NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
11
XVIII.
A fasiszták március 8-án kezdték el minden eddiginél nagyobb offenzívájukat. Tervüket nem volt nehéz megérteni. Franco nem tudta bevenni Madridot és most a főváros összeköttetését igyekezett elvágni Levantétól, hogy így a minden oldalról körülzárt Madrid mint túlérett alma hulljon a lázadók kezébe. Ezzel a céllal kezdődött el a guadalajarai támadás, a zaragozai országúton.
Amikor az offenzíváról az első hírek megérkeztek, szokás szerint a sajtóirodában voltam. Ignacio Alcalá de Henáresbe ment. E város közelében voltak a fronthoz és a Guadalajarában felállított vezérkarhoz legközelebb álló repülőterek. Az északamerikai sajtótudósítók továbbra is azzal voltak elfoglalva, hogy lapjaik számára a jaramai csatában résztvett amerikai önkéntesek, többé-kevésbé igaz, nagyszerű hőstetteit írják le. Ártatlan tevékenység volt ez, noha a külföldi újságírók leírásából — a legjobb szándékú sovinizmus vezette őket — az tűnt ki, mintha az összes harcokban csakis a XV. Brigád amerikai önkéntesei vettek volna részt. De oly nagyra értékeltük a Nemzetközi Brigádokban harcoló önkéntesek hősiességét és annyira szemünk előtt tartottuk e szolidáris cselekedet hatalmas fontosságát és jelentőségét, hogy éppen ezért mi, cenzorok, szemet hunytunk a sajtótudósítók némely erős túlzása fölött.
Március 9-e nyugodtan és csaknem hírek nélkül telt el.
Tizedikén már kezdtem egy kicsit aggódni. Már tudtuk, hogy az offenzíva nagyjelentőségű. Tudtuk, hogy mi az ellenség szándéka és hogy mindent latba kell vetnünk, hogy ezeket a szándékait meghiúsítsuk.
Március 11. Lehetetlen aludni. Miért húzódik ennyire? Valami szerencsétlenség történt csapatainkkal? Nem, az nem lehet. Szükségünk van a győzelemre.
Március 12-én a nemalvástól vörös szemekkel mentem az irodába. Alig tudtam türtőztetni az idegességemet, valahányszor a telefon megszólalt. Guadalajarából még mindig semmi hír! A sajtótudósítók még csaknem mind szállodáikban voltak. Csak egy vagy kettő lézengett az irodában, nyugodtan írták cikkeiket a politikai helyzetről, lapjuk vasárnapi száma részére.
Az egyik kartársam szólt oda hozzám: — A telefonhoz hívják. A légihaderők parancsnoka akar beszélni magával.
A telefonhoz szaladtam, remegve az izgatottságtól és az aggodalomtól. Valami nagyon fontos kellett hogy történjék, ha Ignacio Alcalából telefonál nekem.
Hangja nagyon erősen csengett a hallgatóban, túlkiabálta a vonalat zavaró zajokat.— Sikerült végrehajtanunk a háború első valóságos győzelmét! És az olaszok ellen!
Sírni lett volna kedvem. Sírni és nevetni.
— Levertük az olasz divíziókat! Már megmondhatod az újságíróknak, hogy elküldhetik a hírt. Teljesen helytálló. A mai győzelem a mi győzelmünk az olaszok felett!
Hirtelen letettem a kagylót.
Befutottam Rubio szobájába, hogy elmondjam neki a hallottakat. Néhány perccel később az irodában tartózkodó újságírók mindegyike első akart leírni, hogy Londonnal és Párizzsal beszélhessen. Csak két telefonkészülék volt a külföldi beszélgetésekhez s azonkívül ezek a vonalak is túl voltak terhelve a hivatalos beszélgetésekkel. Az újságírók és a cenzorok majd megbolondultak a türelmetlenségtől, ha néha három vagy négy órát is kellett várniok. Mert a sajtótudósítók persze nem akartak beletörődni a tétlenségbe és állandóan bennünket zaklattak azzal, hogy kérjük újra a kapcsolást a kívánt párizsi vagy londoni központtal.
Értesítettük a szállodákban tartózkodó sajtótudósítókat, mint mindig, amikor valami különleges fontosságú dolog történt.
A mi irodánk volt az első, amely a hírt megkapta és nem sokkal később már részletek is érkeztek. A Valenciában lévő idegen újságírók a harc minden részletét megírták már ugyanabban az időben, amikor Mussolini útban Líbia felé értesült azokról az eseményekről, amelyek arra kényszerítették, hogy azonnal térjen vissza Olaszországba. Pedig a Duce ez alkalommal merészelte először kihúzni a lábát az „olasz csizmából” …!
A hazaszeretet és bizalom újabb hulláma öntötte el Spanyolországot. Rosszul felfegyverzett és kevéssé kiképzett, de az egyesített vezetés alatt harcoló milicistáink először arattak átütő győzelmet a fronton a külföldi támadók ellen. Légihaderőnk szegényes volt, kevés repülőgép felett rendelkeztünk. Mégis, a régi és új gépeken, az újonnan kiképzett pilóták állandóan váltogatták egymást a háború előttről még életben maradt néhány pilótával, a Malraux által hozott egy-két külföldi repülővel és mindenek fölött az orosz pilótákkal. Ez a néhány gép először is megállította a legjobb olasz divíziók előrenyomulását és utána fejvesztett menekülésre kényszerítette azokat. Spanyolország nem lesz idegen támadók zsákmánya!
