabad tevékenységét és a politikai hatalomba való visszatérését mint „munkáskövetelést” terjesztik elő. Ugyanakkor tiltakoznak a kommunista párt üzemi szervezeteinek működése ellen.

A kormány tárgyal a küldöttséggel, s ezt az alkalmat is felhasználja arra, hogy az előterjesztett követeléseket leleplezze és nyilvánosan visszautasítsa, munkára hívjon fel minden becsületes dolgozót. Ezzel is ösztönzi a dolgozók szembefordulását a munkát akadályozókkal, a nacionalista rendbontókkal. A központi munkástanács tagjainak egy része szintén a sztrájk ellen foglal állást. Mindezek hatására már 16-ára lefújják a sztrájkot.

A jobboldali akció azonban folytatódik. A budapesti központi munkástanácsból kiszorítják a mérsékeltek egy részét, így e testületben nő a szélsőséges elemek befolyása. November 22-23-ára megint 48 órás sztrájkot hirdetnek. Most már azt is követelik, járuljon hozzá a kormány ahhoz, hogy ők „országos munkástanácsot” szervezzenek, és ismerje el azt második politikai hatalomként. Terveket szőnek munkástanácsi „karhatalom” felállítására. A kormány nem engedélyezi „országos munkástanács” létrehozását. Az ellenforradalmárok ezt a tilalmat szeretnék visszavonatni új „48 órás sztrájk” révén. Az üzemi munkástanácsok többsége azonban, még azok egy része is, amelyek jobboldali vezetés alatt állnak, elhatárolja magát a sztrájktól.

Az ellenforradalmárok december 4-én nőtüntetés szervezésével próbálják pótolni azt, amit a 48 órás sztrájk meghirdetésével nem sikerült elérniük. Ezt is a központi munkástanács nevében csinálják. Két-háromszáz nőt sikerül mozgósítaniuk, akiket a Parlament elé akarnak vonultatni. Fennáll egy új provokáció veszélye, az, hogy rejtőzködő fegyveres banditák tüzet nyitnak a felvonuló nőkre, a vérengzést a karhatalmistákra fogják és a kormány elleni uszításra használják fel. A karhatalmisták azonban szétoszlatják a tüntetést.

A bujkáló fegyveres csoportok orgyilkosságokat követnek el. Budapesten az újra induló villamosokat kézigránáttal és lőfegyverekkel támadják meg, halállal fenyegetve a munkába állókat. A fővárosban és számos vidéki helységben merényleteket követnek el pártszervezők, karhatalmisták, tanácsi funkcionáriusok ellen. A karhatalmisták lecsapnak a merénylőkre, közülük mind többet ártalmatlanná tesznek.

December 6-án Budapesten, a város több pontján – így a Sportcsarnok előtti téren, a Harminckettesek terén, a Nyugati pályaudvarnál – a kommunisták gyűlést rendeznek. A gyűlések résztvevői tüntetnek a munkáshatalom, a népi demokrácia és a Kádár-kormány mellett, és sürgetik, hogy erélyesebb intézkedésekkel vessenek véget az ellenforradalmárok garázdálkodásainak. Néhány gyűlés résztvevői különböző helyeken egyesülve több ezres tömegben felvonulnak. Az ellenforradalmárok merényletekkel próbálják megzavarni tüntetésüket. A Nyugati pályaudvarnál agyonlőnek egy munkásasszonyt, egy karhatalmista tisztet, és többeket megsebesítenek. A felvonulók azonban még hevesebben tüntetnek a munkáshatalom mellett. Segítségükkel a karhatalmisták elfogják a merénylőket és néhány tucat társukat.

A december 6-i tüntetés jelképezi, hogy az újjászerveződő forradalmi erők birtokukba veszik a főváros utcáit, az ellenforradalmi erők mindinkább rejtekhelyeikre szorulnak vissza. A gyilkos merényletek ugyanakkor azt is mutatják, hogy az ellenség nem nyugszik bele vereségébe és minden gaztettre képes, hogy útját állja a népi hatalom konszolidálásának.

A közrend megerősítésének és a normális munka biztosításának elengedhetetlen követelménye a hatékonyabb fellépés a terroristákkal és a zavargások szervezőivel szemben. A kormány rendeletileg feloszlatja a törvényellenesen működő területi munkástanácsokat, vagyis a budapesti központi, a kerületi és a megyei munkástanácsokat. A központi munkástanács jobboldali vezetőit államellenes tevékenységük miatt letartóztatják. Az Elnöki Tanács a kormány előterjesztésére december 11-én kihirdeti a statáriumot (rögtönbíráskodást) gyilkosság, rablás, fosztogatás, lőfegyver és robbanóanyag engedély nélküli tartása s a népköztársaság törvényes rendje ellen irányuló más bűncselekmények esetére. Külön rendelet intézkedik az üzemekben, intézményekben működő őrségekről, megkezdik a jobboldali elemek által szervezett ilyen őrségek lefegyverzését és feloszlatását, a törvényes üzemi rendészet helyreállítását.

