NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
8
X.
Nemcsak a Néva élelmiszerszállítmányára volt szükségünk, hanem arra az akaraterőre és reménységre is, amelyet e szolidáris cselekedetével ismét felkeltett bennünk. Mert Madrid helyzete napról-napra válságosabbá vált. Concha Prieto és Azana köztársasági elnök fiatal felesége, akik San Juanban az egyik kolóniát vezették, a polgármesterrel vitatták meg, milyen súlyossá teszi a helyzetet a fasiszták gyors előrenyomulása. Blanca, Concha beteges nővére is leköltözött San Juanba.
Ignaciótól csak nagyritkán kaptam hírt. Concha csak úgy, mint én, nagyon el volt foglalva a gyermekekkel és így alig láthattuk egymást. Emiatt aztán csak hébe-hóba kaptam újabb híreket tőle. Ő apjától, a tengerészeti és légügyi minisztertől értesült az eseményekről. Am még így is számot adhattunk magunknak arról, mennyire kiéleződött a katonai helyzet. Franco tábornok csapatai könyörtelenül nyomultak Madrid felé. A légitámadások megszakítás nélkül folytatódtak és a köztársasági Spanyolország minden sarkából bombák sebzette asszonyok és gyermekek segélytkérő kiáltása hallatszott.
Október közepe táján váratlan esemény történt kolóniánkon és én megvallom, egy kissé elvesztettem a fejemet. Kezdtem észrevenni, hogy Concha Prieto furcsán viselkedik. Úgy látszott, mintha kerülné, hogy beszélnie kelljen velem. Tudtam, hogy apja állandóan értesíti az eseményekről és családjuknak egy barátját le is küldte San Juanba, közölje lányaival: ő képtelen nyugodtan dolgozni, ha arra kell gondolnia, hogy lányai veszélyben vannak. Prieto azt kívánta, hogy két lánya hagyja el Spanyolországot. De én ismertem Conchát és nehezemre esett elhinni, hogy beleegyezik apja kérésébe. Láttam azt a lelkesedést és szeretetet, amellyel a gyermekeket gondozta és azt hittem, hogy semmiképpen nem lesz hajlandó itthagyni bennünket. Ezenkívül Concha teljesen ellentéte volt annak, amit általában gyáva nőnek neveznek. Helyzetünket össze sem lehetett hasonlítani a madridi asszonyok helyzetével. Ezek, amikor az ellenség a város kapui felé közeledett, barikádokat emeltek az utcán, segítették a férfiakat a főváros védelmében és nem volt, aki elmozdíthatta volna őket Madridból. A mi munkánk a gyermekek mellett, — noha nem volt benne semmi romantika, sem hősiesség, — a veszélyes zónán kívül helyezett bennünket. Mégis olyan feladat volt ez, amelyet valakinek szintén el kellett végeznie és amelyet nem hagyhattunk ott.
Amikor észrevettem Concha aggódó arckifejezését, valahányszor apjától küldönc érkezik, megértettem, hogy valami igazságnak kell lenni a róla keringő hírekben.
