JUGOSZLÁVIA A NÉPI HÁBORÚ TÜZÉBEN
(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)
1941 őszén a hitleri Németország csapatai Moszkva alatt álltak. Európa népei riadtan figyelték, hogyan végződik a nagy keleti csata. A kommunista pártok felszólították a dolgozókat, hogy aktív harcukkal könnyítsenek a Vörös Hadsereg helyzetén. Ám az európai országok többségében ekkor még csak születőben volt az ellenállási mozgalom.
A jugoszláviai helyzet mind katonai, mind pedig erkölcsi politikai okokból nagyon nyugtalanította Berlint; hiszen egyrészt a hitlerista tervek kudarca keleten, másrészt a hazafiak sikeres felszabadító harca az ellenség hátában azzal a meggyőződéssel töltötte el a hazafiakat a fasiszták által megszállt országokban, hogy az égig magasztalt német hadsereget nemcsak le kell, hanem le is lehet győzni!
A német parancsnokság nagy hadműveletek keretében próbálta szétzúzni a partizánmozgalmat Jugoszláviában. A megszállók a velük együttműködő hazaárulókkal együtt 1941 őszétől hét nagy hadjáratot indítottak a partizánok ellen.
Az első támadás 1941. szeptember 28-án kezdődött. A Nyugat-Szerbiában működő 12 partizánosztag összesen 15 000 harcosa ellen a fasiszták 4 német hadosztályt vontak össze, amelyeket repülőgépek és harckocsik támogattak. Részt vettek a támadásban a Nedic-féle alakulatok is. Az ellenség összesen. 80 000 embert vetett harcba. A német akcióval egyidejűleg Mihailovic csetnikjei áruló módon támadást intéztek Uzice ellen. Két hónapig tartottak a heves harcok. Mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. A partizánok visszavonultak dél felé, a Crna Gora-i határra, a Sandzak térségébe, amelyet az olaszok tartottak megszállva. A partizánok harci szelleme nem tört meg, tovább élt bennük a szilárd elhatározás, hogy harcolni fognak a végső győzelemig. Soraik gyorsan feltöltődtek.
A harcok közben felszínre kerültek a partizánmozgalom gyengéi is. Égetően szükségessé vált a partizánosztagok átszervezése nagy reguláris egységekké, amelyek nem kötődnek egy bizonyos vidékhez, hanem ott vethetők be, ahol szükség van rájuk. 1941. december 21-én Rudo községben szerb és Crna Gora-i munkásokból megalakult az első brigád, amely az 1. proletárbrigád nevet kapta. Parancsnoka Koca Popovic lett. Ez volt az új hadsereg, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg első nagy reguláris egysége. A brigád mindjárt, megalakulásának másnapján harcba indult. Ennek az eseménynek az emlékére december 22-én ünneplik a jugoszláv hadsereg napját.
Égett a talaj a hitleristák lába alatt. 1941 végére a jugoszláv hazafiak hősies harcukkal a megszállók, valamint az usztasák és a csetnikek számottevő erőit kötötték le.
A partizánok egyre nagyobb területeket tisztítottak meg a megszállóktól, és ezeken a területeken népi hatalmat teremtettek. Ámde a partizánok kivonulása egy olyan fontos bázisról, mint Nyugat-Szerbia, a parasztok jelentős részében bizonytalanságot szült, és kétséget keltett aziránt, hogy valóban le lehet győzni az erős ellenséget.
A hitleristák, hogy még jobban demoralizálják a lakosságot, 1942 január közepén megindították a második offenzívát, ezúttal Kelet-Bosznia felszabadított területei ellen. Az itt harcoló alig 4500 partizán ellen körülbelül 30 000 embert vetettek be. Heves harcok kezdődtek. Az ellenségnek sikerült több részre szabdalni a partizánok által felszabadított területet és elfoglalni néhány fontos települést. Ez volt a jugoszláv nép felszabadító háborújának egyik legnehezebb időszaka. Kemény tél volt. A partizánok szűkében voltak az élelemnek, ruházatnak, fegyvernek és lőszernek. Nem tudták mivel gyógyítani a sebesülteket és a betegeket. A hazafiak azonban ezekben a súlyos harcokban bámulatra méltó bátorságról és hősiességről tettek tanúságot. Az 1. proletárbrigád harcosai harmincfokos hidegben hajtották végre legendás hírű átkelésüket az egyik legmagasabb hegygerincen, Sarajevo közelében.
