NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
12
XIX.
Amikor Valenciába visszaértünk, rossz hírek vártak bennünket. A németek különböző okok miatt jobban érdeklődtek az északi ipari zóna, mint a félsziget déli része iránt és elhatározták, hogy ezen a vidéken mindenképpen sikereket érnek el. Április elején azzal kezdődött a támadás, hogy a lázadók bejelentették Bilbao kikötőjének blokádját. Az angol kormány csak erre a bejelentésre várt, hogy azonnal elismerje a blokádot, noha Franco tengeri hadereje egymagában soha nem rendelkezett elegendő hajó fölött, hogy tengerpartjainkon blokádot létesítsen.
Akkor érkeztem Valenciába, amikor Ignacio éppen készült elindulni Bilbao felé, hogy ott a helyszínen tanulmányozza a légügyi szükségleteket és igyekezzék segítséget vinni annak a zónának, amelynek nem volt közvetlen összeköttetése a mi területünkkel.
Euzkádi kormánya nem tett sokat, hogy a nehéz feladatot megkönnyítse. Hónapok óta húzódozott a köztársasági kormánnyal való együttműködéstől és folyton azt a reményt táplálta, hogy Anglia, amelyet a Baszk-föld annyit segített az 1914—18-as háborúban, nem fogja megengedni, hogy a baszk nép és főleg ipartelepei és magaskemencéi a nácik kezébe kerüljenek. De a baszkoknak be kellett látniok tévedéseiket, noha már későn. Ekkor szemrehányásokat kezdtek tenni a köztársasági kormánynak, de a helyzeten már nem igen lehetett segíteni.
Visszatértem munkámhoz a Sajtóirodába és szorongva vártam Ignacio visszajöttét. Hamarabb érkezett, mint reméltem. Sikerült néhány repülőgépet küldenie északra és főleg annak örült, hogy a kikötőbe egy hajó érkezett orosz vadászgépekkel. Sikerült kijátszaniok a blokádot és ennek volt köszönhető, hogy a baszkok a legvadabb légitámadások ellen védekezni tudtak. De Katalónia helyzete váratlan visszatérésre kényszerítette férjemet.
Ignacio számtalanszor mondotta nekem:— Már belefáradtam, hogy folyton ismételjem Prietónak. Katalóniában meg kell változtatnunk a dolgokat, ha megakarjuk nyerni a háborút. Amíg vannak olyan fegyveres erők, amelyek nem engedelmeskednek a központi kormánynak, amíg a hatalmas katalán ipar nem áll át teljesen haditermelésre és amíg ezen a vidéken továbbra is néhány áruló és gazember által vezetett buta anarchia uralkodik, addig nem tehetünk semmit. De Prieto nem mer szembeszállni Caballeróval, mert azt mondja: a miniszterelnök ellenzi, hogy olyan intézkedéseket léptessünk életbe, amelyek bizonyos katalán elemeket sértenének. Így aztán engedjük, hogy múljék az idő és egyszer csak majd valami nagyon kellemetlen meglepetésre ébredünk.
Kevéssé ismertem akkoriban Katalónia belső helyzetét. Ám néhány nappal Ignaciónak Bilbaóból történt visszatérése után, maguk az események tájékoztattak mindannyiunkat és véleményt alkothattam magamnak arról, mennyire igaza volt Ignaciónak, amikor a tengerészeti és légügyi miniszternél oly gyakran erősgette a változás szükségességét.
A júliusi forradalom első napjai után, amikor a nép és a kormányhű csapatok sikerrel verték le a fegyveresen felkelő lázadókat, a háború Barcelonát csaknem érintetlenül hagyta. És éppen ezért, mert Katalóniának nem kellett közvetlen élet-halál problémákkal megküzdenie, olyan problémákkal, amelyek a lázadás kezdete óta súlyosan nehezedtek Spanyolország más vidékeire, a katalán főváros a hátországi intrikáknak valóságos hangyabolya lett.