Mi, akik elkezdtünk a Fucar-közi menhelyen a kislányokkal foglalkozni, megcsalva éreztük magunkat, amikor Zenobia és Juan Ramón Jiménez becsomagolták bőröndjeiket és azzal az ürüggyel, hogy Alicanteba utaznak, sietve elhagyták Spanyolországot. Zenobia néhány napig segített nekünk a régi zárdában és később ő és férje tizennégy kis gyermeknek adtak helyet két bútorozott lakásukban, ahol ők maguk gondozták őket. Távozásuk nyílt szökésnek volt minősíthető és ez nekem komoly bánatot okozott. Noha az utolsó hónapokban politikai nézeteltérések mutatkoztak közöttünk, én Zenobiát ugyanúgy szerettem, mint azelőtt. Jelenléte Spanyolországban nagyon hasznos lehetett volna, hiszen Zenobia energiája és cselekvőképessége a háború alatt nagy feladatok elvégzésére lett volna hivatott. Ha Antonio háborúban, Antonio Machado személye szimbóluma volt a legjobb, Machado dicsőséges példaadására gondolunk, levonhatjuk azt a következtetést, hogy a költőkre is szükség volt a spanyol legigazibb spanyol értelmiségieknek. Sem erkölcsileg, sem fizikailag soha nem hagyta el a függetlenségéért küzdő spanyol népet, életét és energiáját spanyol földön, a spanyol népért állította szolgálatba és Katalónia elvesztése után száműzetésbe ment meghalni. Machado férfias magatartásával ellentétben akadtak olyan spanyol értelmiségiek is, akik a háború kezdetétől fogva túlságosan „finomnak és érzékenynek” tartották magukat ahhoz, hogy a háború szörnyűségeit elviseljék. Ezek a lehető legnagyobb sietséggel külföldre távoztak és ott diszkrét hallgatásba merültek. Mások, hogy gyávaságuk számára ürügyet találjanak, nemcsak a kormány, de a spanyol nép hitelét is rontották — azét a népét, amelynek vére folyt ereikben és amelyből Spanyolország minden valóban nemes hagyománya ered. Az előbbiek magukban lassan-lassan elismerték tévedésüket és szintén lassan-lassan kezdték nyilvánítani véleményüket: igaznak tartják a nép ügyét és mellé állnak. Az utóbbiak beburkolóztak „felsőbbrendű emberi” mivoltukba és azt hirdették, hogy ők fölötte álinak mindennek. Ezekből alakult ki az a valami, amit sajátmaguk harmadik Spanyolországnak neveztek el. Ezek az értelmiségiek ma is hazátlanul bolyonganak a nagyvilágban és noha némelyik útlevelében nemzetisége még spanyolnak van feltüntetve, már elvesztették minden reményüket, hogy Spanyolország valaha is olyan legyen, amilyennek ők szeretnék: olyan ország, amelyben kizárólag csak az a féltucat „nagy koponya” él, akik szerintük a harmadik Spanyolországot alkotják.
De mit tesz Concha?
— Apám nem veszi észre, hogy mit jelent az, ha most arra kényszerít bennünket, hogy külföldre menjünk élni — mondta nekem egy napon, amikor meglátogattam és nagyon bánatosnak láttam. — Én semmiképpen nem akarok elmenni és ezt már meg is mondtam neki.
Azt hittem, az egész ügy ezzel be is fejeződött. Ám néhány nappal később egy reggel hat óra felé az éjjeli őr keltett fel:
— Kisasszony! Kisasszony! Concha Prieto házának a szakácsnője üzeni, hogy tessék gyorsan odamenni!
Szinte félálomban öltöztem fel és átmentem arra a kolóniára, amelynek vezetésével Concha Prietót bízták meg. Tudni akartam, mi történt. Talán hirtelen megbetegedett valaki?
Amikor beléptem a házba, azonnal megütötte a fülemet a huszonkét kislány sírása és a szakácsnő jajgatása. A szakácsnő jött elém. Meg-megtört szavaiból s a nagyobbacskák síró beszédéből megértettem, hogy Concha és Blanca Prieto, valamint Azana felesége eltávoztak.
— Egy autó jött értük, az elnök úr titkárának a kocsiján mentek el — nyögte a szakácsnő.
— Igen, kisasszony, Prieto úr titkára jött értük, az, aki már máskor is volt itt — vágott szavaiba a kislányok egyike.
— És a Concha kisasszony folyton csak sírt és azt mondta, hogy nem akar elmenni. De nekünk megparancsolták, hogy feküdjünk le — tette hozzá egy másik kislány.