A jugoszláv partizánokat lelkesítette a Vörös Hadsereg példája, amely az első súlyos vereséget mérte Moszkva alatt a hitleristákra. A jugoszláv felkelők egyik vezetője, Rodoljub Colakovic ezt mondta: „Ma ünnepi hangulat van nálunk: Moszkvánál megindult az orosz támadás. Mindannyian a rádióhoz hajoltunk, és szinte lélegzetünket visszafojtva hallgattuk az adást. Hát megértük ezt a rég várt napot: a Vörös Hadsereg szétverte a németeket és visszavetette őket Moszkva alól. Egyikünk sem kételkedett benne soha, egy pillanatig sem, hogy ez a nap elérkezik.”
A moszkvai csatának azonban nemcsak morális jelentősége volt a jugoszláv nép számára. 1941 decembere és 1942 áprilisa között Jugoszláviából két német hadosztályt átdobtak a keleti frontra; ez valamelyest gyengítette a jugoszláviai német erőket, és könnyített a partizánok helyzetén. Ezekben a januári napokban a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottsága, a Legfelsőbb Parancsnokság, valamint Bosznia—Hercegovina katonai vezetősége felhívást intézett a néphez, hogy vegyen példát a hős szovjet hadseregről, amely pusztítja a kis népek és az egész emberiség legádázabb ellenségét, és szabadságot hoz minden leigázott népnek, köztük a jugoszláv népeknek is.
A vereségek, a nehézségek, a viszontagságok ellenére a partizánok létszáma nőttön-nőtt. A partizánegységek nem csak védekeztek, hanem gyakran támadtak is. Március elején a szerb partizánokból megalakult a 2. proletárbrigád, s hamarosan megszervezték a 3., sandzaki, a 4., és 5., Crna Gora-i brigádot. Két brigád alakult a nyugat-boszniai partizánok támaszpontján is.
Ahogy kitavaszodott, újra megélénkült a partizánharc. Különösen aktívan folyt az olaszok által megszállt Szlovéniában. Itt a partizánok 1942 közepére felszabadították a területnek csaknem a kétharmadát. Macedóniában is megerősödtek a partizánosztagok.
Igen feszültté vált a helyzet Crna Gorában, ahol a csetnikeknek sikerült vereségeket mérniük a partizánokra, és több vidéket ellenőrzésük alá vontak.
1942 tavaszára a felszabadító harc központja Kelet-Bosznia lett; itt voltak a partizánok fő erői, és itt székelt a Legfelsőbb Parancsnokság. A németek és az olaszok elhatározták, hogy csapást mérnek erre a térségre. A megszállók nagy erőket vontak össze; támogatták őket az usztasák és a csetnikek is.
A fasiszták harmadik offenzívája 1942 április közepén indult meg. Az ellenség sokszoros túlereje láttán a Legfelsőbb Parancsnokság azt a helyes döntést hozta, hogy a területet nem védik, hanem kitörnek a gyűrűből Nyugat-Bosznia felé, és ott egyesülnek a helyi partizánerőkkel. E célból a partizánbrigádokból rohamcsoportot szerveztek, amely június végén megkezdte a kitörést nyugati irányban. A partizánok átvágták a Sarajevo—Dubrovnik útvonalat, és tovább haladva felszabadítottak több fontos központot, többek között a rendkívüli módon megerősített Bihac várost.