Még ennél is fontosabb, hogy Franco Ötödik Hadoszlopa nagyobb szabadsággal tevékenykedett ott, mint bárhol másutt. Szélsőséges forradalmi mezben és a reakció szolgálatában számtalan fasiszta kémnek sikerült Katalóniába jutni, ahol demagóg kijelentéseket tettek és a „szociális forradalomról” beszéltek. Így igyekeztek a földrajzi körülmények és egyéb okok miatt a hadszínterektől távollevő katalán néppel elfelejtetni hogy nem lehet megvalósítani azt az úgynevezett „forradalmat”, ha Spanyolország elveszti a háborút és Franco hóhérjainak és az idegen fasisztáknak birtokába kerül. A fasizmus elleni küzdelem elsősorban is azt követelte, hogy Katalónia hatalmas iparával segítse Spanyolország többi részét. A katalán ipart könnyen át lehetett volna állítani haditermelésre. E gyárak termelési képessége — ha azokat mindjárt kezdetben államosították és megfelelő szervezetekkel ellenőrizték volna — elegendő lett volna ahhoz, hogy az összes frontokat ellássa fegyverekkel. Katalónia ezenkívül fegyelmezett és öntudatos embereket is adhatott volna a néphadseregnek. De Franco ügynökei különböző politikai szervezetek leple alatt tevékenykedtek Spanyolországban. Ilyen politikai szervezet volt a trockista, úgynevezett Egyesített Marxista Munkáspárt (POUM), vagy az anarchista FAI. Ezeknek a fasiszta ügynököknek sikerült Katalóniában a kormány, a hadsereg és a közrendészet fontos állásaiba bekerülniök.
Az élelmiszerek kérdése is egyre nehezebbé vált Katalóniában és Aragonban,. mert ezek az álforradalmárok kényszerítették a parasztokat arra, hogy kollektívákat alkossanak és bürokratáktól, feketézőktől, a parasztság új kizsákmányolóitól engedjék adminisztrálni magukat. E helyzet elkerülhetetlen következménye volt, hogy a mezőgazdasági termények felhozatala egyre csökkent, hiszen ilyen feltételekkel a parasztok és főleg a kisbirtokosok nem voltak hajlandók a földet megművelni.
A gyárakban a POUM párthívei és a rend ellen törő eszmék által befolyásolt anarchisták „szakszervezeti ellenőrzésről, munkás-adminisztrációról és negyvenórás munkahétről” beszéltek olyan pillanatokban, amikor maga a Köztársaság léte forgott veszélyben és minden attól függött, milyen gyorsasággal kerülnek ki a műhelyekből a kész repülőgépek, gépfegyverek, gránátok és bombák. De a katalán ipar termelése éppen azokban a történelmi pillanatokban, amikor Spanyolországnak nagyobb szüksége volt a gyárakra, mint valaha, hallatlanul csökkent. Még az a teljességgel képtelen eset is előfordult, hogy a spanyol háború második évének utolsó hónapjaiban az egyik legfontosabb és legmodernebb katalán gyár továbbra is fényezett vasfürdőkádakat készített, noha könnyen át lehetett volna szervezni lőszergyártásra.
A katalán hadsereg kérdése volt talán az egyik legnehezebb probléma, amellyel a Köztársaságnak meg kellett birkóznia. Az Ötödik Hadoszlop ügynökeitől befolyásolt és aláásott — mindegy, hogy hogy nevezzük őket és hogy nevezték, magukat: poumistáknak vagy anarchistáknak — katalán miliciák egy nagyon tekintélyes része, amely a háború kezdetétől fogva teljes tétlenségben pihent az aragoni fronton, minden erejével ragaszkodott ahhoz, hogy önrendelkezési jogát megőrizze. Ez annyit jelentett, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel ellenezték a népi hadseregbe való besorozásukat és még inkább azt, hogy a hadseregnek központi vezetősége legyen. A köztársasági parlament által jóváhagyott rendelet, amely elismerte Katalónia önrendelkezési jogát, világosan kimondotta, hogy Spanyolország minden egyes tartományának hadserege, tengerészete, légihadereje és nemzetvédelme egyenesen a központi kormánytól függ és annak fennhatósága alá tartozik. Éppen ezért Largo Caballerónak nem lehetett semmi törvényes ürügye arra, hogy ne egyesítse a legsürgősebben a nemzet összes védelmi erőit. Az összes köztársasági haderők központi vezetőségével, beleértve természetesen a katalán haderőket is, lehetővé vált volna olyan támadás elindítása, amely az ellenséget a keleti fronton gyengítette volna éppen akkor, amikor a németek által erősen támogatott fasiszták éppen a németek kívánságára elhatározták, hogy meghódítják az északi tartományokat, amikor az olaszok támadásra indultak Malaga felé, vagy amikor gépesített menetoszlopaikat vetették Guadalajara és Madrid ellen. Míg a félsziget többi frontjain hatalmas, tömegekben estek el az emberek és Spanyolország puszta létéért folyt a harc, az anarchista és poumista miliciák labdarúgómérkőzéseket rendeztek a fronton és hosszas tétlenségük alatt sikerült néhány helyen szívélyes kapcsolatot létesíteniük az ellenséggel.