Az ellenforradalmárok a központi munkástanács nevében ismét 48 órás sztrájkot hirdetnek a kormány intézkedései ellen december 11-12-re. Hogy milyen erők szorgalmazzák ezt, jól jellemzi az is, hogy az újabb sztrájkfelhívást a Szabad Európa Rádió adja hírül elsőnek. Azonban a központi munkástanács ekkor már a szétesés állapotában van, s bomlanak a többi területi munkástanácsok is. Gyorsul a tisztulás az üzemi munkástanácsokban; a jobboldali vezetők nagy része távozni kényszerül, sokan közülük kimenekülnek az országból. December 11-én az üzemek egy részében még elérik vagy éppen kikényszerítik a munka beszüntetését, de ez már igen éles szembenállást vált ki, s a leállított üzemek nagy részében még aznap vagy másnap megindul a munka.

Ennek az utolsó „munkástanácsi” akciónak a kudarca gyorsítja a munkafegyelem általános helyreállítását. A pártszervezetek vezetésével meggyorsul az üzemekben a harc a zavarosban halászó elemek megfékezéséért és kiszorításáért, a folyamatos termelőmunka biztosításáért. A kormány többé nem engedélyez munkabért folyósítani le nem dolgozott munkanapokért. Eddig ugyanis – hogy az önhibájukon kívül nem dolgozók ne kerüljenek nehéz helyzetbe – folyósította a fizetést vagy annak nagyobb részét azoknak a gyáraknak is, amelyekben nem volt rendes munka. A munkástanácsok jobboldali vezetői viszont a fizetésekre kiutalt állami pénzt államellenes sztrájk finanszírozására fordították. Ezt akkor „összkomfortos sztrájknak” nevezték el. A kormány decemberi intézkedése ennek véget vetett. Az utolsó „munkástanácsi” sztrájkkísérlet kudarca után a munkára jelentkezők száma rohamosan nő. Gyorsul azok kijózanodása, akik átmenetileg a zavarkeltők hatása alá kerültek, gyorsul a jobboldaliak elszigetelődése.

A forradalmi erők ellentámadása, a közrend és a termelés helyreállítása a kétfrontos harc jegyében folytatódik. E küzdelemnek igen fontos elvi és politikai fegyvere az Ideiglenes Központi Bizottság 1956. decemberi határozata a végbement eseményekről és a további feladatokról.

Ez a határozat december 8-án jelent meg, s hatása azonnal megmutatkozott a forradalmi erők magabiztos fellépésében, a politikai tisztulási folyamat gyorsulásában.* Lásd e kötet 112-126. oldalán. *

A decemberi határozat a tisztulásért folyó küzdelem igen fontos fegyvere. Elemzésének és következtetéseinek nyugodtsága és határozottsága növeli a népi demokrácia híveinek bizonyosságát, hogy teljesen felszámolják az ellenforradalmat, gyorsan megerősítik a munkáshatalmat és tovább fejlesztik a szocialista rendszert.

*

A megtévesztett emberek megszabadítása az ellenség befolyásától döntően a nacionalista-revizionista eszmei és politikai fertőzés leküzdésétől függ. E harc központi kérdése a határozott kiállás a munkáshatalom és a forradalmi kormány, valamint a Szovjetunióval való internacionalista testvéri viszony mellett. Bármiféle engedmény csak nehezíti az átmenetileg jobboldali befolyás alá került dolgozók elválasztását az osztályellenségtől, az árulóktól.

Az eszmei-politikai tisztulás leggyorsabban az üzemekben halad előre. A pártszervezetek ismét az üzemi kollektívák politikai centrumává válnak.

Gyorsul az eszmei és politikai tisztulás a szakszervezetekben is. A SZOT kommunista vezetői biztosítani tudták, hogy a magyar szakszervezetek központja november 4-e után rögtön a forradalmi munkás-paraszt kormány mellé álljon. Néhány szakszervezet központi vezetőségében – ahol a jobboldal az ellenforradalom napjaiban túlsúlyra jutott – a tisztulás az MSZMP decemberi határozatát követően megy végbe.

A szakszervezetek arra összpontosítják erőfeszítéseiket, hogy segítsék a termelés helyreállítását. Ki kell fejleszteniük közvetlen érdekvédelmi tevékenységüket is, amely az 1956 előtti években nagyon leszűkült. Vissza kell azonban verni azokat a jobboldali nézeteket, amelyek a szakszervezet „függetlensége” és a közvetlen érdekvédelem jelszavával demagógiát űznek, a munkafegyelem erősítésének feladatai elől kitérnek vagy azzal szembefordulnak, s teljesíthetetlen követelésekkel gátolják a népi hatalom megszilárdítását és az ország fejlődését. A termelés teljes helyreállítása és továbbfejlesztése nélkül zsákutcába jut a dolgozók létfeltételeinek javítására irányuló minden törekvés. A szakszervezetek csak úgy vehetnek részt a munkafegyelem megerősítésében, a termelés rendbehozatalában, ha bekapcsolódnak a revizionista-nacionalista fertőzés leküzdéséért folyó harcba is. Ebben a küzdelemben gyorsul meg a politikai és eszmei tisztulás a szakszervezetek különböző testületeiben, s a jobboldali elemek kiszorulnak ezekből.

