NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
16
XXVI.
Sűrű esőfüggöny hullott, amikor autónk Barcelonába ért. A légihaderő parancsnokságának egy esőtől csillogó arcú katonája vezetett bennünket a házhoz, ahol Ignacio már lakott. Az autó lassan gördült az esőtől csúszós, aszfaltozott utcákon a város külső vége felé. Elmentünk a Pedralbes kolostor mellett és megálltunk egy kerttel körülvett, elegáns és tágas épület előtt, a külvárosok egyik legfényűzőbb és legmodernebb negyedének kőrútján.
Itt fogunk lakni. A ház egy szemész-orvos tulajdona volt, akinek a Falange iránti rokonszenvét mindenki ismerte, de aki mielőtt külföldre menekült volna, óvatosságból házát a katalán légierők parancsnokának nevére Íratta. Ezt a repülőtisztet Prieto külföldre küldte küldetésbe és mi sem volt természetesebb annál, minthogy a nagy lakásínségben a házát a légierők vezérkarának parancsnokai és családjuk részére engedték át.
Ettől a naptól fogva hozzá kellett szoknunk a közös élethez, amely kezdetben egy kicsit zavaró volt, ám amelyet később a háborús nehézségek közepette már egyetlen elviselhető életformának tartottunk. Ritkaság volt, ha a házban harminc személynél kevesebb lakott.
Ignacio és én, tiltakozásunk ellenére, kénytelenek voltunk a fényűzően, de a lehető legízléstelenebbül berendezett főhálószobát elfoglalni. Botticelli „Tavasz” című festményének eredeti nagyságban készített másolata rejtette el a tetőn lévő csapóajtót, ahol bőröndöket és ládákat tartottak. Az egész szoba tele volt zsúfolva aranyozott velencei tükrökkel, üveglámpákkal és lágy, vastag szőnyegekkel. Mindez tiszta képet adott nekünk a híres szemészorvos gondolkozásmódjáról. Bizonyára nagyszerűen érezte magát ebben a hálószobában, amely olyan volt, mint a legrosszabb katalán ízléssel berendezett nászlakosztály egy Wagner-opera valamelyik jelenetében.
Szobánknak mindennek ellenére megvoltak a maga előnyei is. Az erkélyről és az ablakokból a város és a kikötő csodálatos képe tárult elénk, a láthatáron Montjuitch dombja emelkedett. A nagyszerű kilátáson kívül modern fürdőszobánk és villamos vízmelegítőnk is volt. Aki nem reumás, és nem élt egy éven át hidegvízfürdőkre kárhoztatva, el sem tudja képzelni, mit jelentett ez nekünk.
A ház többi szobáit más repülőtisztek családjai lakták. Kezdetben elég nehezen viseltük el ezt a közös életet, de lassankint mindazok, akik nem tudtak összeférni a többiekkel, más szállást kerestek maguknak. Azok, akik panaszkodtak az élelmezésre, vagy a mindennapi élet kis kényelmetlenségeire, és azok az asszonyok, akik unták a katonai és politikai kérdésekről szóló beszélgetéseket, más házakban rendezkedtek be. Az idő múltával valahányan csak ebben a házban együtt éltünk, őszinte barátságot éreztünk egymás iránt. Barátságunk alapja közös érdekünk és az egyazon ügyért végzett közös erőfeszítésünk volt.
Az asszonyok épp úgy dolgoztak, mint a férfiak és csak az étkezéseknél találkoztunk, vagy későn éjszaka. Ezek a pillanatok jelentették számunkra a szórakozást. Amikor a férfiak, mint az gyakran előfordult, nem tudtak hazajönni, vagy egy-két hónapot Spanyolország más tartományaiban vagy azon a fronton töltöttek, ahol éppen a hadműveletek folytak, mi asszonyok bizonyos vigaszt találtunk egymás társaságában. És amikor a helyzet a Barcelonát ért szörnyű légitámadások miatt súlyossá vált, vigaszt jelentett számunkra az a tudat, hogy jóbarátok vesznek körül bennünket.
