(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
18
XXXI.
Egy reggel Barcelona arra ébredt, hogy a város és a külvárosok villamosai nem közlekednek többé. Riadóra készülnének? — kérdezgették a járókelők és mindazok, akik a megállóknál türelmesen várakoztak. Szemüket az égre vetették és keresték a láthatatlan repülőgépeket. De órák múltak és nem hangzott fel a motorok félelmetes zúgása, sem pedig a már annyira ismert robbanások zaja. Csakhamar elterjedt a hír: a fasiszták elfoglalták Trempet, Katalónia legnagyobb áramfejlesztőtelepét.
A nép a rossz hírt, mint mindig, most is szokott nyugalmával fogadta. Ettől kezdve a munkások és munkásnők gyalog voltak kénytelenek otthonukból a gyárakba menni, néha a város legtávolabbi végeiről is. Persze arra sem volt lehetőség, hogy lakást cseréljenek, hiszen úgyszólván egy gombostűt sem lehetett már Barcelonában leejteni, annyira túl volt zsúfolva. Az emberek nyugodtak voltak és beletörődtek ebbe is. Az egyenlőtlen küzdelem újabb áldozatokat követelt. Későn éjjel, sötétben mentek haza, hogy a szomorú lencse és babvacsorát elköltsék. Mert Barcelonában a villanyvilágítás hiánya a legmélyebb sötétséget jelentette. Lehetetlen volt petróleum, benzin vagy karbidlámpát találni, de még egy gyertya sem akadt. Nálunk otthon egy olyan világítási rendszert használtunk, amely noha végtelenül kezdetleges volt, mégsem állt mindenkinek rendelkezésére, hiszen az ilyen lámpák elengedhetetlen kelléke mindig valami gyúlékony folyadék volt. Egy kölnivizes üveget megtöltöttünk benzinnel és a permetező apró lyukacskái előtt gyufát gyújtottunk. A gyorsan párolgó folyadék büdös és füstölgő lángot adott, ám még ez is jobb volt annál, minthogy teljes sötétségben járjunk a nagy házban, vagy úgy vacsorázzunk, hogy sem a tányért, sem az asztalt nem látjuk.
Amikor körülbelül három héttel később Ignacio a frontról visszatért, egy kevésbé kezdetleges világítási rendszert vezettünk be és bizonyos idő elmúltával a kormány rászánta magát, hogy szenet importáljon. Az ipart hajtóerővel kellett ellátni s a sokatszenvedett barcelonai háziasszonyoknak is jutott így valami kevés villanyáram. Ettől kezdve nem minden nap, de mégis néhány órán keresztül volt világításunk. A közúti közlekedés azonban nem indulhatott meg, csak nagyon bizonytalan és elégtelen módon.
Ahogy 1938-ban tavaszodott, úgy romlott a katonai helyzet. A fasiszták három különböző fronton haladtak előre. Északon hadmozdulataik azt a célt szolgálták, hogy Katalóniát elzárják Franciaországtól. Ezeknek a hadműveleteknek kapcsán sikerült elfoglalniok a Balaguer-től északra fekvő Trempet. Nyugaton Lerida, katalán tartomány felé nyomultak előre, a Zaragozából Barcelona felé vezető országúton. A jól felfegyverzett külföldi és a spanyol lázadó csapatok, tankok, könnyű és nehéz tüzérség, valamint nagyszámú repülőgép védelme alatt haladtak előre Dél-Katalóniában a Földközi-tenger felé. Céljuk az volt, hogy egy, a tengerig lefutó ékkel elvágják Katalóniát Spanyolország többi részétől.
Mintha csak az egész világ várakozó álláspontra helyezkedett volna azokban a napokban. A Spanyol Köztársaság honvédelmi minisztere azonban nem cselekedett. Ott ült az irodájában, anélkül, hogy bármilyen határozatot vagy rendeletet hozott volna, amely elejét vehetné a hadsereg felbomlásának. Olyan volt ez, mintha csak azt várná, hogy a dolgok elérkezzenek arra a pontra, ahol már nincs segítség. A teljes vereségről, a káoszról beszélt csak azért, hogy régóta hangoztatott jóslatai valóra váljanak. Mert Prieto soha nem bízott a tömegekben, soha nem hitt abban, hogy a nép ügye diadalt arathat.