— De miután a kislányokat lefektettem, a konyhában voltam és hallottam, amit az ebédlőben beszéltek. Concha kisasszony nem akart elmenni és azt mondta, hogy ez szégyenletes cselekedet volna. Az az úr akkor elment és néhány óra múlva az alicantei kormányzóval jött vissza. Noha a kisasszonyok már visszavonultak a szobájukba, még nem feküdtek le, mert amint én az ajtót kinyitottam, mindannyian felöltözve jöttek ki az urak elé. Nekem azt mondták, menjek haza, mint minden este, még sem tudom, miért nem mentem, hiszen itt lakom egész közel …
— Rendben van, de hát mi történt? — vágtam türelmetlenül szavaiba, míg a kislányok újabb zokogásba törtek ki és azt mondták:
— Jönnek értünk a fasiszták!
— Hallottam, amint a kormányzó úr azt mondta Concha kisasszonynak, hogy ezt a parancsot a papája adta és ezt teljesítenie kell. Concha tovább is sírt és azt mondta: miért nem maradhat itt, mint a többi asszonyok, hogy ő is segítsen megnyerni a háborút. (A szakácsnő itt hisztérikus rohamot kapott.) Én nem tudom, mit mondhatott nekik az az úr, de végül is meggyőzte őket. — Mindannyian elmentek vele az autón. Azt hiszem, azt mondhatta, hogy a fasiszták még ma kikötnek Alicanteban és ha nem mennek el, meg fogják ölni őket …
— Kisasszony! Kisasszony! Mindannyiunkat meg fognak ölni! — kezdtek ismét zokogásba a kislányok, akiket valószínűleg a szakácsnő hisztérikus rohama is megijesztett.
— Itt senki nem fog megölni senkit! Gyerünk, nyugalom és ne bolondozzatok! — kiáltottam, látván, hogy ha nem vetem latba minden tekintélyemet, ezek kollektív idegrohamot kapnak.
Szerencsére ezekben a napokban egy másik „felelős” és fiatal lány is San Juanban volt. Ez egy más megyében lévő kolóniát vezetett és ismerte ezeket a kislányokat, mert ő kísérte a csoportot Madridból idáig. Megkértük, hogy pillanatnyilag vállalja ennek a háznak a vezetését és neki végre sikerült nagy tapintattal lecsillapítani a szakácsnőt és a huszonkét kislányt.
Prieto két lánya és Azana felesége azon a különleges utasszállító repülőgépen utaztak el, amelyet Prieto tengerészeti és légügyi miniszter személyesen küldött értük Alicanteba.
Az összes gyermekek, a szakácsnő és San Juan lakói, akik — nem tudom hogyan — velünk egyidőben tudták meg a hírt, ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha Prieto ilyen hirtelen elviteti innen a lányait és Azana elnök a feleségét, ez csak azért lehet, mert szörnyű veszélyben vagyunk. A huszonkét kislány idegrohamát hasonlítani sem lehet ahhoz a pánikhoz, amely erre a hírre San Juanban kitört és futótűzként egész Alicante tartományt elárasztotta.
Azon a napon lövészárkokat kezdtek ásni a sanjuani tengerparton és a polgármester parancsot adott, hogy az összes férfiak segítsenek. Az asszonyok azt kérdezték, hova rejthetnék gyermekeiket a bombák elől. De minden hír közül az terjedt el leggyorsabban, amely szerint a lázadók Mallorca felől elindulva, a sanjuani tengerparton akarnak kikötni. Tulajdonképpen ha ezt valóban végrehajtják, vállalkozásuk sikerrel is járhatott volna, mert ezen a vidéken semmiféle védelmi állás nem volt és az a lövészároksorozat, amelyet még aznap megástak, az egyetlen védekezési kísérlet volt, mindaddig, amíg én Alicanteban tartózkodtam.
Noha ez a „menekülés” szörnyű hatást keltett bennünk, gyerekeket gondozó felnőttekben, mégis megegyeztünk abban, hogy nem tulajdonítunk fontosságot neki és igyekszünk a kicsinyekkel elfelejttetni félelmüket, valamint megkíséreljük megnyugtatni Alicante és San Juan lakosságát. Egyetlen üzlet nem akadt, ahol amikor bementünk vásárolni, ne a történtekről beszéltek volna.