A fő erők nyugatra vonulásával Jugoszlávia keleti vidékein, többek között Szerbiában, valamelyest gyengült a partizánmozgalom. Ezzel szemben jelentékenyen megélénkült a harc Szlovéniában. A megszállók még Ljubljanában sem érezték biztonságban magukat, ahol jól konspirált diverziós és felderítő csoport működött.
Crna Gorában, a Sandzakban és Hercegovinában a fasiszták vérfürdőt rendeztek. Bosszút álltak a közelmúltban elszenvedett vereségeikért. Az erős csetnik osztagok a meggyengült partizánosztagokra rontottak. Nagyon nehéz esztendő volt ez a jugoszláv partizánok számára. A nemzeti felszabadító mozgalom nagy nehézségekkel küzdött. Tavasszal, amikor a megszállók sikereket értek el, a felszabadított terület kis szigetekre szűkült, kevés volt az élelmiszer és a lőszer, némely partizánosztagban pedig az „ötödik hadoszlop” propagandájának hatására lázadások törtek ki.
A Szerbiában, Crna Gorában és Kelet-Boszniában elszenvedett súlyos vereségek ellenére az országban egészében véve tovább erősödött a harc. Az ellenségnek a három offenzíva során nem sikerült megsemmisítenie a partizánok fő erőit. Sőt, a nép szabadságáért küzdő harcosok száma egyre nőtt. Az év végére a partizánok ellenőrzésük alá vontak 30 várost, és felszabadították az ország területének több mint egyötödét. A jugoszláv árulók még inkább elszigetelődtek.
Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ebben az esztendőben az ország egyes területein némely pártvezető súlyos politikai hibákat követett el. Több vezető lebecsülte a jugoszláv népek harcának általános demokratikus jellegét, és baloldali túlkapásokat követett el a parasztsággal szemben. Ennek következtében a paraszti származású harcosok egy része elhagyta a partizánosztagokat és a csetnikekhez csatlakozott. A Kommunista Párt Központi Bizottsága azonban energikus intézkedéseket tett a hibák mielőbbi kijavítására.
Tökéletesedett a partizánmozgalom szervezeti felépítése. 1942 novemberében megalakult a reguláris Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és Partizánegységek, amely 2 hadtestből, 9 hadosztályból (38 brigádból), valamint 36 partizánegységből, összesen 150 000 harcosból állt. A jugoszláv hazafiak a megszálló csapatok és a helyi árulókból alakult katonai egységek jelentős erőit kötötték le. A Legfelsőbb Parancsnokságot 1942 novemberétől a Népi Felszabadító Hadsereg és a Partizánegységek Legfelsőbb Parancsnokságának nevezték. Ugyanakkor a Kommunista Párt több fontos politikai jellegű intézkedést tett a népi hatalom megszervezése és megszilárdítása érdekében. Többek között megalakult egy országos politikai szerv, Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsa (AVNOJ).
A hitleristák 1943 januárjában megindították negyedik offenzívájukat. Akkoriban rendkívül kedvezőtlen volt az általános hadászati helyzetük. Minden fronton visszavonulóban voltak. Ez arra kényszerítette őket, hogy igyekezzenek minél előbb leszámolni a jugoszláv partizánokkal, biztosítsák maguknak a hátországot, és csapatokat szabadítsanak fel a front számára. Hitler parancsot adott Löhr tábornoknak, a délkelet-európai német csapatok főparancsnokának, hogy személyesen irányítsa ezt a véleménye szerint döntő hadműveletet, amelynek során meg kellett volna semmisíteni a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereget és Partizánegységeket a Legfelsőbb Parancsnoksággal együtt. A hadművelet „Weiss-1” elnevezésű első szakaszára vonatkozó terv az volt, hogy szoros gyűrűbe fogják a nyugat-boszniai partizánterületeket, s arra kényszerítsék a partizánokat, hogy visszavonuljanak Grmec és Petrova Gora sziklás hegyei közé, ahol megsemmisítik őket.