A szakszervezetek megszilárdulásában kiemelkedő szerepe van a SZOT 1957. januári teljes ülésének.* Lásd e kötet 128-133. oldalán. * Ez a tanácskozás az MSZMP politikájához csatlakozva állást foglal mind az 1956 előtti szektás hibákkal, mind pedig az ellenforradalom napjaiban elburjánzott revizionista és más jobboldali nézetekkel és törekvésekkel szemben. Hangsúlyozza, hogy a szakszervezetek a dolgozók önálló szervezetei, de nem függetlenek a munkáshatalomtól, részt vettek e hatalom megteremtésében, a hatalmon levő munkásosztály szervezetei. Ugyancsak nem függetlenek a szocializmust építő nép vezető pártjától, melynek céljait magukévá teszik, s vele vállvetve küzdenek ezek megvalósításáért. Elismerik a munkásosztály pártjának vezető szerepét, hiszen ez a forradalmi erők összefogásának és céltudatos tevékenységének, a néphatalom létének és a szocialista építésnek nélkülözhetetlen feltétele. A SZOT teljes ülése egyértelműen elutasítja a sztrájkjog jelszavával űzött revizionista demagógiát is; megállapítja, hogy ennek hangoztatása a szocialista állammal szemben munkásellenes, ellenforradalmi követelés. Eme állásfoglalás helyességét az októberi tragikus tapasztalatok messzemenően bizonyították.

A szakszervezetek vezető testületei és aktivistái magabiztosabbá válnak feladataik ellátásában. Üzemi tevékenységüket egy ideig zavarja az, hogy az üzemi szakszervezeti bizottság és a munkástanácsok feladatköre nincs elhatárolva, és nehéz is pontosan elhatárolni. Emellett a politikai tisztulás előrehaladásával mindjobban érezhetővé válik, hogy a jobboldali és anarchista elemek tevékenysége a munkástanácsokat politikailag kompromittálta. Mindezek következtében 1957 őszén a kormány a SZOT-tal egyetértésben elrendeli a munkástanácsok megszüntetését és helyettük üzemi tanácsok alakítását. Az üzemi szakszervezeti bizottság gondoskodik ezek megalakításáról; tagjainak többsége bizalmi és más választott üzemi aktivista. Azonban az üzemi tanácsokra ránehezedik az elődjeikkel, a munkástanácsokkal szemben kialakult bizalmatlanság és ellenszenv. Így tevékenységük nem bontakozik ki kellően, feladatkörüket mindinkább maguk az üzemi szakszervezeti bizottságok látják el.

A munkásság forradalmi erőinek újjászerveződésében és a termelés helyreállításában az MSZMP üzemi szervezetei nagy munkát végeztek. Kiemelkedő szerepük van abban, hogy az ipari munkások és értelmiségiek nagy többsége bizalommal fordul az MSZMP és a forradalmi kormány felé.

A munkás-paraszt szövetség megszilárdulása is a vártnál gyorsabban következik be. Ebben nagy szerepet játszik az, hogy a kormány az eltorzult begyűjtési rendszert megszüntette, a szerződéseken alapuló felvásárlási rendszer kifejlesztését határozta el, és sikerrel megoldja ezt a feladatot. Olyan termékbeszerzési rendszert létesít, amely megfelel az ország érdekeinek és a parasztság egyetértésével találkozik.

A munkás-paraszt szövetség megerősítésében alapvető jelentőségű a termelőszövetkezeti politika módosítása, korábbi hibáinak kijavítása. Az adott helyzetben a termelőszövetkezetek szervezése szükségszerűen lekerült a napirendről. A kormány az MSZMP álláspontjának megfelelően biztosítja, hogy a szövetkezetekből kilépők visszakapják bevitt földjüket és állataikat.

A termelőszövetkezetekkel kapcsolatban sajátos helyzet alakult ki. Míg az ellenforradalom napjaiban többségük együtt maradt, a néphatalom elleni támadás visszaverése után a szövetkezetek nagy része felbomlott, s a megmaradtakból is sokan kiléptek. A régi urak visszatérése már nem fenyegette a parasztságot, e veszéllyel szembeni összefogás háttérbe tolódott; megerősödött az egyéni gazdálkodás vágya, mégpedig elsősorban azokban, akik a gazdasági és adminisztratív kényszer hatására léptek a termelőszövetkezetekbe. Ennek eredményeként 1957. január végére a szövetkezetek részaránya az ország szántóterületéből az ellenforradalom előtti 22-23 %-ról 9%-ra esik.

Amikor az MSZMP állást foglalt a szövetkezetekből kilépők földjeinek és állatainak kiadása mellett, hangsúlyozta a parasztság előtt, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése változatlanul egyik fő célja marad. Továbbra is hirdeti, hogy ennek megvalósítása az ország általános érdeke, a szocialista társadalom felépítésének nélkülözhetetlen követelménye, s a parasztság életének gyökeres megjavítása is csak ezen az úton érhető el. Kinyilvánítja azonban azt is, hogy csak akkor tűzi ismét napirendre a termelőszövetkezetek jelentős számszerű fejlesztését, amikor ennek szükségességét az egyéni parasztság nagy része megérti. Az MSZMP addig is fontosnak tartja az egyéni parasztok támogatását gazdaságuk fejlesztésében. Ugyanakkor a párt és a kormány nagy figyelmet fordít a megmaradt termelőszövetkezetek segítésére; ezek megerősödése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szövetkezeti mozgalom fellendülésének politikai és morális feltételei létrejöjjenek.