Amikor már végre sikerült megnyugtatni a többieket és részben önmagunkat is, megjött a hír, hogy előző nap, október 21-én, Cartagenát szörnyű légitámadás érte. A fasiszták bombáikat a város közepébe dobták le, egész utcákat romboltak le és az áldozatok száma igen-igen magas volt.
Amikor ez a hír fülembe jutott, borzasztó aggodalom fogott el. Tudtam, hogy Ignacio az alcazáresi repülőtéren van és Cartagenában, egy szállodában alszik, mivel a légügyi szolgálat több egységét helyezték át a Központból Cartagenába és a repülőtéren a túlzsúfoltság miatt nem akadt hely számára.
Ha most visszagondolok az egészre, gondolataim fantasztikusnak tűnnek fel előttem. De azokban a pillanatokban, amikor a közlekedés és hírszolgálat természetes nehézségeivel kellett megküzdenünk, a barátnőink távozása által okozott idegesség, a gyermekek megnyugtatására kifejtett erőfeszítés, valamint a légitámadás híre okozta felháborodás — az első hírek szerint a bombázásnak többszáz áldozata volt — és Ignacióért érzett állandó aggodalmam képzeltették el velem mindjárt a legrosszabbat és ez okozta, hogy teljesen elvesztettem nyugalmamat.
Rohantam a telefonhoz, hogy az alcazáresi repülőteret felhívjam. Kezem remegett és alig tudtam tartani a hallgatót. A kormányzó végre megadta a távolsági beszélgetéshez szükséges engedélyt. A távolsági beszélgetéseket, ha csak nem egészen sürgős és súlyos esetben, magánosok számára nem engedélyezték. Az alcazáresi repülőtér mással beszélt. Vártam egy negyedórát. Húsz percet. A vonal továbbra is foglalt maradt.
— Kössön össze Madriddal, a hadügyminisztériummal — kértem a telefonost. Ám ismét külön engedélyt kellett kérnem. Amíg a hívásra vártam, belepillantottam a reggeli lapokba, amelyeket még nem olvastam és amelyek ott feküdtek az asztalon.
„Az ellenség Madrid kapui előtt áll”, hangzott az egyik újság főcíme: „A munkás-milíciák kényszeríthetik arra, hogy meghátráljon. Ez csak akarat kérdése.”
„Elérkezett az óra, hogy rohamcsapataink szembeszálljanak a fasiszta erőkkel …” — írta egy másik.
— Madrid, halló itt Madrid — hallottam végre a telefondrót másik végéről. A hadügyminisztériummal beszéltem.
— Kapcsoljon a légi haderők parancsnokához — mondtam én, csaknem lélegzet nélkül, de igyekezve nyugalmamat megőrizni.
A vonalban hallatszó zajok miatt nehéz volt felismerni a hangot, amely a telefonból válaszolt.
— Ignacio, Ignacio! — kiáltottam, de nem Ignacio volt — Ki beszél? — kérdeztem a hangot.
— Aboal őrnagy.
— Hol van Hidalgo de Cisneros? |Hol van Ignacio? — kérdeztem én, már alig tudva visszafojtani könnyeimet.
— Nem tudom — felelte és letette a hallgatót.
Kezdetben ez a név nem sokat mondott nekem, de hirtelen szörnyű gyanú támadt bennem. Ez ugyanaz az ember volt, aki aláírta azt a levelet, amelyet Ignacio még Rómában kapott. A levelet, amelyben büszkén közölte velünk, mint bombázta Oviedót egy csoport pilóta, akik között ő is ott volt és miképpen sikerült megtörniök ezzel 1934-ben az aszturiai bányászok ellenállását. Ezt a levelet különböző papírok között én emlékképpen megőriztem.
