(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Eskütétel – hiányzókkal
Szeptember 12-én délelőtt bejelentik, hogy az első újság, amelynek megjelentetését a junta az államcsíny estéjén megígérte, mégsem kerülhet az utcára. Pedig egyes túlbuzgó parancsnokok — mint később megtudtuk — előkerítették a Mercurio főszerkesztőjét, néhány újságíróját és nyomdászát, az éjszakai tűzharc kellős közepén vitték őket a lapkonszern centrumban levő épületébe. De hát miért is nyomtatták volna ki a lapot, amikor nincs, aki árusíthatná vagy megvehetné, hiszen a junta egész napra kijárási tilalmat rendelt el.
Este a 13-as csatorna „esketési ceremóniát” közvetít a katonaiskolából, ahol a junta berendezkedett, amíg a centrum nem eléggé biztonságos, és különben is — hallatszik az indoklás — az elnöki palotában még mindig tűzoltók dolgoznak, s folyik a romeltakarítás. Az egész esketési szertartás nagyon feszélyezett és zavart. Pinochet tábornokot, aki önmaga és a junta többi tagjainak elhatározásából a chilei hadsereg főparancsnokaként az ország legfőbb urává lépett elő, Montero tengernagy, a haditengerészet egykori fővezére „esketi fel”, persze nem az alkotmányra — mint jó negyven esztendeje minden hivatalos állami tisztségviselőt szokásos volt —, hanem nemes egyszerűséggel a „junta alapító okmányaira”. Nyugdíjból ismét előrángatott tábornokok is ott feszítenek az új miniszterek között. Van néhány szélsőjobboldali civil is az új „miniszterek” között. Egyikük, a közoktatásügyi miniszter azonban „rekordot” dönt meg: még jóformán el sem foglalja hivatalát, máris át kell adnia tárcáját egy olyan katonatisztnek, aki megtorló akciókban tette hírhedtté nevét, s így nyilván mégiscsak megbízhatóbb a fasiszta juntának a baloldali diákok üldözésére, mint az ebben nem sok tapasztalatot szerzett civil elődje.
Az egész esketési szertartás azonban a fasiszta rezsim számára is kínos aktussá válik, amikor egyes minisztereket hiába szólítanak eskütételre. Mint a televíziós riporter kénytelen közölni: ők a népi erők ellenállása miatt képtelenek voltak eljutni a katonaiskolába …
Támadás a konzulátus ellen
Kint az utcán közben egészen közelről hallatszanak a géppisztolysorozatok. Ordítozást is hallunk. Gyorsan leoltjuk a villanyokat és megpróbálunk kinézni az ablakon. A lövöldözés az utca másik oldalán az egy sarokkal távolabb levő kubai konzulátus felől hallatszik.
Jaime megdöbbenve néz rám.
— Csak nem a területenkívüliség megsértésével a diplomáciai épületet támadják? De hiszen ez ellenkezik a nemzetközi jog előírásaival!
Pedig valóban ez történik. Egy fél óra sem telik el, s a televízióban hivatalosan bejelentik, hogy a kubai nagykövetség „beavatkozott az ország belügyeibe”, sőt onnan „kilőttek a katonai őrjáratokra’’ és „tüzeltek egy helikopterre is”, s emiatt a junta kénytelen volt haladéktalanul megszakítani a diplomáciai kapcsolatot Havannával. A képernyőn már a filmriportot is látni lehet arról, hogy családtagjaikkal mint terelik be a katonák autóbuszba a kubai nagykövetség diplomáciai beosztottjait, és mint szállítják ki őket a repülőtérre, hogy „az első géppel távozhassanak az országból”.