Jugoszlávia nyugati részén elkeseredett harcok kezdődtek. Az ellenfél frontális harcra akarta kényszeríteni a partizánokat, a Legfelsőbb Parancsnokság azonban úgy döntött, hogy elterelő hadmozdulatokkal kimeríti az ellenséget, aztán délkeleti irányban kitör a Crna Gora és a Sandzak felé. Ehhez azonban át kellett kelni két folyón, a Neretván és a Drinán. A partizánok nehézségeit fokozta, hogy a húszezer harcoson kívül ott volt mintegy négyezer sebesült és beteg, több tízezer nő, gyermek és idős férfi. Az üldöző ellenséggel vívott szakadatlan harcok közepette a Népi Felszabadító Hadsereg fő erőinek sikerült átkelniük néhány hegyormon, elérték a Neretvát, és az ellenség tüzében átkeltek rajta. Ez az átkelés a jugoszláv nép felszabadító harca során véghez vitt legnagyobb hőstettek közé tartozott.
A túlerőben levő ellenséggel vívott súlyos harcokban a jugoszláv partizánokat a szovjet nép hősiessége lelkesítette. A jugoszlávok a legkülönbözőbb formákban juttatták kifejezésre rokonszenvüket minden iránt, ami szovjet. A Crna Gora-i Cetinje városban, a Népi Felszabadító Harc Múzeumában őrzik egy vékonyka kislány szerény fényképét. A kép alá írt szöveg arról tudósít, hogy 1943. március 12-én a németek elpusztították az egyik Crna Gora-i falu csaknem egész lakosságát. A kislány, aki elvesztette a szüleit, csodával határos módon menekült meg; a partizánok találtak rá. Ezen a napon hír érkezett arról, hogy a szovjet csapatok felszabadították Vjazmát. Orosz barátaik győzelmének tiszteletére a Crna Gora-i partizánok a Vjazma nevet adták a kislánynak.
A jugoszláviai felszabadító mozgalomnak újabb nagy lendületet adott a szovjet csapatok nagyszerű volgai győzelme. Egyre több ember állt be a partizánok közé. Az osztagok feltöltődtek városi fiatalokkal. A Kommunista Párt propagandája mind kedvezőbb talajra talált.
1943 áprilisában Crna Gora és a Sandzak lakossága örömmel fogadta a Népi Felszabadító Hadsereg egységeit. Ezeken a területeken újból visszaállították a népi hatalmat.
A német fasiszták nem akarták, hogy a partizánok megvessék lábukat az új helyen, és megpróbálták megakadályozni, hogy Kosovón és Metohiján keresztül esetleg áttörjenek Szerbiába; ezért nyomban készülődni kezdtek egy újabb támadásra. A partizánok által elfoglalt viszonylag kis terület körül mintegy 120 000 katonát vontak össze.
Az ötödik offenzíva 1943 május első napjaiban kezdődött. Az ellenség háromszoros gyűrűbe fogta a partizánokat, és makacsul szorongatta őket. A helyzet kritikussá vált. A felszabadító harc addig eltelt két esztendeje alatt ekkor zajlottak le a legvéresebb csaták.
Az ellenség meg-megújuló támadásainak visszaverése közben körülbelül 8000 jugoszláv harcos és parancsnok vesztette életét. Ebben a nehéz helyzetben a Legfelsőbb Parancsnokság merész elhatározásra jutott: ismét visszavonulnak Boszniába, de nem azon az úton, amelyen Crna Gorába jöttek, hanem Sarajevótól keletre. A Népi Felszabadító Hadsereg egységei a Sutjeska-folyónál megütköztek az ellenséggel, sikerült megőrizniük erőiket, s 1943 június—júliusában felszabadítottak több várost, áttörtek Kelet-Boszniába, és ott egyesültek a helyi partizánegységekkel. Minthogy az ellenség fő erői Nyugat-Jugoszláviában voltak lekötve, a partizánok felszították a harcot az ország más vidékein. Nagy lendületet vett a felszabadító harc Macedóniában. Itt a jugoszlávokkal együtt harcoltak azok a bolgár hazafiak, akik megszöktek a megszálló hadseregből. Ismét felélénkült a harc Szerbiában. A partizánok felszabadítottak több területet Szlavóniában, a Szávától északra. Újult erővel lángoltak fel a harcok Horvátországban és Szlovéniában.