A katonai parancsnokok képtelenek voltak helyreállítani a megtört frontvonalakat, ha a minisztériumból nem rendelik el a szükséges intézkedéseket. A parancsnokok látva, hogy Prieto semmit nem tesz azért, hogy az előretolt állásokban felmerülő szörnyű problémáikat megoldja és mivel észrevették, hogy saját felettesük, a honvédelmi miniszter köti meg kezüket, éppen abban a pillanatban, amikor a segítségére legnagyobb szükségük lett volna, a miniszterelnökhöz, Juan Negrinhez fordultak.
Az utolsó napokban a honvédelmi miniszter már a frontról hozzáérkező táviratokra sem válaszolt. A tisztek megokolt erősködése kétségtelenül meggyőzte Negrint annak szükségességéről, hogy Indalecio Prietóhoz fűződő régi barátságát félretéve, kezébe vegye a honvédelmi minisztérium vezetését.
Prieto visszavonult otthonába, mivel belátta, hogy az a célkitűzése, hogy ez alkalommal egyedül fejezze be a spanyol háborút, meghiúsult. Durcáskodott és szinte beteges keserűséget érzett. Ez volt az oka, hogy soha nem „bocsátotta meg” Negrinnek és a kommunistáknak, hogy magukévá tették a nép akaratát, amely a küzdelmet tovább kívánta folytatni.
Mi mást is akarhattak volna a fasiszták, mint a spanyol nép teljes behódolását, ami ilyen kedvezőtlen körülmények között természetesen feltétel nélküli megadást jelentett volna.
Negrin feladata, amikor átvette a honvédelmi minisztériumot, korántsem volt könnyű. Nagy beszédet mondott néhány nappal azelőtt, hogy ezt az új felelősséget is kénytelen volt magára venni. Felhívást intézett a hadsereghez és az egész néphez, hogy álljanak ellen. Világos és mindenki által érthető szavakkal kifejtette, hogy a végső győzelem igen is lehetséges, ha az ellenséget pillanatnyi előrehaladásában megállítjuk. „Katalónia ipara már elkezdett repülőgépeket és hadifelszereléseket gyártani és nem múlik el hosszú idő — mondotta —, amíg magunk is olyan helyzetbe kerülünk, hogy támadást indíthatunk. Addig is arasznyi területet sem szabad az ellenségnek átengednünk. Az ellenállás most az első lépés a végső győzelem felé”.
Ezek a komoly és reménytkeltő szavak a miniszterelnök szájából gyógyírt jelentettek a fronton lévő katonáknak és a hátországban élő polgári lakosságnak. De ez csak a kezdet volt. A hadsereget teljesen újjá kellett szervezni, teljesen át kellett alakítani.
Időközben a fasiszták hatalmas fegyver- és lőszerbeli fölényükkel és főképpen légihaderejükkel végre elérték a tengert és kettévágták Spanyolország területét. 1938 április 15-én, alig tíz nappal azután, hogy a honvédelmi minisztérium vezetésében a változás megtörtént — és keserű és jellegzetes véletlenképpen azon angol—olasz egyezmény aláírásának előestéjén, amely, a Földközi-tengeri status quo-t volt hivatva biztosítani — a fasiszták elfoglalták Vinaroz-t. Számos újság és képes folyóirat közölte az olasz légionáriusok fényképét, amint a „Mare Nostrum” kék vizében, áztatják a lábukat, de úgylátszik, az angol külügyminisztérium ezeket a folyóiratokat és újságokat nem járatta.
A rosszul felszerelt, de mégis, új elszántságtól és fegyelemtől lelkesített néphadsereg ismét szembeszállt az idegen hódítók ama terveivel hogy azok egész Spanyolországot elfoglalják. A fasiszta vezérkar legyezőalakú offenzívát tervezett Vinaroztól északra, Barcelona irányába és délre, Valencia felé. De északon az Ebro torkolatánál megállították az ellenséges előrenyomulást. Május elején Tortosánál megállt a front, a város egyik része a mi kezünkben volt, másik részét az ellenség tartotta megszállva.