Largo Caballero gyenge volt és mindenekelőtt attól félt, hogy elveszíti az anarchisták támogatását. Ezek számtalanszor támadták őt a múltban, de most, hogy engedményeket kaptak a miniszterelnöktől, annak leglelkesebb védelmezőivé váltak. Largo Caballero nem tudta elhatározni magát olyan intézkedésekre, amelyeket a többi köztársasági tartományok és maguk a legöntudatosabb és egészségesebb katalán elemek egyhangúan követeltek: központi vezetést, tisztogatást a katonai vezetők soraiban, népi hadsereg megalakítását és a hadiiparok államosítását.
Katalónia és Spanyolország nagyon drágán, élettel és vérrel fizetett Largo Caballero gyengeségéért.
Bilbaóból való visszatérése után Ignacio úgy látta, hogy az események növekvő súlya és feszültsége következtében Prieto belátta annak szükségességét, hogy a minisztériumtól függő katalán erők ügyében sürgősen intézkedjék. A barcelonai légihaderő, amely mindeddig csaknem teljes önrendelkezési jogot élvezett, most a köztársasági légierők parancsnoksága alá került. Ennek vezetője Ignacio volt.
Május 2-án a tengerészeti és légügyi minisztérium titkársága telefonösszeköttetést kért Barcelonával. Prieto akart beszélni a katalán kormány miniszterelnökével. De a valenciai irodákban még nem tudták akkor, hogy a barcelonai telefontársaság épülete, ahol a telefonközpont volt, véres küzdelmek színhelye lett. Ebben az épületben ütközött össze a rendőrség az anarchista járőrökkel és egy csapat szélsőséges elemmel, akik magukat „Durruti Barátainak” nevezték és akik tulajdonképpen a POUM rohamcsapatai voltak. A valenciai telefonhívásra és arra a kérésre, hogy Katalónia miniszterelnökével akarnak beszélni, a telefonista, „Durruti egyik barátja” azt válaszolta, hogy ilyen kormány nem létezik, csak a „Barcelonai Védelmi Bizottság”-gal lehet beszélni.
Világos volt, hogy további halogatásnak nincs helye. A köztársasági kormánynak cselekednie kellett és kezébe vennie mindazokat az ügyeket, amelyekre az ország alkotmánya szerint joga is volt. Ezekben a pillanatokban, háború idején, aljas gaztett volt testvérharcot szítani a hátországban, amely ha elterjed, könnyű győzelmet szerezhetett volna az ellenségnek. Csakis Franco-ügynökök, idegen hatalmak zsoldjában álló és a lázadók gyors győzelmére számító elemek kelthették azokat a zavarokat, amelyek könnyen végzetessé válhattak volna.
A POUM milíciái készen álltak, hogy otthagyják a frontot és résztvegyenek a katalán főváros utcai harcaiban. A frontról Barcelonába érkező csapatok látványa nyitotta fel a nép szemét: milyen szennyes és áruló szándékok húzódtak meg a „forradalom” mögött. A FAI, a CNT, a POUM és „Durruti Barátai” puskákkal, gépfegyverekkel, kézigránátokkal, sőt páncélkocsikkal felfegyverkezve mentek ki az utcákra, készen arra, hogy testvéreiket legyilkolják, közben a lövészárkokban a katonáknak ahhoz sem volt elég fegyverük, hogy az idegen támadók ellen védekezhessenek. De Katalónia népe nem volt hajlandó megengedni, hogy Franco ilyen könnyen megnyerje a háborút.
Ignacio parancsot kapott az indulásra. Feladata az volt, hogy a légihaderő hatvan katonájával azonnal repüljön Tarragonába és Reusba, hogy leverje a lázadást, amely közben Katalónia más vidékeire is elterjedt. Nehézség nélkül és hála a munkások és parasztok értékes segítségének, sikerült megakadályozniok, hogy az Ötödik Hadoszlop, az idegen hatalmak és Franco szolgálatában álló szélsőséges elemek sikereket érjenek el.