Szóval, ha egy fasiszta repülőtiszt felel nekem a légihaderő parancsnokának irodájából, a madridi hadügyminisztériumból, ez azt jelenti, hogy a fasiszták az Ötödik Hadoszlop segítségével hatalmukba kerítették Madridot. Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy ez a repülőtiszt is egyike volt az Ötödik Hadoszlop tagjainak, habár nem harcolt nyíltan a lázadókkal. Mert egy ember, aki olyan levelet ír, amelyben örömét fejezi ki az iránt, hogy a reakciónak sikerült elfojtani az aszturiai bányászok felkelését és azzal kérkedik, hogy ezeket a bányászokat bombázta, nem lehet más, mint fasiszta. Mindezek a gondolatok égy másodperc töredéke alatt futottak át agyamon.
Kiszaladtam a garázshoz, megkerestem Pacót és megkértem, vigyen azonnal az alicantei kormányzóhoz. Ekkorra már a kis Morris-kocsi, amit Ignacióval oly nagy öröm közepette vásároltunk Olaszországból való visszatérésünk után, a kolóniák szolgálatában állott a Buick helyett, amelyet a polgármester visszavett tőlünk, mert arra máshol volt szükség.
Nem akartam szükségtelenül riadalmat kelteni. De meg voltam győződve arról, hogy véletlenül és csak azért, mert a telefonösszeköttetés még nem szakadt meg, szenzációs felfedezést tettem. Ha még nem is egész Madrid, de legalább is a hadügyminisztérium az Ötödik Hadoszlop kezén van.
A kormányzónál éppen látogató volt. Ám amikor magántitkárán keresztül, akit én jól ismertem, értesült arról, amiért jöttem, azonnal beengedett irodájába. Nem, ő nem tudott semmiről és nem volt semmi híre arról, hogy az Ötödik Hadoszlop fellázadt volna Madridban.
— Hívja fel a hadügyminisztériumot innen az én telefonomról — mondta nekem. Asztalától, amely mellett beszélgettünk, az iroda végén lévő ajtó felé indultam, amely abba a kis szobába nyílt, ahol a telefon volt elhelyezve. Így, gondoltam, nyugodtabban beszélhetek. Felkelt, hogy kinyissa nekem az ajtót. Az asztalon egy revolver feküdt, amelyet épp az előbb hoztak be neki és amelynek kezeléséhez nem igen lehetett hozzászokva. Amikor az asztaltól felállt, tudattalan mozdulattal félretolta a revolvert és az magától elsült, pontosan abba az irányba, ahol egy pillanattal előbb még én álltam. Szerencsére senkiben sem tett kárt. A két titkár és a várószobában lévő személyek berohantak az irodába, hogy megtudják, mi történt.
Ez a lövés éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. Hirtelen rájöttem, hogy félelmem mennyire alaptalan és idegességem mintegy varázsütésre elmúlt. Teljesen visszanyertem nyugalmamat és végtelenül szégyellem magam, hogy ennyire nem tudtam uralkodni magamon és eszem teljesen cserbenhagyott. Megértettem, hogy a legkevesebb, amit ezekben a pillanatokban tehetek az, hogy megőrzőm hidegvéremet.
Indalecio Prietóval csaknem azonnal összeköttetést kaptam. Ignacio az alcazáresi repülőtéren volt, de nem történt semmi baja és Madrid persze, hogy már napok óta veszélyben van a fasiszták előrenyomulása miatt! De sem az Ötödik Hadoszlop nem lázadt fel, sem semmi hasonló dolog nem történt …!
Arról a repülőtisztről pedig, aki az előbb válaszolt nekem a telefonba, hasztalan szóltam volna. Tulajdonképpen nem is tudtam volna, hogy mit mondjak. Bizonyára ez is egyike volt azoknak a fasisztaérzelmű tiszteknek, akik azért, mert a háború kitörésekor éppen Madridban tartózkodtak, külsőleg hűségesnek mutatkoztak a Köztársaság iránt. Egyszerűen ő is kihasználta a kormány mulyaságát, amelyért oly drágán kellett később megfizetnünk.