Délen a valenciaiak hathatósan segítették a hadsereget erődépítéseikkel. A történelemből ismert Sagunto — amely Bilbao elvesztése után azért lett olyan fontos, mert az egyetlen város volt köztársasági területen, ahol magaskemencék voltak — lett katonáink védekezésének központja. A levantei csata különböző fázisaiban, azt lehet mondani egyfolytában tartott áprilistól júniusig. De az ellenséges előrenyomulás ereje megtört Sagunto új védőinek bátorságán. És a támadás, amely a fasiszták kétségtelen győzelmével kezdődött, Valenciától 50 kilométernyire megállt és súlyos vereséget jelentett számukra.
A köztársasági kormány „Negrin 13 pontjában” szögezte le a háború céljait. Ebben a tizenhárom pontban adták világos és érthető magyarázatát annak, miért kell folytatni a harcot és mit akarunk: milyen legyen Spanyolország, ha az idegen hódítókat egyszer kivertük onnan. Ez a tizenhárom pont megerősítette az ellenállás lendületét és könnyebbé tette azoknak az új áldozatoknak elviselését és vállalását, amelyekre azért volt szükség, hogy az ellenség előrenyomulását feltartóztassuk.
Május 1-én a miniszterelnök magához hívatta a külföldi sajtó képviselőit, hogy tájékoztassa őket arról a tizenhárom pontról, amely a Spanyol Köztársaság programja volt és amely a spanyol nép valóságos háborús céljait fejezte ki. Elmagyarázta az újságíróknak, hogy ez a nemzeti egységkormány által kidolgozott okmány nemcsak arra szolgál, hogy a külföldnek megmutassa, milyen célokért harcolt és harcol továbbra is a spanyol nép, hanem irányvonalat szab maguknak a spanyoloknak is, éppúgy azoknak, akik a Köztársaság védelme alatt élnek, mint azoknak, akik a fasiszták és a külföldi támadók által elfoglalt területeken tartózkodnak.
Ez volt a legjobb válasz azokra a londoni hazugságokra, amelyek még mindig „kommunistának” neveztek egy olyan kormányt, amelyben az összes pártok képviselve voltak. A legjobb válasz volt ez a Franco-területén élő becsapott spanyolok számára, akik maguk is tisztán kellett, hogy lássák a gyűlöletes idegen támadást.
A következőkben összefoglalva leírom a híres „Tizenhárom Pontot”, mert ez volt a legvilágosabb és legkonkrétebb kifejezése háborús céljainknak.
1. Spanyolország teljes függetlensége.
2. A spanyol terület felszabadítása minden ellenséges elfoglalás vagy befolyás alól.
3. Népi köztársaság.
4. Népszavazás közvetlenül a háború után a kormányforma eldöntésére.
5. A nemzeti egységgel összeegyeztethető tartományi szabadságok tiszteletben tartása.
6. Teljes társadalmi és polgári jogok az összes spanyolok számára, beleértve a vallás- és gondolatszabadságot is.
7. A magántulajdon és a termelőeszközök védelme. A polgárok kizsákmányolásából eredő vagyonok felhalmozásának megakadályozása.
8. Teljes földreform.
9. A munkások jogait biztosító szociális törvényhozás.
10. A nemzet kulturális, anyagi és erkölcsi fejlesztése.
11. Politikamentes hadsereg, mint a nép védelmi eszköze.
12. A háborúnak, mint nemzetpolitikai eszköznek, visszautasítása és hűség a Népszövetséggel kötött egyezményhez
13. Amnesztia mindazoknak a spanyoloknak, akik bebizonyítják, hogy az ország újjáépítésének munkájában részt akarnak venni, beleértve ezek közé természetesen azokat is, akik a lázadó hadseregnek voltak tagjai.
Ez a program egyesítette a spanyolokat akkor, amikor a Köztársaság területét a fasiszták által elfoglalt földrész kettévágta.
