JUGOSZLÁVIA A NÉPI HÁBORÚ TÜZÉBEN
(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)
Így értékelte a Jugoszláv Kommunista Párt az akkor kialakult helyzetet. A Központi Bizottság Politikai Irodájának tagjai június 22-én rendkívüli ülésre jöttek össze Belgrádban. Határozatot hoztak, hogy fegyveres harcra szólítják fel Jugoszlávia népeit. A párt Központi Bizottságának felhívásában ezt olvashatjuk: „A hős szovjet nép drága vére nemcsak a szocializmus országának védelmében ömlik, hanem az egész dolgozó emberiség végleges társadalmi és nemzeti felszabadulásáért is. Ezért ez a harc a mi harcunk is, s így minden erőnkkel, akár az életünk árán is, támogatnunk kell.”2 Belgradszkaja operacija. Pod obscsej redakcijej Marsala Szovjetszkovo Szojuza Sz. Sz. Birjuzova, genyeral-polkovnyika Jugoszlavszkoj narodnoj armii Rade Hancovicsa. Moszkva 1964. 29. old. *
Ezekben a napokban nyugtalanító hírek érkeztek a keleti frontról. A hitleristák előrenyomultak. Félő volt, hogy a jugoszláv hazafiak apatikussá válnak, s kilátástalannak fogják látni a helyzetet. Ámde másként történt. A Szovjetunió belépése a Hitler-ellenes háborúba nagy erkölcsi politikai támogatást jelentett a megszállt Európa valamennyi népe, így Jugoszlávia népei számára is. Az a tény, hogy a fasiszták a szocializmus hazájára támadtak, még gyűlöletesebbé tette a megszállókat. A népben az a meggyőződés élt, hogy ha Oroszország bekapcsolódott a fasizmus elleni harcba, a háború hamarosan győzelmesen befejeződik. Elterjedt a hír, hogy orosz ejtőernyősöket fognak ledobni Jugoszláviában. Egyes vidékeken idő előtt lekaszálták a réteket, hogy a szovjet ejtőernyősök ki ne tapossák a füvet. (A parasztok így képzelték el az ejtőernyősök földet érését!)
Mivel a szovjet—német front lekötötte a Wehrmacht főerőit, Jugoszláviában kedvező feltételek alakultak ki a fegyveres felkeléshez. Máskülönben kalandorpolitika lett volna a népet idő előtt felkelésre szólítani. A Szovjetunió elleni támadás idején a hitlerista vezérkar kivont Jugoszláviából 16 német hadosztályt. Jugoszláviában 30 hadosztály maradt, elsősorban olasz, bolgár és a németek zsoldjában álló jugoszláv hadosztályok.
Már június-júliusban országszerte gyorsan szaporodtak a partizánosztagok. A hazafias érzelmű munkások, parasztok, értelmiségiek a hegyekbe, erdőkbe húzódtak. Edvard Kardelj helyesen állapította meg: az a tény, hogy a felszabadító harcban nagy paraszti tömegek vettek részt, a Kommunista Párt nagy politikai győzelme volt. Kardelj 1944-ben azt írta, hogy a parasztok részvétele olyan tömegtámogatást biztosított a népi felszabadító mozgalomnak, amely nélkül nem lehetett volna partizánharcot folytatni.
A harc terjedése következtében szükségessé vált, hogy biztosítsák a partizánmozgalom áttekinthető szervezeti felépítését és központi irányítását. Június 27-én Belgrádban megszervezték a jugoszláv népi felszabadító partizánegységek főparancsnokságát. Főparancsnokká Josip Broz Titót nevezték ki. A Központi Bizottság Politikai Irodája már július 4-én az egész ország területére vonatkozóan kidolgozta a fegyveres felkelések részletes tervét.
A kommunisták felhívása — „Halál a fasizmusra! — Szabadság a népnek!” — a nemzeti felszabadító harc központi jelszava lett. A felkelések lángja gyorsan elborította Szerbiát, Horvátországot, Bosznia—Hercegovinát, Szlovéniát és Crna Gorát… 1941. július 7-én Bela Crkva faluban a csendőrök megpróbálták szétkergetni a parasztok gyűlését. Az utóbbiak segítségére sietett a partizánok egy csoportja Zikica Jovanovic vezetésével, akit „Spanyolnak” neveztek, mert részt vett a spanyol polgárháborúban. A fegyveres összecsapás a csendőrök megfutamodásával végződött. A partizánosztag újabb harcosokkal gyarapodott a helybeli lakosok közül. Így kezdődött meg a fegyveres felkelés Szerbiában.