Az Allende-kormány első külpolitikai lépése volt 1970 novemberében a népi Kubával való diplomáciai, gazdasági és kulturális kapcsolatok felújítása, amelyet az elnök „történelmi igazságszolgáltatásnak és jóvátételnek” nevezett, hiszen a korábbi rezsimek Washington követelésére szakítottak a forradalmi szigetországgal, hogy részt vegyenek elszigetelésében. A Népi Egység kormányzásának három éve alatt — bár a két forradalmi folyamat teljesen különböző volt — szüntelenül erősödtek a baráti, testvéri szálak Kuba és Chile között. Santiagóban nemcsak Fidel Castro chilei látogatására készültek azok a kis zászlócskák, amelyekre a két nép vezetőjének arcképét és a „Cuba — Chile si!” feliratot nyomták. Ezeket a kis lobogókat és kendőket mindenütt lehetett látni — a legtöbbet a chilei nemzeti ünnep előestéjén zászlódíszbe öltözött Santiagóban. Amikor pedig a feketepiac elburjánzása miatt a nagyvárosok üzleteiből eltűnt a cukor, testvéri segítségként Kuba több hajórakományt küldött ingyenesen a chilei dolgozóknak. A puccsista repülőgépek az államcsíny után egy cukrot szállító hajót megtámadtak a nyílt tengeren. A jobboldal egyébként már a puccsot megelőzően rágalomhadjáratot folytatott a népi Kuba santiagói nagykövetsége ellen, „beavatkozásokról” szóló álhíreket terjesztett, majd terrorista elemek bombamerényleteket követtek el a nagykövetségi épületek, a diplomaták lakásai ellen. – Néhány nappal a puccs előtt pedig az óvodánál fedeztek föl a robbanás előtti utolsó pillanatokban pokolgépeket, ahová a követségi dolgozók gyermekei jártak. Szemtanúk beszámolója nyomán most is gyorsan elterjedt a hír, hogy a helikopterek zúdítottak géppuskatüzet a nagykövetségi épületre, és nem bentről lőttek ki a katonákra, hanem kívülről, felsőbb parancsra nyitottak tüzet az ablakokra.
Késő este a junta rádiója azt is közli, hogy a kiutasított kubai diplomaták már el is hagyták repülőgéppel az országot. Ez is azonban ugyanolyan hazugság, mint az, hogy a nagykövetségről „lőttek ki a katonákra”. Santiagóban hírek terjedtek el arról, hogy a kubai családok embertelen körülmények között még másnap este is kint voltak a repülőtéren katonai őrizet alatt.
Néhány nappal később Z. P., a repülőtér egyik dolgozója így számol be a történtekről:
— Én azok között voltam, akik a puccs napján kintrekedtek a repülőtéren. Akkor már napok óta nem volt belföldi légiforgalom, s a pilóta- és technikussztrájk miatt nem indultak a nemzetközi járatok sem. Menetrendszerűen érkeztek viszont a külföldi légitársaságok repülőgépei. Ezeket persze el kellett látni, továbbá a légikikötőben állandóak bizonyos karbantartási, fenntartási és egyéb munkák. A puccs első perceiben katonaság foglalta el a repülőteret. Bennünket utasított, hogy szólítsunk fel minden felénk közeledő gépet a haladéktalan visszatérésre, és értesítsük a környező országokat, hogy tilos belépni a chilei légitérbe. Ezek után is bent kellett maradnunk, és néha-néha egy katonai gép le- és felszállásánál, ki- és berakodásánál segédkeznünk kellett. Azt is mondták, hogy nemsokára valószínűleg brazil és uruguayi repülőgépeket is kell majd fogadnunk, melyek élelmiszert, orvosságot, kötszert, takarókat hoznak.
