(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Tudósítói engedélyem bevonása
Előző este még értesítenek, hogy Pinochet tábornok, a junta feje másnap reggel fél kilenckor fontos bejelentéseket tesz a nemzetközi laptudósítóknak összehívott sajtóértekezleten. A többszöri igazoltatáson még átsegít tudósítói igazolványom. A katonaiskola kapujában azonban mellemnek szegezett géppisztollyal föltartóztat az őrség. Nevem ugyanis — ezúttal először — nem szerepel azon a listán, akik bebocsátást kaphatnak az eseményre.
— Hogyan került egyáltalán ide? — kérdi gyanakodva az őrség parancsnoka, és tanácstalanul forgatja az igazolványomat. Mindenesetre megmotoztat, majd egy őrmesternek elmondja, hogy „gyanús elemet” tartóztattak föl.
Amíg az őrmester telefonálgatásba kezd, mellemnek változatlanul géppisztoly szegeződik. Végül is az őrmester közli az ítéletet: tudósítói engedélyemet a katonai kormányzat a mai nappal megvonta.
Tulajdonképpen nem lep meg túlságosan a dolog, hiszen már az is különös volt, hogy eddig is engedélyezték egy szocialista ország tudósítójának az újságírói tevékenységet. Talán azért, mert szerettek volna legalább a nemzetközi sajtó előtt liberálisabb álarcot ölteni?
Arrább lépnek, és félhangos tanácskozás kezdődik, hogy mi is legyen ezek után velem. Talán a határozott fellépés még használ valamit — gondolom. Nem kérem, hanem erélyesen követelem, hogy beszélhessek a főparancsnokkal.
— Mit akar tőle? Érjen be velem! — vág vissza méltatlankodva az őrmester.
Fölmutatom másik igazolványomat, amelyet még a Frei-kormányzat idején állított ki az akkori külügyminisztérium, és ez azt bizonyítja, hogy a Magyar Népköztársaság santiagói sajtóirodájának vezetőjeként a nagykövetség tagja vagyok. Kihasználom, hogy az őrmester elbizonytalanodik, és követelem: engedjék meg, hogy a nemzetközi jognak megfelelően haladéktalanul érintkezésbe léphessek a magyar nagykövetséggel, sőt a junta külügyminisztériumával is, és jelenthessem, hogy jogellenesen fogva tartanak.
Az őrmester toporzékol dühében.
— Az előbb azt mondta, hogy tudósító, most pedig azt állítja, hogy követségi beosztott! Tudja-e, hogy egyre gyanúsabb lesz nekem?
Hogyan magyarázzam el itt, a rám irányuló géppisztolycsövek előtt, hogy egyszerre vagyok mindkettő? Tudósítói működésemet úgyis betiltották. Ezért most egyértelműen kijelentem, hogy ezentúl csak a követség tagjaként szerepelek. Újabb telefonálgatás után nevemet, címemet, telefonszámomat följegyzik, majd „föltételesen” elengednek. De figyelmeztetnek: Santiagói a junta engedélye nélkül nem hagyhatom el.
Amióta a cenzúrát megszüntették, igyekeztem kihasználni, hogy addig, amíg lehetséges, hű képet adjak a magyar olvasóknak a terrorról, a kivégzésekről. A diktatúra tájékoztatási szervei — ezt mindnyájan tudjuk ezekben a napokban — szinte nagyítóval figyelik, hogy mi jelenik meg kegyetlen, véres rendszerükről a világsajtó hasábjain. Ha pedig még a Washington Post tudósítónőjét is megrótták a minap, amikor „gyanús elemek” bírói eljárás nélküli helyszíni kivégzését „nehezményezte”, hogyne lépnének fel egy szocialista ország újságírója ellen, ha megírja azt a sok szörnyűséget, ami tudomására jutott?
A kereszténydemokrata professzor
Otthon vendégünk van. Meglepve üdvözlöm régi ismerősünket, lányom egyetemi professzorát, S. N.-t, több, egész Latin-Amerikában ismert orvosi könyv szerzőjét. A Népi Egység kormányzásának utolsó heteiben sokszor beszélgettem vele. A kereszténydemokrata párt Tomic vezette frakciójának híveként akkoriban azt ismételgette, hogy az volna Chile számára a legcélszerűbb, ha Allende lemondana, és teljes egészében katonai kormány alakulna a miniszterhelyettesekig és a főosztályvezetői szintekig bezárólag.
S. N. arról próbál meggyőzni, hogy a „dolgok már nem mehettek így tovább”. Úgy látszik, elhiszi a katonai vezetők indoklását a hatalomátvételre: ő is azt állítja, hogy a katonai puccs megmentette az országot egy még pusztítóbb polgárháborútól. Véres túlkapások persze mindig vannak ilyen erőszakos hatalomátvételkor — mondja, amikor a szörnyűséges tömegmészárlásokról beszélek neki.
A professzor ezután elmondja, hogy a kommunista tanszékvezető eltávolítása után neki van esélye a helyére, hiszen tudományos körökben Chile határain túl is ismerik. Ennek azért is nagyobb a valószínűsége — vélekedik —, mert a katonák hamarosan „átadják majd a hatalmat a polgári ellenzéki pártoknak”.