XXXII.
A köztársasági terület kettévágásának első következménye a növekvő élelmiszerhiány volt. Aragon elvesztésével, azzal, hogy az ellenséges csapatok behatoltak Katalóniába, valamint annak következtében, hogy Valencia gazdag kertgazdálkodásától elvágták, Barcelonának hatalmas mértékben növelnie kellett az élelmiszerbehozatalt Franciaországból. Végül már élelmiszerellátásában csaknem teljesen Franciaországtól függött. Ezzel szemben azonban a katalán főváros lakossága szinte percről-percre növekedett, az ország minden részéből özönlő nagyszámú menekülttel.
A déli zónával való összeköttetés nagyon megnehezedett. Több napba telt, amíg rádión fel tudtuk venni a kapcsolatot, de még ez a kapcsolat sem lehetett soha kielégítő, mivel a rádiót bárki hallgathatta. A tengerpartot a fasiszták állandó légitámadásoknak vetették alá, folyton bombázták a spanyol, de még inkább a kikötőkben horgonyzó külföldi hajókat. Ezeket a támadásokat a német és olasz repülőgépek, valamint a tengeralattjárók és az állandóan a spanyol tengerpart közelében tartózkodó néhány zseb-cirkáló végezte. Az egyetlen bizonyos mértékig biztos összeköttetést a légivonalak tartották fenn a két rész között. Az egyik zónából a másikba csak ezen a módon lehetett közlekedni, de természetesen ez az út is csak erősen csökkentett mértékben volt használható.
Minden másnap hajnalban, anélkül, hogy érthető okokból a felszállás időpontját előre meg lehetett volna határozni, egy Douglas utasszállítógép — egyike annak a négy gépnek, amely a kormány birtokában volt — elindult Barcelonából Valencia vagy Albacete felé és a következő napon tért vissza onnan. A háború kezdete óta, a már ismert külföldi korlátozások miatt, csak egy ilyen gépet tudtunk vásárolni. Ignacio számtalanszor ment ezen a repülőgépen és nekem mindig arra kellett gondolnom, hogy mi történik, ha ellenséges repülőgépek támadják meg. Még védekezni sem tudott volna, hiszen még egy gépfegyver sem volt a repülőgépen! Ám a fasiszták egyetlen utasszállítógépünket sem tudták lelőni azokban a hónapokban, amikor kénytelenek voltunk légiúton közlekedni az elszakított területekkel.
Egy alkalommal az a Douglas-gép, amelyen Ignacio Barcelonába tért vissza, éppen leszállni készült, amikor megszólaltak a légiriadó szirénái. A néhány szegényes légvédelmi ágyú azonnal tüzelni kezdett a város fölött repülő olasz bombavető Savoya-gépekre. Ebben a percben jelent meg a mit sem sejtő Douglas-gép a láthatáron. Néhány másodpercre a mi gépünk és az ellenséges bombavetők összekeveredtek az égen, míg a légvédelmi ágyúk továbbra is folytatták a tüzelést. Én a mi házunk erkélyéről néztem végig a jelenetet. Úgy éreztem, mintha évszázadokig tartana és mintha a szívverésem is megállt volna. Ám a Douglas pilótája gyorsan megértette, mi történik és gépét egy Barcelonától távolabb fekvő repülőtér felé irányította, ahol minden nehézség nélkül le is szállt.
Ebben a helyzetben hivatott magához Alvarez del Vayo államminiszter, hogy közölje velem: úgy határozott, hogy én megyek vele Genfbe, hogy a Népszövetség ülése idején a sajtó kérdéseivel foglalkozzam. Alvarez del Vayót bízták meg, hogy ismét tűzesse napirendre a Népszövetségnél a Spanyolországban folyó idegen beavatkozás kérdését. Mindez persze nem azt jelentette, hogy akár Vayo, akár más sokat várt volna a Népszövetségtől. De ez olyan szószék volt, amelyet nem hanyagolhattunk el, ezt is fel kellett használnunk, hogy szavunkat meghallja a világ.