— A kubaiakat késő este hozták — mondta el Z. P. — A váróterem egy katonai őrséggel körülvett részébe terelték őket csomagjaikkal. Nekünk azt mondták, hogy harc közben lövöldözve fogták el őket, és ezért el kell hagyniuk az országot. Többségük azonban asszony és kisgyerek volt, s így nem hatott túlságosan meggyőzően ez a magyarázat. Vékony ruha volt rajtuk, és ezért már akkor dideregtek, amikor megérkeztek. Fűtés nem volt, és itt kint a repülőtéren a nyílt terep és a hegyek közelsége miatt éjszaka a télvégén mínusz 12 fok körüli a hőmérséklet. Leginkább a kisgyerekeket sajnáltuk, akik összekuporodva vacogtak. Egyik társunk azt mondta az őrök parancsnokának, hogy nem lehetne-e takarókat adni legalább a kicsiknek, hiszen itt a raktárakban rengeteg van fölhalmozva. Válaszul összerugdosták, agyba-főbe verték, és annyit mondtak neki, örüljön, hogy ilyen olcsón megúszta, amiért segíteni akarja a vörös ügynököket. Másnap késő estig voltak ott étlen-szomjan, és a katonák még azt sem engedték, hogy legalább a kisgyermekeknek adhassunk egy pohár vizet. Amikor végre repülőgépre szállhattak, nem engedték, hogy a pilótát ellássuk a szokásos repülési adatokkal, az időjárási és légköri viszonyokra való tájékoztatással. A kifutópályákat nem világíthattuk ki, az irányítótorony nem érintkezhetett a géppel. Nagyon nehéz lehetett így sötétben felszállni, hiszen a repülőtér közelében kezdődnek a Kordillerák előhegyei.
Forró negyedóra
Ökölbe szorított kezekkel, fölháborodottan tárgyaljuk meg Jaiméval kubai elvtársaink meghurcoltatását. A puszta tények fölötti felháborodás mellett a személyes elfogultság szenvedélye is fűt, hiszen ott voltam Kubában a forradalom győzelmét követő időkben, és személyesen is érzékelhettem, hogy ez a nép milyen határtalan energiával és lelkesedéssel küzdötte le az ellenforradalmárok fegyveres próbálkozásait, és mennyi meg mennyi forradalmár áldozta föl életét azért, hogy Kubában győzedelmeskedjen a népi rendszer. Jaime pedig a forradalmi szigetországban lett orvos, és bizonyos ki nem mondott szégyenérzet tölti el, hogy honfitársai — még ha a fasiszta katonai junta utasítására is cselekszenek — gátlástalanul sutba dobják a nemzetközi jog általános szabályait. De hát mit is várhatnánk ettől a juntától, mely a „marxista métely kiirtását” írta zászlajára és véres irtó hadjáratot folytat a chilei haladó erők ellen?
Jaime ezek után azt is megjegyzi, hogy persze most már tárgytalan „menedékjogot” kérni a kubai konzulátuson …
Bekapcsolom a rádiót. Moszkva spanyol nyelvű adását hallgatjuk. A kubai kormány — hallhatjuk — az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívását kérte a történtek miatt. A rádió a nyugati hírügynökségek rádióamatőrök útján Argentínába juttatott beszámolói alapján a junta elleni népi küzdelemről ad hírt, és bőséges teret szentel azoknak a nyugati polgári lapvéleményeknek, amelyek elítélik a chilei fasiszta rezsim vérengzéseit. Az Amerika Hangja spanyol nyelvű adását viszont egyszerűen lehetetlen hallgatni, annyira zavarja a junta.
— Micsoda sötét összjáték! — kiált fel haragosan Jaime. — Úgy tesznek, mintha szemben állnának Washingtonnal, hogy megtévesszék a jenkiellenes nacionalista elemeket, és port hintsenek a latin-amerikai országok közvéleményének szemébe!
A rádiózavarás színleg azért történik, mert Washington a „meglepettet” játszotta a chilei puccs kapcsán, mintha tőle teljesen függetlenül zajlottak volna le az események, és — ugyan óvatoskodva — „bírálta is a junta vérszomjasságát”. Holott ekkor már nyílt titok egész Santiagóban, hogy a hadsereg tankjainak és repülőgépeinek azért volt a puccs végrehajtásához elegendő üzemanyaguk, mert az „Unitas”-hadgyakorlat észak-amerikai kísérőhajói nem fukarkodtak ellátásukban. Így vonulhattak föl aztán vidékről is Santiagóba az államcsínyben részt vevő egységek.