Néhány nappal később harcra kelt Crna Gora szabadságszerető népe. Július 12-én az olasz megszállók egy maroknyi helybeli áruló segítségével kikiáltották a „szuverén és független” Crna Gorát. A nép a maga módján válaszolt erre a komédiára: fegyvert fogott, és néhány hét leforgása alatt felszabadította Crna Gora csaknem egész területét. Hogy a Crna Gora-iak milyen aktívan vettek részt a felkelésben, azt a következő számok is mutatják: az országrész 360 000 lakosából 32 000 fogott fegyvert! E nép fiai régóta híresek bátorságukról és merészségükről. Jugoszláviában, ha jellemezni akarják harci szellemüket, ma is ezt mondják: „Két Crna Gora-i már egy hadsereg.” Az antifasiszta harc éveiben 223 Crna Gora-it tüntettek ki a Jugoszlávia Népi Hőse címmel.
A bátor Crna Gora-iak biztosak voltak abban, hogy győznek, mert velük volt a szovjet nép. A hegyekben akkor egy igen népszerű dalt énekeltek, a következő refrénnel:
Nem félünk, ha német bombázás ostoroz,
Hisz mellettünk áll kétszáz millió orosz!
Az olasz megszállók, akik fegyverzetüket tekintve óriási fölényben voltak, s ráadásul kihasználhatták a Crna Gora-iak néhány szervezési hibáját, augusztusban támadásba lendültek. A felkelők harci szellemét azonban nem tudták megtörni.
Valamelyest nehezebb körülmények között bontakozott ki a harc Szlovénia északi részén, amelyet a hitlerista birodalomhoz csatoltak. Itt már 1941 májusában kialakult az illegális katonai bizottságok hálózata, a szovjet—német háború megindulása után pedig Ljubljanában létrejött a szlovén partizánegységek főparancsnoksága. 1941. július 22-én kitört a fegyveres felkelés. A hazafiak megtámadták a kisebb német helyőrségeket, diverziós cselekményeket hajtottak végre az üzemekben, a vasútvonalakon. A fasisztáknak azonban sikerült több ellenakciót végrehajtaniuk, s a kis létszámú és rosszul felszerelt partizánosztagok 1941 őszére nehéz helyzetbe kerültek.
Nagy jelentőségű volt a Jugoszlávia földrajzi középpontjában levő Bosznia hazafias érzelmű lakosságának megmozdulása. Itt az a támadás adta meg a jelt az általános felkelésre, amelyet a partizánok 1941. július 27-én Drvar város és néhány más település ellen intéztek. Szétverték az usztasákat és a domobránokat.3 Domobránok (honvédők) — a Független Horvát Állam hadseregébe mozgósított katonák. — Szerk. *
A Jugoszláv Kommunista Párt Bosznia—Hercegovinai Területi Bizottsága felszólította a hazafiakat, hogy akadályozzák meg a nemzetiségek közötti ellenségeskedést, és küzdjenek a népek testvériségéért.
A boszniai felkeléssel egy napon tört ki a felkelés Horvátországban is. Elsősorban az itt élő szerbek fogtak fegyvert, mert a horvát usztasák leginkább a szerbeket üldözték. A fasiszta propaganda hatására a horvát lakosság bizonyos része egy ideig bizalmatlan volt a partizánmozgalommal szemben. Ámde a horvát dolgozók zöme fokozatosan elvesztette hitét a Pavelic vezette szabad Horvátország létezésének lehetőségében, és csatlakozott a szerbekhez. Horvátországban Lika partizánjainak fegyverei dördültek el elsőként. A partizánok felszabadították Srb falucskát, és elvágták a Knin—Drvar utat, augusztus elején pedig elfoglalták az első horvát várost, Donji Lapacot. A következő két hónapon át a partizánok ellenőrzésük alatt tartották a Szávától délre eső terület jelentős részét. Amikor 1941 őszén megérkeztek az olasz csapatok, a partizánharc némileg gyengült, de nem szűnt meg.
Különleges helyzetben volt Jugoszlávia déli része, a Vardar menti Macedónia, amelyet a monarcho-fasiszta Bulgária csapatai szálltak meg. Itt a bolgár megszálló hatóságok könyörtelenül elfojtották ugyan az antifasiszta mozgalmat, de megpróbálták megnyerni a lakosságot. Macedónia nyugati részét az olaszok szállták meg. A JKP Macedóniai Területi Bizottsága 1941 novemberében határozatot hozott, hogy ezt a vidéket a fegyveres felkelés támaszpontjává kell kiépíteni. A határozatban kitűzött feladatot azonban csak 1942—1943-ban sikerült végrehajtani.