Néhány nappal a csata után zsákszámra hozták irodánkba az ellenségtől zsákmányolt olasz nyelven írt okmányokat, katonai parancsokat és utasításokat, vezérkari közleményeket, szabályzatokat, a Spanyolországban harcoló olasz sorkatonaság postai és egyéb szolgálatainak végrehajtására. Fordítóink azonnal elkezdték a köztársasági kormány által kiadandó FEHÉR KÖNYV szerkesztését, amelyet Genfben a Népszövetség előtt akartak bemutatni, mint megcáfolhatatlan bizonyítékát annak, amit egyébként már mindenki tudott: az olaszok beavatkoztak Spanyolország belügyeibe. A külföldi újságíróknak megengedtük, hogy megvizsgálják az okmányokat és azoknak fordítását rendelkezésükre bocsátottuk. Sokan közülük emlékbe is eltettek néhány kisebb fontosságú iratot. Valóban olyan bőségesen állt rendelkezésünkre írott bizonyíték, hogy semmi okunk nem volt arra, hogy ezt megtagadjuk tőlük. Minden külföldi sajtótudósító részletes leírást küldött lapjának vagy ügynökségének a Guadalajarában történtekről. Cikkeikben részletesen kiemelték az olasz csapatok részvételét a harcban.
A newyorki, párizsi és londoni sajtóirodák azonban továbbra is, még ezek után is, ilyen táviratokat küldözgettek madridi és valenciai képviselőiknek: „Előbb bizonyítsák be, hogy létezik olasz sorkatonaság Spanyolországban és csak azután beszéljenek róluk”. „Tudomásunk van arról, hogy az olasz hadseregnek nincsenek katonái Spanyolországban.” „Ne engedje befolyásolni magát a köztársasági kormány propagandája által.”
Legjobb bizonyítékaink arra, hogy Spanyolországban valóban harcol Mussolini hadseregének számos egysége: az ellenség által fejetlenül kiürített falvakban zsákmányolt okmányok voltak. Bizonyíték volt ezenkívül a brihuegai csatában elfogott nagyszámú olasz katona is. Ezek olasz parasztok voltak, akik csak hazájuk nyelvén beszéltek és kivétel nélkül mind kijelentették, hogy Spanyolországba fondorlatos eszközökkel és akaratuk ellenére küldték őket.
A guadalajarai olasz vereség hatalmas nemzetközi hatást váltott ki. Ignacio nagyon meg volt elégedve.
— Hányszor mondtam neked és mennyiszer ismételtem, hogy minden olasz dolog tiszta blöff — szólt mosolyogva, amikor ismét találkoztunk. — Emlékszel, sokszor beszéltünk erről Olaszországban az abesszin háború idején. Keveset kellett adnunk a mi részünkről, hogy úgy megfutamodjanak, mint a nyulak … Mint a valódi „bersaglierik”…
Mosolygott. — Kihasználtuk a rossz időt és bevetettük minden felhasználható gépünket. Meg vagyok győződve arról, hogy a külföldi katonai attasék azt hiszik, háromszor vagy négyszer akkora légihaderőnk van, mint amely felett valójában rendelkezünk és most csodálkoznak, hogy nem értesültek ennyi új repülőgép érkezéséről … De hogy dolgoztak a pilótáink! A két, még repülő Potez gépünkön kívül, képzeld, még néhány ócska Berguet-et is újjáélesztettünk!
— Csak azt nem értem, hogy tudtak megmaradni a levegőben — feleltem én. — Olyan kevés okunk volt a háború kezdete óta arra, hogy jókedvűek legyünk.
— Azt hiszem, az olaszok közül többen haltak meg az ijedtségtől, mint a gépfegyverektől. Úgy számították, hogy nincs több, mint tíz gépünk és amikor meglátták azt a hatalmas tömegű légihaderőt, csaknem százharminc repülőgépet, amely a fejük fölött szállt, bombázta és gépfegyverezte soraikat, leállították teherautóikat és rettegve kezdtek hátrálni. A főországút, ahol az olasz motoros menetoszlop haladt előre, szörnyű látványt nyújtott. Ott repültem el nagyon alacsonyan és mondhatom neked, hogy hátborzongató volt. Halott katonák hevertek az országút szélén, felborult és égő teherautók, szétrombolt kocsik, érintetlen autók, melyeket utasaik elhagytak és nem akarva ottragadni, inkább futva menekültek. Mindenféle fegyver, használati tárgyak, ruhák hevertek szanaszét Valószínűleg a katonák hajigálták el, csakhogy könnyebben menekülhessenek.
A külföldi újságírók a Sajtóiroda autóin csaknem mind kimentek a guadalajarai frontra és még alig csökkent izgatottságunk az első győzelem miatt, amikor újabb köztársasági támadásból érkezett hír Pozoblancóból. A gazdag almadéni higanybányákhoz közel fekvő déli frontszakaszon az olaszok minden bizonnyal azzal a szándékkal nyomultak előre, hogy Guadalajarában elvesztett hírnevüket visszaszerezzék és az értékes ásvánnyal egyenlítsék ki elszenvedett veszteségeiket.
Három- vagy négynapi aggodalom után a hivatalos jelentés végre közölte, hogy az ellenség Pozoblancóban is hatalmas vereséget szenvedett.
Richard Mowrer, a Chicago Daily News tudósítója éppen irodámban ült és szokott elnyújtott beszédmodorával közölte velem, hogy nem tud megvigasztalódni: túl későn érkezett Valenciába, hogy a többi újságíróval együtt ő is kimenjen a guadalajarai frontra.
— Ne szomorkodjék annyira — mondottam Mowrernek és megmutattam neki a hadügyminisztérium jelentését. — Érdekelné egy látogatás a déli fronton, Pozoblanco környékén, ahol éppen most verték vissza az olaszok egyik támadását? — kérdeztem. — Maga volna az első külföldi újságíró, aki a háború első hónapjai óta ezt a frontszakaszt bejárhatná.