Barcelonába való érkezésemkor Ignacio idegei közel voltak a teljes kimerüléshez. A háború előtt vidám és derűlátó természete még a legnehezebb helyzetekben is egyensúlyban tartotta. A háború tizenöt hónapjának szörnyűségei idején láttam őt az öreg és rozzant gépeken repülni, később bátor fiatalemberek munkáját vezette, akiknek azonban a szörnyű anyaghiány miatt óráról-órára a legnagyobb nehézségekkel kellett megküzdeniök. Ignacio mellett voltam Bilbao és Santander elvesztésének tragikus napjaiban és minden olyan nagyméretű katonai támadás után, amikor idegei és gondolatai nem engedték meg, hogy a hadműveleteken kívül másra is figyeljen.
Mégis soha nem láttam annyira sápadtnak, szemei soha nem voltak olyan sötétek és kidülledlek és soha nem vettem észre rajta ezt a heves és szórakozott mozdulatot, amellyel a keze megremegett, amikor egyik cigarettát a másik után gyújtotta meg.
— Valami ellenséges támadás miatt aggódol? — kérdeztem tőle.
— Igen, persze, várható egy erős fasiszta támadás, hiszen már régen készülnek rá, de nemcsak ez a baj …
— Hát akkor mi aggaszt mégis? — erőlködtem.
Ignacio nem válaszolt. Egy éjjel hevesen becsapta az ajtót maga mögött és úgy jött be a szobába. Ez nem volt szokása és én ránéztem, hogy lássam, mi baja.
— A hadsereg tele van árulókkal és ezt nagyon drágán fogjuk megfizetni — kiáltotta. — Árulók!
Aznap éjjel azután elmondotta nekem, mi aggasztja annyira. A parancsnoki tisztségeket a legtöbb helyen még mindig hivatásos katonák töltötték be, és Ignacio meg volt győződve arról, hogy ezek a tisztek nemcsak, hogy nem éreznek rokonszenvet a Köztársaság iránt — amelyet szolgálni látszottak —, hanem egyszerűen Franco ügynökei. És még hozzá tevékeny ügynökei.
— A múlt héten ezeknek az ügynököknek egyike, egy vezérkari főnök átszökött az ellenséges vonalakon és magával vitte a tegnapra tervezett meglepetésszerű támadásunk terveit. Erről a támadásról persze le kellett mondanunk.
Jól tudtam, hogy nem az első alkalom ez, amikor Ignacio ilyesfajta félelmei beigazolódnak és nem is lesz az utolsó. A bilbaói erődítmények parancsnoka szintén átszökött az ellenséghez, az úgynevezett „vas-övezet” terveivel, megnyitva így a város kapuit az ellenségnek. Most ismét valami hasonló történt, annak ellenére, hogy Ignacio és sokan mások nyíltan kifejezték gyanújukat és aggodalmaikat a hivatásos katonatisztek iránt, akikkel hosszú ideig szolgáltak együtt és akiket ennélfogva mindenkinél jobban ismertek. A spanyol nép végeredményben árulások áldozata lett.
— De mégis, mi az, ami annyira aggaszt téged ma éjjel? — érdeklődtem, igyekezve megnyugtatni őt.
Ignacio ajkába harapott. — Hosszú megbeszélésem volt Prietoval. Igyekeztem meggyőzni arról, hogy intézkedéseket foganatosítsanak az olyan tisztekkel kapcsolatban, akikről már régtől fogva tudjuk, hogy legalább is érzelmeikben fasiszták. De nincs senki, aki el tudná érni, hogy a miniszter leszálljon véleményének magas lováról. Szerinte teljesen konkrét „bizonyítékok” nélkül nem tehetünk semmit. Persze ezeket a bizonyítékokat csak akkor fogjuk megkapni, amikor már túl késő lesz.
Ezeket mondta, miközben szüntelenül cigarettázott és szörnyű idegesség lett úrrá rajta. — Lehetséges, hogy egy demokrácia ne tudja megvédeni magát?