1943 nyarára a második világháború frontjain az összes antifasiszta erők számára kedvezően alakult a helyzet. Csődöt mondott a németeknek az a próbálkozása, hogy Kurszknál ismét átvegyék a hadászati kezdeményezést. A Vörös Hadsereg, felőrölve az ellenség erejét, ellentámadásba ment át, és gyorsan előretört a Dnyeper felé. Javult a helyzet a Földközi-tenger medencéjében is. A szövetségesek kiűzték Afrikából a tengelyhatalmak csapatait, elfoglalták Szicíliát, és hídfőállást építettek ki a szárazföldön. Olaszországban súlyos politikai válság tört ki. Mussolinit megfosztották hatalmától és letartóztatták.
Olaszország 1943. szeptember 8-i kapitulációja után a jugoszláv partizánok négy olasz hadosztályt teljesen, kilencet pedig részben lefegyvereztek. Óriási mennyiségű fegyver és lőszer jutott a birtokukba, amely elegendő volt 80 000 új harcos felfegyverzésére. Hamarosan felszabadult az Adriai-tenger csaknem egész jugoszláv partvidéke és több sziget. Újabb, kedvező lehetőségek nyíltak a felszabadító harc előtt. A végső győzelem azonban még messze volt.
1943 szeptemberének második felében a német hadvezetőség megindította a hatodik offenzíva néven ismert újabb támadássorozatot. A Népi Felszabadító Hadseregnek óriási nehézségekkel kellett megküzdenie, de az általános helyzet neki kedvezett. Most már sokkal jobban volt felfegyverezve, mint a megelőző időszakban. Megkezdődött az egyes fegyvernemek átszervezése. 1943 májusától bevezették a tábornoki, tiszti és altiszti rangokat a megfelelő rangjelzésekkel, kitüntetéseket alapítottak, tisztiiskola működött. A harci szellem kitűnő volt. Az erőviszonyok némileg megváltoztak a jugoszláv hadsereg javára. Az ellenségnek 650 000 katonája és tisztje volt (ebből 300 000 német), a Népi Felszabadító Hadseregnek viszont már nyolc hadteste (26 hadosztálya), néhány önálló dandárja és 108 partizánegysége, összesen mintegy 300 000 harcossal.
Az utolsó előtti offenzívának az volt a sajátossága, hogy a hitleristák az Adriai-tenger partvidékén kezdték meg az előnyomulást, majd pedig több erős rohamot intéztek a partizánegységek ellen Szlovéniában, Macedóniában, Szerbiában és Közép-Boszniában.
A harcok 1944 januárjáig tartottak. Akárcsak a korábbi csatákban, a hazafiak ezekben a harcokban is tömegesen hajtottak végre hőstetteket. Sem a hideg, sem az éhezés, sem a több napig tartó kimerítő hegymászás, sem a véres összecsapások nem tudták feltartóztatni a Népi Felszabadító Hadsereg harcosait és parancsnokait a rég várt győzelemhez vezető nehéz úton.
Íme, a nehéz napok egyik harci epizódja.