Mowrer nagyon elégedettnek látszott. Helyet adtunk az autóban más újságíróknak is, akik Valenciában tartózkodtak, de londoni és párizsi irodáik nem engedték meg nekik, hogy a kormány ideiglenes székhelyéről eltávozzanak. Volt olyan hírügynökség, amely nem volt hajlandó megfizetni a magas életbiztosítási díjakat a Spanyolországban tartózkodó újságírókért, akiknek feladata lett volna, hogy a katonai műveletekről tudósítsák a lapokat. Persze ezek soha nem mehettek a front közelébe. Más ügynökségek állandóan és annak ellenére, hogy tudósítóik gyakran megtáviratozták, hogy a köztársasági hátországban a legteljesebb nyugalom uralkodik, mindig azoknak a Burgosból eredő álhíreknek megerősítését várták, amelyek utcai harcokról, zavargásokról és más épp ennyire hamis hírekről számoltak be.
Számtalanszor olvastuk a cenzúrán a lapoknak vagy sajtóügynökségeknek az újságírókhoz intézett táviratát, amelyben sürgetik őket: küldjenek „ötszáz szót a barcelonai zavargásokról”, vagy „a tömegek elégedetlenségéről a vörös kormány iránt”. Semmit nem használt, ha tagadó választ kaptak. Azokban a fővárosokban, ahonnan ezek a táviratok érkeztek, szükség volt az effajta hírekre, hogy ezek támasszák alá a benemavatkozási politikát és elhallgattassák azokat a hangokat, amelyek éppen ezekben az országokban követeltek: „repülőgépeket és ágyúkat Spanyolországnak!”, vagy azt, hogy „szűnjék meg a Spanyol Köztársaság ellen irányuló fegyverszállítási tilalom!” Hogy Valenciában és Barcelonában nem voltak zavargások? Az ezeket az urakat nem érdekelte.
Így azok az újságírók, akik szívesen elkísérték volna Mowrert a kirándulásra, kénytelenek voltak Valenciában maradni, hogy részletes jelentést küldhessenek, ha esetleg mégis előfordulna valami „forrongás” vagy „rendbontás” a köztársasági kormány ellen. Hiszen ezt oly türelmetlenül várták Párizsban, Londonban és Newyorkban! Közben Mowrer és én, Jean Ross-szal, egy intelligens és fiatal angol újságírónővel, aki a mi saját külföldi hírszolgálatunk, az Agenda Espana részére dolgozott autón elindultunk a déli zóna felé.
Az első éjjelt Alicanteban a légihaderők lábadozóinak kórházában töltöttük. Barátaink nagy örömmel fogadtak bennünket. Másnap elkísértem Jean Ross-t és Mowrer-t a San Juanban lévő gyermek-kolóniákra. Ám már szerettünk volna hadizónába kerülni és csakhamar elindultunk. Még aznap éjjel Jaénbe érkeztünk. A kis megyeszékhely tele volt menekültekkel. Több mint egy hónapja volt már annak, hogy Malaga elesett, de az aggastyánok, asszonyok, karonülő csecsemők, síró, elhagyott vagy árvagyerekek szánalmas serege még egyre érkezett Jaénbe. Panaszaikat lefordítottam Jean Ross-nak és Mowrernek, de csak nehezen tudtam e szegény emberek minden tragédiáját angol szavakban kifejezni.
— Megölték apámat, férjemet, testvéremet — siránkozott egy asszony. — Én az almériai úton mentem előre a kisgyerekemmel a karomon, de visszafordultak a repülőgépek és egy golyó tarkón találta a kisfiamat. Odatettem magam mellé az árok szélére, hogy pihenjek egy percet és ott ölték meg. És látja, pedig nagyon fáradt voltam, a karomban vittem majdnem Almériáig. Ott már nem bírtam tovább … Most nincs többé senkim a világon.
Nehezemre esett, hogy a két újságírónak mindezt egymásután egész az utolsó szóig lefordítsam. — Most nincs többé senkim az egész világon …
Jaént érkezésünk előtt egy héttel nagyon erősen bombázták. Beomlott, szétrombolt épületek, üvegnélküli ablakok, gondosan eltisztogatott romok: mindez néma vád volt a fasiszták ellen. Egy csoport Junkers 52 gép végezte el ezt a munkát. A várost nem védte semmi és semmiképpen sem lehetett katonai célpontnak minősíteni. Itt nem volt csapatösszevonás vagy lőszerraktár, sem nem vasúti csomópont. Jaén egyszerű kis földművelő város, cseppet sem fontos megyei székhely, ahol olyan emberek laktak, akik már túl öregek voltak ahhoz, hogy a fronton legyenek, asszonyok és gyerekek, és ahová tömött sorokban érkeztek a menekültek Malagából, hogy hajlékot és védelmet találjanak az olasz és német bombák ellen.
Többen beszéltek nekünk a bombázásról. De mi elhatároztuk, hogy meglátogatunk egy már régen Jaénben élő angol állampolgár üzletembert, őt akartuk megkérni, hogy a saját szavaival mondja el az újságíróknak a történteket. Tudtuk, hogy egy külföldi elbeszélése — mégha kevésbé igaz vagy tárgyilagos is, — könnyebben kaphat helyet a nagy nemzetközi sajtó hasábjain, mint a spanyolok kijelentései. Csaknem egy órát kerestük ezt a brit alattvalót, aki Jaén bombázása óta elköltözött minden lakott helytől távol fekvő tanyájára. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Mindenféle nehézség után végre is sikerült megtalálnunk. Udvariasan fogadott bennünket.
— Jaéni házamban voltam a bombázás idején és láttam, amint a mellettünk lévő ház egy becsapódó bombától teljesen összeomlik, — mondotta az angol. Előzőleg még elmagyarázta, miért maradt a háború ellenére is Spanyolországban, hogy vegyipari üzleteivel foglalkozzék.