Amikor az európai kormányok már csaknem elveszettnek hitték a Spanyol Köztársaságot, különlegesen fontos volt számunkra, hogy életerőnknek újabb bizonyságát adjuk. Mióta a fasiszták a Földközi-tengerhez értek, a külföldi sajtó legfeljebb három hetet adott arra, hogy véglegesen megsemmisítenek bennünket. Mégis, már csaknem egy hónap telt el azóta és del Vayo jelentős felszólalásával be akarta bizonyítani a Népszövetség ülésén, hogy továbbra is élünk és harcolunk.
Május 10-én indultam el Genfbe és bevallom, kíváncsian vártam, hogy saját szememmel győződjem meg arról, hogy a Népszövetség valóban működik. Ám alig hogy megérkeztem, már csak arra gondoltam, mikor mehetnék vissza Spanyolországba. A „demokráciák” és különösképpen a francia és angol kormány képviselőinek cinikus és álszent magatartása annyira utálatos volt, hogy mint spanyol és mint ember, szinte képtelen voltam elviselni azt. Ha valaha is hihetett valaki a Népszövetség őszinteségében és jóhiszeműségében, csak az 1938 májusában megtartott 101. ülés elég lett volna, hogy az effajta illúziókat eloszlassa. Mert csak nehezen lehet felülmúlni az álszentességnek és árulásnak azt a fokát, amelyet ez alkalommal elértek és amely annyira emlékezetes marad a spanyolok számára.
Amikor a mi küldötteink megérkeztek, a város tele volt mindenféle nemzetiségű diplomatával, titkárjaikkal, újságírókkal és Franco ügynökeivel, akik különböző latinamerikai köztársaságok képviselőivel sugdolóztak. Ezeken kívül számos megfigyelő és számtalan kíváncsi nyüzsgött mindenfelé. A külföldi sajtó tudósítóit a titkos ülésekről kizárták. Ezek a híres márványteremben, az ülésterem előtt töltötték idejüket vagy a sajtóosztályon, a földszinten és a bárban. Az emberi vezetékeken közvetített hírek és koholmányok riasztó gyorsasággal szálldostak az épületben és ugyanolyan sebességgel haltak el, mint ahogy születtek. Azok, amelyek testet is öltöttek és valóban hírré váltak, nem érdekeltek senkit. A beszéd az olasz és brit urak nemrégen aláírt egyezményéről folyt és általában borúlátó jóslatok hangzottak el Csehszlovákia sorsát illetőleg. Ebben a légkörben könnyebb volt megérteni, mint bárhol másutt, hogy Csehszlovákia demokratikus köztársaságát, ha eljön a döntő óra, sorsára hagyják vagy elárulják.
E rothadással és álnoksággal szembeszállva a Spanyol Köztársaság államminisztere benyújtotta történelmi interpellációját. Azt kérte, szűnjék meg a Benemavatkozási Bizottság aljas működése, hiszen ez a Bizottság csak trójai falónak szolgál Németország és Olaszország számára, hogy azok Spanyolország ellen indított támadásukat csak jobban végre tudják hajtani. Lord Halifax, a brit külügyminisztérium vezetője és országának képviselője, ez emlékezetes alkalommal fundálta ki, hogyan győzheti le Alvarez del Vayót: hideg és fensőbbséges megvetést mutatott. Az ülés többi küldötteitől az a láthatatlan fal szigetelte el, amely általában Nagy-Britannia jólnevelt uralkodóosztályát a többi halandóktól elválasztja. Lord Halifax a spanyol interpellációt és a spanyolokat férgeknek tekintette, akik fel merészelik emelni fejüket és ahelyett, hogy a földön csúsznának, két lábon állva akarnak haladni a világban. Ily hallatlan merészség ellen — gondolta bizonyára őméltósága — csak egy fegyver van: el kell taposni őket!