Holtfáradtan érkeztem haza. Tele voltam aggodalommal Madrid helyzete miatt és nem tudtam másra gondolni. Este szokás szerint bekapcsoltuk a rádiót, hogy meghallgassuk az utolsó híreket. A Pasionaria hangját hallottuk. Hangjából, azokban a pillanatokban, amikor az ellenség Madrid kapui felé közeledett, a nép bátorsága és a spanyol asszonyok aggodalma csengett. A gyermekek körülülték a rádiót. A szakácsnő bejött a konyhából, Paco a garázsból. Egységes kis csoportot alkottunk, és megfeszített figyelemmel hallgattuk Dolores Ibárruri szavait!
— Nem törnek át! — Erős és csengő hangja betöltötte a szobát és mint a reménység villamos-árama fonódott körénk. Szinte anélkül, hogy magunk észrevettük volna, amint a széken ültünk, kis, lelkes mozdulatot tettünk. A gyerekek a földre telepedtek és a rádiókészüléket nézték. Nem tudták megérteni, hogy jut el ez a hang hozzánk.
Egy ilyen izgalmas nap után a Pasionaria hangja tette lehetővé, hogy ismét bízzunk Spanyolországban és önmagunkban.
— A fasiszták nem törnek át! És nem törnek át, mert nem vagyunk egyedül …
A szakácsnőre néztem. Kezeit fonta össze, azzal az egyszerre lemondó és bizakodó mozdulattal, amely annyira jellemző a spanyol asszonyokra. Nekitámaszkodott a falnak és ajkai öntudatlanul is a Pasionaria szavait ismételték.
— Nem szabad becsapnunk önmagunkat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Madrid veszélyben van. És hogy ez a veszély elmúljék, az Madrid népétől és csakis Madrid népétől függ … Az egész madridi népnek, nőknek és férfiaknak egyaránt meg kell tanulniok a fegyverek kezelését!
Pacónak csillogtak a szemei és kezét a szája elé tette. Dolores hangja magabiztosan, erősen, szinte elektromos rezgéseket keltve bennünk, tovább folytatta:
— Gyermekeink élete és jövője függ tőlünk. Ezekben a pillanatokban nem lehet habozni, sem félénken cselekedni. Mi, asszonyok, követeljük, hogy a férfiak bátrak legyenek! Meg kell értetnünk velük, hogy egy férfinak tudnia kell méltóan meghalni. Inkább leszünk hősök özvegye, mint gyávák felesége!
XI.
Alicanteban nem tudtuk, hogy Madridban már elkezdődött az élethalál küzdelem. A gyermekkolóniák rendesen működtek és én felhasználtam egy Albacete felé induló autót, hogy Ignaciót, akit Madridból való elutazásunk óta nem láttam, meglátogassam. Az egész légügyi szolgálatot áthelyezték délre és Albaceteben állították fel a parancsnokságot. Kora délután indultunk el San Juanból, még mielőtt a rádióban meghallgathattuk volna a Madrid ellen irányuló ellenséges támadás fontosságáról szóló híradást. Az út négy óra hosszat tartott és amikor megérkeztünk, a száraz levegőjű városban már sötét volt … Ignacio nem volt a szállodában, de a hotelszolga felvezetett a szobájába. A csúnya és ormótlan bútorokat nézegettem, a tompafényű vaságyakat, a töredezett mosdót, amelyen a két csap közül az egyik felett „hideg”, a másik felett „meleg” felírás állott, noha mind a kettőből jéghideg víz csurgott vékony sugárban … Ekkor Ignacio kinyitotta az ajtót.
Feléje fordultam. Két hónapja nem láttuk egymást és a háború előtt még két hétre is alig váltunk el. Elsőnek azt vettem észre rajta, hogy nagyon sok ősz szál van a hajában. Utána az arcára néztem, kicsit soványabb volt, mint azelőtt és szemeiből mély aggodalom és fáradtság tükröződött.