— Körülbelül hat személy lehetett a házban, amikor a bomba becsapott és egy kivételével mind elpusztultak. Nem tudom, vajon az apa vagy a legidősebb tizenkétéves, fiú maradt-e életben. Az ablakunkból hallani lehetett a jajkiáltásokat, de noha a tűzoltók azonnal megérkeztek, senkit nem lehetett megmenteni. Egy óra múlva aztán a nyögések is elhallgattak.
Jean Ross, aki a kérdéseket feltette, tovább kérdezett:
— Látott halott asszonyokat és gyermekeket is?
Az angol igenlően bólintott. — A bombázás után járkáltam Jaén utcáin. Akkor a halottakat vitték a halottasházba, hogy családjuk megállapíthassák személyazonosságukat. De volt néhány gyermek, akiket még saját anyjuk sem tudott felismerni …
Úgy éreztem, mintha vaskéz szorítaná össze a torkomat és láttam, hogy ezek a szavak Jean Ross-ra is igen nagy hatással vannak. Az angol tovább folytatta:
— Biztosíthatom önöket, hogy Jaént semmilyen katonai célra nem használták. Ez a bombázás éppen ezért az elképzelhető legoktalanabb támadás volt, egy teljesen védtelen polgári lakosság ellen.
Jean Ross pontosan feljegyezte az angol szavait és tovább kérdezett: — Lefoglalt-e valamit az ön tulajdonából a köztársasági kormány?
Az angol elmosolyodott. — Persze, hogy nem. Ellenkezőleg, a hatóságok és a nép is mindig a legudvariasabban kezeltek és a légitámadás után — amelyben a bombáktól a házam is súlyos károkat szenvedett, — a polgármester a városháza költségére munkásokat küldött, hogy a szükséges javításokat elvégezzék. Az igazság az, hogy amikor az angol sajtót olvasom és látom, hogy otthon, hogy ítélik meg a köztársasági kormányt és a spanyol népet és „vörösöknek” nevezik őket, én ezen csak mosolyogni tudok.
Én is jegyzeteket készítettem egy füzet hátlapján. Jean Ross tovább kérdezett: — Tud ön nekünk valamilyen címet adni Angliában, amelyre a cikkemben hivatkozhatom?
Az angol magatartása hirtelen megváltozott: — Azt akarja ezzel mondani, hogy ki akarja írni a cikkben a nevemet? Ebbe semmiképpen nem egyezem bele! Ha ezt meg meri tenni, bíróság elé viszem. Feljelentem, hogy olyan szavakat adott a számba, amelyeket én tagadok, hogy mondtam volna.
A továbbiakban hosszasan elmagyarázta, hogy egy magafajta üzletembernek semlegesnek kell maradnia. Ha nem, „bizonyos személyeket” megsértene Londonban és Angliában lévő társa sem tűrné el, hogy nyilatkozatot adjon a sajtónak. Szavai hallatán szinte elhűltünk. Hát ez is lehetséges? Egy ember, aki gyermekek és asszonyok megcsonkított holttestét látta, lehet annyira gyáva, hogy megtagadja a nevét tanúképpen odaadni az effajta gaztettek ellen?
Amikor Jaénből elindultunk, még mindig hatása alatt voltunk a városban látott rombolásnak, de erőt adott nekünk a polgári lakosság nyugodt komolysága. Mindennapi munkájukat éppúgy folytatták az emberek, mintha mi sem történt volna. Autónk- hatalmasakat zökkent az elhanyagolt országutakon. Jaénből Andujar felé indultunk. Ezen a déli részen a tavasz gyorsan változik át nyárrá és a földek már sárgulni kezdtek. Hosszú kilométereket haladtunk anélkül, hogy valakivel is találkoztunk volna: sem egy kocsi, sem egy teherautó, állat vagy emberi lény nem látszott sehol. Alig volt hihető, hogy már nagyon közel vagyunk a tűzvonalhoz és ezen az országúton viszik a frontszakaszokhoz az utánpótlást. Néha-néha mégis szembetalálkoztunk egy paraszttal vagy utolértünk ráncosképű és napbarnított falusi embereket, néha öregasszonyok jöttek szembe pelyhesállú legénykék kíséretében. Egyetlen katonai teherautókaravánnal találkoztunk az úton. Csupán ez emlékeztetett bennünket arra, hogy kegyetlen háború dúl az országban, s e háborúban a legmodernebb és leghaláltokozóbb fegyvereket használják. Ezenkívül semmi más nem zavarta az andaluz vidék évszázados békéjét.
A Jaénből Andujarba vezető országút két oldalán dúsan zöldellő olajfák árnyéka rajzolt szimmetrikus mintákat a sárga és felmelegedett földre. Az autóból is látni lehetett, milyen gondos és türelmes munkával művelik a parasztok ezt a hullámos vidéket. Néha még a hegyeken is földművelés nyomait láttuk. Külföldi útitársaim bámulattal nyilatkoztak a spanyol népről.
De engem ezek az olajfák egy másik életre emlékeztettek, egy másik asszonyra, aki az én nevemet viselte és a gazdagok házában élt … Mert én már voltam egyszer ezen a vidéken, 1931-ben, amikor egy vadászaton a Cayo del Rey márki-család fényűző palotájában vendégeskedtem. Ez volt az az időszak, amikor búcsút mondtam annak a társaságnak és légkörnek, amelyben gyermek voltam és felnevelkedtem. Két hónappal azután már Lulival voltam Madridban és a Cayo del Rey család még a köszönésemet sem fogadta, nemhogy érintkezni akart volna velem. Hogy is ne, hiszen akkor már olyan hírek szálldostak felőlem, hogy „köztársasági” lettem.
