(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Elégedetlenség a nemzetközi sajtóval
Tíz nappal a puccs után Huerta tengernagy dolgozószobájába hívatnak bennünket. A junta külügyminisztere kedvetlenül fejezi ki nemtetszését a nemzetközi sajtó képviselőinek. A katonai hatalomátvétel „vérfürdőtől mentette meg Chilét” — magyarázgatja —, és a világsajtó nagy része mégis „érthetetlen módon” a junta „rossz hírét” kelti. A tengernagy megró bennünket, hogy ők „igazán megtesznek mindent” munkánk elősegítésére, és mégsem javul a kép Chiléről a világon.
Senki sem hajlandó közülünk bármit is hozzáfűzni Huerta szavaihoz. Ugyan bizony mit is mondhatnánk neki? Talán beszéljünk a kivégzésekről, a rettenetes halottszemlékről, a stadionban őrzött foglyok ezreiről, a tömeges elhurcolásokról? Nagyon is jól tudja mindezeket, hiszen ő is egy azok közül, akik „gyökerestül ki akarják irtani a marxizmust Chiléből”.
Huerta úr egy ideig mégis arra vár, hogy valaki közülünk „tanácsokat” ad, észrevételeket tesz, vagy igazat ad neki. Amikor a csend már kínossá válik, újra fölsorolja azt a néhány országot — Brazíliával, Paraguayjal, Uruguayjal az élen —, amelyik gyorsan elismerte a fasiszta katonai rezsimet. Megismétli, hogy Kuba után a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal és a Vietnami Demokratikus Köztársasággal is megszakították a diplomáciai kapcsolatot. A „kifejezetten baráti országokon kívül minden olyan országgal is, amely tiszteletben tartja a nemzetközi jogi érintkezés normáit és nem avatkozik be belügyeinkbe, normális diplomáciai viszonyt óhajtunk fenntartani” — állítgatja.
A tengernagy úr szavai — és ezt mindannyian tudjuk — azonban hamisan csengenek. Ekkor már egy szovjet hajó ellen intéztek durva provokációt a chilei partoknál, és megrohamozták a TASZSZ, valamint a Novosztyi santiagói irodáit, és zaklatták a szovjet diplomatákat. A szocialista országok santiagói követségei körül géppisztolyos rohamrendőröket helyeztek el. Ezek azonban nem a külképviseletek védelmén őrködnek, hanem azért vannak ott, hogy akadályozzák a követségek hivatali munkáját. Amikor néhány nappal a puccs után be akartam menni a Magyar Népköztársaság santiagói nagykövetségére, a rohamrendőrök feltartóztattak. Parancsnokukat hívták, aki sokáig forgatta igazolványaimat, amelyekből világosan kiderült, hogy magyar tudósító és a magyar külügyminisztérium santiagói sajtóirodájának vezetője vagyok. Mégis közölték velem, hogy bemehetek ugyan a követségre, de onnan ki nem jöhetek.
— Parancsom egyértelmű, és nem irányul személyek ellen — magyarázta kegyes leereszkedéssel a parancsnok. — Még ha az önök nagykövete, vagy netán, ha éppen itt-tartózkodna, köztársasági elnöke lépne a követség területére, őt sem engedném ki onnan.
Később ezt az intézkedést megváltoztatták: hivatalos magyar kiküldötteket az őrség be- és kiengedett, de másokat nem.
„Átmentem a Mapochón…”
A junta kezdi felismerni, hogy a vérfürdőkkel túlment a számára kívánatos kereteken. A cél az volt, hogy megsemmisítsék a forradalmi folyamat vezérkarát, megfélemlítsék a munkások és parasztok tömegeit, és megteremtsék a fasiszta diktatúra alapjait. Most azonban a középosztálynak is kezd elege lenni a fehérterrorból, és a külföldi tiltakozás is zavarja a junta tagjait.
Napközben a város utcáin már alig lehet látni katonai őrjáratokat. Eltűnnek az őrláncok a temetők és a kórházak elől is. Csak a stadion környéke marad teljesen lezárva. Este, sötétedés után viszont fokozatosan visszatérnek a katonák az utcára. Az éjszaka tíz órakor kezdődő kijárási tilalomkor már újra teljesen birtokukba veszik az ellenőrzést az utcákon. Két óránként egy-egy sorozatot lőnek a levegőbe. Azért-e, hogy megfélemlítsék és jelenlétükre figyelmeztessék a lakosokat, vagy pedig azért, mert a lőszer olcsóbb, mintha rádió adó-vevőkészülékkel látnák el őket a kapcsolattartás biztosítására? Ki tudná megmondani?