Végre is május 7-én Caballerónak nem volt más választása, minthogy engedjen a kormány, a hadsereg és a nép követeléseinek. Azonnali intézkedés történt, hogy a katalán hátországban egyszer és mindenkorra megszűnjenek ezek az átkos viszályok. Valenciából rendőr-rohamcsapatokat küldtek Barcelonába, de szerencsére, mielőtt közbeléphettek volna, a katalán nép már felismerte a lázadás jelentőségét és azokat a végzetes következményeket, amelyeket az a lázadás magával hozott volna, ha azonnal nem vetik végét. De a véres testvérharc mérlege több mint ötszáz halott és közel ezerhatszáz sebesült volt, köztük súlyosan sebesültek is.
Ez volt az az ár, amelyet Spanyolország Largo Caballero gyengeségéért fizetett. De a spanyol nép tudta, hogy mit csinál: a miniszterelnök uralmának napjai meg voltak számlálva. Spanyolországnak központi vezetés alatt álló néphadseregre volt szüksége, a hátországot meg kellett erősíteni és egyesíteni kellett a közrendet fenntartó erőket, különösen Katalóniában. Caballero világosan csődöt mondott, mint a spanyol nép vezére, és magatartásával nyíltan megmutatta azt, hogy képtelen a népet győzelemre vezetni.
És mégis, az öreg miniszterelnök és egyben hadügyminiszter, továbbra is úgy akarta rendbehozni a Köztársaságot fenyegető súlyos helyzetet, hogy még több hatalmat kért a maga számára. A saját kezében akarta egyesíteni a három nemzetvédelmi tárcát. Nem kért mást, csak korlátlan hatalmat … De az összes városokban, tartományokban, falvakban és községekben, egész Spanyolországban felhangzott már a kiáltás: Le Caballeróval! Tűnjön el Caballero!
XX.
Új kormány alakult. Dr. Negrin, aki 1936 szeptembere óta volt pénzügyminiszter, átvette a miniszterelnökséget és továbbra is megtartotta a pénzügyminiszteri tárcát. Az új kormányban három szocialista, két kommunista és a köztársasági párt két képviselője foglalt helyet, valamint a katalán köztársasági párt és a baszk nemzeti párt küldöttei. Valójában az új kormány nagyon hasonlított az előzőhöz. Indalecio Prieto lett a hadügyminiszter és továbbra is megtartotta a tengerészeti és légügyi minisztériumot, egyesítve a három tárcát az úgynevezett nemzetvédelmi minisztérium keretében. A CNT három képviselője, akik az előző kormányban a kereskedelmi, ipari és egészségügyi tárcák miniszterei voltak, kiváltak a kormányból, így akarván kimutatni szolidaritásukat Largo Caballero iránt és minden bizonnyal azért, mert az agg ex-miniszterelnök minden belső nehézség, katonai és polgári zavarok, valamint szakszervezeti és közrendészeti bajok ellenére is mindig kedvezett a FAI-nak és a CNT-nek. Ám néhány hónappal később ezek az anarchisták is megértették, milyen hátrány számukra, hogy nincs képviseletük a kormányban, beadták a derekukat és két minisztériumot ők foglaltak el. A népfront-kormány elméletét és egy ilyen kormány szükségességét Spanyolországban a háború alatt mindazok elismerték, akik tagjai voltak. Ennek oka egyszerűen az volt, hogy belátták: minden olyan politikai pártnak, amely kész az ország függetlenségéért harcolni, képviselete kell, hogy legyen a kormányban. A fasizmus elleni harc csak demokratikus módszerekkel lehetséges. Mi érdeke lehet egy népnek abban, hogy a külföldi fasizmus ellen harcoljon, ha közben a saját országában kerül a fasizmus uralomra? Éppen ezért Spanyolországban is, ahhoz, hogy Franco és az idegen szövetségesei ellen harcolhassunk, a spanyol nép küzdelmét demokratikusan kellett vezetni.
Az új miniszterelnök hitt a demokráciában, mint politikai rendszerben és mint kormányzási módszerben. Amikor a kormány élére került, távolról sem volt olyan népszerű, mint Caballero a háború első hónapjaiban. De kevés idő telt el és dr. Negrin Spanyolország egyik legtiszteltebb és legszeretettebb alakjává vált.
Az új miniszterelnök kiváló tudós volt. A háború előtt lelkesen támogatta a madridi egyetemi város létesítését. Fiziológiai tanulmányai jobban érdekelték, mint a politika. Kultúrája mély volt és széleskörű, sokat utazott, ismerte a külföldet és mindenütt voltak barátai.