Alig térünk nyugovóra, amikor éjfél után fél egykor az utcán házunk körül géppisztoly sorozatok söpörnek végig. Az utcai ablak függönyét résnyire elhúzva, kitekintünk az utcára. A kerítésekhez húzódva vagy a fák mögött fedezéket keresve, mindenfelé katonákat látok, akik fegyvereiket az egyik szomszédos házra szegezik. Aztán csend lesz, és a szemben levő ház első emeleti erkélyéről géppisztolyos katona füttyent társainak. Néhány perc múlva két vérző férfit és egy asszonyt löknek fel egy katonai teherautóra. Majd lakásukban — ahonnan elhurcolták őket — megkezdődik a kutatás. Az értékesebb holmik egy részét a katonák az ablakon át kidobálják társaiknak. Szabadon rabolhatnak, hiszen azok, akiké mindez volt, többé aligha tiltakozhatnak.
A nehéz percek azonban csak ezután kezdődnek. Három teherautón katonák érkeznek, és gyorsan körülzárják a környéket. Házról házra, lakásról lakásra járnak. Nyilván fegyverek és rejtőzködők után kutatnak. Egyre közelednek hozzánk. Már a szomszéd házban döngetik a bejárati kaput.
Jaime azt mondja, hogy ha ide is bejönnek, ő a hátsó ajtón kimegy, és átveti magát a kerítésen, nehogy bajt hozzon ránk. Meggyőzöm azonban, hogy ennek a kétségbeesett gesztusnak nem lenne semmi értelme. Őt a katonák pillanatok alatt lekaszabolnák, és nem sokat teketóriáznának velünk sem, hiszen látnák, hogy innen, ebből a házból menekült ki. A szekrényben vagy a pincében sem lehetne jobb esélye, hiszen ezek a katonák értik a dolgukat. Ezért abban állapodunk meg, hogy jobb lesz magabiztos, erélyes föllépéssel próbálkozni. Én mint hivatalosan itt tartózkodó magyar állampolgár tiltakozom az erőszakos behatolás ellen, és házkutatási parancs felmutatását követelem. Ez talán, elvonj a figyelmet Jaiméról, és ha kérdezik, azt mondjuk róla, hogy iratait a másik ruhájában felejtette, és a váratlan kijárási tilalom miatt már képtelen volt hazamenni. Gyönge érv — mindannyian tudjuk —, de hát mi mást tehetnénk?
A házkutatást végző katonák azonban bennünket kihagyva továbbhaladnak. Azért történik ez, ment a ház külső világítását, amelyet Santiagóban a betörők ellen rendszeresítettek, a sötétség beállta után felgyújtottuk? Úgy vélekedtek-e, hogy az a ház, melynek lakói kivilágítják magukat, semmi gyanúsat sem rejtegethet? Vagy azért mentek tovább, mert öt-hat sarokkal távolabb tűzharcba bonyolódott társaik segítségére kellett sürgősen sietniük? Ezt most már sohasem fogom megtudni.
Az viszont hamarosan köztudott lesz szomszédaim elbeszéléséből, hogy mi történt előzőleg a szemközti házban, ahonnan a három vérző embert elhurcolták. Egy baloldali érzelmű ügyvéd lakott ott feleségével s felnőtt fiával, és „elkövette azt a hibát”, hogy a Népi Egység kormányzásának éveiben vitába szállt emelet-szomszédaival, akik szajkó módra visszhangozták a jobboldali rádiók rágalmait az egyesült baloldalról. Szomszédai, akik részegre itták magukat pezsgővel már a fasiszta hatalomátvétel első óráiban, annak ellenére, hogy az ügyvéd semmi kárt nem okozott nekik e három esztendőben, bosszúért lihegtek. Telefonon kihívták a járőrt azzal, hogy „egy marxista agitátor” lakik itt, és nagy mennyiségű fegyvert rejteget.
Átcsúszunk a kordonon
Csütörtökön délelőtt tíz órától este hatig — hogy a lakosság valamilyen élelmiszert vásároljon, és hogy akik otthonaiktól távol rekedtek, hazatérhessenek — átmenetileg föloldják a kijárási tilalmat. Ahol halottak vannak a házakban — hangzik a fölhívás —, most elszállíttathatják. Rohamsisakos hadnagy ül a televízió kamerája elé és közli: a városközpontból csak kifelé lehet menni, befelé nem. Akit megállásra szólítanak föl, köteles kezeit azonnal fölemelni, tarkóján összekulcsolni, és engedelmesen alávetni magát a motozásnak és igazoltatásnak. Aki nem áll meg, azt lelövik.