A politikai fejlődés sajátossága, hogy a termelőszövetkezetek decemberi-januári bomlásával egyidőben megindul és határozottabbá válik a munkás-paraszt szövetség megszilárdulásának folyamata. Alapja a népi hatalom együttes védelme az ellenforradalommal szemben, s ezt biztosítja, hogy a munkáshatalom rendezi viszonyát a dolgozó parasztsággal, a parasztság túlnyomó többségét alkotó egyéni parasztokkal és a termelőszövetkezetekkel.

Lassúbb a politikai és eszmei tisztulás a kulturális élet területén. A revizionisták és más nacionalisták vezető csoportjai még jó ideig igen aktívak az októberi események ellenforradalmi jellegének leplezésében, ezek dicsőítésében. Egy részük a proletárhatalom tudatos ellensége volt, más részük a régi szektás hibák és az ellenforradalmi események együttes hatására ment el jobbra oly messzire, ahonnan nem tud vagy már nem is lehet visszatérni. Ezekhez jönnek mindazok, akik a nacionalista és revizionista demagógia hatásától még nem képesek megszabadulni, vagy egyszerűen nem mernek szembenézni súlyos tévedéseikkel és felelősségükkel, s önigazolást keresve saját hibáikért is másokat hibáztatnak.

Kulturális területen a jobboldali erőknek még jelentős legális támaszaik vannak egyes intézményekben és értelmiségi szervezetekben. Különösen aktív csoportjuk működik az írószövetségben és az Újságíró Szövetségben, amelyeknek vezető szerveiből az ellenforradalom napjaiban a kommunistákat kiszorították.

A jobboldali erők nem adják fel önként az értelmiségi szövetségekben teremtett legális politikai hadállásaikat, amelyek illegális szervezkedéseik, törvényellenes tevékenységük fedezékei. Írókat, újságírókat, színészeket tolnak előtérbe, akik a „nemzeti lelkiismeret”, az „igazi demokrácia” bajnokaiként a politikai vezetés igényével lépnek fel, megszédülve az őket magasztaló hazai reakciós erők és külföldi patrónusaik dicséretétől és buzdításaitól. A munkáshatalmat szilárdan támogató értelmiségiek befolyása és szervezett ereje ekkor még elégtelen ahhoz, hogy a kulturális szövetségek megtévedt, valamint a különböző okokból passzivitásba vonult tagjait megnyerve, saját erőikkel teremtsenek rendet szövetségeik életében. A kormány viszont nem nézheti tétlenül, hogy a megvert ellenforradalom a kulturális területen szilárdítsa meg maradék hadállásait.

1957 januárjában a kormány rendeletileg felfüggeszti néhány értelmiségi szervezet, így az Írószövetség és az Újságíró Szövetség működését. A kulturális intézményekben is foganatosítanak megfelelő intézkedéseket, beleértve személyi változásokat is. Ezek szintén szükségesek ahhoz, hogy mindenki megértse: az MSZMP és a kormány eltökélt szándéka rendet teremteni minden területen. Ugyanakkor folytatódik az eszmei meggyőző munka.

1957 tavaszától Bölöni György szerkesztésében megjelenik az Élet és Irodalom, amely a munkáshatalom és a szocializmus ügyét vállaló írók lapja. A Művelődésügyi Minisztérium, a kulturális élet kiemelkedő képviselőit felkérve, Irodalmi, Színművészeti, Filmművészeti és Képzőművészeti Tanácsot létesít az alkotó munka elősegítésére. A konszolidáció a kulturális életben is előrehalad. Ennek eredményeként később az értelmiségi szövetségek – az Újságíró Szövetség 1958-ban, az írószövetség 1959-ben – újjászerveződnek, és ismét megkezdik működésüket.

A politikai konszolidáció jelentős eseményeihez tartozik, hogy 1957 tavaszán megalakul a Munkásőrség és a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amelyek az ország közéletének fontos tényezőivé válnak.

A Munkásőrség 1957. február végén létesül. A néphadsereg és a rendőrség újjászervezésével a forradalmi karhatalmi ezredek tisztjei és tiszthelyettesei a hivatásos fegyveres testületekben folytatják a szolgálatot. A közrendet ismét a rendőrség biztosítja. Az ellenforradalmi események tanulságai azonban azt követelik, hogy a munkáshatalomnak legyen nem hivatásos állományú fegyveres ereje is. Ez mindenekelőtt politikai és morális követelmény, amelynek teljesítése hozzájárul a dolgozók szocialista öntudatának erősödéséhez. A Munkásőrség egyben növeli az ország védelmi képességét.

Azok a pártmunkások, valamint üzemi, falusi és hivatali dolgozók, akik a novemberi nehéz napokban a forradalmi karhatalmi ezredekbe léptek, visszatérve a termelőmunkába vagy más munkaterületre, egyben a Munkásőrség harcosai lesznek. Az első munkásőrszázadokat ők alkotják; soraik kiegészülnek az ország minden részében új harcosokkal, akik vállalják az önkéntes fegyveres szolgálatot.