A háború elején otthagyta laboratóriumát, hogy elvállalja azt a hálátlan munkát, amelyet a nemzet pénzügyeinek intézése jelentett. Amikor kinevezése nyilvánosságra került, sokan kérdezték: mit érthet egy fiziológus kormányzási és pénzügyi kérdésekhez? Indalecio Prieto, aki a politika minden trükkjét jól ismerte, s akinek azonban mégis be kellett látnia sikertelenségét a pénzügyminisztérium élén — éppen úgy, mint sok más nagymúltú politikus —, kezdetben lenézően kezelte dr. Negrint. Ám ez megmutatta tehetségét.
Szerény volt, kicsit félénk és nem szerette fitogtatni tudását. Minisztériumi munkatársai lassan-lassan észrevették, hogy különleges ügyességgel vezeti az ország pénzügyeit azokban a nehéz időkben, amikor egy háború költségeit kellett fedezni. Amikor a spanyol polgárháború egyre inkább kívülről jövő támadás jellegét vette fel, dr. Negrin jelenléte a minisztertanácsban értékes segítséget jelentett. A külföldi országok ismerete, utazásainak tapasztalatai, véleményét mindig kellő módon támasztották alá, de ami még ennél is fontosabb volt, Negrin egyike volt azoknak a keveseknek, akik magas és felelős állást töltöttek be Spanyolországban a háború idején és nem kételkedtek a nép győzelmében. Egyike volt azoknak a keveseknek, akik a nehézségek idején is bizalommal néztek a spanyol népre és a hadsereg hősiességére. Bátor volt a küzdelemben, nyugodt és komoly volt a legtragikusabb, legnehezebb pillanatokban is.
Tudtuk, hogy hisz Spanyolországban és bízik népünkben, mert első volt, ha példát kellett mutatni. Két katonaköteles korban lévő fia a néphadseregben küzdött. Egyik, mint vadászpilóta, különösen kitüntette magát hősiességével.
A nép tudta, hogy másféle miniszterek is tagjai a kormánynak, Indalecio Prieto szintén katonaköteles korban lévő fia például állandóan kellő távolságban tartózkodott a tűzvonaltól. Az apák gyengeségét — akármilyen érthető volt is ez családi körben — a nép, amely oly nagylelkűen áldozta a szabadságért legjobb fiainak vérét, nem tudta elfogadni.
A légihaderők parancsnoksága véglegesen átköltözött Valenciába és elhatároztuk, hogy keresünk valami olyan helyet, ahol Ignacióval kipihenhetjük magunkat a nehéz munka után. A Hotel Ripalda tele állandó és átutazó vendégekkel, még éjszaka sem volt alkalmas a pihenésre. Az étkezések idején, ami napközben egyetlen pihenésünk volt, a szálló vendégei, akik Ignaciót ismerték, odajöttek asztalunkhoz, hogy mindenféle kérdéseket és javaslatokat tegyenek neki. Éjszaka pedig az állandó légitámadások miatt volt lehetetlen aludni, annál is inkább, mert a szálloda igazgatója, kétségtelenül nagyon helyesen, az összes szállóvendégeket kényszerítette arra, hogy légitámadás esetén felkeljenek ágyukból és lemenjenek a haliba, noha ennek ellenállóképessége meglehetősen csekély volt. A szálló vendégei félálomban, felöltözve vagy félmeztelenül, a legkülönlegesebb ruhadarabokba burkolózva minden éjjel összegyűltek a szálló halijában és ott várták türelmesen, hogy a légitámadás befejeződjék. Akadtak olyan átutazó vendégek, akik elszaladtak a legközelebbi óvóhelyre, amely több mint kétszáz méter távolságra volt a szállodától, míg a lakók egy kisebb része a szállodaigazgató figyelmeztetését semmibevéve, nyugodtan ágyban maradt. Be kell vallanom, hogy Ignacio és én ehhez az utolsó csoporthoz tartoztunk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a földszinti hall üvegteteje nagyon kevés biztonságot nyújt, ha összehasonlítjuk azzal a kényelemmel, hogy az ágyban maradhatunk és így nem kell a lépcsőkön fel- és leszaladgálnunk. Ám mindennek ellenére valahányszor megszólaltak a szirénák, felébredtünk és úgy tűnt fel nekünk, hogy ezek a szirénák mindig akkor sivítottak fel, ha sikerült végre elaludnunk.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!