Ez volt az első eset, hogy ilyen állapotban láttam. Kétségtelenül az utolsó tizenöt hónap megfeszített munkája is rajta hagyta nyomait. De férjem erős ember volt, ellenállóképes és én tudtam, hogy ez a szellemi gyötrelem és állandó összeütközése a hadügyminiszterrel a főoka zaklatott lelkiállapotának s kimerültségének. Ignacio Prietót, annak képességei miatt egyik legnagyobb tehetségű politikusunknak tartotta mindazok között, akiket ismert. De valójában „Don Indával” csak baráti kapcsolatai voltak és azzal a leereszkedő méltósággal vegyítve, amelyet Prieto iránta mutatott. Ignacio most először foglalt el felelős helyet Prieto közvetlen vezetése alatt, mint a légihaderő parancsnoka. Az összeütközés elkerülhetetlen volt. Prieto megszokta, hogy személyes barátai, amikor politikai munkatársaivá válnak, kivétel nélkül vagy megosztják vele a vezetés felelősségét vagy feltétlenül alárendelik magukat neki. Azt kívánta, hogy az ország kormányzásának területén is ugyanaz maradjon köztük a kapcsolat, mint személyes barátságuk idején. Ignacio nehéz dió volt Prieto számára, ahogy azt általában mondani szokás, mert katonai vezetés és felelősség kérdésében Ignacio egy araszt sem volt hajlandó engedni abból az elvéből, hogy küzdenie kell minden ellen, amit a spanyol nép számára károsnak tart, hiszen mint a légierők parancsnoka, feladata volt, hogy a spanyol nép érdekeit védje.
Egy vasárnap reggel az irodából a szokottnál egy kicsit korábban jöttem haza ebédre, amikor jó barátnőm, Márta, aki a légierők vezérkarához beosztott férjével együtt ugyanabban a házban lakott, ahol mi, elém jött a lépcsőn.
— Ne csinálj jelenetet és ne kezdj sírni — mondta komolyan —, és ne engedd, hogy Ignacio észrevegye aggodalmaidat. Most hozták haza betegen a parancsnokságról.
Felszaladtam a lépcsőn és úgy éreztem, hogy a szívem kiszakad a mellemből. Ignacio az ágyban feküdt mozdulatlanul és szemei mereven a semmibe néztek. Hirtelen, miközben néhány pilótával beszélgetett és terveket tanulmányozott, le kellett ülnie egy székbe és nem tudott megmozdulni. Arca hamuszínű volt és úgy látszott, mintha hirtelen tíz évet öregedett volna. Leültem az ágya mellé és hosszú órákon át ottmaradtam anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, mert tudtam, hogy minden zaj zavarja.
Végre hosszú órák múlva — amely idő alatt mozdulatlanul feküdt a félhomályos szobában —, és hála az orvosok által beadott csillapítóknak, végre elaludt. Barcelonai orvosok és egy Madridból repülőgépen érkezett szívspecialista vizsgálták meg. Az első napok félelme, amikor azt vártuk, hogy a roham megismétlődik, elmúlt. Egy újabb roham az orvosok szerint esetleg végzetes is lehetett volna. Egy kissé megnyugodtam. Még a Madridból érkezett szakorvos is úgy vélte, hogy egy hosszabb, teljes pihenés elegendő lesz arra, hogy Ignacio rendbejöjjön.
— Még hallania sem szabad repülőgépekről vagy a hadihelyzetről — tanácsolta az orvos. — Maradjon ágyban még akkor is, ha jól érzi magát. Egyen sokat és olyan ételeket, amelyekre vágyik. Szórakozzék. Egy kevés zene, könnyű olvasmányok, amelyeknek persze semmi közük ne legyen a munkájához. Levegőváltozásra van szüksége, arra, hogy ne dolgozzék semmit és aludjon, amennyit csak tud. Alvás és evés: erre van a legnagyobb szüksége.
Ignacio azonban csak mosolygott és semmibevette az egészet. Két vagy három nap múlva felkelt az ágyból, bejelentette mindenkinek, hogy nagyszerűen érzi magát és visszament a parancsnokságra. Egyre növekvő nyugtalansággal figyeltem.
Egy délután, amikor a munkából jöttem haza, ismét ágyban találtam. Visszaesett és ez alkalommal nagyon beteg volt. A szívspecialista ismét megvizsgálta és világosan megmondta, hogyha nem követi utasításait, nem felel az életéért.