Egyik reggel, amikor igen csak sokat lövöldöztek az éjjel, és a kialvatlanságtól fejfájósan készülök elindulni a „soron következő sajtóértekezletre”, visszahívnak a telefonhoz. A vonal másik végén csak ezt mondják: „Átmentem a Mapochón…” Utána azonnal leteszik a kagylót. Fölismertem Jaime hangját. Örömmel közlöm családommal is a jó hírt: barátunk biztonságban van.
A gazdaságügyi minisztérium sajtóértekezletén azonban gyorsan elillan a jókedvem. A szóvivő lendületesen ismerteti a junta gazdaságpolitikáját. A bányák, az alapvető üzemek nem kerülnek vissza a magántőkéhez — állítja. Chile legfontosabb bevételi forrása a rézkivitel, amelyet az Allende-kormányzat idején államosított bányák szolgáltatnak.
— Mi nem töröljük el ezt a törvényt, amely a chilei nemzet akaratából született — folytatja a szónok. — Nem adjuk vissza a bányákat az Anaconda, a Kennecott és a Cerro észak-amerikai cégeknek. Mint jó chileiek, a nemzet érdekeinek hűséges képviselői azon a szilárd alapon állunk ugyanis, hogy minden országnak joga van ahhoz, hogy tulajdonába vegye és birtokolja saját természeti kincseit.
Ez valóban nagyon szépen, szinte meghatóan hangzik, csak, mint azonnal kiderül, egyáltalán nem igaz. A szóvivő csakhamar elbizonytalankodik a kérdések kereszttüzében.
— Igaz-e, hogy a katonai kormányzat máris érintkezésbe lépett a három nagy észak-amerikai céggel a rézbányák államosításáért fizetendő kártérítés ügyében? — hangzik az első kérdés.
A szóvivő nem is tagadja ezt.
— A junta tiszteletben tartja a magántulajdont — magyarázza. — Ebből pedig természetszerűleg fakad, hogy nem ért egyet azzal a módszerrel, ahogyan ezeket az észak-amerikai cégeket megfosztották jogos kártérítési igényüktől.
A szóvivő tipikus „marxista fogásnak” próbálja feltüntetni a Népi Egység kormányának azt az eljárását, hogy 710 millió dollár nyereséget mutatott ki, amelyeket ezek a cégek a chilei rézbányák kiaknázásából tisztességtelen módon szereztek. Ezt az álláspontot „az üzleti élet erkölcsével ellentétesnek” nevezi. Ezért — mondta — a junta most kötelességének tartja, hogy utólag igazságot szolgáltasson …
Néhány gazdasági „reform”
Ez bizony nyílt színvallás arról, hogy az észak-amerikai monopóliumok mennyire érdekeltek voltak a katonai hatalomátvételben — gondolom az „érvek” hallatán.
— De miből fizet majd Chile kártérítést? — hangzik a következő kérdés. — Igaz-e az, hogy a termelt réz bizonyos hányadát addig, amíg a kártérítés ki nem egyenlítődik, teljesen átadják értékesítésre az Anacondának, a Kennecottnak és a Cerrónak? Mi az igazság továbbá azokról az elterjedt hírekről, hogy a kártalanítás összegének megfelelő részvénypakettet juttatnak vissza ezeknek a cégeknek?
A szóvivő minderre csak zavaros válaszokat ad:
— Sokféle megoldást fontolgatunk. Valójában persze még inkább csak elképzeléseink vannak, hiszen a tárgyalások a három észak-amerikai vállalattal bizonyára hosszadalmasak lesznek, és talán egy fél évig vagy egy teljes évig is elhúzódnak …
— Azt is hallottuk — szól közbe egy nyugati kolléga —, hogy el akarják érni az egymillió tonnát a jelenlegi 650 000-rel szemben, és ennek gyors eléréséhez szívesen fogadnának bármilyen külföldi beruházást, beleértve a három volt észak-amerikai tulajdonos céget is. Igaz ez?
— Ez valóban így van — hangzik a válasz.
A válaszokból világosan kiderül, hogy a réz nemzeti tulajdonban való megőrzéséről szóló nyilatkozatok a hazai közvélemény megnyugtatására születtek, de burkolt formákban máris megkezdődött a rézkincs visszajátszása a volt észak-amerikai cégeknek. Ez tehát a junta „új rézpolitikája” …
Közben a szóvivő lelkes szavakkal ecseteli, hogy külföldi beruházások segítségével elérik a bűvös egymillió tonnát, a jelenlegi világpiaci ár mellett gyorsan rendbe hozzák az ország pénzügyét, és Chile elindulhat a virágzás útján …
Nyugati kollégáim is félreteszik jegyzettömbjeiket, és várják, hogy vége legyen az üres kijelentések áradatának. Mindannyian tudjuk, hogy a réztermelés idei visszaesése a jobboldal által szított, a puccsot előkészítő sztrájkok következménye volt, és azt is tudjuk, hogy ha majd újra az észak-amerikai monopóliumok rendelkeznek a rézszállítmányok tekintélyes részével, akkor fokról fokra helyreáll majd az államosítás előtti helyzet, és a réztermelés növelése az Anaconda, a Kennecott és a Cerro urait fogja gazdagítani.