Emlékeztem az olajfákra, a vastag tölgyekre, barátaim palotájára és utolsó látogatásom részleteire. A sziklák közt fekvő birtokot Új-Helynek nevezték (Lugar Nuevo) s azt tulajdonosai csakis pihenésre és üdülésre használták. Minden évben nagy visszhangot keltő vadászatokat tartottak itt és mivel meglehetősen jó barátságban voltam a márki két lányával, Maria Rosával és Pilárral meghívtak, hogy vegyek részt 1931 elején az utolsó efféle összejövetelen. Eszembe jutott a mise, melyet minden vásárnap a palota nagytermében tartottak és pontosan emlékeztem, hogy az Oltáriszentség felmutatásának pillanatában a gramofon a Királyi Himnuszt játszotta. Barátaim és vendégeik, akiket felháborított és egyben aggasztott Spanyolország akkori helyzete, minden cselekedetükkel nyíltan kívánták hangsúlyozni azokat a kapcsolatokat, amelyek szerintük mindig egybekötötték Spanyolországot, a vallást és a királyságot. Emlékeztem a lóháton megtett sétákra, hosszú várakozásainkra a vadászat leshelyén és eszembe jutott, hogy egy délután a márkinő elvitt a Szent Szűzről elnevezett monostorba, amely az egyik sziklacsúcson épült, alig négy kilométerre barátaim házától.
Amikor Andujar felé közeledtünk, kezdtem kíváncsi lenni, hogy mi történt ezzel a birtokkal. Mióta Spanyolországban kikiáltották a Köztársaságot, megszűnt minden kapcsolatom a tulajdonosokkal, de tudomásom volt arról, hogy nem tértek vissza Lugar Nuevóba. Azt is tudtam, hogy ezen a környéken több csata folyt le a háború kezdete óta és azt kérdeztem magámtól, milyen lehat most ez a tágas épület és fényűző berendezése.
Ám amikor Andujarba érkeztünk, hamar elfeledtem régmúltban időző gondolataimat. A falu három fogadója — mind a három egyformán tele legyekkel, mindhárom egyformán kényelmetlen és régimódi — zsúfolásig tele volt. Jó étvággyal megebédeltünk abban a vendégfogadóban, ahol végre sikerült szállást találnunk. Az ebédlő többi asztalai felől beszélgetések egyhangú zümmögése hallatszott. A legtöbb asztalnál milicisták és katonák ültek. Nagy csodálkozásunkra két tál húst és egy tál főzeléket szolgáltak fel. Csodálkozó kérdezősködésünkre a pincér elmagyarázta, hogy Andujarban éppen a hús nem hiányzik, mert a partizánok gondoskodnak arról, hogy Estremadura legelőiről idehajtsák az állatokat.
Bennünket leginkább az érdekelt, hogy gyors és pontos képet kapjunk a frontszakasz katonai helyzetéről. Jaénban az egész déli frontszakasz központi parancsnoka egy régi típusú tüzérezredes volt, olyan, mintha a régi spanyol hadsereg arcképcsarnokából lépett volna elő. De Andujarban és Pozoblancóban már két korszerű parancsnok volt, Cordon és Perez Salas. Antonio Cordon alezredes, a katonai zóna vezérkari főnöke a rendszerhez teljesen hű férfi volt. A lázadás első pillanataitól kezdve a nép ügye mellé állt és visszatért a hadseregbe, amelyből előzőleg önkéntesen lépett ki.
Másnap reggel meglátogattuk Cordont és míg az újságírókkal bámulva néztük az irodájában lévő részletes térképeket, ő elmagyarázta nekünk azt a furcsa helyzetet, amely a front mögött és Andujar közelében, kilenc hónappal a lázadás kezdete után még fennállott. Lugar Nuevóban éppúgy, mint a Szent Szűzről elnevezett monostorban jelentős számú csendőr és fasiszta csoport zárkózott be. A csendőrök családjukat is magukkal vitték. Úgy látszik, a toledói Alcazár „hőseit” akarták utánozni és gyáva taktikájuk az volt, hogy asszonyokat és gyermekeket zártak be magukkal együtt. Ezzel persze nagyon megnehezítették a széleskörű támadás megindítását a két erődítmény ellen. Ha a fronton jelentősebb hadműveleteket végeztek, ez a két gócpont könnyen veszélyessé válhatott.
— Szeretném, ha jelen lennének annál a „propaganda”-támadásnál, amit ma este akarunk végrehajtani — mondta Cordon. — Holnapra Lugar Nuevo már a kezünkben lesz.
Kimentünk az irodából és még nem szálltunk be az autóba, amikor maga Cordon jött sietve utánunk a lépcsőkön.
— Lugar Nuevo máris a miénk! — mondta csaknem mosolyogva —, a lázadók ma éjjel elhagyták Lugar Nuevót és a bozótban rejtőzködve eljutottak egészen a monostorig.
Jean Pross, Mowrer és én elhatároztuk, hogy meglátogatjuk volt barátaim birtokát, amelyet éppen most hagytak el a lázadók. Az utat, amelyen az autó vitt bennünket, jól ismertem Ezt az utat mindeddig a csendőrök gépfegyverei tartották megszállva.