Néhány nap múlva javult az állapota, de engem őszinte ijedelem fogott el. Az orvosoknak sikerült meggyőzniök Ignaciót, hogy nem jól szolgálja az országot azzal, ha ilyen pillanatokban elhanyagolja az egészségét. Jelen állapotában képtelen a rábízott munkát elvégezni és ha nem tesz meg mindent azért, hogy meggyógyuljon, nagyon rövidesen végleg alkalmatlanná válik …
Amikor a miniszter megtudta az orvosok véleményét, felhasználta az alkalmat, hogy gyakorlatban valósítsa meg azt a tervét, amelyet már valószínűleg régen kigondolt, azaz jobbanmondva azóta, amióta Ignacio nem volt hajlandó mindenben engedni neki. Amikor Ignacio állapota annyira javult, hogy kimehetett az utcára, első útja Prietóhoz vezetett és ez azzal a csábító ajánlattal fogadta, hogy menjen mint katonai és légügyi megbízott moszkvai követségünkre a Szovjetunióba.
— De ez azt jelentené, hogy elhagyjam Spanyolországot? — kérdezte Ignacio riadtan a minisztert.
— Dehát ember, nem azt mondta az orvos, hogy most egy ideig teljes pihenésre van szüksége!? Utána majd meglátjuk.
Ignacio semmiképpen nem akarta elhagyni meghatározatlan időre helyét a háborúnak ily nehéz napjaiban. Sem ő, sem én nem voltunk hajlandók „külföldi megbízással” elhagyni az országot. De a miniszter és az orvosok erősködésére elfogadtunk egy közbevető indítványt. Két hónapra elmegyünk a Szovjetunióba.
Tudtuk, hogy Ignacio Európa egyetlen más országában sem tudna pihenni és gyógyulni. Mert ha Franciaország vagy Anglia egy jó szanatóriumába menne is, állandóan olyan gazdag emberek vennék körül, akik Francóval rokonszenveznek és ezeken a helyeken csak még jobban elkeseredne, ahelyett, hogy javulna az állapota. Ezenkívül Lulit is látni szerettük volna.
Amint Ignacio visszaesése után mozdulni tudott, felszálltunk a Toulouseba induló repülőgépre. Az első látvány, amely szemünk elé tárult mikor leszálltunk, három amerikai repülőgép volt. Mind a három a spanyol kormány tulajdona, spanyol pénzzel kifizetve, amelyeket a francia kormány nem engedett át a határon és amelyek ott rozsdásodtak a toulousei repülőtéren, a szabad ég alatt.
Szívünkben éreztük ezt a csüggesztő igazságtalanságot és beléptünk a repülőtér kantinjába. Az utasok számára megterített asztalokon fonott kosarakban hatalmas hófehér kenyérdarabok voltak. Ignacióval egymásra néztünk, eszünkbe jutott a férges lencse és arra gondoltunk, mit jelentene az ilyen kenyér Barcelona lakosságának. Amikor beleharaptunk, megakadt a torkunkon.
Párizs olyan volt számunkra, mint egy megbolondult város. Úgy éreztük magunkat, mintha egy más bolygóról jöttünk volna. Mit csinálnak mindezek az emberek, akik az utcán járnak jólöltözötten, nyugodtan és elégedetten? Nem tudják, hogy saját ellenségeik harcolnak a határaikon? Miért nem segítik Spanyolországot? Teljesen elvesztették az eszüket? Rájuk is sor kerül még és nagyon hamar! Szerettük volna élvezni a jó ételeket a francia vendéglőkben és barátainknál, akiket meglátogattunk. Az első nehézségek után persze nagy lelkesedéssel ettünk, noha nem egy ételtől elrontottuk a gyomrunkat, mert elszoktunk tőle. De amikor Párizsból, a franciáknak e gyönyörű városából elindultunk, örültünk, mert nem tudtuk leplezni dühünket és felháborodásunkat, amikor a kivilágított főváros közömbösségét láttuk a spanyol nép sorsa iránt. A nagy körutak és sugárutak, a kávéházak és a fényűző éttermek mögött ott volt a párisi nép, az a nép, amely negyvenezer ember hangján egy emberként kiáltotta a Vélodrome d‘Hiverben: „Ágyúkat és repülőgépeket Spanyolországnak!” De párizsi tartózkodásunk néhány napja alatt csak azt a „másik Párizst” láttuk és fájó szívvel távoztunk a francia fővárosból.