Jaime következő rejtekhelyét egy munkáskerületben jelölték ki. Az a problémánk, hogyan juttassuk el oda. A katonai kordonok ismertetett határvonalát Jaime gyorsan, gyakorlottan rajzolja be Santiago térképébe. Mi amolyan „szabad mozgási területen” vagyunk, amelyet befelé a gyorsforgalmi út végén a városközpontnál, kifelé pedig a munkástelepülések szélénél katonai kordon zár le. Jaime, aki a külvárosokat úgy ismeri, mint a tenyerét, hiszen egész gyermekkorát ott élte le a faviskók világában, gúnyosan nevet a vidékről felhozott katonai parancsnokokon, akiknek fogalmuk sincs, hogy a főútvonalakon kívül mennyi meg mennyi átjárási lehetőség van az elővárosokba. Ő — mint mondja — akkor tanulta meg ezeket, amikor mint fiatal gyerek rendőrökkel kellett csatázniuk, és amikor már-már teljesen körülkerítették őket, mindig megtalálták a réseket a gyűrűn …
Több kocsin ekkor már chilei zászlók lengenek. Azt latolgatjuk, hogy az igazoltatások elkerülésére ne tűzzünk-e mi is az autóra egy chilei lobogót? De ha mégis megállítanak, hogyan magyarázzam meg, miért van egy magyar újságíró kocsiján a a chilei fasiszta puccsot üdvözlő zászló? Végül is abban maradunk, hogy ha netán elkapnának bennünket, azt mondom, hogy Jaimét egyáltalán nem ismerem, autóstoppal vettem föl néhány sarokkal előbb.
Jaime irányításával haladunk kifelé a kocsival. Ahol az autók összetorlódnak, ott elöl nyilván igazoltatnak. Ilyenkor gyorsan visszafordulunk, és más útra térünk. Jaime olyan beépítetlen mezőkön át vezényel, ahol csak néhány fakalyiba van. A gidres-gödrös úton, a hatalmas porfelhőben minden pillanatban attól tartok, hogy a kocsi szétrázódik.
Végül is kiérünk egy autóbuszmegálló közelébe. Itt már annyira kint vagyunk, hogy csak számokkal jelzik a megállókat. Egyetlen katona sem merészkedett még erre a környékre. Mégis nagy a pánik. Sok a síró asszony, lépten-nyomon kis kézikocsikat húzó, targoncákat toló férfiakat kell kerülgetnem, akiket karon ülő gyerekekkel, a járni tudókat pedig szabadon maradt kezükkel vezető asszonyok és megszeppent gyerekek hada követ. A kézikocsikon, targoncákon ott a család minden értékesnek ítélt, batyukba kötött holmija. Honnan ismerős ez a szívszaggató látvány? Mintha csak a második világháború országútjainak nagy menekülőáradatát látnám!
„Akárhová, ahol nem bombáznak”
Megállítom a kocsit, és megkérdezünk egy targoncást.
— Hová mennek? — kérdi Jaime az asszonyt.
— Hová? — kérdi vissza lehangoltan. — Akárhová, ahol nem bombáznak! Talán eljutunk Talagantéba (Santiagótol mintegy 40 kilométerre levő kisváros — A. I), ahol a szüleim vannak. Vagy ha kell, tovább Melipillába (80 kilométerre északra Santiagótol), ahol a férjem rokonai laknak. De ami tegnap éjjel történt, azt nem lehet elviselni.
A többit már a férfi mondja el.
— A Szabad Kuba—Szabad Chile elnevezésű lakótelepen laktunk. Tavaly építették az új házakat, amelyekben lakást kaptunk Igaz, hogy ez is csak faház volt, de már parkettás és bent voltak a mellékhelyiségek. Amikor tegnap a gyárból kiszorították a munkásokat, néhányan elbújtak nálunk. Valahogyan gyanúsakká válhattunk, mert a helikopterek egészen alacsonyan újra meg újra fölénk repültek és géppuskázni kezdtek mindenre, ami megmozdult. Még a kóbor kutyákra is tüzeltek. Aztán mélyrepülésben harci repülőgépek jöttek, és bombákat dobtak le. A faházak kigyulladtak. A tűz gyorsan átterjedt a szomszédos épületekre is. A hőség, a füst mind elviselhetetlenebbé vált. Vízvezeték arrafelé nincs, így nem olthattuk el a tüzet. Tűzoltókat nem hívhattunk, mert a nyilvános telefonok nem működtek. Amit lehetett, azt igyekeztünk kimenteni.