Első látásra úgy tűnt nekem, mintha beteg volna. De amikor beszélni kezdett, észrevettem, hogy hangja megőrizte régi csengését. Nemrégiben nevezték ki ezredesnek, de a szvettere fölött lévő öreg pilótaruhán még továbbra is az őrnagyi rangjelzést viselte.
Oly nagy örömet okozott nekünk, hogy ismét együtt lehetünk, hogy néhány másodpercre talán még a háborúról is megfeledkeztünk.
— Lemegyünk vacsorázni — mondta Ignacio —, mert noha éjjel még vissza kell mennem a parancsnokságra, vacsora közben kibeszélhetjük magunkat. Holnap, mint minden nap, Madridba kell mennem.
A szálloda halijában ittuk meg a kávét. Ez a helyiség olyan volt, mint egy családias katonai tábor. Az egyik sarokban több pilótafeleség ült hintaszékekben. Kötöttek. Az asztalok között gyerekek játszottak. Három vagy négy külföldi újságíró beszélt, ivott vagy jegyezhetett egy másik asztal körül, míg egy távolabbi csoport felől francia, német és olasz szavak hallatszottak. Ezek voltak a nemzetközi önkéntesek. A fasiszta és a demokratikus országokból jött férfiak, orvosok, írók, ügyvédek, munkások. Ezek a minden társadalmi osztályhoz tartozó emberek többezer kilométert tettek meg, hogy Spanyolországban a demokráciáért harcoljanak.
Másnap Ignacio megkért, hogy látogassam meg az egyik albacetei kórházat, ahol néhány sebesült pilóta feküdt. Megállapítottam, hogy elhelyezésük sok kívánnivalót hagy hátra. A városban kevés volt a víz és mivel a frontszakaszból több kórházat hátrahoztak, az albacetei kórházak zsúfolásig megteltek.
Aznap éjjel vacsora közben elmondtam Ignaciónak látogatásom eredményét.
— Kórházat kellene felállítani a lábadozó pilóták számára, ahol a sebesültek kényelmesebben volnának elhelyezve és néhány napot kellemesen pihenhetnének, mielőtt újra fel kell szállniok.
Ignacio mosolygott.
— Nem mertelek megkérni rá … — mondta. — De az én fejemben már kezdtek kialakulni a kórház tervei.
Mégis, a következő negyvennyolc óra alatt mindenről elfeledkeztünk, ami nem Madrid volt.
Madrid!
A mórok, a spanyol idegenlégió és a „szőke mórok” — amint Franco német és olasz csapatait nevezte — már a főváros kapui előtt állottak. A fasiszták már a madridi nép által emelt barikádok előtt harcoltak. Az egész város megmozdult. Férfiak és nők egyként siettek Madrid védelmére.
És ebben a kritikus órában, 1936 november 6-án, míg a fasiszták szolgálatában álló külföldi repülőgépek kényükre-kedvükre szálldostak a főváros felett, bekövetkezett a csoda. Mert mi másnak tűnhetett fel a madridiak szemében, mint csodának? Annyira hozzászoktak már ahhoz, hogy védtelenül tűrjék a bombavető repülőgépek támadását!
Szédületes gyorsasággal, ügyesen és hatásosan megjelentek a levegőben a kormány új, kis repülőgépei. Az erkélyékről, a padlásablakokból az emberek ezrei nézték szájtátva ezeket a gépeket és megfeledkeztek a veszélyről. A köztársasági repülőgépeknek sikerült elűzni Madrid egéről a fasiszta bombázókat!
Ignaciónak ragyogott a szeme, amikor elmesélte nekem.