Amikor az út hajlatai mögött, amelyhez annyi emlékem fűződött, végre feltűnt szemem előtt volt barátaim kényelmes palotájának négyszögletes épülete, szívem nagyot dobbant. Az első pillantásra úgy tűnt, mintha tűzvész tarolta volna le a házat és környékét Az összes ablakok besüppedtek, üveg egyiken sem volt és némelyikben még ott álltak a földdel teli zsákok, amelyek között csak vékony rést hagytak a gépfegyverek vagy puskák számára. A kastélyt valóságos erődítménnyé alakították át és mint olyant kívül szörnyű károk érték. De a megfeketedett falak, az átlyuggatott tető, a romokban heverő ablakok és ajtók képe jóval enyhébb volt annál a látványnál, ami bent fogadott bennünket. A lázadók a palotát a szó szoros értelmében romokban hagyták maguk mögött. Leírhatatlan piszok és szenny halmaza borította a szobák és termek padlóját. Nehéz volt ráismerni a pompás ebédlőre és a gazdag bútorokkal díszített szalonokra ezekben az istállókban, ahol a piszok és a szalma alól nem látszott ki a padló csempéje és a füsttől megfeketedett falakról csurgott a szenny. Néhol megmaradt valamilyen bársonnyal kárpitozott bútor, egy-két szép és finom hímzett lenvászonabrosz vagy itt-ott egy-egy angol regény. Fölmentünk a hálószobákba és én ösztönösen azt a szobát kerestem, amelyben látogatásom idején laktam A fapadlón tüzet raktak, valószínűleg itt főztek. A felső emelet szobáinak minden sarkában félig elrothadt ételmaradék, tele tányér főtt bab és lencse keveredett az emberi ürülékkel telt edényekkel …
Sem az újságíróknak, sem nekem nem kellett többet látnunk. A gyönyörű könyvtár eltűnt és néhány félig elégett könyv érttette meg velünk, hogy mire használták a többit.
A milicisták és általában a köztársasági csapatok szigorú parancsot kaptak, hogy mindent, ami még értékes lehet, igyekezzenek megmenteni. Az a szembeszökő ellentét, amelyet ez a parancs a fasisztáknak azzal a magatartásával mutatott, amelynek éppen tanúi voltunk, csak gúnyos mosolyt tudott kiváltani belőlünk. Még emlékeztünk milicistáink hősiességére, akik Madrid bombázása idején Alba hercegének palotájában igyekeztek megakadályozni, hogy a műtárgyak a lángok martalékaivá legyenek. Mert éppen maguk a fasiszták, akik azért küzdöttek, hogy a régi előjogokat védelmezzék — amelyeket ez a birtok is oly jellegzetesen képviselt, hiszen csak egy arisztokrata család szórakozását szolgálta — voltak e szörnyű rombolás okozói. A csendőrök feladata volt, hogy vigyázzanak, nehogy a környékbeli parasztok háborgathassák az erdők vadjait (mert a vadak le-lerágcsálták a termést), és most ugyanezek a csendőrök űzték el és semmisítették meg a vadakat és tették szinte a földdel egyenlővé a márkiék fényűző palotáját …
Mégis, e tönkretett vagyont látva, azt kérdeztem magamtól, vajon nem örvendeznek-e volt barátaim, ha majd megtudják, hogy palotájuk romokban hever, földjeiket tönkretették … Mindent inkább, minthogy birtokuk a nép vagy a nemzet javát szolgálja és házukból múzeum, üdülő vagy gyermekotthon legyen a háború után! …
E gyászos látvány közepette a milicisták vidám beszédét hallottuk. Hatalmas olajtartályokba rejtve, a pincében épen megtalálták a Cayo del Rey család nagyszerű puska- és vadászfegyver gyűjteményét. Ez a váratlan és értékes felfedezés kizökkentett kínos emlékeimből. Elindultunk, hogy együtt örüljünk a katonákkal. A csendőrök jól fel voltak fegyverezve és nem törődtek azzal, hogy puskákat keressenek. De ezek a gondosan beolajozott puskák jó szolgálatokat fognak tenni a milicistáknak, akik közül soknak csak ócska pisztolya vagy vadászfegyvere volt. Alkonyatkor hagytuk el Lugar Nuevót, hogy folytassuk utunkat a Szent Szűzről elnevezett monostor felé. Megállítottuk autónkat a katonai tehergépkocsi mellett, ahonnan a „propaganda”-támadást készültek elindítani. A teherautóban Cordon alezredes mellett az erődöt támadó csapatok más parancsnokai is ott voltak.
— Remélem, sikerül elérnünk, hogy megadják magukat — mondotta Cordon derűlátón. — Minden délután, alkonyatkor felállítjuk a hangszórót a monostor közelében és erről a teherautóról olvassuk mikrofonba a köztársasági kormány amnesztiarendeletét, amely biztosítja a férfiak életét, valamint az asszonyok és gyermekek teljes szabadságát.
Mowrer közelebb lépett a teherautóhoz, ahol két vagy három munkás éppen a hangszórókat kötötte be. — És mivel magyarázza, hogy még nem adták meg magukat? — kérdezte.
Cordon határozott pillantást vetett rá. — Parancsnokuk egy fanatikus csendőrtiszt. El vannak zárva a lázadóktól. A porcunai fronton lévőkkel, mert ezek vannak a legközelebb, fényjelző készülék segítségével állnak kapcsolatban. Csalással és hazugságokkal tartja ez a csendőrtiszt a reménységet az embereiben, s azt akarja elhitetni velük, hogy ugyanúgy meg fogják menteni őket, mint a toledói Alcazár fasisztáit. Azt is mondja nekik, hogy ha megadnák magukat, mindannyiukat megölnék. Ezért igyekszünk mi a magunk részéről meggyőzni őket és a hangszórókon keresztül tudatjuk velük, hogy helyzetük reménytelen.
A hangszórós teherautó vezetője jelt adott és elkezdődött a „propaganda”-támadás a lázadók ellen. Először egy pap kezdett beszélni, aki a monostorban bezárt férfiakhoz és asszonyokhoz szólt. Azt tanácsolta nekik, hogy hagyják el az erődöt és biztosította őket arról, hogy szabadon beszél, senki nem kényszeríti. A pap után beszélő részletes jelentést adott a katonai helyzetről és közölte a lázadókkal a köztársasági haderő két újabb győzelmét.