A réztermelés után feszegetni kezdjük a Népi Egység által államosított más üzemek sorsát is. A magyarázatokból csakhamar kiderül, hogy ezek nagy részében a katonai parancsnokok már csak a munkások „fegyelmezésének”, fokozott hajszolásának feladatait látják el, a termelést pedig a volt tulajdonosok irányítják. A katonai parancsnokok — halljuk — még hosszú ideig az üzemekben maradnak, és „segítséget nyújtanak a rejtőzködő vörös agitátorok” további felkutatásában. A junta nem tesz közzé hivatalos adatot arról, hogy a puccs óta hány munkást bocsátottak el. Csak annyit hajlandó elismerni, hogy a rézbányák 32 000 dolgozója közül eddig körül belül minden tizenötödiket tették ki az utcára, mert „vörös fölforgató” volt. Megbízható, nem hivatalos összesítés szerint viszont úgy tudjuk, hogy mintegy százezer munkást bocsátottak el a gyárakból.
Egy másik kormánytisztviselő váltja fel a gazdaságügyi minisztérium szóvivőjét. Ő nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy megindokolja, miért marad el a dolgozóknak megígért és októberben esedékessé váló fizetésemelés, amely az infláció hatását csökkentette volna. Nem tagadja, hogy december végéig az áremelkedés mértéke az előző év hasonló hónapjához viszonyítva eléri majd az 1200 százalékot, és a fizetésemelések meg sem közelítik ezt az arányt. Pedig az Allende-kormányzat a kétkezi dolgozókat, akiket legjobban sújtott a nagymérvű drágulás, időről időre fizetéskiegészítésben részesítette, sőt a rézbányászatban és más alapvető iparágakban mozgó bérskálát vezettetett be. Emellett alacsony rögzített hivatalos árakat állapított meg a nélkülözhetetlen élelmiszerekre, valamint közellátási kormánybiztosságot és a munkáslakótelepekre kiterjedő társadalmi elosztó hálózatot hozott létre. Így a dolgozók tömegei a feketepiaci áraknál négyszer-ötszörte alacsonyabban juthattak hozzá az élelmiszerek nagy részéhez.
Az elénk állított gazdasági szakember most azt állítja, hogy ez a chilei nemzet egyenlő fiait eleve két táborra osztó gazdaságpolitika, „ravasz vörös találmány” volt arra, hogy a marxista propaganda elfogadására bírja a chileiek egy részét. A hivatalnok, hogy igazolja a junta e szerveket feloszlató parancsát, közönséges hamisításhoz folyamodik. Azt bizonygatja, hogy „a marxisták csak azoknak adtak olcsó élelmiszert, akik részt vettek tüntetéseiken, politikai akcióikban”. Nem új ez a vádaskodás, hiszen a jobboldalnak a puccsot megelőző viharos időkben ki kellett találnia valamilyen rágalmat, hogy megmagyarázza, miért mozognak félmilliós munkástömegek a santiagói utcán a jobboldal elleni harcos tüntetéseken.
A mostani tájékoztatóból megtudjuk, hogy a korábbi „irreálisan alacsony” árakat valóságos szintjükön „határozzák majd meg”. Amint rákérdezünk e rejtélyes kifejezésre, rögtön kiderül, hogy az alapvető élelmiszerek árát a jelenleginek öt-tízszeresére emelik. Így — mint mondja — helyreáll a megbontott arány a kereslet és a kínálat között, s eltűnnek a hosszú sorok az üzletek elől …
A földbirtokosok visszatérnek
Egymást követik a sajtóértekezletek. A junta makacsul bizonyítani akar a világsajtó előtt. Másnap a Mezőgazdasági Minisztériumban egy nyugállományból visszahívott ezredes elnököl. Mint kollégáim kiderítik, volt földbirtokos, akinek latifundiumát a Népi Egység első esztendejében kisajátították. Ő — mint rögtön közli velünk — vérbeli katonaember, és nem a szavak, hanem a tettek embere. Csak annyit kíván elöljáróban megjegyezni, hogy ha valahová, akkor ebbe a minisztériumba igazán „befészkelődtek a marxista agitátorok”. A földreform-bizottságot és annak legkülönbözőbb szerveit, sőt a kisajátított területeken létrehozott paraszti termelő közösségeket is „alaposan megfertőzték”. Ő ezért első lépésként a kormányhivatalokat tisztította meg az „oda nem való vörös és gyanús elemektől”. A földreform-bizottságnál erre nem is volt szükség, hiszen mint céltalan szervet, működését egyelőre felfüggesztették. Mint mondta, most a mezőgazdaság újjászervezése a döntő feladat. De erről már egy civil beszél, aki főtanácsadója lett a minisztériumnak.