A partizánegységek parancsnoksága egyik alkalommal úgy döntött, hogy támadást intéz az Adriai-tenger partvidéke mentén vonuló két német hadosztály ellen. A színhelyet ügyesen választották meg. A keskeny utat, amelyen az ellenséges hadoszlop vonult, egyik oldalról a tenger, a másik oldalról meredek sziklafal szegélyezte. A partizánok váratlanul fergeteges tüzet zúdítottak az ellenségre, a németek azonban, látva, hogy túlerőben vannak, makacsul ellenálltak. A csata sorsa annak a partizánegységnek a támadásától függött, amely a hegyekben foglalt el lesállást. Az ellenség azonban olyan erősen tüzelt, hogy a harcosok mozdulni sem tudtak. S ekkor valaki azt a hírt hozta, hogy a szovjet csapatok felszabadították Kijevet. A partizánokat példátlan lelkesedés hatotta át. „Bevették Kijevet! Bevették Kijevet!” — terjedt a hír futótűzként a hegyekben. A partizánok egyik csoportja „Kijev!” kiáltással lezúdult a hegyről az ellenségre. Órákon át dúlt a harc. Az úton több száz ellenséges katona holtteste maradt.
1943 utolsó hónapjaiban a jugoszláv nép nemcsak nagyszerű katonai sikereket, hanem igen fontos politikai sikereket is elért. Ezek közül a legfontosabb a demokratikus föderatív állam megteremtése volt. Ez új szakaszt jelentett a jugoszláv népi forradalom fejlődésében.
A szovjet emberek a háború alatt csodálattal figyelték a jugoszláv nép hősi harcát. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsék a közös ellenség ellen küzdő testvéreiket. A Jugoszlávia népeinek nyújtott leghatékonyabb segítség az volt, hogy a Vörös Hadsereg felmorzsolta a válogatott hitlerista hadosztályokat. Több millió ellenséges katona és tiszt pusztult el Moszkva alatt, a Volga menti sztyeppéken, a belorusz erdőkben, Ukrajnában … 1944 elejére kedvező helyzet alakult ki, amely lehetővé tette, hogy a két hadsereg főparancsnoksága közvetlen kapcsolatot teremtsen egymással. 1944. február 23-án N. V. Kornyejev altábornagy vezetésével szovjet katonai küldöttség érkezett Jugoszláviába. 1944 május elején a Szovjetunióban, a vinnyicai terület Kalinovka falujában különleges bázist szerveztek, ahonnan az 5. távolsági bombázó repülőhadosztály gépei rakományokat szállítottak a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregnek. Minthogy ez a bázis olyan távolságra volt a partizánok fő működési területétől, hogy a szállító repülőgépek egy éjszaka nem tudták oda-vissza megtenni az utat, úgy határoztak, hogy Olaszország felszabadított területén, Bariban is kiépítenek egy támaszpontot. Erről a két támaszpontról a szovjet repülőgépek 1944 májusa és szeptembere között 920 tonna különböző rakományt szállítottak Jugoszláviába. A szovjet segítség még nagyobb mérvű lett azután, hogy a Vörös Hadsereg 1944 szeptember elején elérte a jugoszláv határt és bázist létesített Craiova román városban.
1944 tavasza a jugoszláv hazafiak újabb nagy győzelmeit hozta. A Népi Felszabadító Hadsereg támadta az ellenség közlekedési vonalait, s rendkívül nehéz helyzetbe hozta a Görögországban állomásozó hitlerista hadseregcsoportot.
A hitleristák még egy utolsó nagy hadműveletet indítottak Jugoszláviában, hogy megkíséreljék szétzúzni a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és Partizánegységek főerőit, elsősorban pedig a Drvarnál (Nyugat-Boszniában) levő Legfelsőbb Parancsnokságot. A német parancsnokság olyan kalandor hadműveletet készített elő, amilyenre nem volt példa a jugoszláviai háborúban. Berlinben úgy döntöttek, hogy ejtőernyősöket dobnak le Drvarban, és megfosztják vezetőitől a jugoszláviai felszabadító mozgalmat. A szigorúan titkos terv a „Lóugrás” fedőnevet kapta.