A teherautó mellől, ahol álltunk, körülbelül két kilométernyire volt a monostor. Tisztán lehallatszott a hangszóró zaja. Válaszképpen elszigetelt lövéseket és néha-néha a gépfegyverek kattogását hallottuk. Előfordult, hogy egy-egy golyó a fejünk fölött süvített el, túlságosan közel ahhoz, hogy ne vegyük észre, de senki nem mozdult. Lassan teljesen besötétedett. A sötétségben a hegy szinte visszhangozta a hangszórók szavait. A nyugodt csendben a bemondó hangját a szél világosan és tisztán hozta vissza a fülünkbe.
— Mint spanyolokat, kérünk benneteket, könyörgünk nektek, adjátok meg magatokat, mielőtt arra kényszerülünk, hogy bombákkal és ágyúkkal indítsunk támadást. Mentsétek meg asszonyaitok és gyermekeitek életét. Ne engedjétek, hogy ártatlan lények halála nehezedjék örökre lelkiismeretetekre …
— Légitámadás, légitámadás!
A szó eldördült az éjszakában és mint a meggyújtott lőpor, futott végig a hegy ösvényein, ahol a katonák állottak. A hangszóró oly gyorsan hallgatott el, mint amikor leoltják a villanyt. Éreztem, hogy valaki fogja a kezemet. A sötétségben kivehettem Mowrer és Jean Ross alakját, amint lefelé futottak az országúton. Én is futni kezdtem. A repülőgépek zaja, a motorok erős berregése töltötte meg a fülemet, a fejemet, a szívemet és a torkomat. Egyre gyorsabban és gyorsabban szaladtam. Úgy éreztem, hogy az örökkévalóság felé futok, mintha mozdulatlanul rohannánk valamennyien. Éreztem, hogy kezem egy ismeretlen erősen fogja, kivettem lépéseit magam mellett az országúton, túl a repülőgépek egyre erősödő berregésén, de úgy tűnt fel nekem, mintha kísérőm léptei őt sem vinnék előre. Már úgy éreztem, hogy kihagy a lélegzetem, amikor ez a kéz lerántott maga mellé a földre és arra kényszerített, hogy elnyúljak az árok porában. Az országút alatti vízlevezető-csőben összehúzódva kinyújtottam a kezem és egy lábhoz értem hozzá. A szám tele lett sárral.
— Itt jól megleszünk, ne féljen — hallottam egy teljesen ismeretlen férfihangot. A hang valószínűleg ahhoz a lábhoz tartozott, amit az előbb megfogtam. Felegyenesedtem, hogy az arcát lássam. Egy katona volt a sok közül. Bizonyára az ő keze vonszolt végig az országúton a viszonylagosan védett óvóhelyig.
— Guggoljon le! — parancsolta.
Egész hosszamban végignyúltam a cement-henger alján lévő sárban és pofban. A motorok zaja egyre közeledett.
Hirtelen úgy éreztem, mintha a hegyek robbannának szét körülöttünk, oly szörnyű remegéssel, hogy a fülem is belefájdult. Lábunk alatt megrázkódott a föld, mintha hirtelen borzasztó fájdalom fogta volna el. A zaj lassan elült, olyannyira, hogy még néhány kőnek a sziklákról leguruló zaját is hallottam, amíg csak meg nem álltak fölöttünk az országúton.
A hegy ismét felzúgott, amikor a bombák lehullottak. Kezemmel tapasztottam be a fülemet, de a harmadik és negyedik robbanás is ugyanazt a szörnyű visszhangot keltette földalatti óvóhelyünkön, az országút alatt.
Egy kis szünet támadt és én ezalatt is mozdulatlan maradtam, hozzátapadva a sárhoz és a porhoz. Hallottam a katona hangját, amint kérdezi: — Nincs semmi baja?
— Nincs — feleltem és csodálkoztam a saját hangomon. Amióta a szörnyű robbanás visszhangját hallottam a fülemben, minden zaj másnak tűnt, mint azelőtt.
Aztán robbant az ötödik bomba, majd a hatodik és a hetedik. Az utolsó után egy darabig csendben voltunk. A motorok zaja távolodott és végül teljesen elült. A föld alattam, mintha csak újra megszilárdult volna és a mező apró kis éjszakai hangjai lassanként ismét hallatszani kezdtek. Mindenünnen felhangzó emberi beszéd ütötte meg a fülemet, mintha az emberek csak éppen fölöttünk az országúton gyűltek volna össze. A katona kimászott a víztartóból és én követtem.
— Rosszabb is lehetett volna mondta mosolyogva.
Nem tudtam válaszolni neki. Nem mertem megmondani, hogy noha több légitámadást éltem át városban, ez az éjszakai, szabad mezőn átélt bombázás sokkal nagyobb félelmet ébresztett bennem, mint bármely másik. Nem mertem megmondani, hogy a hegyek köpött felhangzó robbanások semmi olyanhoz nem hasonlíthatók, amit én eddig átéltem …
Lábraálltam, igyekeztem beszélni a katonával és észrevettem, hogy nem remegek. Hallgattam a saját hangomat és furcsállottam, hogy éppen úgy hangzik, mint azelőtt. Jean Ross és Mowrer jöttek felém az országúton, persze tréfálkoztunk. Egy csapatban katonák jöttek, hogy a monostor közelében lévő előretolt állásaikban lévő társaikat leváltsák; Jeant és engem az erődből elmenekült csendőr-feleségeknek tartottak és ez persze újabb tréfákra adott alkalmat. Nem sokkal később visszatértünk Andujarba és mikor aznap éjjel lefeküdtem, azonnal elaludtam és csak később, sokkal később ébredtem fel, hogy ismét a légitámadás bombáinak zaját halljam.