Az ifjúsági mozgalomban 1957 elején négy ifjúsági szövetség, úgynevezett rétegszervezet működik. Az egyik a MEFESZ, mely még az ellenforradalom előtt létesült és jelentős szerepet játszott az egységes ifjúsági szövetség, a DISZ felbomlásában. Az ellenforradalom napjaiban színre lépő különböző pártok is alakítottak ifjúsági szervezeteket, melyek november 4-e után szétestek. A MEFESZ politikai zűrzavar és belső viták közepette tovább működik. 1956 novemberében létrejött a munkásifjúság külön szervezete: a Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség (MAFISZ), melyet munkásfiatalok létesítettek az MSZMP és a szakszervezetek segítségével. Hasonlóképpen alakult egy parasztifjúsági szervezet is, az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetsége (EPOSZ). Létesült továbbá egy középiskolás diákszövetség is; ezt túlnyomórészt kommunista szülők gyermekei alakították.

Az MSZMP Központi Bizottsága 1957 februárjában úgy határozott, hogy „az új, marxista-leninista világnézetű kommunista nemzedék nevelése érdekében, továbbá azért, hogy a rétegszervezetekre tagolódó ifjúsági mozgalomnak átfogó politikai irányító szerve is legyen, szükséges létrehozni egy kommunista ifjúsági szövetséget”.* Lásd e kötet 149. oldalán. * E határozat nyomán szervező bizottság alakult, amely felhívással fordult a magyar ifjúsághoz. „Elöl akarunk járni – szól a felhívás – a szocialista építőmunkában és hazánk, népi államunk fegyveres védelmében egyaránt. Ehhez olyan szervezetre van szükség, amelyet a párt vezet, amely félreérthetetlenül kimondja céljait és tettekkel igazolja hovatartozását.”

A Kommunista Ifjúsági Szövetség 1957. március 21-én, az 1919-es szocialista forradalom évfordulójának napján alakult meg. Rögtön igyekszik együttműködni az ifjúsági rétegszervezetekkel, hogy segítse azok politikai fejlődését s az ott dolgozó kommunista fiatalok munkáját. A MAFISZ-szal való együttműködés azonban igen hamar azt eredményezi, hogy a MAFISZ beolvad a KISZ-be.

A Kommunista Ifjúsági Szövetség leggyorsabban a munkásifjúság körében fejlődik. Nemcsak azért, mert a MAFISZ beolvadásával itt azonnal jelentősebb szervezeti erővel rendelkezik, hanem elsősorban azért, mert a munkásság forradalmi erőinek újjászerveződése megy végbe leghamarabb. A KISZ azonban nemsokára a munkás- és parasztifjúság egységes szervezeteként fejlődik tovább. Az EPOSZ tagjainak mind nagyobb része kéri felvételét, és egyre több EPOSZ-szervezet jelenti be csatlakozását a KISZ-hez. E folyamat eredményeként az EPOSZ megszűnik; nem hatósági tilalom következtében, hanem annak hatására, hogy helyreáll és megszilárdul a munkás-paraszt szövetség.

A MEFESZ-ben a helyzet nehezebben tisztázódik. Tagjainak többsége jobboldali befolyás alá került. Vezetőik nagy része ellenforradalmár volt, vagy az események során azzá vált, s ezért november 4-e után megszökött. Az MSZMP felvilágosító munkája nyomán és a közrend helyreállításával megindul a politikai és eszmei tisztulás az egyetemi és főiskolai hallgatók körében s a MEFESZ szervezeteiben is. Különösen állhatatos munkát végeznek közöttük az ifjúkommunisták. Sikerül visszaszorítaniuk a jobboldaliakat. Az oktatók és a hallgatók körében végbemenő politikai fejlődés eredményeként a MEFESZ-t mind többen otthagyják; egy részük kéri felvételét a KISZ-be, a MEFESZ pedig elsorvad és megszűnik.

A KISZ megkezdi szervezeteinek létrehozását a középiskolákban is. Ekkor a középiskolások szövetségének szervezetei KISZ-szervezetekké alakulnak, s a külön középiskolás szövetség is megszűnik.

A KISZ a munkás-, paraszt- és diákifjúság egységes szervezetévé válik. Központi Bizottságában az ifjúság egyes rétegeinek kérdéseivel és mozgalmi ügyeivel külön részlegek foglalkoznak.

A KISZ vonzóerejét növeli, hogy nyíltan a párt ifjúsági szervezeteként lép fel. Az MSZMP tekintélyének erősödése, az MSZMP iránti bizalom növekedése a KISZ szavának erejét is fokozza. Ez vezet a párt mellett álló egységes ifjúsági mozgalom helyreállításához és megszilárdításához.