A hadművelet irányítását Lothar Rendulicra, a 2. páncélos hadsereg parancsnokára bízták. Rendelkezésére bocsátották a Ripke kapitány parancsnoksága alatt álló, Prága mellől Kraljevóba átdobott 500. SS ejtőernyős zászlóaljat, amely főleg büntetőosztagosokból állt. A hadműveletbe bevonták a Zágráb környéki repülőtereken elhelyezett 1. légi deszant ezred 2. és 3. csoportját, a Délkeleti Vadászok Szövetsége nevű diverziós terrorista szervezet egységét, amelynek Benes őrnagy volt a parancsnoka (ezt az egységet rendszerint Benes-osztagnak is nevezték), valamint még egy speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy megszerezze a Legfelsőbb Parancsnokság egész irattárát, rádióállomását és rejtjelkulcsait.
A von Varnbüller ezredes által kidolgozott részletes tervet Rendulic tábornok 1944. május 24-én hagyta jóvá. A terv szerint az ejtőernyősöknek három repülőtérről kellett felszállniuk: a Belgrádtól északra fekvő Petrovgrádból (ma Zrenjanin), Banja Lukáról és Zágrábból. Ripke kapitány három csoportra osztotta zászlóalját. A Zágráb melletti repülőtérre megérkeztek a Benes-osztag alegységei és a speciális egység résztvevői is.
Egy 340 főnyi csoportnak vitorlázó repülőgépekkel kellett leszállnia Drvarban, a többi 314 főnek pedig ejtőernyővel. A vitorlázó repülőgépeken szállított csoportnak az volt a feladata, hogy megsemmisítse a Legfelsőbb Parancsnokságot és a szövetséges katonai missziók tagjait. Az ejtőernyősök viszont azt a feladatot kapták, hogy szállják meg a városhoz vezető utakat, és élve vagy halva fogják el Tito marsallt, aki legközelebbi munkatársaival akkor egy mély barlangban lakott.
Időközben páncélos és gépesített egységeket is felkészítettek, hogy a deszant földet érésének pillanatában villámgyorsan előnyomuljanak Drvar felé. Az ország minden részében fokozták a harcot a Népi Felszabadító Hadsereg ellen. A légi deszantot a légierő nagy egységei támogatták.
Kornyejev tábornoktól, a jugoszláviai szovjet katonai misszió egykori vezetőjétől tudjuk, hogy a Legfelsőbb Parancsnokság időben értesült a hitleristák tervéről. A parancsnokság több óvintézkedést tett. Drvarhoz vezényelték a Koca Popovic parancsnoksága alatt álló 1. proletár hadtest két dandárját. Drvartól keletre, az erdőben, Potoci közelében tartalék parancsnoki állást építettek. Josip Broz Tito Kornyejev tábornokkal együtt megszemlélte az új parancsnoki állást, és alkalmasnak találta arra, hogy Drvar feladása esetén innen irányítsák a csapatokat. Ide szállították át az élelmiszer-tartalékok egy részét is.
Mivel a támadás késett, a partizándandárok más feladatot kaptak és elhagyták Drvart. A hitleristák a gondosan megtervezett hadműveletet május 25-én kora reggel indították meg Drvar és a környező falvak erőteljes bombázásával. Azután ledobták a légi deszantot. Ekkor csupán a vezérkar őrzászlóaljának egy része tartózkodott a városban, valamint a tisztiiskola növendékei, akik csak könnyű fegyverzettel rendelkeztek.
A németeknek sikerült elfoglalniuk az Unac-folyó bal partját és magát a várost. Bármi áron át akartak törni a folyó hídján a barlanghoz, amelyben Josip Broz Tito, Edvard Kardelj és Milutinovic tartózkodott, Az ellenség azonban hősies ellenállásba ütközött, és visszavonult a városba, befészkelve magát a házakba. Egész napon át véres harc folyt. Mindkét félnek nagyok voltak a veszteségei. A városban majd egy szálig elpusztultak az ifjúsági szervezet körzeti bizottságának felelős munkatársai. Bátran küzdöttek a harckocsi század harcosai is. A harcosoknak nagy segítséget nyújtottak a város lakói.