— Connie, a Szovjetunió nem hagyott el bennünket! Bombázó és vadászgépeket küldtek nekünk …
Alig tudtam elhinni ennyi csodát. Az orosz repülőgépek november 2-án érkezek Cartagenába, de még fel kellett szerelni őket. Gépészek és technikusok pihenés nélkül dolgoztak éjjel és nappal és sikerült elkészülniük a gépekkel, amelyek Madridot megmentették attól az új fasiszta légitámadástól, amelyhez most kétségtelenül a főváros kapuinál álló gyalogság rohama is hozzájárult volna.
— És tudod, hogy a madridiak már el is keresztelték az új vadászgépeket? — mondta Ignacio. — Amikor látták a laposorrú kis motorokat, elnevezték az orosz gépeket „Piszéknek”.
Ugyanazon az éjszakán, november 7-én, együtt vacsoráztunk az újonnan érkezett orosz pilótákkal. A spanyol repülők majd megbolondultak az örömtől. Repülőgépek! Végre! Ignacio fáradhatatlanul dolgozott, hogy a semmiből teremtsen meg egy légiflottát: repülőgépek nélkül tanította be a pilótákat. Most már voltak vadászgépeink, amelyek megakadályozhatják, hogy a Junkers gépek Madridot bombázzák. Voltak pilótáink, akik tudtak újakat kiképezni és megtanítani őket az új gépek kezelésére. Voltak gépészeink, akik a mieinkkel együtt dolgoznak majd az új gyárak felállításánál.
A vacsora nagyszerű hangulatban kezdődött. Az egyik spanyol pilóta felém fordult és nagybüszkén így szólt:
— Már megtanultam egy orosz szót!
Ránéztem, ő meg gondosan előkészítve az ajkát a nagy erőfeszítésre, lassan kibökte: „pro-pe-llor”.
Milyen nagy volt a csalódása, amikor megmagyaráztam neki, hogy ez a szó — ami légcsavart jelent — nem orosz, hanem angol és hogy szinte az egész világon egyformán használják!
Ám, noha jól mulattunk ezen a tévedésen, a vacsora mégis nagyon ünnepélyes volt. Ignacio néhány szót szólt az ott egybegyűlt pilótákhoz. Emlékeztette őket arra, hogy Madrid népe aznap éjjel az életét adja azért, hogy megvalósuljon a már szállóigévé lett felkiáltás: Nem törnek át! hozzátette, hogy biztos abban: nem kell kérni a jelenlévőket, hogy ha szükséges, ugyanezt az áldozatot hozzák meg, mert tudja, hogy mindig készek életűket adni a népek szabadságáért. Hasztalan volna ámítani magunkat most, amikor a Köztársaság veszélyben van — mondotta — az orosz repülők jöttek segítségünkre, hogy Madridot csak úgy, mint népünk szabadságát megvédhessük és az orosz pilóták jelenléte hősi példával szolgál nekünk.
Az egyik újonnan érkezett repülő saját nyelvén válaszolt. Szavait valaki azonnal lefordította spanyolra. „A Szovjetunióban munkások és parasztok milliói szeretnének most a mi helyünkön lenni — mondotta —, a Szovjetunió egész népe veletek van és mi, akiket az a szerencse és kitüntetés ért, hogy Spanyolországba jöhettünk harcolni, készek vagyunk életűnket is adni Madrid védelmében.”
Egy másik pilóta néhány rövid szóban üdvözölte Ignaciót, akit mindannyian parancsnokuknak tekintettek.
Mély meghatottság fogta el a jelenlévőket. Külföldi testvéreink számára, akik ott voltak köztünk, ez az éjszaka a Nagy Októberi Forradalom 19. évfordulója volt. Nekünk a legsúlyosabb pillanat, amióta csak a háború elkezdődött.
Ám most mindannyian csak Madridra tudtunk gondolni.
— Éljen a Köztársaság! — kiáltotta Ignació! — Nem törnek át!
— Nem törnek át! — válaszoltak, mintegy ünnepélyes ígérettel a pilóták.
Felkeltünk és valamennyien visszatértünk szobánkba.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!