— Aztán megérkeztek a tankok és körülzártak bennünket — folytatja a férfi. — Kértük a katonákat, hogy legalább az asszonyokat és a gyerekeket engedjék ki, hiszen nekik is van anyjuk, nővérük. De könyörtelenek voltak. Azt mondták: parancsot kaptak, hogy senkit se engedjenek ki, amíg a gyalogság meg nem érkezik, és nem igazoltatja az állítólag gyanús elemeket.
— Negyedóra múlva jöttek a géppisztolyosok. Dőlt belőlük a pálinkaszag. Az első parancsuk így hangzott: mindenki a földre! A mentési munkákat azonnal abbahagyni! Valamennyiünket átkutattak, hogy nincs-e nálunk fegyver. Majd azokat, akiknek lakására nem terjedt ki a tűz, az ajtók elé parancsolták. Igazolványainkat és mindent, ami a zsebünkben volt, a lábunk elé kellett tenni a földre. Moccanni sem volt szabad. Lakásainkat teljesen feldúlták. Ha valakinek az igazolványa nem volt rendben, vagy lakásában baloldali könyvet találtak, azt külön csoportba állították. Elegendő volt egy Allende-kép a falon, egy haladó indulókat tartalmazó lemez, egy halom El Siglo, hogy valakit bűnösnek nyilvánítsanak. Egyvalakit pedig azért állítottak külön csoportba, mert találtak a lakásában egy földreform-törvényről szóló brosúrát.
„De hiszen, kérem, ezt a törvényt még Alessandri idején kezdték kidolgozni, és Frei alatt hagyták jóvá. Miért volna ez felforgató irodalom?” — kockáztatta meg kétségbeesetten. Rettenetes nagy pofonokat és rúgásokat kapott ezért a merészségéért.
— Mi viszont azok közé kerültünk, akiknek a hadnagy fél-fél liter étolajat és fél kiló cukrot osztatott, és azt mondta: ebből is láthatjuk, hogy a hadsereg nem akar semmi rosszat a munkásoknak, csak éppen a vörös agitátorokat kell kiadnunk. Azoknak, akik elmondják nekik, hogy hol rejtőznek a marxista ellenállók és hol vannak a titkos fegyverraktáraik, nagy jutalmat, több évi bérünknek megfelelő összeget ígértek.
— Néhány óra múlva — mesélte tovább a férfi — a távolból géppisztolysorozatokat hallottunk. Azt mondják, akkor végezték ki azokat, akiknek az igazolványai állítólag nem voltak rendben, vagy akiknél marxista irodalmat vagy baloldali újságokat találtak.
— Autószerelők vagyunk, szakszervezeti tagok és részt vettünk a Népi Egység tüntetésein. Valaki még jutalom fejében följelenthet bennünket. Jobb, ha elmegyünk oda, ahol nem ismernek. Így biztonságosabb.
Elbúcsúzunk tőlük, és a menekülők áradatát kerülgetve továbbhajtok. Jaime végül egy elhagyatott helyen megállíttatja a kocsit.
— Innen már gyalog is eljuthatok a rejtekhelyre — mondja.
Némán egymás szemébe nézünk, majd megöleljük egymást. „Átmentem a Mapochón” (a Santiagót átszelő folyó) — ennyit fog csak mondani, ha már biztonságban lesz, és föl tud hívni néhány nap múlva — állapodunk meg —, hiszen úgysem lehet telefonom a végtelenségig „lehallgatásmentes”. Nem indítom el a kocsit, és hosszan nézek utána, amíg be nem fordul a legközelebbi sarkon. Vajon látjuk-e még egymást valaha?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!