*

A párt újjászervezése 1957 elején előrehalad. Az átigazolások során tagjai maradnak az MDP-tagok közül azok, akik a nehéz helyzetben is hűek a kommunista eszmékhez. Az MSZMP-nek nem célja, hogy ismét párttagok legyenek olyanok, akik ugyan rokonszenveznek a párttal, de politikai öntudatuk, eszmei felkészültségük és a szocializmus ügye melletti kiállásuk nem éri el a párttagokkal szemben támasztott követelményt. Nagyon fontosnak tartja, hogy megnyerje őket politikájának, de mint pártonkívüli rokonszenvezőket.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1957 februárjában értékelte a konszolidáció addigi menetét s a párt újjászervezésének előrehaladását is.* Lásd e kötet 134-150. oldalán. * Az MSZMP taglétszáma ekkor már megközelítette a kétszázezret. A februári határozat megállapította, hogy „az újjászervezés egészségesen halad előre. Sikerült biztosítani az MSZMP elvi, politikai és szervezeti egységét, és elérni azt is, hogy pártunk vezető szerepe a Magyar Népköztársaság állami és társadalmi életében mind hatékonyabban érvényesül”. Kudarcba fulladt az ellenforradalmi erőknek az a támadása, melynek során „sztálinista” meg „rákosista” jelzőkkel és egyéb módon uszítottak a kommunisták ellen.

A kommunisták egy része még habozik, kérje-e átigazolását az MSZMP-be. Kételyekkel küszködik, mert kisebb-nagyobb mértékben rabja annak a képzelt veszélynek – amit a nyugati rádiók és a hazai ellenforradalmi erők propagandája szüntelenül hangoztat -, hogy a „rákosista” politika tér vissza. A párt vigyáz arra, hogy az ingadozók ne veszélyeztessék többé sorainak egységét, szervezeteinek cselekvőképességét. Az átigazolás feltétele az MSZMP és a forradalmi kormány politikája melletti egyértelmű kiállás. Az Ideiglenes Központi Bizottság türelmi időt biztosít azoknak, akik még nem látják világosan, hogy átigazolásuk kérésével milyen politika mellé állnak. A februári határozat azonban határt szab a türelmi időnek. Megállapítja, hogy a volt MDP-tagok május 1-ig kérhetik átigazolásukat az MSZMP-be régi párttagságuk elismerésével. Ezt követően csak új tagként nyerhetnek felvételt a pártba.

Az átigazolások befejezéséig, tehát május 1-ig az MSZMP taglétszáma 283 000 fölé emelkedik. A tagság túlnyomó többsége korábbi MDP-tag, mintegy 15%-a új tag – nagyrészt fiatal -, aki a munkáshatalom megvédéséért és megerősítéséért vívott küzdelemben vált kommunistává. A párt egésze ismét szilárd politikai erő, melyet az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának leninista politikája és a munkáshatalom megszilárdításában elért nagy sikere forraszt egységbe.

1957. május 1-e nevezetes napja pártunk és népünk történetének. Az MSZMP hívó szavára százezrek vonulnak a párt budapesti nagygyűlésére, megtöltve a Hősök terét és közvetlen környékét. E rendkívül lelkes hangulatú gyűlésen – melynek Kádár János az ünnepi szónoka* Lásd e kötet 170-185. oldalán. * – a hatalmát megszilárdító dolgozó nép a megvédett szabadság örömével tüntet az MSZMP és a forradalmi kormány, a forradalmi erők új vezérkara mellett, amely kivezette az országot az ellenforradalom okozta zűrzavarból. Hasonló hangulatú május elsejei megmozdulások vannak vidéken is. A résztvevők száma együttesen több mint egymillió. Nagy a politikai jelentősége annak a tetterőnek, amely ekkor a munka frontján is kibontakozik s a májusi demonstrációkban is megnyilvánul. Nagy nyomatékkal adja hírül a világnak, hogy a magyar nép a forradalmi kormány és az MSZMP mögött áll, helyesli döntéseit és intézkedéseit, támogatja a szocialista építés ügyét.

A konszolidáció a vártnál gyorsabb. Ebben elsőrendű szerepe van annak, hogy a dolgozó nép döntő többsége – azoknak nagyobb része is, akik a revizionista és nacionalista propaganda hatására átmenetileg az ellenforradalmi erők befolyása alá kerültek – a tapasztalatokból gyorsan tanult. Hamar meggyőződött arról, hogy a forradalmi kormány a néphatalom kormánya, a nép érdekeit védelmezi, s a nemzet szocialista jövőjét biztosítja. Értékelte, hogy az MSZMP és a kormány szavainak megfelelően cselekszik, sem nacionalista propagandával, sem tüntetési kísérletekkel nem lehet megfélemlíteni és a tömegekbe vetett hitét megingatni. A május elsejei országos megmozdulás újabb politikai csapást mért az ellenségre s az ellenforradalom mentegetőire is.

Röviddel ezután, 1957 májusának első felében ül össze az országgyűlés, hogy meghallgassa az Elnöki Tanács és a kormány beszámolóját* Lásd e kötet 186-201. oldalán. * az ellenforradalom leveréséért és a népi hatalom megszilárdításáért vívott küzdelemről és a szocialista építés további feladatairól. Jóváhagyja az Elnöki Tanács döntéseit, a forradalmi munkás-paraszt kormány kinevezését és munkájának támogatását. Jóváhagyja a kormány jelentését addigi tevékenységéről és a további tennivalókról. Az országgyűlés döntése egyezik azzal, amit a dolgozók száz- és százezrei a május elsejei felvonulásokon és gyűléseken kifejeztek.