Ő is régi ismerősünk. A földbirtokosok szövetségének vezetőségi tagja, és 1973 augusztusában az egyik fő szervezője volt a paraszti munkabeszüntetéseknek.
Azt állítja, hogy a Népi Egység földreformjával „zűrzavart” teremtett a falvakban, és aláásta a „hagyományos mezőgazdasági termelési rendet”. Ezért a junta „egyelőre” érvényteleníteni fog minden kisajátítást és földosztást, amelyet nemcsak a Népi Egység, hanem a Frei-kormányzat idején hajtottak végre. Azok a földbirtokosok, akik részt vettek a Népi Egység elleni küzdelemben, a junta hatalomátvételének előkészítésében, azonnal visszakapják földjeiket. A többiek a helyi hatóságok engedélye alapján újra földjeik birtokosává válnak, és később a kormányzat majd eldönti, hogy újra kisajátít-e egyes földeket és átadja-e ezeket az arra érdemes parasztoknak.
— Ezek szerint föloszlatnak minden paraszti termelő közösséget, amely a földreform során jött létre? — kérdezzük a főtanácsadót.
— Egyelőre nincs más választásunk — hangzik a határozott válasz —, hiszen ezen az úton a mezőgazdasági termelés évről évre csökkent és mind több terményt kellett külföldről behozatni. Viszont, ha helyreállítják azokat a korábbi nagy termelői egységeket, amelyek egy-egy földbirtokos tulajdonában voltak, azonnal jobb lesz a munkaszervezés és a -fegyelem, s ugrásszerűen növekszik a mezőgazdasági termelés.
Micsoda képmutató és hazug magyarázat! — gondolom. Hiszen a chilei mezőgazdaság súlyos válságát éppen a latifundiumok fojtogató hatása és a modern agrotechnika alkalmazásától való elzárkózása, az érdektelenség a termelés fokozásában idézte elő! Bár igaz, hogy sok baj és probléma volt a kezdet nehézségeivel küszködő új paraszti társulások egy részével, de ez elmúlt esztendőben már kezdtek kialakulni a kisebb közösségekből a nagyobb földterületű, több társulást egyesítő úgynevezett földreform-központok, amelyek már messze túlszárnyalták az egykori latifundiumok terméseredményeit.
A „normalizálódás” jelei
Lassan megindulnak a távolsági autóbuszok, helyreállítják a polgári vasúti és légiközlekedést. Újra lehet városok közötti telefonbeszélgetéseket folytatni, de a telefonközpontok csak sokszoros ellenőrzés után kapcsolnak, és a beszélgetéseket lehallgatják.
Gyors ütemben építik ki a junta különleges besúgóhálózatát is. Minden lakótömbben akad valaki, aki szívesen kiszolgálja a juntát, és ha „gyanús idegent” észlel, vagy a szomszédságából valakiről feltételezi, hogy „illegális tevékenységet” folytat, elegendő felhívnia egy telefonszámot, és máris útnak indul a jelzett címre egy katonai járőr. A szisztémát gyorsan tökéletesítik: a lakótömbi megbízottakat, akik már tevékenységükért külön fizetést kapnak, alközpontokba tömörítik, és külön telefonvonalak útján pillanatok alatt jelenthetnek. Így ha olyan „gyanús személy” jelenik meg valahol, aki szerepel a Népi Egység körözött vezetőinek listáján, villámgyorsan több autórakomány katona zárhatja le az egész környéket, hogy házról házra haladva tartson razziát.
Környékünkön — mint jóakaróim gyorsan figyelmeztetnek — a szemben levő ház első emeletén van ez a megbízott. Ő volt azok egyike, akik azon az emlékezetes éjszakán, amikor Jaime még nálunk rejtőzködött, családjával együtt elhurcoltatta szomszédját, a baloldali ügyvédet. Most napjában többször is láthatom őt az ablaknál állva, félig a függöny mögé húzódva, amint távcsővel pásztázza végig a terepet, és megpróbál bekémlelni a lakásokba is.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!