Vonaton mentünk Antwerpenbe, ahol egy szovjet teherhajóra szálltunk fel. Az utat Moszkvába nem tehettük meg repülőgépen, mert az utasszállító gépek Németország fölött repültek el és noha a leszállás nem volt kényszerű, az évnek ebben a szakában gyakran fordult elő köd miatt és butaság lett volna kitenni magunkat annak, hogy a nácik legnagyobb örömére visszaküldhessenek bennünket Franco Spanyolországába.
XXVII.
Az Ufa korántsem volt fényűzően berendezett hajó. De a legénység mindent megtett, hogy utunk alatt kényelemben érezzük magunkat. Ugyanazt az egészséges és bőséges ételt ettük, mint ők és időnk legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy pihentünk és olvastunk a hajófülkében, amelyet a másodkapitány engedett át nekünk. Ugyanez a tiszt angolul is beszélt néhány szót és mivel mi nem értettünk oroszul, kérdéseit angolul tette fel nekünk. Tetszik tenger? Aludni jól? Akarni enni több?
Az asszony, aki az asztalnál felszolgált és fülkénket takarította, szintén csak oroszul beszélt, de valahányszor mondanivalója akadt számunka, szavaihoz annyira kifejező mosolyt illesztett, hogy nem volt nehéz megértenünk.
Egy este, míg a legénység a moszkvai rádió által leadott jelentéseket olvasta, — minden nap külön jelentést adtak a nyílt tengeren futó szovjet hajók számára —, a tengerészek ragyogó arccal fordultak felénk és meglobogtatták szemünk előtt a gépen írt papírlapot.
— Republikanski, Teruel! — ismételgették mindannyian egyszerre. Alig bírtuk elhinni! Míg Ignacio betegen feküdt az ágyban, Barcelonából való elutazásunk előtt a néphadsereg végre elkezdte a már annyi ideje késlekedő offenzíváját. A késést annak a vezérkari tisztnek az árulása okozta, aki a támadás terveivel átszökött az ellenséghez. De, hogy csapatainknak sikerült Teruelt elfoglalniok, az csodálatosnak tűnt fel előttünk.
Az angolul beszélő tiszt futólépésben jött fel, hogy megerősítse a jó hírt. Amennyire csak tudta, egész terjedelmében lefordította a jelentést és ha nem is mindig szavaiból, de kézmozdulataiból és mosolyából megértettük a közlemény legnagyobb részét. Ignacióval csaknem megbolondultunk az örömtől, de jobban szerettünk volna ezekben a pillanatokban Spanyolországban lenni.
— A terueli győzelem minden utazásnál jobban meggyógyított volna, — mondogatta Ignacio. Igyekeztem elvonni figyelmét a katonai hírről, mert eszembe jutott az orvosok tanácsa. Néhány nappal később a spanyolországi helyzet ismeretében nyugodtabb lett, másra is kezdett már gondolni és nagyobb érdeklődéssel fordult az utazás felé.
Sokat beszélgettünk arról az országról, amelyet meglátogatni készültünk és amelyet már oly régen szerettünk volna megismerni. Hosszú hónapok állandó aggodalmai után most először kezdtük élvezni az életet.
Utunk tizenegyedik napján érkeztünk Leningrádba. A befagyott finn öböl ugyanis negyvennyolc órára kényszerű pihenőre késztetett bennünket és, meg kellett várnunk, míg a Yermak jégtörő kiszabadít bennünket veszteglésünkből. Pihentek voltunk és boldogok, hogy ismét szilárd főidet érzünk lábunk alatt és őszinte hálával köszöntük meg a tengerészeknek kedvességüket és jóindulatukat. Sem Ignacio, sem én nem tapasztaltunk eddig hasonló bánásmódot olyan embereknél, akik nem ismernek és most láttak először bennünket. A hajó orráról a part felé néztünk és a reggel szürke fényében egy alakot láttunk a mólón fel és alá járkálni. Éppen olyan volt, mint a gyermekkorunk mesekönyveiből ismert jellegzetes orosz képek. Bizonyára egy kikötő-őr lehetett. Hosszú szürke szövetből készült, szőrmével bélelt kabátot viselt, amely csaknem a bokájáig ért. Kezén kesztyű, fején magas prémkucsma. Később rájöttünk, hogy ez az öltözet még itt is kissé erotikus, mert meggyőződhettünk arról, hogy Leningrád lakói nagy előszeretettel viselik a minden elképzelhető színben fellelhető ellenzős sapkákat és legtöbbjük ezzel az újfajta föveggel cserélte fel a jellegzetes és kedves orosz kucsmát.