Nincsenek a képviselőházban azok, akiket a fő felelősség terhel az 1956 előtti szektás politikáért; lemondott mandátumáról Rákosi, Gerő és csoportjuk többi tagja, akiket az MSZMP eltávolított a vezetésből. A jobboldali útra tértek és egy-két politikailag megzavarodott képviselő is visszaadta mandátumát. A 298 képviselő közül összesen 20-an távoztak így a Magyar Népköztársaság törvényhozó testületéből. Egy képviselő pedig Nyugatra szökött. A képviselők túlnyomó többségének a néphatalom melletti kiállása megőrizte az országgyűlés intaktságát; egysége az MSZMP új politikája alapján szilárdult meg.

*

A Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. június 27-29-én országos értekezletet tart. E tanácskozás olyan időben ül össze, amikor a magyar munkásosztály forradalmi erői az MSZMP vezetésével megszilárdították a népi demokratikus rendszert, mégpedig gyorsabban, mint azt a novemberi nehéz napokban bárki is gondolta volna.

Az 1956-os októberi események teljes élességgel megmutatták, hogy az ellenforradalmi erők – sokirányú támogatást kapva a nyugati imperialista hatalmaktól és a tőkés világ különféle képviselőitől, kihasználva a kommunista párt és a szocialista állam által elkövetett hibákat és a revizionisták messzemenő segítségét – érhetnek el jelentős átmeneti sikereket és veszélybe kerülhet a néphatalom. Ha a párt egysége a súlyos hibák következtében megbomlik és szervezetei szétesnek, akkor a forradalmi erők akcióképtelenné válnak. A szervezetten fellépő szocialistaellenes erők az imperialista hatalmak segítségével ellenforradalmi diktatúrát teremthetnek a tőkés restauráció céljából. A szocialista országok, a nemzetközi forradalmi mozgalom internacionalista segítsége eredménytelen marad, ha a belső forradalmi erők nem szervezik újjá soraikat, hogy leverjék az ellenforradalmat és megvédjék a munkáshatalmat.

Az 1956. november 4-i fordulatot követő fejlődés viszont meggyőzően bizonyítja, hogy ha van, ha létrejön egy olyan forradalmi centrum, amely világos program alapján harcba hívja a néphatalom minden hívét, akkor a munkásosztály nagy tapasztalatokkal rendelkező forradalmi pártja hamar talpra áll, sorait újjászervezve akcióképességét visszanyeri, és a nép legyőzi az ellenforradalmat. Csak a belső forradalmi erők cselekvőképességének kibontakozása biztosítja, hogy a szocialista országok és a nemzetközi forradalmi mozgalom testvéri támogatása a kívánt eredménnyel járjon, hatékonyan segítse a további imperialista beavatkozás elhárítását és az ellenforradalom szétzúzását.

Néhány tízezer ellenforradalmár november-decemberben Nyugatra szökött. Az imperialista propaganda segítségével magukkal csábítottak mintegy másfélszáz-ezer megtévesztett embert is, túlnyomórészt fiatalokat s köztük sok iskolás gyereket. Ez az embertelen és hihetetlenül alattomos csábítás, nemegyszer gyermekrablás, szintén hozzájárult mind a nyugati propaganda, mind pedig a hazai ellenforradalmi erők igazi arculatának lelepleződéséhez. A kicsábítottak egyharmada később visszatér.

Az itthon maradt ellenséges elemek mindjobban elszigetelődnek, mert a félrevezetett emberek túlnyomó része szembefordult megtévesztőivel. A jobboldaliak egyik része beszünteti a harcot és igyekszik meghúzódni, várva a helyzet további alakulását. Másik része csoportokra bomlik, s illegalitásba vonulva tevékenykedik. A harc tehát folytatódik, de más helyzetben. A megerősödött munkáshatalom szilárdan védi a népi demokratikus rendszert mindenkivel szemben, aki ellene támad.

A népi demokratikus rendszer megszilárdulásának szerves része a gazdasági élet rendbe hozása. Novemberben az ellenforradalmárok által dezorganizált és megrongált vasúti közlekedést, valamint Budapesten a tönkretett villamosközlekedést kellett helyreállítani. Ezzel párhuzamosan lassan megindult az ipari termelés. Az ellenforradalom közvetlen pusztításai több mint hárommilliárd forint kárt okoztak, s a termeléskiesés még nagyobb veszteséget idézett elő. A bánya- és gyáripari termelés 1956 novemberében az előző évinek 20%-át sem érte el, s decemberben is alig több, mint az előző évinek a 30%-a. 1957 első hónapjainak termeléskiesésével együtt az országot ért kár a 20 milliárdot is meghaladta.

A súlyos gazdasági nehézségeket a testvéri országok segítségével sikerült áthidalni. Nagy összegű valutasegélyt adott a Szovjetunió, és jelentős segélyt nyújtott a Kínai Népköztársaság is. Rendkívül fontos árukat kaptunk a szocialista országoktól, különösen a Szovjetuniótól. Az ellenforradalmi erők és külföldi támogatóik arra számítottak, hogy a termelés visszavetése elkerülhetetlenül pénzromláshoz vezet, ami növeli a politikai zavarkeltés lehetőségét. E veszélyt a baráti szocialista országok támogatásával sikerült elhárítani.