Egy este megfigyeltem, amint az asztalunkhoz közel vacsorázott a szállodában. Nekünk a pincér egy kívánatos gyümölcsökkel tele kosarait hozott és odaállította az asztalra. De lord Halifaxot nem lehetett ilyen közönséges módon kiszolgálni. Maga a maitre hozott egy kis tolókocsin számára válogatott gyümölcsöt. Őméltósága kezének könnyű mozdulatával jelezte, melyiket óhajtja és ekkor egy másik pincér jelent meg a maitre mellett, kezében egy dobozzal, amelyből egy pár hófehér, érintetlen kesztyűt húzott elő. Kellő méltósággal öltötte kezére a kesztyűket, majd a kosárból kivette azt az aranyló körtét, amelyet a brit külügyminiszter előzőleg kiválasztott és azt őméltósága tányérjára helyezte. A maitre, az a pincér, aki a dobozt hozta és a másik, aki a gyümölcsöskocsit tolta, mozdulatlanul és várakozva álltak, amíg meg nem győződtek arról, hogy a kiválasztott gyümölcs megnyerte őméltósága tetszését. Az lassan levágott egy szeletet a körtéből, villáját beleszúrta az ízletes gyümölcsbe, majd szájába vette. A három famulus megelégedetten sóhajtott és visszatért szokott tevékenységéhez.
Ettől az angol úrtól függött, hogy Spanyolország visszakapja független nemzethez illő és őt megillető jogait. A genfi álnokság elviselhetőbb lett volna, ha valaki feláll és hazugoknak nevez bennünket, ha valaki vitatni kezdi a spanyol küldött megállapításait, vagy ha őszintén azt hiszi, hogy nincsen igazunk. De nem akadt senki, aki ilyesmit mondott volna, még kevésbé maga lord Halifax vagy azok, akik készek voltak arra, hogy mindenre nagyot bólintsanak, amit az angol küldött mond.
Bármely közepesen tájékozott egyénnek legalább is el kellett volna ismernie, hogy igazunk van és oldalunkon áll az igazság, a nemzetközi jog, a demokrácia és a szabadság. Tehát mindaz, amiről álszenteskedő módon a Népszövetség tagállamai azt állították, hogy védelmezik. De finoman felvonták szemöldöküket — ó, igen, nagyon finoman és nagyon előkelően! (mert ezt nem felejtették el Genfben) —, hogy ezt mondják nekünk: „Na jó, és nekünk mindehhez mi közünk van? Lord Halifax például egyáltalában nem zavartatta magát azzal, hogy del Vayo vádjaira válaszoljon, noha az bebizonyította, hogy mialatt azt az angol-olasz egyezményt írták alá, amely a földközitengeri status quo fenntartását célozta, Mussolini közben továbbra is újabb hadseregeket küldött Spanyolországba és az olasz sajtó ismét és újfent hetvenkedett azzal, hogy olaszok voltak az elsők, akik behatoltak Vinarozba és elérték a Földközi-tengert. Bonnet mégcsak szót sem kért a spanyol kérdésben. De hát miért is zavartatták volna magukat az „előkelő uraságok” azzal, hogy szavakat fecséreljenek annak tagadására, amiről az egész világ pontosan és jól tudta, hogy igaz. Spanyolország persze, hogy fasiszta támadás áldozata! Világos! De hát milyen furcsa és nevetséges emberek ezek a spanyolok, akik folyton erről beszélnek és mindenütt ezen siránkoznak!
Lord Halifax gőzhengere pazarul működött Az Alvarez del Vayo által benyújtott interpelláció felett történt szavazás eredménye négy a kettő ellen volt. Anglia, Franciaország, Lengyelország és Románia „nem”-mel szavaztak, Spanyolország és a Szovjetunió „igen”-nel. A Tanács kilenc tagja tartózkodott a szavazástól.
Közvetlenül az ülés után az Egyesült Államok kormánya követte a brit politika példáját és ismét visszautasította a Spanyol Köztársaságnak a fegyvervásárlási tilalom feloldására vonatkozó kérelmét.
Úgy tértünk vissza Barcelonába, hogy a világ csaknem minden nemzete elhagyott bennünket. A katalán fővárosban pedig az a hír várt bennünket, hogy a néphadsereg a „demokráciák” árulása ellenére is feltartóztatta a fasiszta támadást.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!