A Szovjetunióba előítéletek nélkül érkező utas, aki még hozzá egy kissé ismeri is a történelmet és kíváncsi szemmel nézi az embereket, számtalan érdekesnél érdekesebb dolgot vehet észre és számos esetben vonhat le tanulságos következtetéseket. A kényelmes Astoria szállodában szálltunk meg, amely éppen olyan volt, mint más európai fővárosok megszokott nagyszállói. Ám ha az első látásra semmiben sem különbözött azoktól, csakhamar fontos és nagy különbséget vehettünk észre. A földszint márványhalljában a legtermészetesebben jártak-keltek subás parasztok, akik ezt a meleg kabátot bizonyára nemzedékről-nemzedékre örökölték. Falusi és városi asszonyokat láttunk, ez utóbbiak gondosan a legutolsó párisi divat szerint öltöztek. A Vörös Hadsereg tisztjei pedig, akik a szállodában megfordultak, ezerszer jobban voltak öltözve, mint a háború előtti spanyol hadsereg hivatásos tisztjei. Kereskedelmi- és haditengerészek álldogáltak a hallban, komoly és egyszerű kék egyenruhájukban, katonák és polgárok beszélgettek csendben egymással anélkül, hogy azt a feszültséget éreztük volna köztük, ami más országokban az ilyenfajta társadalmi kapcsolatokat jellemzi: megvetést a „jobban öltözöttek” részéről és zavart, kényelmetlenséget azoknál, akik véletlenül arra kényszerültek, hogy egy „elegáns”, „csak gazdagok” által látogatott helyiségbe lépjenek.
Saját szemünkkel láttuk, mit jelent külsőségekben egy „osztálynélküli” társadalom.
Az Astoria szállóban lévő kényelmes szobáink kettős ablakán át arra a térre láttunk, amelyen a pompás Szent Izsák katedrális emelkedik. A székesegyházat körülvevő kertecskékben gyerekek tucatjait láttuk úgy beburkolva ruháikba, mintha csomagok volnának — persze a hideg miatt —, szántalpas gyermekkocsijaikban, vagy anyjuk, karján. Az anyák is melegen voltak öltözve, szövetkabátot és meleg kalapot viseltek és olyan nyugodtan ültek a terecske padjain, mint az én galíciai dajkám, aki a Szaléziánusok-terére vitt ki Madridban kiskoromban, hogy én is szívjak levegőt. Az egyedüli különbség az volt, hogy Leningrád hőmérséklete 18 fok volt a nulla alatt. De ez valószínűleg a város lakói számára kellemes téli nap lehetett, hiszen a 38—40 fokos hideget is megszokták.
A cárok régi fővárosában csak két napot maradtunk. Szerettem volna Ignaciót már a szanatóriumban látni és minthogy annyira közel voltunk, minél hamarabb Lulit is szerettem volna már magamhoz ölelni.
Az expressz megállt a moszkvai állomáson. Kinéztem a vonat ablakán és a peronon egy világoshajú, ragyogó feketeszemű, türelmetlen és nyurga kislányt láttam. Annyira emlékeztetett sajátmagamra abból az időből, amikor még én a Rabszolgák Zárdájába jártam, hogy csaknem könnyekre fakadtam.
Amikor végre Lulit magamhoz öleltem, vettem csak észre, mennyit változott. Először is csaknem egy arasznyit nőtt. És sem lába, sem karja nem volt pipaszárhoz hasonlatos, hanem éppen ellenkezőleg. Kissé szomorú és aggodalmas nézése, amelyet annyira megszoktam nála, a spanyol háború kezdete óta és amelyet annyit láttam más gyermekek szemében is, — teljesen eltűnt. Annak ellenére, hogy megnőtt, mégis inkább volt kislány. Vidámabb volt, mintha csak visszakapta volna gyermekéveit abban az országban, amelynek vendégszeretete megvédte a bombáktól, a háborús nélkülözésektől, az éhségtől és a haláltól.