Különösen aktívan bontakozott ki a népi felszabadító harc Szerbiában. A partizánok nagy területet felszabadítottak, és megalakították az ún. Uzicei Köztársaságot. Uzicében kezükbe került a fegyvergyár, amelyben két és fél hónap alatt több mint 20 000 puskát, mintegy 3 millió töltényt, több ezer gránátot készítettek, és megjavítottak több száz géppuskát. Ez nagy segítséget jelentett a felkelők számára.
A népi felszabadító partizánegységek főparancsnoksága Belgrádból áttelepült a nyugat-szerbiai felszabadított területre, Krupany község közelébe. 1941 október közepétől Uzicében jelent meg a „Borba”, a Jugoszláv Kommunista Párt központi lapja. Szerbia, Bosznia—Hercegovina, Horvátország és Szlovénia felszabadított területein megteremtették a népi hatalmat.
Mindezek a tények azt bizonyítják, hogy a felkelés nem spontán tört ki, és nem helyi jellegű volt. Kezdettől fogva a Kommunista Párt nagy szervező és ideológiai munkájának volt az eredménye, és az egész országra kiterjedt. Nagy fontosságú tény, hogy átfogó antifasiszta népi felkelés tört ki csaknem Európa közepén, mélyen a fasiszták hátországában akkor, amikor a hitlerista csapatok Moszkva felé törtek!
A jugoszláviai helyzet erősen nyugtalanította a német megszállókat. Turner tábornok, Szerbia parancsnokának helyettese, ezt írta Szerbiából küldött egyik jelentésében: „Minden eszközzel megpróbálkoztunk: rábeszéléssel, szép szóval, fenyegetéssel, de semmi sem használt… Csődöt mondott minden kísérletünk, hogy a népet konstruktív irányba tereljük és kivonjuk a kommunisták befolyása alól… A fokozott propaganda sem segít; hiába állítjuk, hogy a bolsevistáknak rosszul megy a fronton.” „Az a benyomásom — fejezi be jelentését Turner —, hogy még a Szovjetunió kapitulációjáról szóló hírek sem bírnák fegyverletételre ezeket a banditákat, akik olyan szívósak, mint az ördögök. Szervezettségük kiváló; klasszikus példája lehetne a legjobb titkos szervezetnek.”4 Jovan Marjanovics: Felszabadító háború és népi forradalom Jugoszláviában. 1941—1945. Kossuth Könyvkiadó 1968. 56—57. old. *
A partizánháború terjedése a Balkánon közvetlenül összefüggött a szovjet nép hősi ellenállásával. A Wehrmacht fő erőit ugyanis a keleti fronton összpontosították. Amikor List vezértábornagy, a Balkánon állomásozó német csapatok főparancsnoka, 1941 szeptemberében erősítést kért a jugoszláv partizánok elleni harchoz, Hitler azt válaszolta, hogy a keleti fronton kialakult helyzet ezt nem teszi lehetővé.
A hitleristák, mivel nem volt elég erejük, hogy maguk fojtsák el a jugoszláviai partizánmozgalmat, elhatározták, hogy nagyobb mértékben veszik igénybe a helybeli árulók szolgálatait. 1941 augusztus végén Belgrádban Milan Nedic tábornok vezetésével megalakították Szerbia „kormányát”, s megengedték Nedicnek, hogy megszervezze a „szerb önkéntes hadsereget”. Később Rupniknak, a királyi jugoszláv hadsereg egykori tábornokának parancsnoksága alatt Szlovéniában is szerveztek katonai alakulatokat. Mindezzel azonban nem tudták számottevően gyengíteni a partizánmozgalmat.
A jugoszláv hazafiaknak az idegen hódítók ellen, a nemzeti felszabadulásért vívott harca egybeolvadt a munkások, parasztok és haladó értelmiségiek polgárháborújával, akik azon reakciós burzsoá földesúri erők ellen küzdöttek, amelyek elárulták a nemzeti érdekeket, és a régi népellenes rendszert akarták visszaállítani.
A megszállók kegyetlen terrort alkalmaztak Jugoszlávia lakosságával szemben. A hazafiak tízezreit küldték kényszermunkára Németországba, Ausztriába, Olaszországba, Norvégiába, a hitlerista koncentrációs táborokba. Felperzseltek több tucat falut. A hitleristák és Nedic emberei tömegesen mészárolták le a lakosságot. 1941. október 21-én Kragujevacban hétezer lakost lőttek agyon. A gimnáziumból egész osztályokat vezettek kivégzésre, a tanárokkal együtt. A halálraítéltek hazafias dalokat énekeltek. Ezekben a napokban körülbelül kétezer embert gyilkoltak meg Kraljevo ipari központban is. Így hajtották végre a fasiszták Hitler szeptember 16-i parancsát, hogy „teremtsenek rendet Jugoszláviában”, nehogy csapatokat kelljen elvonni a szovjet—német fronton rájuk háruló fő feladattól.