Az állami ipar termelése 1957. első évnegyedében elérte az előző évi januári-szeptemberi termelés havi átlagának 80%-át, a második évnegyedben pedig 96%-át. Az 1957-es esztendőre átmeneti éves terv készült. Gondoskodni kellett a nemzeti erőforrások nagyfokú összpontosításáról, mert csak így lehetett megfelelő anyagi eszközöket biztosítani a legfontosabb termelési feladatokra. A gyakorlati tennivalókat elvi harc is kísérte; szembe kellett szállni a szocialista tervgazdaság marxi-lenini elvét elutasító revizionista szemlélettel. Csakis az állami irányítás megerősítése és a szocialista tervgazdálkodás útján lehetett biztosítani a gazdasági élet gyors rendbehozatalát. Eközben foglalkozni kellett a gazdaságirányítás módosításával, növelve a vállalati önállóságot.

*

A gyors politikai és gazdasági konszolidáció eredményeként a pártértekezlet idejére már létrejöttek a szocialista építés új fellendülésének feltételei. A pártértekezlet fő napirendi pontja a Központi Bizottság beszámolója. Előadója Kádár János, aki elemzi az elmúlt időszak tanulságait, megvilágítja az MSZMP általános politikáját, értékeli eredményeit és foglalkozik a további feladatokkal. A pártértekezlet által egyhangúlag elfogadott határozat jóváhagyja az addig követett politikai irányvonalat.* Lásd e kötet 242-270. oldalán. *

A párt tagságát a munkáshatalom megvédésének és megerősítésének feladatai egyesítik az MSZMP általános politikai irányvonala alapján. Az ellenforradalom kirobbantására vezető okok megítélésében azonban még sokféle vita folyik. Azoknak egy része, akik az események során jobboldali hibákat követtek el, a Rákosi-féle politika kártevéseit hangsúlyozva saját hibáikat igyekszenek csökkenteni és mentegetni. A szektás hibákat elkövetőknek egy része viszont a revizionista árulók bűneinek ostorozásával a szektás politikai hibák elleni fellépéseket próbálja gyöngíteni.

A pártértekezleten Révai József is felszólal. Révai több mint három évtizeden át a párt egyik kiemelkedő vezetője volt. Most úgy vélte, hogy ha a fő veszély a revizionizmus, az ellenforradalmi eszmei és politikai fertőzés leküzdése, akkor e feladat megoldását gátolja az egyidejű éles bírálat a párt korábbi politikájának torzulásaival szemben. A helyzet fel nem ismeréséből eredő, elvileg helytelen és káros állásfoglalását a pártértekezlet határozottan elutasítja. Az MSZMP kétfrontos harcának egyik alaptétele – s ez a tanácskozáson nagy hangsúlyt kapott -, hogy a régi szektás hibák megbélyegzése és felszámolása nélkül a revizionista zavarkeltéssel szemben sem lehet kellő eredménnyel küzdeni. Az MDP vezetésének szektás hibáival való gyökeres szakítás nélkülözhetetlen feltétele volt annak, hogy a párt új lenini politikája kialakuljon, s az újonnan keletkező szektás jelenségek elleni harc nélkülözhetetlen feltétele e politika továbbfejlődésének.

Az Országos Pártértekezlet kiemelkedő szerepet töltött be a párt szervezeti megszilárdításában is. Az MSZMP taglétszáma ekkor 350 000, alig több, mint egyharmada az MDP 1956 előtti taglétszámának. A párt mégis erősebb, befolyása nagyobb, mint az ellenforradalom előtti években. Az MSZMP sokkal inkább élcsapata a munkásosztálynak, mint az MDP volt. Tagjai a népi hatalom megvédéséért és megszilárdításáért folyó küzdelemben tömörültek.

Az MSZMP erejének döntő forrása az, hogy az új vezetés a marxi-lenini eszméket sikerrel alkalmazta a magyarországi viszonyokra. Olyan politikát dolgozott ki, amelyet a vártnál gyorsabb konszolidáció gyakorlati eredményei, az MSZMP nyolchónapos harci tapasztalatai meggyőzően igazoltak. Az MSZMP politikája, megnyerve a tömegek bizalmát, megszilárdította a munkásosztály társadalmi vezető szerepét és a munkás-paraszt szövetséget. Így vált a párt ismét a társadalom, az államélet elfogadott és hatékony vezetőjévé.

Az MSZMP 1957. júniusi Országos Pártértekezlete a kommunisták újjászervezett és történelmi győzelmet aratott pártjának tanácskozása volt. Jelentősége nem kisebb, mint egy pártkongresszusé. Megerősítette az ellenforradalom leverése során kialakított lenini politikai irányvonalat, és hatékonyan hozzájárult e politika továbbfejlesztéséhez.

***

A következőkben időrendi sorrendben részleteket közlünk olyan határozatokból és beszédekből, amelyek segítik az események megértését. Ahol úgy láttuk, hogy a szöveg megértéséhez szükséges, a dokumentumrészletet követő jegyzettel és kommentárral utaltunk a kötetben nem szereplő anyagokra vagy a kihagyott részek tartalmára. Azok számára pedig, akik részletesebb képet szeretnének alkotni maguknak a történtekről, megadjuk a teljes dokumentum ma legkönnyebben hozzáférhető lelőhelyét.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!