Nem tudtam elfojtani csodálkozásodat, amikor végre megláttam Luli iskoláját és a házat, amelyben élt. A spanyol gyerekek kényelmesen laktak és csaknem fényűző ellátásban részesültek. Luli büszkén mutatott meg nekünk egy nagyszerű örmény szőnyeget és egy hangversenyzongorát. Mindkét tárgyat az „ő házuk” kapta ajándékba és csak nemrégiben helyezték el azokat a tágas játékszobában. A gyermekek által készített rajzok és újságok függtek a falakon és a tágas szoba közepén állt az angyalhajjal és színes gyertyákkal feldíszített karácsonyfa. A játékokat a karácsonyfa alól már szétosztották a gyermekek közt.
Ebben a házban száz spanyol gyermek lakott a szovjet szakszervezetek vendégeként, amely a köznevelési népbiztossággal karöltve fedezte a Szovjetunióban élő gyermekeink eltartását és tanulmányait. Már 1938 elején több mint kétezer menekült spanyol gyermek élt a Szovjetunióban. Osztálytermeik világosak voltak, vidámak és levegősek. Bútorzatuk mozgatható asztalokból és könnyű modern székekből állott. Az ablakokban virágcserepek álltak, a falakon képek és rajzok függtek. Meglátogattuk a hálószobákat is, ahol minden gyermeknek a fémágy mellett volt egy kis asztala. Erre legtöbbjük szüleinek fényképét rakta ki. Minden ragyogott a tisztaságtól.
— Ennyit mégsem vártam volna — mondtam az igazgatónak. — Tudtam, hogy a spanyol gyermekeket jól ellátják, jól táplálják és gondozzák. De hiszen még a szállodákban sincsenek olyan modern bútorok, mint itt! Én tudom, hogy még mennyi nehézséggel kell megküzdeniök. Hogy lehetséges az, hogy ez a ház ennyire szép?
A tanító csodálkozva nézett rám, — Hát, nem tudja, hogy a mi országunkban a legjobb dolgok a gyermekek számára vannak? A szállodákban továbbra is maradhatnak a régi bútorok. De az úttörők házainak bebútorozását a legképzettebb asztalosok, végzik. Így volt ez kezdettől fogva. A forradalom utáni első években, amikor nem volt mindenki számára elég ennivaló, azon igyekeztünk, hogy a gyermekek ne éhezzenek. Most, hogy élelmiszer bőségben van, a gyermekek élvezik elsőnek az új bútorokat és mindazokat a modern dolgokat, amelyeket gyáraink termelnek. De hát miért is ne? Hiszen ők a jövő férfiai és asszonyai …
Meg kell adni, a spanyol gyerekeken meg is látszott a jó élet. Annak ellenére, hogy mindig a legjobb spanyol iskolákba járathattuk Lulit, boldog voltam, amikor azt láttam, milyen környezetben él Moszkvában. A többi gyermekek, legnagyobb részükben asturiai bányászok, kasztíliai parasztok, madridi munkások, valenciai földművesek és milicisták fiai vagy árvái, olyan paradicsomban éltek, amilyenről még nem is álmodtak eddig. És boldogok voltak. Nem győzték mesélni mondanivalóikat. Megmutatták nekünk füzeteiket és könyveiket. Beszéltek nekünk arról, hogy haladnak spanyol tanulmányaikban, mert a szovjet kormány soha nem felejtette el, hogy a spanyol gyermekek, akiknek oly nagylelkűen ajánlotta fel vendégszeretetét, egy napon visszatérnek hazájukba. És valóban, ha valami bírálnivaló akadt, az az volt, hogy egyéves szovjetunióbeli tartózkodásuk után még alig kezdték megérteni az orosz nyelvet.
Szerencsére Luli, mivel kezdetben néhány hónapig egy szovjet családnál élt, már ismerte a nyelvet. De ha lányom könnyen tanult is nyelveket, képtelen volt megtanulni sízni. Néhány társnője azonban valóságos mester lett már ebben a sportban. Azt sem lehet mondani, hogy a tánchoz valami nagy tehetsége lett volna. Charito, akivel együtt mentek a Szovjetunióba, nagyszerűen táncolta a hatalmas ország különböző népeinek szép táncait De hát Luli is éppen olyan bájosan tudott mozogni, mint az anyja!
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!