Andujarban volt alkalmunk hozzászokni a bombázásokhoz. Úgy látszik, a lázadók dühösek voltak a pozoblancói frontszakaszon elért győzelmeink miatt és hogy a Szent Szűzről elnevezett monostor elleni támadásaink csak szavakban merülnek ki. Queipo de Llano Sevillából bejelentette, hogy Andujar népével fizetteti meg a monostor elleni „támadásokat”.
A néhány nap alatt, amíg ott voltunk, kilencszer látogattak meg bennünket a német Junkers-gépek. Kilencszer bombázták a védtelen lakosságot és a goromba aljas Queipo kilencszer gyalázta meg az andaluz szellemességet, hogy ügyetlen mondataival örvendezzen a teljesen védtelen város húszezer lakosa között a repülőbombák által okozott haláleseteknek.
Az egész városban nem volt egyetlen légvédelmi óvóhely sem és amikor félreverték a templomok harangjait — így jelezve a repülőgépek jöttét —, a város központjából legmesszebb lakók gyermekeiket karjukba véve szaladtak a mezőre, míg mások a két vagy három legmodernebb ház pincéjében rejtőzködtek el, mert ezek látszottak a legbiztonságosabbaknak. De a legjobb az volt, ha ott maradtunk nyugodtan, ahol éppen tartózkodtunk. A Köztársaság kisszámú légiereje nagyon el volt foglalva a madridi frontokon, ahol a guadalajarai vereség után a fasiszta légierők egy pillanat nyugalmat sem engedtek katonáinknak. Andujarban egyetlen légelhárító ágyú sem volt. Ha éppen ágyban talált bennünket a légitámadás, fejünket a párna alá dugtuk és ha ebéd idején jöttek a repülőgépek, beszaladtunk a konyhába, mert nem tudom már ki, meggyőzött bennünket arról, hogy az biztosabb, mint az ebédlő.
Az öreg szakácsnő és a még nála is öregebb férje, amint a harangok megszólaltak, a lépcső alatti raktárba húzódott. Egy másik andaluz faluból menekültek el a háború első napjaiban. Ha egy bomba a fogadó épületére esett volna, ez az óvóhely tökéletes sírt képezett volna a két aggastyán számára. Igaz viszont, ha éppen a fejünkre esnek a bombák, nem igen törődünk már azzal, hogy hol ér bennünket a halál …
Andujarból elindultunk, hogy a kordovai és estremadurai front néhány szakaszát meglátogassuk. Pozoblanco, melynek kapujában csapataink sikerrel verték vissza az ellenséget, vigasztalan látványt nyújtott. Egyetlen épület sem maradt sértetlen. Az utcai közlekedést ledöntött távírópóznák és drótok akadályozták. A lakosság legnagyobb része elhagyta otthonát, amelyet egyébként az olasz és német repülőgépek úgyis lakhatatlanná tettek. Egész utcák mutatták mindkét oldalon az épületek nyitott belső részét. Emlékszem, amint egyik ilyen csaknem kettészelt házban, amely minden percben azzal fenyegetett, hogy teljesen összeomlik, az utcáról világosan látható volt egy Jézus Szent Szíve kép a második emelet egyik falán. A szentkép szívét valószínűleg ugyanennek az épületnek a tetejéről lehullott vasrúd fúrta keresztül.
Azt hiszem, meg kell mondanom, hogy az újságírók és egyéb „kívülállók” frontlátogatása nem olyan szokott lenni, mint ahogy azt a lapokban olvashatjuk. A modern csatatereken, azaz jobbanmondva abból az óvatos távolságból, amennyire a látogatókat a csataterekhez közel engedik, valójában nagyon kevés látnivaló akad. Világos időben, mint sebhelyek a sárga és száraz földben, látszanak az ellenséges lövészárkok. A front közelében kiszáradt vagy félbevágott fákat látni. A vidéken bizonyos szomorúság ül. Néha úgy tűnik fel, mintha a földből hirtelen füstfelhők szállnának fölfelé, dörrenéseket hallani, néha nagyon messziről, máskor közelebbről, fojtott vagy visszhangzó robbanásokat. Még a szél is megremeg, ha megszólal a nehéztüzérség. A frontszakasz parancsnoka meghívja látogatóit ebédre a vezérkarhoz. A központ egy kezdetlegesen összetákolt szobából áll, legtöbbször valamilyen tanyán vagy földművesházban. Még mielőtt az újságírók feltehetik gondosan kiagyalt kérdéseiket, a frontszakasz parancsnoka, akit a háború körülményei elszigeteltek a többiektől, rendszerint elsőnek teszi fel szokásos kérdését:
— No hát, és mi újság a többi frontokon? Önök annyit mozognak arrafelé, meséljenek valami részletet. — A külföldi újságíróknak más, szinte kötelező kérdéseket is feltesznek.
— Mikor fognak már segíteni bennünket az angolok és franciák? Hát nem azt mondták, hogy Blum szocialista? És az Egyesült Államok elnöke, aki annyi beszédet mond a demokráciáról, mikor határozza végre el magát arra, hogy fegyvereket adjon el Spanyolországnak? — Tisztek és közlegények, akikkel csak beszédbe elegyedünk, mind kíváncsian kérdezik, mi történik a nagyvilágban.
Akárhogyan is, módunkban volt látni a köztársasági csapatokat, akik a fasiszták támadását visszaverték a déli fronton. Mowrer sajátmaga győződött meg arról, meddig jutottak a lázadók előrenyomulásukban és mennyire kényszerítették őket azután meghátrálásra. Az almadéni higanybányák biztonságban voltak már és csapataink a fontos és gazdag Penarroya-Pueblo-Nuevo bányavidék felé kezdtek nyomulni, amely a háború kezdete óta a fasiszták birtokában volt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!