Szeptember 19-én Görögországból Jugoszláviába érkezett törzskarával Böhme tábornok, a 18. német hadtest parancsnoka, akit a jugoszláviai német csapatok és az árulók fegyveres erőinek főparancsnokává neveztek ki. Az új főparancsnok felhívást intézett a csapatokhoz, hogy legyenek könyörtelenek a jugoszláv hazafiakkal szemben. De minél jobban őrjöngtek a megszállók, annál jobban duzzadt a népi ellenállás lavinája.
A Kommunista Párt a jugoszláviai népek fegyverbarátságában és összeforrottságában látta az idegen hódítók feletti győzelem biztosítékát. Ezért állandóan arra buzdította a hazafiakat, hogy tömörüljenek egységfrontba, és leplezzék le azokat, akik szeretnék összeugrasztani a jugoszláv népeket. A jugoszláv népek barátságának erősítésében, továbbá a katonai-politikai helyzetről szóló információk terjesztésében fontos szerepet játszott a Szabad Jugoszlávia rádióállomás.
A partizánharc további kiterjesztésének problémáit 1941. szeptember 26-án a nyugat-szerbiai Stolici községben tartott tanácskozáson beszélték meg. A tanácskozáson részt vettek a Központi Bizottság Politikai Irodájának tagjai — Josip Broz Tito, Aleksandar Rankovic, I. Milutinovic —, a területi partizánparancsnokságok képviselői és a nagy partizánegységek parancsnokai. A hadászati problémák mellett megvitattak több katonapolitikai problémát is, többek között azt, hogy a felszabadított területeken meg kell alakítani az új hatalom szerveit, a népi felszabadító bizottságokat. Megbeszélték, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek a csetnikekkel szemben, akiknek a parancsnoka Draza Mihailovic, a királyi hadsereg ezredese volt. Mihailovic az angol orientációjú reakciós politikusok közé tartozott. A jugoszláv hadsereg kapitulációja után bevette magát a hegyekbe, és megszervezte az úgynevezett csetnik-osztagokat. Kezdetben sikerült megnyernie magának az egykori királyi hadsereg paraszti származású tisztjeinek jó részét. Noha Mihailovic ingadozott, sőt kapcsolatban állt az áruló Nediccsel is, a Kommunista Párt Központi Bizottsága úgy határozott, hogy megpróbálja rávenni, működjék együtt a kommunistákkal a megszállók elleni harcban. E célból kapcsolatot teremtett Mihailoviccsal. A következő évek eseményei azonban bebizonyították, hogy Mihailovic végleg a megszállók cinkosa lett, és aktívan harcolt a partizánok ellen.
A Stolici községben tartott tanácskozások igen fontos döntése volt, hogy át kell térni a reguláris katonai alakulatok szervezésére. A parancsnokságokat is átszervezték: a főparancsnokságot ezentúl a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és Partizánegységek Legfelsőbb Parancsnokságának nevezték, a területi parancsnokságokat pedig főparancsnokságokká szervezték át.
A partizánharc szervezéséhez jelentős segítséget nyújtottak az egykori spanyolországi internacionalista brigádok harcosai. A Kommunista Párt segítségével hazatértek Franciaországból, és gazdag harci tapasztalataikat hasznosítva nyomban bekapcsolódtak az antifasiszta küzdelembe. A régi jugoszláv hadsereg hazafias érzelmű tisztjeinek egy része ugyancsak csatlakozott a partizánmozgalomhoz. A párt eközben új partizánparancsnokokat nevelt.
A fegyveres felkelés első három hónapjának eredményei örvendetesek voltak. A nyugat-szerbiai és bosznia—hercegovinai felszabadított területeken több mint egymillió ember élt. Egész Jugoszláviában 64 partizánegység, 9 önálló zászlóalj, 12 önálló század és 3 partizáncsoport működött, összesen mintegy 80 000 harcossal.
Nem könnyen születtek ezek a sikerek. A szabadságért vívott harc első nyolc hónapjában több mint 3000 kommunista, köztük 20 központi bizottsági, területi bizottsági tag áldozta életét. Elestek a felkelés olyan híres szervezői, mint Rade Koncár, Tone Tomsic, Marko Oreskovic, Josip Kras és sokan mások.
A legnagyobb megpróbáltatások azonban még hátra voltak. A németek, az olaszok és a hazai árulók már 1941 őszén nagyban készülődtek a partizánok elleni hadműveletekre.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!