Miközben a városban dúlt a harc, a parancsnokság tagjai és Tito a barlangból kötélen leereszkedtek a folyóhoz, és biztonságos helyre távoztak. A fasiszta deszant tehát nem teljesítette fő feladatát. A május 25-i és 26-i csaták folyamán a németeknek több mint a fele elpusztult; akik megmaradtak, azokat a partizánok beszorították a cellulózgyár romjai közé és a városi temetőbe. A németeket a teljes megsemmisítésétől az a harckocsioszlop mentette meg, amely május 26-án tört be Drvarra.
A Legfelsőbb Parancsnokság és az 1. proletár hadtest egységei, az üldöző ellenség rohamait elhárítva, délkelet felé, Kupresko Pole irányában vonultak vissza. Tíz napig tartott ez a 80 km-es út. A parancsnokság alighogy kijutott az egyik gyűrűből, máris egy másikba került. Bizonyos időre megszakadt a kapcsolat a csapatokkal és a külvilággal. A Legfelsőbb Parancsnokság egyes tagjai azt javasolták, hogy települjenek át Crna Gorába vagy Vis szigetére, vagy esetleg egy időre Olaszországba. Végül olyan döntés született, hogy a Népi Felszabadító Hadsereg és Partizánegységek Legfelsőbb Parancsnoksága átteszi székhelyét Vis szigetére. Kornyejev tábornok parancsot adott, hogy Bariból küldjék el A. Sornyikov őrnagy repülőgépét. A repülőgép navigátorát, aki a misszió mellett volt, megbízták, hogy a június 3-ról 4-re virradó éjszakán szervezze meg a gép fogadását Kupresko Poléban. Sornyikov őrnagy nagyszerűen teljesítette a feladatot. Két éjszakai út során több mint negyven embert szállított Bariba, köztük Josip Broz Tito marsallt, a Központi Bizottság Politikai Irodájának tagjait, a parancsnokság beosztottainak zömét és a szövetséges missziók munkatársait. Később a szövetségesek két másik repülőgépe elszállította a parancsnokság többi munkatársát is. Néhány órával azután, hogy az utolsó repülőgép is felszállt, Kupresko Poléba betörtek a német harckocsik. Később a harci feladat sikeres végrehajtásáért A. Sornyikov, B. Kalinkin pilótáknak és P. Jakimov navigátornak a Szovjetunió Hőse és Jugoszlávia Népi Hőse címet adományozták.
A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és Partizánegységek Legfőbb Parancsnoksága ismét kezébe vette az összes harci cselekmények irányítását.
Minthogy a szovjet csapatok sikeresen támadtak délen és bevonultak Romániába, a Népi Felszabadító Hadsereg hadműveleteinek központja áttevődött Szerbiába. A Legfelsőbb Parancsnokság megparancsolta a hadsereg fő erőinek, hogy törjenek be Belgrád térségébe, ami 1944 augusztus elején megtörtént.
Ebben az időben a jugoszláv népek még nagyobb mértékű szovjet segítséget kaptak, mint korábban. A Népi Felszabadító Hadsereg napról napra erősebb és tapasztaltabb lett. Sikerei láttán özönlöttek soraiba az önkéntesek. 1944 nyarán a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és Partizánegységek keretében mintegy 350 000 fő harcolt. A népi felkelés terjedése révén 1944-ben még nagyobb területek szabadultak fel, s mindenütt létrejött a népi hatalom.
Eközben a szovjet csapatok, amelyek a iasi—kisinyovi hadműveletben szétverték az ellenséget, s felszabadították Romániát és Bulgáriát, gyors ütemben közeledtek Jugoszláviához. 1944 szeptember elején a Dunánál, a Vaskapu közelében a szovjet csapatok találkoztak a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 14. hadtestének harcosaival. Rég várt, történelmi találkozás volt ez, új szakasz kezdetét jelezte Jugoszlávia felszabadításában, a népi forradalom fejlődésében.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!