Mi tagadás, kavarog a gyomrom, amikor a külvárosokban és a stadionban látottak után ezeket hallom. De uralkodva magamon, csak azt kérdezem:
— Mondja, mikor gyógyulnak ki maguk az illúziókból? Mikor veszik már észre, hogy a Népi Egység aktivistái, a szakszervezeti tisztségviselők, a baloldali függetlenek után a kereszténydemokrata párt baloldali frakciójának tagjai, majd centruma is bizonyosan sorra kerül az üldözésekben, és csak azoknak terem majd babér, akik szélsőjobboldaliak, vagy engedelmesen kiszolgálják a fasiszta katonai rendszert?
Méltatlankodva távozik. Búcsúzóul csak ennyit mond:
— Látszik, hogy nem chilei! Képtelen megérteni, hogy a demokráciának milyen rendkívül mély hagyományai vannak országunkban. Itt nem lehet bevezetni fasiszta diktatúrát! Különben is én az egyetemen dolgozom. Ennek autonómiája pedig szent és sérthetetlen, hogy még a fasiszta Gonzales Videla elnöksége alatt sem mertek kezet emelni reá!
Igen — gondolom —, a professzor nem tagadhatja meg önmagát. A chilei középosztály tipikus képviselője ő. Bár sápítozva beszél a vérengzésekről, a tömeges kivégzésekről, de ezek szerinte csak „túlkapások”, amelyek idegenek a „chilei demokratikus hagyományoktól”, és az egész „nemzeti jellemtől”. Nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy mindez a fasiszta diktatúra lényege? Ő személy szerint már szemet is hunyna efölött, ha elnyerné a tanszékvezetői katedrát. Ugyanúgy, ahogy pártjának politikusai is készek volnának engedményekre, csakhogy valamilyen szerepet kaphassanak „az új rendben”. Hallhattam az elmúlt napokban olyan kijelentéseket, hogy ha az ellenzéki pártok politikusait bevonnák a vezetésbe, akkor mindjárt vége szakadna a kegyetlenkedéseknek, mert „ők belülről, mint a hatalom részbirtokosai befolyásolhatnák a katonai kormányzat cselekedeteit”. Csakhogy a junta nem kívánja senkivel sem megosztani hatalmát, és teljes szolgai alázatot és feltétlen engedelmességet követel mindenkitől …
S. N. két nap múlva nálunk vacsorázik. Mohón lát neki a margarinnal hajszálvékonyan megkent, házilag sütött kenyérnek, majd kétségbeesetten újságolja: az egyetemi professzorok mintegy felét elhurcolták. A haladó diákok után pedig hajtóvadászatot rendeznek. Őt magát a jobboldali orvosi kamara fölfüggesztette, és fegyelmit varrt a nyakába, amiért a Népi Egység elleni sztrájk idején is hű maradt orvosi esküjéhez és a kórházban ellátta a betegeket.
Tegnap egyébként — újságolja — valamennyi egyetemi professzorral, gyakorló orvossal és ápolónővel együtt órákon át tarkóra kulcsolt kezekkel állt a géppisztolyos katonák őrizete alatt. Közben a katonai egységek fölforgatták az öltözőket: állítólag fegyverek és marxista irodalom után kutattak. Akiknek a szekrényében „gyanús holmikat” találtak, azokat kiszólították a csoportból és elhurcolták. A gépelt lista, amely nevüket tartalmazta, különös módon már előre készen volt. Nemcsak a Népi Egységgel rokonszenvező, hanem a munkásnegyedek rendelőintézeteiben a betegeket ingyenesen ellátó orvosok is rajta voltak a listán.
A professzor elkeseredetten teszi hozzá, hogy a junta lemondásra kényszerítette az egyetem kereszténydemokrata rektorát is, pedig ő az elmúlt esztendőkben mindent elkövetett a Népi Egység növekvő befolyásának visszaszorítására. A rektornak azonban szintén voltak illúziói az egyetemi önkormányzat sérthetetlenségéről és a „tudomány szabadságáról”, s elítélte a baloldali diákok tömeges kivégzését. Ezért a junta jobbnak látta, ha katonatisztekből kinevezett „rektori bizottságot” állít további „tisztogatásokra” az egyetem élére.
— Miért csinálják ezt? Mikor lesz vége a kivégzéseknek? — tör ki S. N.
Azt is elmondja, hogy a katonai rektori bizottság már jelezte, hogy a Népi Egység idején indult 1971-es, 1972-es és 1973-as évfolyamokat, amíg át nem rostálják, átmenetileg fölfüggesztik.
— Azt mondták, hogy nem akarnak vörös orvosokat kitermelni — meséli el a katonák indokait. — Csak olyan szülők gyermekei tanulhatnak majd, akik, ha kikerülnek az egyetemről, nem terjesztik tovább a lakosság körében a marxista mételyt, hanem jó chileiek módjára élik le életüket. Azt mondták, hogy akiket alkalmasnak találnak erre, azokat megtartják az egyetemen, és ha a kiválasztás elhúzódó folyamata miatt ők esetleg egy évet veszítenek, ez nem számít ahhoz képest, hogy az új rendszerben tanulhatnak tovább, és megszabadulhattak egy polgárháború fenyegető kísértetétől!
— Mi kereszténydemokraták nem ezt akartuk! — kiált föl kétségbeesetten a professzor.
Némán nézek vele farkasszemet. Mit is mondhatnék neki? Talán bizony azt, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!